"Önkritika" a Patyomkin Projekthez
Minden tengeri utazást sajátosan azok a körülmények határoznak meg és éltetnek, amelyek között megtörténik. A kaland célja, hogy a magig eljussunk, a magot láthatóvá tegyük. Végül a viharoktól tépázott, összezúzott, egyensúlyában megbillent hajótöröttnek talán - talán! - van egy pillanata, melyben egyszerre látja múltját és jövőjét - itt, ebben a jelenben. Ehhez azonban szükségképpen a lakatlan sziget börtönére van szüksége. Mindebben egyetlen kristálytiszta gondolatom van: a katona a négy égtáj felé tiszteleg: ott véli sorakozni bajtársait; az ég és a föld felé nem tiszteleg: az ugyanis a kegyelem tengelye.
A lépcsőn vívott csatámban megengedő és naiv álmaim, és a valóság kegyetlen precizitása harcolt egymással, az előbbi kárára. Önmagában egyik sem túl érdekes: az álmaim túl személyesek, a valóság mindig túl tömeges. Roppant álomszerkezetem valós talajba ültetése, már látom, eleve kudarcra ítélt kísérlet volt. Tanulság sok van, ami levonható. A lényeg talán itt van, ahogy Richard Schechner ír: "Az előadás nemcsak egy életformát játszik el, hanem játszik is az életformákkal, de nem szükségképpen követi végig őket; a színházi esemény alapvetően kísérleti jellegű. Egy színházról szóló bármiféle szemiotikának ebből kell kiindulnia. Mivel a színház összekötő jellegű, határszituációkat hordozó, veszélyes, önmagát megkétszerező játék, konvencióknak kell szegélyezniük: olyan eszközöknek, melyek a helyszínt és magát az eseményt biztonságossá teszik. Biztos térben, biztonságos időben a cselekvések egészen a szélsőségig elmehetnek, s még szórakoztatnak is."
Ez olyan világos, hogy magyarázni sem kell. De számot vetni vele kötelesség. Ezt a bizonyos biztonságot sem a magam, sem mások számára nem tudtam megteremteni ebben a performanszban.
Mégis, úgy érzem, valamit megérintettem, ami ezeken túl van. Nem fölött, alatt, csak valahol máshol, azon bizonyos mag közelében. A létezés egyszeri és megismételhetetlen. Az ember sok mindenre képes lehet, hogy szebbé, jobbá, szórakoztatóbbá emelje azt a maga és mások számára. Ki ne törekedne erre? A performansz ennek dupla egérfogója: besétáltunk, drága barátaim, egymás csapdájába. Bőséggel válogathattunk "szerepeink" közül, hogy hogyan viselkedjünk ott és akkor, vagy előtte-utána, s hová kössük figyelmünk viharban hányódó hajóját. Hogy mit higgyünk el egymásból. Nincs ennek precíz olvasata. Nincs objektív látványa. Nincs produkció - erre nekem is rá kellett jönnöm közben! Hogy is lehetne, hisz őrültség és félelmetes naivitás hajtott és hajt most is. Mert ahogy néztek, engem ítéltek, s ahogy vagyok, én ítélek rólatok. Előre is, közben is, utólag is, íme! Végül önmagunkról kell ítéletet alkotni. Belátni valamilyen módon, hogy kik vagyunk, s legfőképpen, hogy képesek vagyunk-e még a szeretetre. Vagy legalább valami tisztelgésfélére. Ez mérhetetlenül fontos, olyannyira, hogy messze túlmutat rajtam, és ezen a kis játékon, amit vállaltam előttetek. Ez a figyelem minősége, s nem más.
A Patyomkin-performanszban ilyen értelemben többet tettem, mint előre gondoltam volna. Jól lehet sokszor saját káromra: láthatóvá tettem magam. Vagy erre kényszerültem. S tudom, hogy voltak, akik láttak. Nem mint a fényes Napot, mely mindent beragyog. Nem is úgy mint az árvizet, mely mindent elönt, sem mint vihart, mely mindent elsöpör. S bár talán vágytam erre, mégis gyenge volnék hozzá. Csak mint egy tengerész, egy katona, akinek igazából fogalma sincs milyen háborúba vonul. A hazaszeretetről kevés mondható, de valahol itt érzem. Az ember voltam, aki éppen azért küzd, hogy álmai és a valóság között hidat verjen. Aki éppen ezt tanulja, aki ebben újra és újra elbukik, és újra és újra feláll és folytatja. Ámokfutás ez? Meglehet. Törékeny rend, gyenge káosz. Éppen nem elég. Szánalomra méltó? Meglehet. A szánalom itt jó szó. Jó szó lehet, ha tudjuk jól kimondani.
Az asszociációs rendszer eleve vakmerőség. De ugyanakkor kell, hogy segítsetek az összerakásban, enélkül nem érdekelne az egész dolog. Hogy ez szájízetek szerint való-e, azzal nem foglalkozhatok.
Másrészt: e hatalmas tengeren, avagy senkiföldjén, mely az álmok és a valóság között terül el, átjutni, Szküllák és Kharübdiszek között, nimfák, királyok, sok nép szigetein meg-megpihenve, hosszú még az út! Ez sincs kész...
Csak egyet ígérhetek: ameddig tart az erőm, folytatom az utat. Még ha oly sok ellenséget szerzek is mindeközben, haza szeretnék érkezni, ahol valóban várnak rám. Mindabban, ami körülvesz bennünket, oly sok a gőg, a félelem, a rosszindulat, a káröröm, és legfőképpen a sötét emberi butaság, mely mind utunkat kérdőjelezi meg, hogy ez már éppen elég erőt ad arra, hogy megjavítsuk megszaggatott hajónkat, újra felszedjük a horgonyt és kifeszítsük a vitorlákat. Az az ország, ahová hajózom, nem földrajzi hely.
Komolyan számot kell vetnem azzal, ki hogyan ismer, kik az igazi barátok és kik azok, akik csupán a barátság köpenyébe burkolózó idegenek. Azt hiszem, akik szeretik egymást, megküzdenek egymásért. Ez jellem és szellem kérdése. Mindkettő javítható és javítandó. Erről tudjuk felismerni egymást. Ez a szándék érdekel csupán, semmi egyéb nem. Ez megváltoztatja az életünket. A szürkeség szféráját ebben nem szeretjük.
A tengerésznek azzal is számot kell vetnie, hogy palackpostája olykor rossz kezekbe kerül, vagy saját hibájából akár, elsüllyed az óceán fenekére. Azonban jó tudni, hogy utunkat (az enyémet biztosan), angyalok követik figyelemmel. Látjuk egymást, és ezért köszönet nekik! Ezért hallgattattam Bach-ot Veletek. Sorsomat hát végső soron a tenger és az ég kegyelmére bízom. A többi "csak" tisztelgés és tisztesség dolga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése