Munkanapló Don Quijote-hoz
1. A harmonikás teremtés
Hajh, az előkészületek! A módszertan! Helyes, alapos előkészületekkel, érzékenyen szilárd és tömörré sűrített módszerrel egy csapásra eljutunk célunkig a színházban is.
Kezdődik minden persze a nagy sötétséggel. Színházat sötéttel kezdeni igen filozofikus, de egyúttal vallomásértékű: hiszen az alkotók sem tudnak még semmit, világukból még semmi sincs kész, mondhatnánk a teremtés előtt állunk. A színház persze mindig teremtéstörténet. Jól lehet, jelen világunk sem maga AZ ELŐADÁS, hanem még csupán PRÓBA. Gondoltatok már erre? Isten próbája. Neki is szüksége lehet később némi kiigazításra.
A jó színész szereti a próbát. A jó színész alkotó színész, a jó ember alkotó ember, az Isten munkatársa.
Ennek feltétele micsoda?
Hogy a teremtés előtti állapotba ringathassuk magunkat, valamilyen módon meg kell semmisítenünk az előző állapotokat, tehát a civil létet, mely a színházba beáramlik nézők formájában. De ez nem nagyon lehetséges, hacsak önmaga meg nem történik, vagyis a közönség ÁTADJA magát a játéknak, ami persze a teremtésről szól, tehát a közönséget tekintsük alkotóknak szintúgy.
Egyezzünk meg a sötétben, meg a csöndben, mondjuk. Sötét és csönd. Ez jó. Még ebből bármi lehet, a közönség bizakodó. Megnyertük őket ügyünknek, melyről még nem is tudnak semmit, és persze mi magunk sem.
Akkor valaminek történnie kell. Hang vagy fény, esetleg mindkettő. Igen erős nagyképűség lenne persze mindjárt az Emberrel kezdeni. Ne legyen szereplő! Annyi minden más van előbbre való. A térrel kell kezdeni, barátaim, ez a legfontosabb. Egy jó tér. Vegyük ezt komolyan! Miből lesz a tér? A fényből épülő tér Isten szeméből, a hangból épülő tér Isten szájából, tehát itt egy tekintet vagy sóhajtás az, ami mindent elindíthat. Képzeljük el, hogy a nagy feketeségből egyszer csak kinyílik egy szem. A SZEM PERSZE MAGA A LEHELET. Hogyan lehetséges ez? Megmondom: a tangóharmonikáról van szó. Ahogy magába szippantja a levegőt és kitágul. Légvétel. Semmi egyéb. Egyelőre.
Most ott állunk a küszöbön, a hangszer megfeszült állapotban, belégzés után a kilégzés jön, amikor Isten dönt, és kileheli magából a világot. Így pumpálódik tele a színpad. És ahogy ezek a ki-be leheletek tágítják a világot, úgy bonyolódik minden. És az első KONFLIKTUS vajon hol lesz? Amikor a pumpálás maga úgy véli, annál a jámbor pumpálásnál bizony többre képes, és megnyilatkozásra szólítja fel saját magát.
A harmonika tüdeje emberi tüdőre cserélődik, mégpedig azért, mert egy forgószék van a színpadon. Látjuk tehát e harmonikáját fújtató ember hátát, ahogy lélegzik. Ő nem más, mint a vak (süket?!) "Homérosz", dalköltő, ki hőst kreál magának, hőst kreál magából. Mert látnunk kell, kedves közönség, hogy bár a zenét nem halljuk, a háttal ülő ember mégis zenél, méghozzá, pimasz módon önmagának zenél, magában zenélget, de közöttünk zenélget, ezért jobb lenne, ha mi is hallanánk e zenét, máskülönben a zenét csak mint illúziót fogadjuk el, és őt akkor innentől bolondként fogjuk tekinteni, ami egyébiránt igen jó szerep színházi berkekben.
2. kontaktusok
Ami két színész között zajlik a színpadon, nem azonos azzal, amikor két színész külön-külön aktusban, cselekvésben van. A kontaktus egyiküké sem, illetve mindkettőjüké. De ténylegesen, fizikailag, térbelileg köztük van. A kontaktus minősége változik a köztük lévő tér minőségével együtt (távolság, irány, dinamika). Nekik ezt a teret kell táplálniuk. A közönség ilyenkor elsősorban a teret figyeli, érzékeli.
3. a tér lelke
valahogy mindig meg kellene határozni a tér lelkét, ami a harmonikás példában a lélegzés és a visszafojtott zene. Milyen lehet a tér lelke, mi lehet az? Hogy ezt jól lássuk, szükségesnek tűnik a visszafojtás. A tér ott sűrű, ahol két erő egymásnak feszül. Az egyik erő a színházban minden esetben a képzelet (nem a psziché!), a másik a valós környezet (tárgyak, cselekvések). Ha a cselekvés áramlik, a képzelet visszafogott, ha a képzelet áramlik, a cselekvés visszafogott. Partnerek között: az egyik cselekszik, a másik figyel. A gyakorlatban: a cselekvő passzívan figyeli a másik ráirányuló figyelmét. A figyelő passzívan cselekszik a másik cselekvésben. A tempó, a dinamika egész változatos lehet. Szinte egybefutnak, amit most mesterségesen kettéválasztottunk. Már nem tudni ki figyel, ki cselekszik, de játék mégis működik. A tér sűrű, lelke van, a két játszó minden rezdülése ugyanarról szól.
4. sűrítés
minthogy ez a játék igen komoly összecsiszolódást feltételez, kívánatosnak tűnik, hogy ebben egymást a színészek alaposan megismerjék. Speciálisan erre fejlesztett improvizációs gyakorlatokkal közelíthetünk. Hamarosan jó eredmények mutatkoznak.
5. szavak és színházi mesterség
a totális színház eszményének megfelelően a játszók maguk írják a szövegeket. Ennek néhány lehetséges verziója:
- a színész magának ír
- a színész partnerének ír
- a színész párbeszédet ír magának és partnerének
- a két színész együtt ír párbeszédet, miután egyikük annak kereteit-játékszabályait megalkotta
az első szövegek alkotásakor nem kell különösebb figyelmet fordítani a drámai egység követelményeire.
6. jelenetek
a két színész szólójeleneteket kér egymástól. A munkát egy kölcsönös személyes és színházi érdeklődés működteti, bár néha provokatívnak tűnhet egy-egy feladat.
Pl. jelenet:
csinálj egy etűdöt erre:
„béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában” (Weöres Sándor)
vagy erre:
Leszállt a tóba
nagypapa leszállt a tóba
giling-galang
nagypapa leszállt a fekete tóba. (W.S.)
vagy bármire, ami érdekel minket, hogyan oldaná meg a másik.
7. vallomás
kényszerítenünk kell színházunkat, hogy vallomást tegyen. A kérdéseket önmagunkhoz addig kell fokozni, ameddig a legvégső válasz is fel nem szakad belőlünk. Mindez humor nélkül persze elképzelhetetlen.
8. tét
a munka elején ki kellene jelölni egy, az előbbire vonatkozó belső tétet, mely a későbbiekben módosulhat. Ez nagyjából az, mi érdekel minket, külön-külön, mint aktuális problematika. Engem, mind a Don Quijote-ban, mind ettől függetlenül egyébként is, nagyon régóta foglalkoztat valami olyasmi, ami épp a némán harmonikázó ember története: hogy olykor a világ rajtunk olyat követel, amit nem áll módunkban megadni nekik. Miközben valami más mégis történik. A némán harmonikázó ember a zene előtti csöndet szeretné meghallgattatni a többiekkel, de a többiek a zenét követelik, mert őket az nem érdekli, mi van a zene előtt. Pedig a zene előtt valójában az ember van, aki majd játszani is fog. A némán harmonikázó ember csöndjével, elmélyültségével tüntet. A zenéjét csak az hallhatja, aki hajlandó meghallani a csendjét, lélegzését is. EZ A FORDÍTOTT SZIRÉN-ÉNEK. A zenész odakötözi magát a hangszeréhez.
A gyümölcs nem a fán kezdődik, hanem a talajban, amikor még minden csak mag.
A némán harmonikázó ember esetleg azt képzeli, gyönyörű muzsikát játszik, esetleg még azt is képzeli, ezt mások is hallják. Egy egész világot épít néma hangszere köré. Míg mások csak kiröhögik, lesajnálják. De ő hallja ezt a zenét. Ezzel a zenével arra is vállalkozik, hogy szerelmi vallomást tegyen, mondani sem kell, az eredmény gyalázatos. Hősünket sokféle ilyen megpróbáltatás éri.
Lehet egy másik hősünk is, aki előző hősünk néma zenéjére fest. Egy festő. Csakhogy képei láthatatlanok, mert egy üres vászon előtt ácsorogva csupán a képzeletével alkot. Állandóan üres vásznakat készít. A vásznak előbb-utóbb beborítják az egész teret.
A zenész mozdulataiból, a festő tereiből különös, akusztikus és vizuális tér jön létre. Egy kert.
Ebben a kertben a két figura eljut művészetének csúcsára. És amikor eljutottak, következik a nagy produkció! Nem tudom micsoda. Például a festő meghal, és az ő temetése. Végső nyughelye a vásznak tereiből áll össze, mint remek mívű látvány. A temetésen a zenész valóban megszólaltatja hangszerét.
2007. május 30., szerda
2007. május 28., hétfő
A próbaterem magánya, avagy a magány próbatere
Munkanapló 1.
Ünnepnap volt, s mint ilyenkor szokás, hová mentem volna, ha nem a próbaterembe, ahol állt még a tegnap felrakott díszlet, amit kettesben állítottunk fel, mondhatom, igen játékosan és elmélyülten. E kettősség, a spontán módszer kettőssége, figyelemreméltó! A színpad is. Varázsvilág: ki-be doboz, titkos fiókokkal, arc- és álomképekkel, vagy egy vonással máris csupasz, nyitott tér. Játszótér.
Ma a zászlólengetésé lett a főszerep. Zászlót lengetni igen sokféleképp lehet, most már, két órányi lengetésgyakorlat után rájöttem, hogy a zászlólengetésel az életünket modellezük. Ezért olyan nagyon fontos. És különösen maga a lengetés formája, tehát nem is annyira a szín, és nem a jelképes olvasatok, hanem bizony az anyag és anyag viszonya! A zászló voltaképpen a bőrünk. És ha a bőrünket valahogy sikerülne átlátszóvá tenni, akkor, nos akkor fontos dolgok derülhetnének ki. Ne mázoljuk össze zászlainkat! Ez legyen festészet!
Szerepet kapott még egy madár, aki miközben beutazza a világot, fiókából hatalmas, félelmetes sassá tágul az égbolton. Még nem tudom mi lesz vele. Tekintettel a hihetetlen ötletrohamra, most meg kellene majd néznünk, hogy szerepelnek Rakovszkynál a következők: fekete, fehér, vörös, fény, árnyék, ajtó, ablak, magzat, madár (fióka), ördög, maszk, kocka, képkeret, mozi és persze a zászló. Az a gyanúm, úgy rémlik, mindegyik szerepel. Ez a világ az óriásra nőtt gyerekek, és törpén maradt felnőttek világa lesz. Gnómoké. Kedves és rettentő gnómok ők, az emlékezet és az idő kettőstükrű egyirányú utcáiban lettek ilyenné, mi növesztettük, sorvasztottuk őket.
Azonosak vagyunk a tereinkkel, és mégsem. Na, erre varrjunk gombot!
A kórusos zászlólengetés, mint a görög tragédiák vagy a szatírjátékok szigorú-démonikus rendjei-áradásai. A színház ünnep.
Boruljon rátok felülről simogatón az ég.
Ünnepnap volt, s mint ilyenkor szokás, hová mentem volna, ha nem a próbaterembe, ahol állt még a tegnap felrakott díszlet, amit kettesben állítottunk fel, mondhatom, igen játékosan és elmélyülten. E kettősség, a spontán módszer kettőssége, figyelemreméltó! A színpad is. Varázsvilág: ki-be doboz, titkos fiókokkal, arc- és álomképekkel, vagy egy vonással máris csupasz, nyitott tér. Játszótér.
Ma a zászlólengetésé lett a főszerep. Zászlót lengetni igen sokféleképp lehet, most már, két órányi lengetésgyakorlat után rájöttem, hogy a zászlólengetésel az életünket modellezük. Ezért olyan nagyon fontos. És különösen maga a lengetés formája, tehát nem is annyira a szín, és nem a jelképes olvasatok, hanem bizony az anyag és anyag viszonya! A zászló voltaképpen a bőrünk. És ha a bőrünket valahogy sikerülne átlátszóvá tenni, akkor, nos akkor fontos dolgok derülhetnének ki. Ne mázoljuk össze zászlainkat! Ez legyen festészet!
Szerepet kapott még egy madár, aki miközben beutazza a világot, fiókából hatalmas, félelmetes sassá tágul az égbolton. Még nem tudom mi lesz vele. Tekintettel a hihetetlen ötletrohamra, most meg kellene majd néznünk, hogy szerepelnek Rakovszkynál a következők: fekete, fehér, vörös, fény, árnyék, ajtó, ablak, magzat, madár (fióka), ördög, maszk, kocka, képkeret, mozi és persze a zászló. Az a gyanúm, úgy rémlik, mindegyik szerepel. Ez a világ az óriásra nőtt gyerekek, és törpén maradt felnőttek világa lesz. Gnómoké. Kedves és rettentő gnómok ők, az emlékezet és az idő kettőstükrű egyirányú utcáiban lettek ilyenné, mi növesztettük, sorvasztottuk őket.
Azonosak vagyunk a tereinkkel, és mégsem. Na, erre varrjunk gombot!
A kórusos zászlólengetés, mint a görög tragédiák vagy a szatírjátékok szigorú-démonikus rendjei-áradásai. A színház ünnep.
Boruljon rátok felülről simogatón az ég.
2007. május 27., vasárnap
Egmontius verseiből: Végidő
A mester következő tréfás verse csak nemrégiben került elő. Jól jellemzi a festő radikalizmusát csakúgy, mint humanista kívülállását. Egyesek szerint ars poétikus olvasata révén közelebb kerülünk Egmontius festészeti világához. Szerintem inkább..., no de döntsétek el, kedves Olvasók, Ti magatok:
Úgy döntöttem eltékozlom önmagam,
végzek vele talán már egy hét alatt,
tépem, szaggatom múltat és jövendőt,
kiirtok magamból minden feltörekvőt.
Szükségem nem csak rátok, önmagamra sincs,
jól elleszek majd az énem nélkül is.
Elhagyom mindenem s beborít az éj,
kihúnynak a csillagok, a Hold is elalél.
Sűrű sötét vizekben úszik ki egykoron
dúsgazdag volt, s pazar asztalokon
vacsorára testét-lelkét kínálta fel,
de látta, hogy az senkinek se kell,
s így a nagy lakomát maga kezdte el.
Matt fekete önarcképét egy szál ecsettel
a saját ábrázatára rákenegette,
mint inverz angyalok szállt fel az egekbe.
Ott az Isten előtt könnyedén meghajolt,
szerszámával egy nagyot kalimpolt,
s az égi Atyát egy jelentős vonással
koromszínbe burkolta, ezt is vállal-
ta, hörgött az Úr, húzta mélybe, az örvénybe
a rárakott maszk démoni törvénye,
mit leszakítani sehogy se lehetett,
oly méregerős festéket erjesztett
Egmontius önpusztító mesteri dühe.
A világ egy nagy latyakba gyűlt össze.
Én vagyok Egmontius, a dorbézoló mocsár,
ki magam hoztam létre az öngyilkosság során.
Úgy döntöttem eltékozlom önmagam,
végzek vele talán már egy hét alatt,
tépem, szaggatom múltat és jövendőt,
kiirtok magamból minden feltörekvőt.
Szükségem nem csak rátok, önmagamra sincs,
jól elleszek majd az énem nélkül is.
Elhagyom mindenem s beborít az éj,
kihúnynak a csillagok, a Hold is elalél.
Sűrű sötét vizekben úszik ki egykoron
dúsgazdag volt, s pazar asztalokon
vacsorára testét-lelkét kínálta fel,
de látta, hogy az senkinek se kell,
s így a nagy lakomát maga kezdte el.
Matt fekete önarcképét egy szál ecsettel
a saját ábrázatára rákenegette,
mint inverz angyalok szállt fel az egekbe.
Ott az Isten előtt könnyedén meghajolt,
szerszámával egy nagyot kalimpolt,
s az égi Atyát egy jelentős vonással
koromszínbe burkolta, ezt is vállal-
ta, hörgött az Úr, húzta mélybe, az örvénybe
a rárakott maszk démoni törvénye,
mit leszakítani sehogy se lehetett,
oly méregerős festéket erjesztett
Egmontius önpusztító mesteri dühe.
A világ egy nagy latyakba gyűlt össze.
Én vagyok Egmontius, a dorbézoló mocsár,
ki magam hoztam létre az öngyilkosság során.
2007. május 26., szombat
Az arcképfestő szerelmei 1.
Egmontius egy bágyadt nyári délutánon kertjében ücsörögve feltette magának a kérdést: hogyan lehet, hogy a szerelem földi pályafutása során mindezidáig úgyszólván elkerülte. Erre vonatkozóan a mester a következő sorokat vetette jegyzetfüzetébe:
„Végigtekintve most mindazokon a nőszemélyeken, kikkel valaha dolgom akadt, könnyű szellőcskéknek mutatkozik valamennyi. Sem jeges vihar, sem tikkasztó hőség nincs közöttük. Halovány álompótlékok voltak csupán, ajtókban sugdolóztak, szomszédok macskáit etették, kertekben hevertek tétlenül ölelésre várva, külön jövőket álmodtak maguknak, de rám kényszerítették jelenüket. Mindezt én, mint az embergyűlöletre oly fogékony, érzékeny lelkű művészember, magamba fogadtam tőlük, kik összességében mind undorítóak és terméketlenek voltak, elfért bennem minden hiábavalóságuk, burjánzó feleslegeik, melyeket alázattal megőriztem, hogy amikor végül közös életünket megunták, mint úticsomagot nekik azt mind kiadtam. Volt például egy magát igen nagy filozófusnak tartó hölgy életem egy szakaszában, ki egész nap csak a függőágyban hevert, és ott hajmeresztően suta gondolatokkal szórakoztatta magát. Egyszer alvás közben portrét készítettem róla, melyet ő felébredvén kába álmaiból, önmagára nézvést mélyen sértőnek talált, s hirtelen nagyon felélénkülve engem minden szörnyetegnek elmondott. Egy másik folyton egzotikus utazásokra akart rábírni, engem, ki köztudottan természetjárás- és társasút-gyűlölő vagyok, s ha utazom is, csupán egyedül, és csakis mesterségemhez szükséges tanulmány- és élménygyűjtő utakra vállalkozom, vagy esetleg – ilyenre is akadt példa – különleges munkák elvégzése céljából indulok neki az idegen földeknek. Mint például A tenger apokaliptikus színeváltozásai című képem elkészítése végett, amikor is Portugália partjainál töltöttem három teljes évet a gigantikus mű munkálataival, vagy mikor azon bizonyos kolostorba visszatérvén a szerzeteseket egyenként megfestettem. Így aztán a szerelem, mint olyan, életemre nem volt sosem jellemző.”
Az idő előre haladtával azonban Egmontius a leírtak igazságát magában megöblögette, s bizony kénytelen volt még a következő sorokat is hozzáfűzni irományához:
„Másfelől ezek a nők lelki értelemben csodálatosan érzékenyek, és fizikai létüket illetően rügyet fakasztóan érzékiek voltak. Földszagúak, falevél-illatúak, eső utáni sűrű párával ölelkezők, vagy fojtott tűzben nyugvók; csendes léptű patakokról álmodtak, duruzsoltak álmukban, apró rándulásokkal adták át magukat az elalvásnak. Én ezekre az álmokra, mint a gátlástalan önfeladás megvalósulásaira, féltékenyen, de az őrzők szép komolyságával felvértezve füleltem. Ezek az álmok messze ragadták őket tőlem, s mégis talán a legközelebb. Csak én tudtam róluk akkor, egyedül csak én, s rájuk eső figyelmemmel tartottam benn őket a létben. Sosem aludtam el előbb, talán ezért nem érezték magukat olyan fontosnak, mint amilyen fontos a magam számára akkor lehettem.
