Egyetemi Színpad

Pap Gábor barátom cikkére most bukkantam rá a színház.hu-n. Mivel az ügyben érintett vagyok, hozzáfűznivalóm akadt. Az pedig ennyi: "Szorgos népünk győzni fog!"

Álom és álom és... már megint az álom!

Készülődik a Zsiráfivóhely. Ez sem lesz egyszerű. És egy fesztivál. És megszületett A szerelem írásjegyei videón. És Kolpert úr a ládában van. És Vízkereszt. És Nathalie látogatása. És egyébként pedig az álmaim. Jaj!

Na, ezért nem írtam mostanában a blogom.

Pár próbafotó, új Radikális honlap itt: http://egyetemiszinpad.blogspot.com/

Hamarosan jövök új szövegekkel, képekkel!

A rettegő zsiráf

(Ez és a következő kis írás szintén színházi feladat kapcsán készült.)

Istenem! Hiába nyújtogatom a nyakam, mind eltűntek! Legalább az öcsém itt lenne, igaz, rövidebb a nyaka, de még így is 2 és fél méter! Fenébe. Gyötör a szomjúság, de nagyon. Levél se rezdül, csak tízkilós szívem dübörög. Bátorság! Csillapodj elme, nyughass szív! Motorikusan ejtem rémületbe magam. A rémület szomjammal oltja szomját. Lenyelt nyálam útja nyakamon 3 perc. Nyálam sűrül. A következő 5 perc. A következő 7. A következő 10! Aztán vége, kiszáradok. Vascsővé lett nyakamra nyársra húzhatom magam. Én vagyok a trójai fazsiráf. Ördögök bújtak belém. Belülről sütögetnek, falatoznak belőlem. Mindjárt feldobom a talpam. Fenséges magasságom porba hull, pihegve még 2 perc tán, s a hiénák, a hiénák! Gyerünk hát, nem mindegy már?! Miféle illúzió ránt görcsbe, ver béklyóba, hogy talán a halál méltóságos?! Bárhogy képzelem, ahogy meghalok, idétlennek érzem magam. Meghalni idétlenség. Gyávaság. Élve-halva gyáva vagyok. De ezt is hiába magyarázom magamnak, arra úgy sem tudok felkészülni. Szegény Ralf! Ahogy belecsapott a villám, milyen undorítóvá lett hirtelen, s még jobban undorotott, ahogy saját undorítósága fölött még egy pillanatig, füstölgő szőrét még be, de lelkét már ki ahogy lehelte... Hogy meglepődött, éppen ő, a jámbor, méltóságos bölcs, a minden tisztelet övezte aggastyán, s e meglepődése, hogy is mondjam, valahogy még taszítóbbá tette. Micsoda csapda! Egész életünkben igyekszünk, teperünk, hogy így vagy úgy elfogadjuk, megszeressük saját magunkat, méltóságunk legyen önmagunk és mások előtt, és akkor halálunk percében keservesen felépített békénk egycsapásra szertefoszlik, ha még lenne időnk, lehánynánk magunkat undorunkban, s csak még undorítóbb, hogy már erre sem vagyunk képesek. S az élet? Az se jobb... Folyton csak a halálra gondolunk, vagy ha nem, hát becsapjuk magunkat, ami még visszataszítóbb. És ebbe már bele is nyugodhatnék, közönnyel, cinikusan, mondhatnám: "Isten halott!", maradék hitványságommal fölemészthetném magam körül az élet húsát, s legalább szabadságot nyernék, igen, szabadságot, végtelen formában és aljas módon, de szabadságot, igen, ezt mind megtehetném, miért is ne, hacsak e selymesen csobogó forrásvíz nem csalogatna úgy magához, ha nem lenne ez a végtelen és csillapíthatatlan szomjúság, ami mindennek ellenére mégiscsak létszomj, mégiscsak életvágy, mégiscsak mindennél jobban élni szeretnék, hát nem épp ezért, nem éppen hogy egyesegyedül csakis ezért szeltem át a sivatagot, lemondva tétova társakról, kontár kényelemről, bárgyú biztonságról, hát nem ezért, és csakis ezért másztam szavannához szokott patáimmal sziklás hegycsúcsokat, térdemet összeverve, lelkemet megtépázva, egyedül és remény nélkül, de mégis élve, ideérve, rettegőn figyelve a vadakat, kik lecsapni készek, hát nem azért volt mindez, hogy a Fiatalság Forrásából legalább egy kortyot, de bármi áron?! Szétvetett láb, lehajtott nyak, pucsítok bele a pofátokba, vadászaim, s hogy karmotokkal segglyukamba ha belekaptok, hát legyen, szemérmes pontjaimon át szaggassatok szerte szét, én, az életerőtől duzzadó részeg zsiráf tekergő beleim táncán át röhögök rátok, meglássátok! Patára fel, csak lazán... de jaj! Ó, nem! Nem és nem. Így nem lehet. Így nem kívánom. Rettegve nem tenni, annyi mint rettegés nélkül tenni. De rettegve, és mégis megtenni, no mégis, hát nem így? Hát így... Mert a félelem maga az élet. És az élet maga a félelem. És én nem másra, arra szomjazom. Ölelj át, félelem, ölelj át rettegés! Mint kidobva anyai méhből, reszketek. Istenem, a tudatom szeretetet termel! Fogadd vissza tékozló fiad, atyám! Vizet. Vizet!

Szerelmes zsiráf

Futok, futok, hogy loholok! Szédülök, ájulok, hozzád még ma átjutok! Szerelmes szívem, s a nyaki ütőér, gülled szemem. Lemondtam végre arról, hogy lemondjak rólad. Most, még ma tudnod kell! Zsiráfvágtába vágom magam, jövök, már itt vagyok. Az élet csúcsán, én, a csúcs! Oroszlánok? Tizenöt? Hasfalam szakad, nyakam reccsen, idétlen óda ajkamon. Most, még utolszor, áldjon az ég!

Famonológ

(A következő írásom egy színházi feladat kapcsán keletkezett, mely egyszerűen leírható: a próbaterem ablakából kiválasztottunk egy-egy fát, majd némi szemlélődés után mindenki megírta a maga famonológját, vagyis amit a fa - némi fantáziával kiegészítve - neki elmondott. Az enyém ez lett:)

Ó, bonyolult lelkem! És ó, mégis, a bohémia együgyűség. Fütyörészve itt a kerítés zugában, szép, mondhatom, ahogy az izgága lények mindent bekereteznek, s belőlünk, jámbor növényekből is sorokat-logikát képeznek, pásztorként asszisztálunk csapongó figyelmük egy térbe tereléséhez, de hát elvégre mindegy is, mondhatnám: vagyok, aki vagyok, a többi a ti dolgotok.

Hogy tágra nyílt szemembe ezidáig alig-alig akadt bele röpködő tekintetük, vagy mert leszegett fejjel szomorúan ballagnak tovább - és különösen a vasárnapok! - azon csodálkoznom immár nem kell, inkább csak közlöm én most, hogy néma füttyömet meghallani képtelenek általában, de nekem egyre megy, elvégre hát nem éppen e fölötti mélabúmban gyűlt ajkam füttyformára? S oly szavakat suttogón, melyek mégiscsak, hangtalanul is, betöltik itt az udvart, nem enyém hát a tér?

Dehogynem!

S kócos levélkoronám ezer darabkái csingi-lingi-bilinkélve - gondolnád te mellettem minden bizonnyal italboltba igyekvő? - légből kapott kósza borokat kortyolgatnak, mi tagadás: évtizedek óta tart e pityókás enyhe mámor!

És ó, a fantáziám! Hogy miket végig gondoltam, miket összetréfálkoztam itt magamban! Aztán az erjedt ősz is... micsoda nyár volt!, ha csak belegondolok, elfáradok, s jöjjön az álom, az enyhet adó, s akkor-ott, a téli fagyban, majd csak a kérgem, csak az lesz, tanúbizonysága duhaj időmnek, mámoros pásztoróráknak, honnan karóvá rejtezünk, álmunkban kacagunk, de ti, ide-oda rohangáló kétlábúak, ti majd vigyázzatok, hisz rejtőznötök, - miként mámorrá lennetek -, sem adatik egymagatokból... hú, mennyi szellős-viharos bort bepusziltam tavasz óta, jaj, bilingélve hullik már kócom, szevasztok, szevasztok!, és még hosszan és soká, és mámorosan persze: búcsúzom!

Istenem, mennyi idő adatott, hogy megértsem magam, ó bonyolult lelkem, ó, gyűrűző éveim, ó, táncoló időm, ó becsavarodok! Hukk!

A címadás mágikus mozdulatai

Radikális-próbanapló

Az utóbbi napokban egyre élesebben hasít újra és újra belém a felismerés, hogy készülő előadásunk spontán választott címe, a diszeli táborban ez a mintegy kényszerből fölmerült kósza ötlet, mely egyébként mindannyiunknak rögvest nagyon elnyerte tetszését, valójában miféle többélű és - legalábbis számomra - micsoda létrengető hatású metaforát hív elő.