Elrabolva tehát e nők álomlényeit, mintegy beléjük költözve éjszakánként, testi zugaikban titkos sétákat tettem, s ébrenléteikben is már csak álmodó testeiket láttam, azokat mélyebbnek, varázsosabbnak, igazabbnak véltem éber változatuknál, de ők saját gazdag lényükről mit sem tudtak, önmagukat felszínekkel kábították delejbe, s akkor már önmagukról való tudásukat szánalmasnak találtam, lenéztem, megvetettem e nappali létezőket, gyűlöltem őket, mint akik bezárják előttem az éjszaka csodálatos kincsesbányáit. Olykor egy-egy mozdulatuk által testük újra kinyílt, nevetésüket hallván például a hasukba tekinthettem, a hús minőségeit csodálhattam öltözködéseik közben, véletlen pillantásaik folytán végigsimíthattam belülről csontjaikat.”
Azon az éjszakán Egmontius álmában megjelent e régi hölgyek egyike, és a mesternek idegen férfiakkal kellett vetélkednie érte. De végül a földön találta magát, a nő testéből egy amőbaszerű óriási petesejt fojt ki, és belecsorgott Egmontius fülébe. A festő egy hatalmas, sivár jégmezőn feküdt akkorra, s maga alatt látta a vízben úszkáló férfiakat, és a nő, ki az előbb még ígéreteivel halmozta el, már sehol sem volt.
Így aztán másnap Egmontius így folytatta töprengéseit:
„A nőknél jobban csak a férfiaktól undorodom. Idegen férfiak kéznyomától, illatától nőkön. Ennek folytán roppant taszítóak saját lenyomataim is az asszonyokon, kétségbe ejt annak gondolata, hogy rajtuk ilyen módon erőszakot tegyek, s még jobban megriaszt a tény, ha ők ezt kívánják, vagy esetleg követelik tőlem, a testük megalázását várják, s hogy én is alázzam meg önmagam. A saját torz arcképem látványa azonban elviselhetetlen. Valahogy úgy kellene mindezt művelni, hogy ne hagyjunk nyomot egymáson, olyan lassúsággal és figyelemmel, ahogy a természet vési jeleit a testünkbe. Ez persze, sajnos, elképzelhetetlen.
Meg kell azonban említenem, hogy a szerelem képe, ideája, sőt érzése, folyton bennem lakozik, szerelem nélkül alkotni, élni is képtelen volnék, s hogy ez ne csupán üres létjáték legyen árva lelkem falát kapirgálón, időnként eme ideát beteljesíteni alkalmasnak tűnő nőkbe botlok, és mint most is, róluk sok szabad óráimban igen elmélyülten ábrándozok.”
Egmontius ilyen irányú feljegyzéseit ezzel lezárta, s a témában több sort nem vetett papírra. Ehelyett inkább egy nagyszabású képsorozatba kezdett, elhatározta ugyanis, hogy élete összes szerelméről portrét fest, sőt, egy utolsó képen őket mind egy csoportba helyezi el, hogy a titokról, melyet a szerelem jelentett a mester számára, művészete által – az egyetlen lehetséges eszközzel tehát – rántsa le a leplet. A műveket e hölgyek fantázianeveivel látta el, hogy azok később panaszt nála ne tehessenek.
Hogy miként elevenedett meg az egyik portré, melyet Egmontius egy sosem volt szerelméről festett meg, annak elbeszélése, valamint az összes többi portré elkészítése körüli bonyodalmak hű históriája, egy-két másik irományom témája lesz, melynek végigkövetését minden érzelmekkel bíró betűértő számára erősen javallom.
„Végigtekintve most mindazokon a nőszemélyeken, kikkel valaha dolgom akadt, könnyű szellőcskéknek mutatkozik valamennyi. Sem jeges vihar, sem tikkasztó hőség nincs közöttük. Halovány álompótlékok voltak csupán, ajtókban sugdolóztak, szomszédok macskáit etették, kertekben hevertek tétlenül ölelésre várva, külön jövőket álmodtak maguknak, de rám kényszerítették jelenüket. Mindezt én, mint az embergyűlöletre oly fogékony, érzékeny lelkű művészember, magamba fogadtam tőlük, kik összességében mind undorítóak és terméketlenek voltak, elfért bennem minden hiábavalóságuk, burjánzó feleslegeik, melyeket alázattal megőriztem, hogy amikor végül közös életünket megunták, mint úticsomagot nekik azt mind kiadtam. Volt például egy magát igen nagy filozófusnak tartó hölgy életem egy szakaszában, ki egész nap csak a függőágyban hevert, és ott hajmeresztően suta gondolatokkal szórakoztatta magát. Egyszer alvás közben portrét készítettem róla, melyet ő felébredvén kába álmaiból, önmagára nézvést mélyen sértőnek talált, s hirtelen nagyon felélénkülve engem minden szörnyetegnek elmondott. Egy másik folyton egzotikus utazásokra akart rábírni, engem, ki köztudottan természetjárás- és társasút-gyűlölő vagyok, s ha utazom is, csupán egyedül, és csakis mesterségemhez szükséges tanulmány- és élménygyűjtő utakra vállalkozom, vagy esetleg – ilyenre is akadt példa – különleges munkák elvégzése céljából indulok neki az idegen földeknek. Mint például A tenger apokaliptikus színeváltozásai című képem elkészítése végett, amikor is Portugália partjainál töltöttem három teljes évet a gigantikus mű munkálataival, vagy mikor azon bizonyos kolostorba visszatérvén a szerzeteseket egyenként megfestettem. Így aztán a szerelem, mint olyan, életemre nem volt sosem jellemző.”
Az idő előre haladtával azonban Egmontius a leírtak igazságát magában megöblögette, s bizony kénytelen volt még a következő sorokat is hozzáfűzni irományához:
„Másfelől ezek a nők lelki értelemben csodálatosan érzékenyek, és fizikai létüket illetően rügyet fakasztóan érzékiek voltak. Földszagúak, falevél-illatúak, eső utáni sűrű párával ölelkezők, vagy fojtott tűzben nyugvók; csendes léptű patakokról álmodtak, duruzsoltak álmukban, apró rándulásokkal adták át magukat az elalvásnak. Én ezekre az álmokra, mint a gátlástalan önfeladás megvalósulásaira, féltékenyen, de az őrzők szép komolyságával felvértezve füleltem. Ezek az álmok messze ragadták őket tőlem, s mégis talán a legközelebb. Csak én tudtam róluk akkor, egyedül csak én, s rájuk eső figyelmemmel tartottam benn őket a létben. Sosem aludtam el előbb, talán ezért nem érezték magukat olyan fontosnak, mint amilyen fontos a magam számára akkor lehettem.
Elrabolva tehát e nők álomlényeit, mintegy beléjük költözve éjszakánként, testi zugaikban titkos sétákat tettem, s ébrenléteikben is már csak álmodó testeiket láttam, azokat mélyebbnek, varázsosabbnak, igazabbnak véltem éber változatuknál, de ők saját gazdag lényükről mit sem tudtak, önmagukat felszínekkel kábították delejbe, s akkor már önmagukról való tudásukat szánalmasnak találtam, lenéztem, megvetettem e nappali létezőket, gyűlöltem őket, mint akik bezárják előttem az éjszaka csodálatos kincsesbányáit. Olykor egy-egy mozdulatuk által testük újra kinyílt, nevetésüket hallván például a hasukba tekinthettem, a hús minőségeit csodálhattam öltözködéseik közben, véletlen pillantásaik folytán végigsimíthattam belülről csontjaikat.”
Azon az éjszakán Egmontius álmában megjelent e régi hölgyek egyike, és a mesternek idegen férfiakkal kellett vetélkednie érte. De végül a földön találta magát, a nő testéből egy amőbaszerű óriási petesejt fojt ki, és belecsorgott Egmontius fülébe. A festő egy hatalmas, sivár jégmezőn feküdt akkorra, s maga alatt látta a vízben úszkáló férfiakat, és a nő, ki az előbb még ígéreteivel halmozta el, már sehol sem volt.
Így aztán másnap Egmontius így folytatta töprengéseit:
„A nőknél jobban csak a férfiaktól undorodom. Idegen férfiak kéznyomától, illatától nőkön. Ennek folytán roppant taszítóak saját lenyomataim is az asszonyokon, kétségbe ejt annak gondolata, hogy rajtuk ilyen módon erőszakot tegyek, s még jobban megriaszt a tény, ha ők ezt kívánják, vagy esetleg követelik tőlem, a testük megalázását várják, s hogy én is alázzam meg önmagam. A saját torz arcképem látványa azonban elviselhetetlen. Valahogy úgy kellene mindezt művelni, hogy ne hagyjunk nyomot egymáson, olyan lassúsággal és figyelemmel, ahogy a természet vési jeleit a testünkbe. Ez persze, sajnos, elképzelhetetlen.
Meg kell azonban említenem, hogy a szerelem képe, ideája, sőt érzése, folyton bennem lakozik, szerelem nélkül alkotni, élni is képtelen volnék, s hogy ez ne csupán üres létjáték legyen árva lelkem falát kapirgálón, időnként eme ideát beteljesíteni alkalmasnak tűnő nőkbe botlok, és mint most is, róluk sok szabad óráimban igen elmélyülten ábrándozok.”
Egmontius ilyen irányú feljegyzéseit ezzel lezárta, s a témában több sort nem vetett papírra. Ehelyett inkább egy nagyszabású képsorozatba kezdett, elhatározta ugyanis, hogy élete összes szerelméről portrét fest, sőt, egy utolsó képen őket mind egy csoportba helyezi el, hogy a titokról, melyet a szerelem jelentett a mester számára, művészete által – az egyetlen lehetséges eszközzel tehát – rántsa le a leplet. A műveket e hölgyek fantázianeveivel látta el, hogy azok később panaszt nála ne tehessenek.
Hogy miként elevenedett meg az egyik portré, melyet Egmontius egy sosem volt szerelméről festett meg, annak elbeszélése, valamint az összes többi portré elkészítése körüli bonyodalmak hű históriája, egy-két másik irományom témája lesz, melynek végigkövetését minden érzelmekkel bíró betűértő számára erősen javallom.
Egmontius verseiből: Képmás
Ahogy arcodat festékekkel vastagon és puhán,
vagy lassú csöndből emelkedő-kihasadó hangok
az éjjeli némaság lidércfalán hajba kaptok,
úgy ölelnélek magamhoz játszva és sután.
Ölelnélek, ujjaimmal színeznélek, színeznél,
színfolyamon végigúszó szemeinkkel
nyíló sugarakba, testből boltívvel
lezárt hajlatokba folyatnálak, pihenjél.
Hajnalban kopott gúnyában gúnymadárdalt énekelek.
Énekelek egyedül, rád szemem belsőjét fordítom,
és hiányodból csak gombolyítom
az áradást, hogy meg ne láss, és útra kelek.
Meg ne láss, előled is arcképekbe rejtezem,
magam sok maszkjaimban magam alá temetem,
odalentről folyton folyvást lépteidet fülelem,
ezerévnyi rétegekben megtalálsz-e, kedvesem?
vagy lassú csöndből emelkedő-kihasadó hangok
az éjjeli némaság lidércfalán hajba kaptok,
úgy ölelnélek magamhoz játszva és sután.
Ölelnélek, ujjaimmal színeznélek, színeznél,
színfolyamon végigúszó szemeinkkel
nyíló sugarakba, testből boltívvel
lezárt hajlatokba folyatnálak, pihenjél.
Hajnalban kopott gúnyában gúnymadárdalt énekelek.
Énekelek egyedül, rád szemem belsőjét fordítom,
és hiányodból csak gombolyítom
az áradást, hogy meg ne láss, és útra kelek.
Meg ne láss, előled is arcképekbe rejtezem,
magam sok maszkjaimban magam alá temetem,
odalentről folyton folyvást lépteidet fülelem,
ezerévnyi rétegekben megtalálsz-e, kedvesem?
2007. május 25., péntek
Egmontius és az élet értelme
A messze földön híres arcképfestő mestert egy derűs tavaszi napon meglátogatta nálánál 8 évvel fiatalabb öccse, akinek életében igen nagy változások következtek be a közelmúltban, s ezen elsősorban szívbéli események a fiatalember amúgy is ábrándozásra hajlamos természetét még filozofikusabbá, mondhatni légneműbbé emelték, s eme sarjadzó szárnyalás hangulatában a következő talányt szegezte a mesternek:
- Vajon mi lehet az élet értelme, kedves Egmontius bátyám? Ezen töprengek jó ideje, s a kérdést bizony sokaknak felteszem, akik utamba akadnak, de megmondom én neked, ez idáig feleletével senki sem elégített ki igazán, habár kétségtelenül mindőjüknek igaza volt a maga mondókájával. Te talán, mint bölcselkedésre hajlamos ember, tudnál nekem némi megfontolandó válasszal szolgálni, mert bevallom, jövetelem célja is az volt, hogy téged megfejtésre buzdítsalak.
- Drága Eugénius öcsém – kezdte a mester, - megtisztelsz bizalmaddal, hogy engem, kézműves embert ilyen nagy kérdések elé állítasz, s bizony mondom néked, a feladatnak rögvest nekilátok. De előbb – mert borban az igazság! – ezt a palack bort ugyan fogyasszuk már el, s attól elménk, nyelvünk rögvest megered, s a titok nyomába nagy erőkkel indulhatunk.
Azzal fel is nyitotta a palack jó vörösbort, töltött is, ivott is, majd így folytatta:
- Mert bölcselkedő ember legjobb támasza a természet erejét, tüzét, sava-borsát hordozó jóféle vörösbor. A nagy döntések éjszakáit jómagam mindig efféle társaságban vészelem át, s másnapra a problémák általában meg is oldódnak. Márpedig az élet értelme felől döntést kell tehát hoznunk, mert arra sokféle válasz elképzelhető ugyan, de az egyetlen helyes megoldás csak az lehet, amely mellett magunkat elkötelezzük. Lássuk be tehát, hogy ilyen kötődést kialakítani, hogy hozzá hűek is maradhassunk, és ne csak fölöslegesen túráztassuk képzeletünket a káprázatok csalóka világában, igen nehéz lesz, mindez alapos előkészítést, gondos kimunkálást, jól illeszkedő gondolati íveket és magasba futó csúcstornyokat kíván, majd a végső konklúzió meghozatala széles látószöget, egymásra nyíló gondolati ablakokon való következetes, egy- és többirányú keresztülhaladást, s minden lehetséges szemléletet egybefoglaló, abszolút szemléletet. Erre pedig hétköznapi piszlicsáré ügyekhez szokott figyelmünk nem lehet alkalmas. Jobb azt kissé megerjeszteni, meglóbálni, megrendíteni vagy felhígítva összesűríteni, s talán a legjobb az iménti sorrendben rajta mindezt végrehajtani, s akkor az eredményre joggal számíthatunk majd.
Egmontius módszertani fejtegetéseit jó darabig folytatta még, s közben a palacknyi vörösbort mind be is nyakalta, míg öccse egy kortyot sem ivott, hiszen ő alkoholt tudvalevőleg ajkához soha életében nem emelt. A kérdés taglalásába azonban nemigen tudtak belefogni, oly nagyon lekötötte a mestert a fizikai előkészületek sokrétű problematikája.
- Öcsém uram – szólt Egmontius ekkor, - úgy látom, ez az üveg kiváló bor igencsak elfogyott. S bizony mondom néked, én még a nagy próbatételhez nem érzem magam megfelelő állapotban. Így aztán jobban tennénk, ha még egy palackot kibontanánk, s én azt nagy állhatatossággal ügyünk érdekében ugyancsak elfogyasztanám.
Így is lett. Eugénius mester – mert ő is mester volt, mégpedig építészmester – szakmája révén jól értette Egmontius építészhasonlatait, melyekhez Egmontius éppen öccse révén szerzett tapasztalatokat, amikor őt sok korábbi beszélgetésük során mesterségéről kifaggatta. Mivel a két mester egyaránt igen érdeklődő jellem volt, az éjszakát könnyedén végigdiskurálták a lét értelmére adandó válasz körültekintést igénylő nagyszabású előkészületeiről, felkészítvén magukat az előkészületre magára, mely előkészületbe már-már épp belefogtak volna, amikor Egmontius még egy palack bort megkívánván, csalódottan kellett tudomásul vegyék, hogy a mester borkészletei kimerültek, valamint odakint a Nap felkelt, s belátva, hogy a magasrendű filozófiát ilyen körülmények között nem építhetik tovább, az ablakokat besötétítve nyugalomra tértek.
Másnap későn keltek, s Eugénius, mindkettejük legnagyobb sajnálatára kénytelen volt búcsút venni, s hazaindulni, hiszen városkájában temérdek munka várt rá, ahogy ő maga mondta:
- Rengeteg légváraimat kell építgetnem, kedves bátyám.
Eugénius távozása után Egmontius lelkét igencsak bántotta az úgymond eredménytelenül végigdorbézolt éjszaka, s hogy öccse előtt szégyenbe ne maradjon, elhatározta, hogy - inkább saját szakmája felől, de – a feltett testvéri kérdésre tisztességgel megfelel, s rögtön Az élet értelme című festményének megalkotásába kezdett. Ez azonban cseppet sem tűnt egyszerű feladatnak.
- Mit kellene látnunk a képen? – tette fel a kérdést magának a mester. – Hiszen az életet magát még csak-csak ábrázolhatjuk valahogy, akár a maga teljességében is, erre művészetünk már több esetben bizonyítékul szolgált, no de hogyan képzeljük el az értelemnek, mint olyannak a látványát? Miután azonban az értelem az összefüggésekben rejlik, nekünk most minden életbéli látványok összefüggéseit kellene megfestenünk. Csakhogy, bárhogy képzeljük is, maga a megfestett kép is csak egy lesz azon bizonyos látványokból. Tehát igen logikusnak tűnik, hogy magának a képnek valamely részében tartalmaznia kell önmagát, méghozzá úgy, mintha ez a belső kép lenne maga a gondolat, mellyel a külső kép önmaga felé adózik. S minthogy a külső kép tartalmazza önmagát, a belső képnek is tartalmaznia kell önmagát, mindaddig, amíg csak ezt szemmel és idegekkel követni bírjuk, de úgy lehet, azon túl is. No de ha jobban meggondoljuk, az előttünk álló üres vászon eme tulajdonsággal szinte tökéletesen rendelkezik. Igaz, a vászon szálai túl durva szövésűek, s a figyelmes szemlélőt az élet értelmének keresésében megzavarják. Ezért tehát mindenekelőtt valamilyen egységes színbe és festékrétegbe kellene öltöztetnünk a vásznat. Ez a szín pedig a fehér vagy a fekete lehet, hiszen ezek bírják minden más szín együttesét vagy együttesének komplementerét, ami, ugye, ugyanaz.
Egmontius azonban a két szín közül sehogy sem bírta kiválasztani a megfelelőt. Végül jobb híján oda jutott, hogy az életnek bár természetesen csak egyetlen értelme lehetséges, a mi földi világunkban ez kettéválik. A kettőt azonban valahogy együtt kellene kezelni, hiszen a művészet végső soron mégsem az egyszerű földi világhoz tartozik.
Egy másik jelentős gondolat így fogalmazódott meg Egmontiusban:
- Az élet értelme ugyanakkor nem feltétlenül azonos a cselekvő élettel, tehát az élet megnyilatkozásaival. Hiszen mi magunk is, habár sok értelmes ötletet forgatunk elménkben, leginkább teljesen jelentéktelen, elhibázott, balga cselekvéseket valósítunk meg. Másfelől persze ennek is valamilyen értelmet kell tulajdonítanunk. De ha már ilyen kettős hajszában élünk, hogy folyton kapkodva kell hidat vernünk az élet és az értelem között, akkor ez a végtelen dialektika nem egyszerre tartalmazza-e az életet is, és az értelmet is, úgymond egymást fogva tartva, egymás birtokosaivá téve a másikat, s így az élet értelme, miként az értelem élete, e folytatólagos párbeszédben lesz az ami? Tehát míg az élet folyamatos törekvésében az értelem elpusztítására tör, s az értelem a maga elhivatottságában az élet tétova rügyeit fosztogatja, aközben mindkettő élteti is a másikat, valamint értelemmel látja el.
Mindebből Egmontius már megsejtette képének témáját, s rövid időn belül meg is alkotta.
A festmény hátterében két képet láthatunk a falra akasztva, de igen ravaszul megfestve. Bizonyos szemszögből ugyanis az egyik kép fekete, míg a másik fehér, más szemszögből éppen fordítva. A kép előterében maga Egmontius és Eugénius látható, amint egymás arcához igen közel hajolva farkasszemet néznek, s szemtükreikben a falra akasztott két kép villódzik, aszerint, honnan szemléljük a festményt. Az asztalon álló borospohárban azonban – igen megfontolt szándéktól vezérelve – csak egyetlen kép tükröződik, ez pedig maga Egmontius önmagát és öccseurát ábrázoló képe, vagyis maga a kép. A két mester, ha alaposan belemélyedünk a remekműbe, jelentős különbséggel van megfestve. Egmontius alakja mintha mindjárt az asztalra borulna, Eugéniusé mintha kissé lebegne széke fölött. Az egymásba kapcsolt tekintetek azonban mintha éppen visszafognák őket, nehogy kimozduljanak a vízszintes tengelyből.