Zsiráfivóhely: ez maga a cím, mely most mintegy mágikus utakra kel elmémben, és borzongató játékossággal megrázza teljes valómat. Azt már ott Diszelben megtudtuk az Afrikában nevelkedett Ágitól, hogy a jámbornak tűnő zsiráfok levadászása a ragadozók számára nem is olyan könnyű feladat. Erős és fürge állat a zsiráf: belerúg az oroszlánba, s annak aztán gyorsan elmegy a kedve a további kóstolgatástól. A zsiráfok egyetlen helyen sebezhetők: az ivóhelyen. Itt ugyanis fizikai adottságaik folytán kénytelenek szétvetett lábakkal, lehajtott nyakkal vedelni, s olyan hosszú lábakat és nyakakat védekező helyzetbe hozni bizony nem egyszerű művelet. A ragadozók a zsiráfokat az ivóhelynél várják be, s ott csapnak le rájuk. (Erről egyébként szakszerű leírás itt olvasható: http://vadasz.info.hu/afrika/vadaszhato/zsiraf.html)

Első ránézésre csupán a lét ironikus fintorának tűnt, hogy a zsiráf éppen ott válik védtelenné és kiszolgáltatottá, ahol az életet jelentő víz adatik számára. Mostanában viszont felmerült bennem egy másik lehetőség. Nem lehetséges-e, hogy itt valami mélyebb törvényszerűségről van szó? Nem igaz-e ez sokkal tágabb értelemben is? Az élet forrásánál lenni, a forrást megnyitni vajon nem egyenlő-e a legteljesebb életveszéllyel? Avagy fordítva: a legszélsőségesebb kiszolgáltatottságot kell vállalnunk, ha az életet magunkhoz kívánjuk venni. Hát nem így van? S nem ezért van, hogy az emberek gyakran inkább lemondanak a lét élményéről, csak hogy biztonságban és kényelemben legyenek? Márpedig én szomjazom a létre...

Számos példa eszünkbe juthat, de talán leginkább a szerelemben mutatkozik meg mindez. A szerelemben és az elhivatottságban, ami egymás tükörképe. A szerelem érdekében áthatolunk a halál birodalmán is, mint teszi ezt Rómeó és Júlia Shakespeare-nél, s valóban, a mester olyannyira radikális, hogy képes őket megölni a dráma végén, mert a szerelem végső betetőzése igenis a halál. De ha nem vállaljuk a halálveszélyt, nincs szerelem sem. És anélkül élni vajon érdemes? De ott van Oedipus király története éppúgy, mint Othellóé, vagy a másik oldalon a gyávaságukkal vagy hazugságaikkal szembenézni kénytelenek: Lear király, vagy Mastroianni karaktere Az édes életben.

A zsiráf-metaforát felfedeztem a színészet mesterségében is, azaz abban a teremtő mozzanatban, ami előtt még nem tudjuk, mit fogunk meglátni, megérezni, cselekedni, de amely után hirtelen döntést hozunk jelenlétünket illetően. Ez a mozzanat maga a halálos veszedelem, a lét totális kibillenése, törlés, sztornó, negligálás, minden előfeltételezés hirtelen megszün(tet)ése, és egyúttal maga az új kezdete, vagyis a jelenvalóvá lenni szándékozó megszületése. A mozzanat maga a halál és a születés közös, egymást fedő és egymásban tükröződő mozzanata, mely két mozzanat mindegyike traumaszerű, heves és túlvilágian dermesztő és mégis pompásan ünnepélyes. Valójában az egyetlen dolog, amiért érdemes színházba járni és színházat létrehozni.

Igaz, ezt már felfedeztem korábban is, Vihar-előadásunk és Prospero figurája, története kapcsán. A zsiráfok most mégis egy új szemlélet lehetőségére nyitották fel a szememet: ami Prosperó-nál képzelet volt és rémálom, az a maga teljes húsvér valóságában is tökéletesen ugyanaz. Vagyis a zsiráf metafora voltaképp nem metafora, hanem maga a kőkemény valóság, vagyis annak minden képzeletet felülmúló biológiai és szellemi valósága, hogy létünk csak akkor lehet teljes, ha végtelenül kiszolgáltatott. Ennek pedig az a következménye, hogy egyrészt menthetetlenek vagyunk, másrészt pedig hogy menthetetlenségünk tesz minket egyáltalán valakivé.

Végső soron a zsiráfivóhely nem metafora, hanem jóslat.

Hogy mindez ráadásul akkor válik világossá, miközben Castaneda tensegrity-gyakorlatait végezzük, vagyis a mexikói sámánok mágikus mozdulatainak modern áthagyományozódását, azt semmiképp nem lehet a véletlen számlájára írni.