Ezenkívül mindkettejüknek egy-egy kártyalap van a kezében, melyet egymás és a néző elől eltakarva a megfelelő pillanatra várnak, amikor azokat mindenki számára felfedik.
A kép központi része azonban nem ez, és nem is az imént felsoroltak.
A két arcél közötti légtérben egy jól kivehető női alak rajzolódik ki, combjainak hajlata a borospohár kelyhében fut össze, csípője a két férfiú állához tapad, dereka orrnyereg-él, vállai homlokból ívelnek, arcokon kúszó redőkbe vájt álomkarjaival hajlik, tekintetét szemérmesen vagy buján füstfelhőhajába burkolja, s mindazt, amit férfiak között titok, élet, értelem jelenthet, magába sűrítve, életet-értelmet egymás ellen egymásért kijátszva, fürkésző pillantásunk elől, valamely születés reményét fenntartva, mélyen magába temetve rejti el.
Egmontius igen büszke volt festményére, rögvest másolatot készített, s azt egy postai futárra bízva Eugénius mesterhez sebtiben elküldette. Nagy izgalommal várt ezután öccsének válaszára a képet illetően, s a válasz persze nem is maradt el, még azon a tavaszon megérkezett, pedig a két város igencsak messze volt egymástól.
A levélben ez állt:
„Kedves bátyám! Képedet az élet értelméről jó darabig szemlélgettem, mire minden zegét-zugát fölfedeztem. Mondhatom, nagyon fortélyosan alkottad meg művedet. A fő téma persze a jobbra-balra kacsintó Isten portréja, mely az Atya-Fiú-Szentlélek hármasságát éppúgy kivetíti magából, mint a Káin-Ábel szembeszegülés láttán kétségbeeső anyai Évát, s így a Teremtést, mint sorozatos bűnbeesések láncolatát bemutatva, de az áldozathozatal révén a megváltás reményét hordozóan, önmagából születő gondolatként röppenve bontja ki, s így, bár meg nem mondom, hogy csináltad, de a kép egyszerre sugározza a mindent betöltő értelemet, s a mindent betöltő életet is. Ezzel elérted, hogy az élet értelmét magamban is tükröződve felismerjem, mint életemet és értelmemet, melyet hosszú szültések révén osztályrészül kaptam. Különösen dicséri géniuszod, hogy a pohár borodat, - melyhez tudom, milyen mély érzések fűznek – egyszerre ábrázolod női szeméremtestként, s Isten szájaként. E szimbolika magáért beszél, ugyanakkor nem beszélhet eleget, hogy minden értelmét ideje és módja legyen elmondani. Az értelem túléli egyéni életünket. Még akkor is árasztani fogja magából a jelenések és jelentések tömegeit, amikor mi már meg sem mozdulunk többé. Az élettel együtt a halál értelmét is megértettem tehát képeden keresztül. Mert ama nagy mozdulatlanságban lélegzetvisszafojtva figyeljük majd a nélkülünk zajló Teremtést. E hatalmas negligációa fekete-fehér verziók, a kacsintó Isten mintájára teljesíti ki a kört, avagy színskálát. Az élet után az élet inverzében kötjük össze önmagunkkal a bajuszunkat. Szerető öcséd: Eugénius.”
A mester a sorokat olvasván szivében igen nagyon ellágyult, s öccsének egészségére gondolván egy palack bort kinyitott, s nagy éjszakai magánya közepette, derűs gondolatokkal játszadozva, az élet értelmének megfejtése fölött örvendezvén, sírva-kacagva, a finom nedűt mind benyakalta.
- Vajon mi lehet az élet értelme, kedves Egmontius bátyám? Ezen töprengek jó ideje, s a kérdést bizony sokaknak felteszem, akik utamba akadnak, de megmondom én neked, ez idáig feleletével senki sem elégített ki igazán, habár kétségtelenül mindőjüknek igaza volt a maga mondókájával. Te talán, mint bölcselkedésre hajlamos ember, tudnál nekem némi megfontolandó válasszal szolgálni, mert bevallom, jövetelem célja is az volt, hogy téged megfejtésre buzdítsalak.
- Drága Eugénius öcsém – kezdte a mester, - megtisztelsz bizalmaddal, hogy engem, kézműves embert ilyen nagy kérdések elé állítasz, s bizony mondom néked, a feladatnak rögvest nekilátok. De előbb – mert borban az igazság! – ezt a palack bort ugyan fogyasszuk már el, s attól elménk, nyelvünk rögvest megered, s a titok nyomába nagy erőkkel indulhatunk.
Azzal fel is nyitotta a palack jó vörösbort, töltött is, ivott is, majd így folytatta:
- Mert bölcselkedő ember legjobb támasza a természet erejét, tüzét, sava-borsát hordozó jóféle vörösbor. A nagy döntések éjszakáit jómagam mindig efféle társaságban vészelem át, s másnapra a problémák általában meg is oldódnak. Márpedig az élet értelme felől döntést kell tehát hoznunk, mert arra sokféle válasz elképzelhető ugyan, de az egyetlen helyes megoldás csak az lehet, amely mellett magunkat elkötelezzük. Lássuk be tehát, hogy ilyen kötődést kialakítani, hogy hozzá hűek is maradhassunk, és ne csak fölöslegesen túráztassuk képzeletünket a káprázatok csalóka világában, igen nehéz lesz, mindez alapos előkészítést, gondos kimunkálást, jól illeszkedő gondolati íveket és magasba futó csúcstornyokat kíván, majd a végső konklúzió meghozatala széles látószöget, egymásra nyíló gondolati ablakokon való következetes, egy- és többirányú keresztülhaladást, s minden lehetséges szemléletet egybefoglaló, abszolút szemléletet. Erre pedig hétköznapi piszlicsáré ügyekhez szokott figyelmünk nem lehet alkalmas. Jobb azt kissé megerjeszteni, meglóbálni, megrendíteni vagy felhígítva összesűríteni, s talán a legjobb az iménti sorrendben rajta mindezt végrehajtani, s akkor az eredményre joggal számíthatunk majd.
Egmontius módszertani fejtegetéseit jó darabig folytatta még, s közben a palacknyi vörösbort mind be is nyakalta, míg öccse egy kortyot sem ivott, hiszen ő alkoholt tudvalevőleg ajkához soha életében nem emelt. A kérdés taglalásába azonban nemigen tudtak belefogni, oly nagyon lekötötte a mestert a fizikai előkészületek sokrétű problematikája.
- Öcsém uram – szólt Egmontius ekkor, - úgy látom, ez az üveg kiváló bor igencsak elfogyott. S bizony mondom néked, én még a nagy próbatételhez nem érzem magam megfelelő állapotban. Így aztán jobban tennénk, ha még egy palackot kibontanánk, s én azt nagy állhatatossággal ügyünk érdekében ugyancsak elfogyasztanám.
Így is lett. Eugénius mester – mert ő is mester volt, mégpedig építészmester – szakmája révén jól értette Egmontius építészhasonlatait, melyekhez Egmontius éppen öccse révén szerzett tapasztalatokat, amikor őt sok korábbi beszélgetésük során mesterségéről kifaggatta. Mivel a két mester egyaránt igen érdeklődő jellem volt, az éjszakát könnyedén végigdiskurálták a lét értelmére adandó válasz körültekintést igénylő nagyszabású előkészületeiről, felkészítvén magukat az előkészületre magára, mely előkészületbe már-már épp belefogtak volna, amikor Egmontius még egy palack bort megkívánván, csalódottan kellett tudomásul vegyék, hogy a mester borkészletei kimerültek, valamint odakint a Nap felkelt, s belátva, hogy a magasrendű filozófiát ilyen körülmények között nem építhetik tovább, az ablakokat besötétítve nyugalomra tértek.
Másnap későn keltek, s Eugénius, mindkettejük legnagyobb sajnálatára kénytelen volt búcsút venni, s hazaindulni, hiszen városkájában temérdek munka várt rá, ahogy ő maga mondta:
- Rengeteg légváraimat kell építgetnem, kedves bátyám.
Eugénius távozása után Egmontius lelkét igencsak bántotta az úgymond eredménytelenül végigdorbézolt éjszaka, s hogy öccse előtt szégyenbe ne maradjon, elhatározta, hogy - inkább saját szakmája felől, de – a feltett testvéri kérdésre tisztességgel megfelel, s rögtön Az élet értelme című festményének megalkotásába kezdett. Ez azonban cseppet sem tűnt egyszerű feladatnak.
- Mit kellene látnunk a képen? – tette fel a kérdést magának a mester. – Hiszen az életet magát még csak-csak ábrázolhatjuk valahogy, akár a maga teljességében is, erre művészetünk már több esetben bizonyítékul szolgált, no de hogyan képzeljük el az értelemnek, mint olyannak a látványát? Miután azonban az értelem az összefüggésekben rejlik, nekünk most minden életbéli látványok összefüggéseit kellene megfestenünk. Csakhogy, bárhogy képzeljük is, maga a megfestett kép is csak egy lesz azon bizonyos látványokból. Tehát igen logikusnak tűnik, hogy magának a képnek valamely részében tartalmaznia kell önmagát, méghozzá úgy, mintha ez a belső kép lenne maga a gondolat, mellyel a külső kép önmaga felé adózik. S minthogy a külső kép tartalmazza önmagát, a belső képnek is tartalmaznia kell önmagát, mindaddig, amíg csak ezt szemmel és idegekkel követni bírjuk, de úgy lehet, azon túl is. No de ha jobban meggondoljuk, az előttünk álló üres vászon eme tulajdonsággal szinte tökéletesen rendelkezik. Igaz, a vászon szálai túl durva szövésűek, s a figyelmes szemlélőt az élet értelmének keresésében megzavarják. Ezért tehát mindenekelőtt valamilyen egységes színbe és festékrétegbe kellene öltöztetnünk a vásznat. Ez a szín pedig a fehér vagy a fekete lehet, hiszen ezek bírják minden más szín együttesét vagy együttesének komplementerét, ami, ugye, ugyanaz.
Egmontius azonban a két szín közül sehogy sem bírta kiválasztani a megfelelőt. Végül jobb híján oda jutott, hogy az életnek bár természetesen csak egyetlen értelme lehetséges, a mi földi világunkban ez kettéválik. A kettőt azonban valahogy együtt kellene kezelni, hiszen a művészet végső soron mégsem az egyszerű földi világhoz tartozik.
Egy másik jelentős gondolat így fogalmazódott meg Egmontiusban:
- Az élet értelme ugyanakkor nem feltétlenül azonos a cselekvő élettel, tehát az élet megnyilatkozásaival. Hiszen mi magunk is, habár sok értelmes ötletet forgatunk elménkben, leginkább teljesen jelentéktelen, elhibázott, balga cselekvéseket valósítunk meg. Másfelől persze ennek is valamilyen értelmet kell tulajdonítanunk. De ha már ilyen kettős hajszában élünk, hogy folyton kapkodva kell hidat vernünk az élet és az értelem között, akkor ez a végtelen dialektika nem egyszerre tartalmazza-e az életet is, és az értelmet is, úgymond egymást fogva tartva, egymás birtokosaivá téve a másikat, s így az élet értelme, miként az értelem élete, e folytatólagos párbeszédben lesz az ami? Tehát míg az élet folyamatos törekvésében az értelem elpusztítására tör, s az értelem a maga elhivatottságában az élet tétova rügyeit fosztogatja, aközben mindkettő élteti is a másikat, valamint értelemmel látja el.
Mindebből Egmontius már megsejtette képének témáját, s rövid időn belül meg is alkotta.
A festmény hátterében két képet láthatunk a falra akasztva, de igen ravaszul megfestve. Bizonyos szemszögből ugyanis az egyik kép fekete, míg a másik fehér, más szemszögből éppen fordítva. A kép előterében maga Egmontius és Eugénius látható, amint egymás arcához igen közel hajolva farkasszemet néznek, s szemtükreikben a falra akasztott két kép villódzik, aszerint, honnan szemléljük a festményt. Az asztalon álló borospohárban azonban – igen megfontolt szándéktól vezérelve – csak egyetlen kép tükröződik, ez pedig maga Egmontius önmagát és öccseurát ábrázoló képe, vagyis maga a kép. A két mester, ha alaposan belemélyedünk a remekműbe, jelentős különbséggel van megfestve. Egmontius alakja mintha mindjárt az asztalra borulna, Eugéniusé mintha kissé lebegne széke fölött. Az egymásba kapcsolt tekintetek azonban mintha éppen visszafognák őket, nehogy kimozduljanak a vízszintes tengelyből.
Ezenkívül mindkettejüknek egy-egy kártyalap van a kezében, melyet egymás és a néző elől eltakarva a megfelelő pillanatra várnak, amikor azokat mindenki számára felfedik.
A kép központi része azonban nem ez, és nem is az imént felsoroltak.
A két arcél közötti légtérben egy jól kivehető női alak rajzolódik ki, combjainak hajlata a borospohár kelyhében fut össze, csípője a két férfiú állához tapad, dereka orrnyereg-él, vállai homlokból ívelnek, arcokon kúszó redőkbe vájt álomkarjaival hajlik, tekintetét szemérmesen vagy buján füstfelhőhajába burkolja, s mindazt, amit férfiak között titok, élet, értelem jelenthet, magába sűrítve, életet-értelmet egymás ellen egymásért kijátszva, fürkésző pillantásunk elől, valamely születés reményét fenntartva, mélyen magába temetve rejti el.
Egmontius igen büszke volt festményére, rögvest másolatot készített, s azt egy postai futárra bízva Eugénius mesterhez sebtiben elküldette. Nagy izgalommal várt ezután öccsének válaszára a képet illetően, s a válasz persze nem is maradt el, még azon a tavaszon megérkezett, pedig a két város igencsak messze volt egymástól.
A levélben ez állt:
„Kedves bátyám! Képedet az élet értelméről jó darabig szemlélgettem, mire minden zegét-zugát fölfedeztem. Mondhatom, nagyon fortélyosan alkottad meg művedet. A fő téma persze a jobbra-balra kacsintó Isten portréja, mely az Atya-Fiú-Szentlélek hármasságát éppúgy kivetíti magából, mint a Káin-Ábel szembeszegülés láttán kétségbeeső anyai Évát, s így a Teremtést, mint sorozatos bűnbeesések láncolatát bemutatva, de az áldozathozatal révén a megváltás reményét hordozóan, önmagából születő gondolatként röppenve bontja ki, s így, bár meg nem mondom, hogy csináltad, de a kép egyszerre sugározza a mindent betöltő értelemet, s a mindent betöltő életet is. Ezzel elérted, hogy az élet értelmét magamban is tükröződve felismerjem, mint életemet és értelmemet, melyet hosszú szültések révén osztályrészül kaptam. Különösen dicséri géniuszod, hogy a pohár borodat, - melyhez tudom, milyen mély érzések fűznek – egyszerre ábrázolod női szeméremtestként, s Isten szájaként. E szimbolika magáért beszél, ugyanakkor nem beszélhet eleget, hogy minden értelmét ideje és módja legyen elmondani. Az értelem túléli egyéni életünket. Még akkor is árasztani fogja magából a jelenések és jelentések tömegeit, amikor mi már meg sem mozdulunk többé. Az élettel együtt a halál értelmét is megértettem tehát képeden keresztül. Mert ama nagy mozdulatlanságban lélegzetvisszafojtva figyeljük majd a nélkülünk zajló Teremtést. E hatalmas negligációa fekete-fehér verziók, a kacsintó Isten mintájára teljesíti ki a kört, avagy színskálát. Az élet után az élet inverzében kötjük össze önmagunkkal a bajuszunkat. Szerető öcséd: Eugénius.”
A mester a sorokat olvasván szivében igen nagyon ellágyult, s öccsének egészségére gondolván egy palack bort kinyitott, s nagy éjszakai magánya közepette, derűs gondolatokkal játszadozva, az élet értelmének megfejtése fölött örvendezvén, sírva-kacagva, a finom nedűt mind benyakalta.
Egmontius verseiből: gyerekkarcok, zsengék
Ars poetica
Kéjek puha násza, pojáca
urak és hölgyeik románca
elől vásznak mögé rejtezem,
arcaitok új világba helyezem.
A mozdulatlan arc
Kőből tökély örök fölény.
Ha mozdul is bennem a bölény,
Tömör, sötét börtön a jussa.
Szégyenem az, ami visszahúzza.
Ifjúkori dühöngő líra
Művészetem termékeit,
hol magára ölti ékeit
a természet minden tája,
s festékem lesz a ruhája
a meztelen embertestnek,
csodálod, bár festenek
másfélét mások sokat,
s egy nagy piacon csókolóznak
vevőikkel e büszke népek,
hogy pénzt is érnek azok a képek.
Egy nap én oda betörök,
megfogok egy nagy vasvödröt,
és jókorát beleszarok.
Ez ingyen van, na szevasztok!
Képi keret
Hogy csicsereg, egyre zsezseg
csupa csoda gyereksereg
a kerítésen odaát,
s én csak egyre kaparom, kenem,
festegetem kerge lelkem
csontvázát.
Vetkőztetés ecsettel
Bőröd alá másznék
De ott mit találnék?
Puha vászon ágyad
Ott mindig megtalállak.
Emlékezés egy régi nőre
Kalapodat fektetted ágyékomra
mikor az bambán rádmeredt.
Rügyező ágakat festek árnyékodra
mely a sarokról még visszainteget.
A próféta
Látom mind arcaitok a világ végén
néztek vissza a maradványba
festékfolt lett köpenyem szegélyén
ahogy könnyetek csurgott lemállva
a nagy karneváli képről.
Hőseim voltatok, olcsó cimborák,
olykor egy-egy szép nő
vagy törött hegedűk, zongorák
hangjai ha füleltem
forduljatok most már el
eleget ügyeltem
rátok, többé semmi sem kell.
Csöndben, önimáim közt még egyre ténfergek,
magam csapom csak be, s úgy már senkit sem féltek.
Kéjek puha násza, pojáca
urak és hölgyeik románca
elől vásznak mögé rejtezem,
arcaitok új világba helyezem.
A mozdulatlan arc
Kőből tökély örök fölény.
Ha mozdul is bennem a bölény,
Tömör, sötét börtön a jussa.
Szégyenem az, ami visszahúzza.
Ifjúkori dühöngő líra
Művészetem termékeit,
hol magára ölti ékeit
a természet minden tája,
s festékem lesz a ruhája
a meztelen embertestnek,
csodálod, bár festenek
másfélét mások sokat,
s egy nagy piacon csókolóznak
vevőikkel e büszke népek,
hogy pénzt is érnek azok a képek.
Egy nap én oda betörök,
megfogok egy nagy vasvödröt,
és jókorát beleszarok.
Ez ingyen van, na szevasztok!
Képi keret
Hogy csicsereg, egyre zsezseg
csupa csoda gyereksereg
a kerítésen odaát,
s én csak egyre kaparom, kenem,
festegetem kerge lelkem
csontvázát.
Vetkőztetés ecsettel
Bőröd alá másznék
De ott mit találnék?
Puha vászon ágyad
Ott mindig megtalállak.
Emlékezés egy régi nőre
Kalapodat fektetted ágyékomra
mikor az bambán rádmeredt.
Rügyező ágakat festek árnyékodra
mely a sarokról még visszainteget.
A próféta
Látom mind arcaitok a világ végén
néztek vissza a maradványba
festékfolt lett köpenyem szegélyén
ahogy könnyetek csurgott lemállva
a nagy karneváli képről.
Hőseim voltatok, olcsó cimborák,
olykor egy-egy szép nő
vagy törött hegedűk, zongorák
hangjai ha füleltem
forduljatok most már el
eleget ügyeltem
rátok, többé semmi sem kell.
Csöndben, önimáim közt még egyre ténfergek,
magam csapom csak be, s úgy már senkit sem féltek.
2007. május 24., csütörtök
2007. május 23., szerda
A nap képe
Készítette Fogarasi Anna A szerelem írásjegyei pécsi előadásán 2006-ban. A képen Gyimesi Judit (Andelin) és jómagam (Soma) látható. Nézd meg nagyban is! Mára - azt hiszem - ennyi elég a hangulat megalapozásához.
2007. május 22., kedd
Egzotikus virág
Halász Glória interjúja
Huszonegyedik századi sötéten víg és groteszken komor Pulcinella. Egyszemélyes színház: alakja és személyisége színházi levegővel telíti a helyiséget. 2002-ben alapította a kísérleti Radikális Szabadidő Színházat. A huszonnyolc éves Formanek Csaba ír, költ, rendez, tanít és játszik – másokkal és egyedül.
Halász Glória: Kísérleti színház, mozgásszínház. Olyan fogalmak, melyektől – ha óvatlanul használjuk őket – lila köd ül a tájra. Mitől kísérlet? Miért (és milyen módon) mozgás? Milyen a Te színházad?
Formanek Csaba: Éppen Tarkovszkij, akit nagyon szeretek, erősen támadta a „kísérleti” jelzőt, mondván, hogy a műalkotás vagy igazságot közvetít, vagy nem, a kísérlet szónak semmi értelme. Én ezzel egyet is értettem, és nagyon sokáig ódzkodtam ennek a szónak a használatától. Ugyanígy voltam a mozgásszínházzal is. Mégis, a kísérlet az utóbbi időben a próbafolyamat egyes fázisait kezdte el jelölni, amelyekben még nem tudjuk pontosan, mit szeretnénk elérni, megfogalmazni, inkább a módszer vagy az út világos, hogy hogyan is kell haladnunk. A kísérlet azért jó szó, mert egyszerre vagyunk ennek a próbának alanyai és tárgyai. Magunkon kísérletezünk, de végül, jó esetben egy elkészült színházi előadás már nem kísérlet. Hacsak nem a közönséget méricskéljük, de ennél azért van jobb dolgunk is. Tehát a „kísérlet” itt a „próba” szóval áll rokonságban. A mozgásszínház szerencsétlen kifejezés, magam sem tudom megmondani, mi választja el pontosan a táncszínháztól vagy a pantomimtől, pedig világos, hogy ezek külön dolgok, sok átfedéssel. Most egy nagyon buta hasonlat jut az eszembe, de azért megosztom: ha a pantomim a némafilm, a tánc az animációs film, a mozgásszínház a dialógus nélküli kortárs film. Ebből azért legalább az látszik, hogy a mozgásszínház nem műfaj, nincs körülírható technikája, hanem alkotói választás. Lemondunk a szövegről, hogy a testet tegyük hallhatóvá.
Halász Glória: Ascher Tamás egy színházi fesztiválon azt mondta a társulatodra A szerelem írásjegyei című előadás kapcsán: olyanok vagytok, mint egy egzotikus virág. Az egzotikus virág – bár szépségéért és különlegességéért csodáljuk – mindig idegen marad. Nem félsz, hogy végleg az elefántcsont-torony rabjává válsz? Kerestek utat a közönséghez?
Formanek Csaba: Nagyon örültem annak, amit Ascher mondott, ugyanakkor megértettem azt is, hogy szükséges a melegházból való nyitás. Ennek nagyon sok része szerintem mesterségbéli és színésztechnikai kérdés, amelyekre folyamatosan keresem az újabb és újabb kérdéseket és válaszokat. A színház számomra mindenképpen kísérleti terep, a titkai, a mélységei vonzanak, amelyek nagyon közeliek a létezés nagy kérdéseihez. Ide nekünk sem, másoknak sem könnyű lehatolni. Úgy érzem, a nézőktől is várhatunk ebbe az irányba tett erőfeszítéseket. Miközben a színházi munka részének tartom azt is, hogy megtaláljuk a saját közönségünket.
Halász Glória: Egy kísérleti színház megtalálhatja a saját közönségét – vagy maguk nevelik ki őket? Hosszú út vezet a megértésig?
Formanek Csaba: Hosszú út vezet addig, amíg az ember a maga képére tudja formálni az anyagát, amivel dolgozik. Ez az önazonosság szerintem vonzó lehet egy bizonyos közönségnek, hiszen mindenkinek vannak hasonló problémái az életben. A színházban lehetséges ennek játékos megközelítése, tehát még szórakoztatható is lehet. Tehát a közönség megtalálható, ha önmagunkat is meg tudjuk találni az alkotás folyamatában. A színház ilyen értelemben is tükör. Vagyis nem kell sokat foglalkozni a közönséggel, az anyagot kell hittel és tisztességgel megmunkálni.
Halász Glória: El tudod képzelni, hogy más szerző által megírt darabot a maga eredeti formájában (szöveggel és tartalommal) színre vigyél? Volt egy klasszikus, „amatőrszínház hagyományaira épített” (idézet a honlapodról) előadásotok: a Mélységes érzelmek emberi lények között. Ez sem kivétel: ha jól sejtem, Te magad (vagy a társulat) írtad, tehát merőben szubjektív és eredeti – ha a formája még nem is az. A „klasszikus” színház útja járhatatlan számodra?
Formanek Csaba: Nem, sőt, nagyon vonz ilyesféle kaland is. Ehhez azonban professzionálisabb színészi játékra van szükség, és mélyebben kellene foglalkozni szövegekkel, színpadi beszéddel is. Mi az utóbbi években erősen elmozdultunk a mozgás és a vizualitás felé, de már érzem a közeledtét a szöveges előadásoknak. Nagy kedvem lenne például Thomas Bernhard vagy Nádas Péter egy-egy darabját színpadra vinni, és vannak még más szerelmeim is: Harold Pinter, Beckett, Shakespeare, Moliére.
Halász Glória: Shakespeare és Moliére – A Prospero-szigetek és a Mizantróp. Miért hozzájuk, a nagy géniuszokhoz nyúlsz vissza?
Formanek Csaba: A személyes elfogódottság mellett tanulási célzattal. Rengeteget tanultam Shakespeare-től és Moliére-től. Ilyenkor nemcsak egy-egy darabot elemez végig az ember alaposan, de „körül is olvassa” a szerzőt: támpontokat, hasonlóságokat, ellentmondásokat keres, valamiféle logikát. E két géniusz, miközben a legerősebb következetességgel alkottak, elképesztő következetlenségekre „ragadtatták” magukat. Ezek olyan fontos pontjai egy-egy drámának, hogy szerintem éppen itt feslik fel valami – a történeten vagy a nyelvezeten túli – mélyebb összefüggés. Az írói géniusz megtermékenyítő hatású lehet a színházra, de leginkább hosszútávon. Én pedig ebben a műfajban is hosszútávfutó vagyok.
Halász Glória: Részben provokáció, részben észrevétel: a Radikális Szabadidő Színház Formanek Csaba egyszemélyes színháza, melyben az alkalmi és állandó színészek az ő vízióinak rendelik alá magukat. Társas magány?
Formanek Csaba: Ez így van. Szerencsések azok, akik megtalálják állandó alkotótársaikat. De ez alkati kérdés is. Én meglehetősen összeférhetetlen tudok lenni, nagyon nehezen viselem a mellébeszélést és a lustaságot. Biztonságra azonban szükségem van, a név valamiféle védelem, melyhez ragaszkodok, és mintegy diktatórikusan benne ülök. A legutóbbi felállásban már azért nem tudtunk együtt dolgozni, mert ahányan voltunk, annyifélét mondtunk. Nem voltunk képesek igazán egymásra figyelni, vagy magunkat odaadni egymásnak. Gyanús és fojtogató lett a légkör, ez pedig engem halálosan idegesített, és végül minden kreativitást felemésztett. Szerencsés esetben egy előadás úgy születhet meg, hogy a résztvevők nem érzik ezt a víziónak való alárendelést. A szerelem írásjegyei így tudott elkészülni. Ott keményen megharcoltunk egymás elképzeléseiért. Más kérdés, hogy egy bizonyos ponton a darab megakadt a továbbfejlődésben – ennek mondhatni fizikai okai voltak – s végül le kellett venni a műsorról.
Halász Glória: Mesélj a „gyökereidről”. Mi fordított a színház felé, majd az egyenes útról a kanyargósra: a saját, egyéni ösvényedre? Kik a mestereid?
Formanek Csaba: Mint oly sokan, én is a középiskolában, a szegedi Radnóti Gimnáziumban kezdtem a „pályát”. Akkor még matematikus akartam lenni, de a színház beszippantott. Volt ott egy ember, egy megszállott színházcsináló, Koy Gábor. Ő volt az első mesterem, afféle „színházi édesapám”. Sajnos már nincs közöttünk. Vele klasszikus amatőrszínházat csináltunk, ha van ilyen egyáltalán. Nagyon okos és ravasz ember volt, mai szemmel már látom, hogy a kreativitás egészen magas fokaira vitt minket. Már alig emlékszem, hogyan rendezett, talán azért, mert nem is annyira rendezett, hanem játszott velünk. Az, amit ma csinálok, az ő örökségeként tartom számon, habár egészen más irányba tartok. Budapesten alapítottam meg a saját színházamat, és lettünk különféle kanyargós utakon az ELTE egyetemi színpada. Ez egy hihetetlen naivitás és ravaszság kettős játéka volt: a mai napig nem használhatjuk például az Egyetemi Színpad nevet, pedig szerintem minket illetne, és azt hiszem, tudnám is megbízhatóan, nyitottan kezelni az erre épülő struktúrát. Miközben anyagilag és technikailag is az ELTÉ-től kapunk támogatást. Furcsa helyzet, de elég jól beleilleszkedik a kultúra fölött ücsürgő döntéshozók tehetetlenségei közé. Azóta Csetneki Gábortól, a Szárnyak Színháza vezetőjétől tanultam nagyon sokat, talán a legtöbbet, azonban 2-3 év intenzív munka és „atyai jóbarátság” után eltávolodunk. Legutóbb pedig Oleg Zsukovszkij-val, a Derevo volt tagjával dolgozhattam bő egy hónapot, aki a színház olyan lehetőségei felé nyitotta ki a szememet, melyek irányába csak félve tapogatóztam ez idáig.
Halász Glória: Színházi, rendezői végzettséged nincs. A sikertelen felvételi a Színház- és Filmművészeti egyetemre megtántorított – vagy éppen ellenkezőleg: inspiráció, intő jel, mely azt mutatja: Neked más rendeltetett? Érzed a „papír” hiányát?
Formanek Csaba: A felvételin – egy évvel ezelőtt volt – olyan embereket kerestek, akik még könnyen formálhatók egy intézményes rendszer szájíze szerint. Ettől persze még lehetnek nagyon jó rendezők, de nekem már sok minden kialakult a színházi látásmódot illetően. Azt sajnálom, hogy nincs egy intézménnyel járó védettség, így sokkal nehezebb, de a szabadság és függetlenség a másik oldalon nagy erő. Most már biztosan nem futok neki még egyszer, már nem nagyon bírnék iskolapadban ücsörögni. Azt a tudást, amire szükségem van, megpróbálom máshonnan megszerezni. Néha úgy érzem, „idekint” erre több lehetőség van, mint „odabent”.
Halász Glória: Tanítasz: lelkes fiatalokat színházra. Mit adsz át nekik, hiszen Te magad is fiatal vagy még? Bár a honlapodon olvasott színházelméleti írás (Az esendő színész) alapján jóval idősebb is lehetnél. Zavarbeejtően sokat tudsz és gondolkodsz a színházról, a színészről.
Formanek Csaba: Én is tanulni szeretnék tőlük. Ez a csoport most fog indulni, és nagyon izgatottan várom, mi lesz belőle. Versekkel és mozgással fogunk foglalkozni. Ami az írást illeti: én nem tudnék esztétikailag olyan normatív lenni, mint például Tarkovszkij, de annak igazságát nagyon is érzem, hogy az alkotó embernek előbb-utóbb szembe kell néznie saját nyelvezetével, formavilágával, meg kell ismernie a lehető legmélyebben művészetének anyagát. A színházban a hús-vér ember az első számú anyag. Ez a téma elképesztően inspiráló. Sok minden elmondható róla, és néha szükséges, hogy túl keményen fogalmazzunk. Ki kell jelölni a saját utunkat. De aztán mindig letérünk róla, hűtlenek leszünk saját rögeszméinkhez, és talán jobb is így. Emellett néha kritikákat is írok, és nagyon szeretek elmélkedni mások előadásairól. A nyelv, az írás az egyik lehetséges kapcsolattartás.
Halász Glória: Öntudatos lépéseket teszel az utadon. De hova vezet – lehet egyáltalán végállomása egy ilyenfajta kacskaringós ösvénynek? Ha a társulatod biztos helyet kapna, a mechanizmus részévé válna. Feladható az amatőr lét – sorsfordító veszteség nélkül? Mit jelent hivatásosnak lenni? Ti lehettek valaha azok?
Formanek Csaba: Már nincs mi. Lemondtam a társulatépítésről: 5 évig csináltam, de elfáradtam azok helyett is dolgozni, akik szeretnek egy társaság részei lenni, de a színházat valójában nem szeretik. Most szeretném megtalálni azokat a független alkotótársakat, akikkel örvényszerűen behúzzuk egymást. Ebben végtelenül hiszek, és alakulnak is különböző tervek, kapcsolatok. A tanítás egy másik dolog, ott szeretném visszahúzni a csápjaimat, és hagyni, hogy mindenki annyira teljesítse ki magát, amennyire önszántából tudja. Ehhez megpróbálok majd stabil hátteret adni. A hivatásosság kérdése nem érdekel, csak a kreatív energiákban hiszek, ezeknek ilyen színezetük nincs.
Halász Glória: Miért csinálsz színházat: még keresed önmagad – vagy már megtaláltad és ezt a bonyolult képletet akarod megmutatni a világnak?
Formanek Csaba: Természetesen keresem még, és azt hiszem, érzem, sőt tudom, hogy nagyon az út elején járok. Néha, ad absurdum, úgy tűnik, hogy hosszabb az út, mint amikor elkezdtem. De ez így működik: a naiv ember mindent átlát, és olyan mint a gyerek, aki azt hiszi, ő sosem fog meghalni. Aztán felnősz, és rájössz, hogy bizony rád is ez vár. Ahogy egyre többet tanulunk, egyre nehezebbnek, terhesebbnek érezzük a létet, egyre parányibbnak önmagunkat. Tele leszünk félelmekkel és szorongásokkal. Ezzel valahogy szembe kell nézni. Mint ahogy 17 évesen rájöttem, hogy a belső kérdéseimre a matematika már nem adhat több választ, lehet, hogy a színházzal is így leszek egyszer. Ez egy belső misszió vagy megtisztulás, aminek a tapasztalatai, élményei talán más számára is jól jönnek.
Halász Glória: Hallva és látva (blog, honlap, egyszemélyes performansz stb.) mindazt, ami Formanek Csabát jelenti, azt gondolom: Te rendkívül exhibicionista ember vagy (bármit jelentsen is ez a szó…). Igaz ez?
Formanek Csaba: Nem vagyok exhibicionista. Honlapot, blogot azért működtetek, mert ebben az illékony világban, ami a színház jelenidejűsége, szükség van valamilyen formában megőrizni az időt. A felejtés és az elmúlás ellen szól mindez. És persze a kapcsolattartás végett. Te is így tudtál meg egy csomó mindent, és ez kérdéseket generált Benned. Ez azért jó dolog. A szólók kapcsán pedig az érdekel, meddig bírok elmenni teljesen egyedül. Nagy tanulság például, hogy valamiképpen az egyedüli munka során meghasad az ember személyisége, legalábbis az enyém, többször rajtakaptam magam, hogy fennhangon beszélgetek vagy vitatkozok magammal. Nem árt tisztában lenni azzal, meddig terjed a saját erőnk. Ezt olykor a másokkal való munka lefedi, át lehet ragasztani egymásra a különféle paranoiákat, elúszik a felelősség a sok kéz között, s az ember nem mindig tudja, mi is a dolga a többiek között. Szóval ezt a szólista szerepet is a tisztulás egy lehetséges útjának látom, ami után jobban tudok majd másokkal is dolgozni.
Halász Glória: Performansz. Színház, provokáció, létünknek akaratos bizonyítása, élő manifesztum, harc a mulandósággal a mulandóság ellen? Mi ez voltaképp?
Formanek Csaba: A performanszok igazából őrült kalandok, józanésszel egyet sem lett volna szabad megcsinálni, de nagyon sokat tanultunk belőlük. Legutóbb a Gödör lépcsőjén, a Performansz Fesztiválon adtam elő egy szólót. Botrányos bukás lett, de néhányan azért így is szerették. Nekem meg fontos volt, mert leraktam benne egy későbbi előadás vázlatát. De talán a performanszban nem is a kiforrottság számít, hanem a gondolat, amely mentén megtörténik, és közönség váratlan reakciói, amely visszaprovokálja az előadót. Kicsit egyoldalú játék, de majdnem olyan, mint egy workshop. Ott sem kell feltétlenül jónak lenni. Mint egy szivacs, felszívod magadba a tudást, amely a közönség és a benned zajló folyamatok között mutatkozik meg.
Halász Glória: A színház kohézió: szerinted mi minden tartozik bele?
Formanek Csaba: Ez jó kérdés. De erről inkább egy ezeroldalas könyvet kellene írni, hogy valami igazat is mondjunk…
Halász Glória: Te fogod megírni azt a könyvet?
Formanek Csaba: Biztosan nem, de egy szócikket szívesen írnék bele, csak még nem tudom, miről.
A következő beszélgetés kb. 3 héttel ezelőtt zajlott le. Az interjú a Bárka Hajónapló kurzusára készült. A mellékelt fotók Fogarasi Anna (Patyomkin, Hermész), Tóth Melinda Liza (Mizantróp) és Papp Gergő (A szerelem írásjegyei) munkái - F. Cs.
Huszonegyedik századi sötéten víg és groteszken komor Pulcinella. Egyszemélyes színház: alakja és személyisége színházi levegővel telíti a helyiséget. 2002-ben alapította a kísérleti Radikális Szabadidő Színházat. A huszonnyolc éves Formanek Csaba ír, költ, rendez, tanít és játszik – másokkal és egyedül.Halász Glória: Kísérleti színház, mozgásszínház. Olyan fogalmak, melyektől – ha óvatlanul használjuk őket – lila köd ül a tájra. Mitől kísérlet? Miért (és milyen módon) mozgás? Milyen a Te színházad?
Formanek Csaba: Éppen Tarkovszkij, akit nagyon szeretek, erősen támadta a „kísérleti” jelzőt, mondván, hogy a műalkotás vagy igazságot közvetít, vagy nem, a kísérlet szónak semmi értelme. Én ezzel egyet is értettem, és nagyon sokáig ódzkodtam ennek a szónak a használatától. Ugyanígy voltam a mozgásszínházzal is. Mégis, a kísérlet az utóbbi időben a próbafolyamat egyes fázisait kezdte el jelölni, amelyekben még nem tudjuk pontosan, mit szeretnénk elérni, megfogalmazni, inkább a módszer vagy az út világos, hogy hogyan is kell haladnunk. A kísérlet azért jó szó, mert egyszerre vagyunk ennek a próbának alanyai és tárgyai. Magunkon kísérletezünk, de végül, jó esetben egy elkészült színházi előadás már nem kísérlet. Hacsak nem a közönséget méricskéljük, de ennél azért van jobb dolgunk is. Tehát a „kísérlet” itt a „próba” szóval áll rokonságban. A mozgásszínház szerencsétlen kifejezés, magam sem tudom megmondani, mi választja el pontosan a táncszínháztól vagy a pantomimtől, pedig világos, hogy ezek külön dolgok, sok átfedéssel. Most egy nagyon buta hasonlat jut az eszembe, de azért megosztom: ha a pantomim a némafilm, a tánc az animációs film, a mozgásszínház a dialógus nélküli kortárs film. Ebből azért legalább az látszik, hogy a mozgásszínház nem műfaj, nincs körülírható technikája, hanem alkotói választás. Lemondunk a szövegről, hogy a testet tegyük hallhatóvá.
Halász Glória: Ascher Tamás egy színházi fesztiválon azt mondta a társulatodra A szerelem írásjegyei című előadás kapcsán: olyanok vagytok, mint egy egzotikus virág. Az egzotikus virág – bár szépségéért és különlegességéért csodáljuk – mindig idegen marad. Nem félsz, hogy végleg az elefántcsont-torony rabjává válsz? Kerestek utat a közönséghez?
Formanek Csaba: Nagyon örültem annak, amit Ascher mondott, ugyanakkor megértettem azt is, hogy szükséges a melegházból való nyitás. Ennek nagyon sok része szerintem mesterségbéli és színésztechnikai kérdés, amelyekre folyamatosan keresem az újabb és újabb kérdéseket és válaszokat. A színház számomra mindenképpen kísérleti terep, a titkai, a mélységei vonzanak, amelyek nagyon közeliek a létezés nagy kérdéseihez. Ide nekünk sem, másoknak sem könnyű lehatolni. Úgy érzem, a nézőktől is várhatunk ebbe az irányba tett erőfeszítéseket. Miközben a színházi munka részének tartom azt is, hogy megtaláljuk a saját közönségünket.Halász Glória: Egy kísérleti színház megtalálhatja a saját közönségét – vagy maguk nevelik ki őket? Hosszú út vezet a megértésig?
Formanek Csaba: Hosszú út vezet addig, amíg az ember a maga képére tudja formálni az anyagát, amivel dolgozik. Ez az önazonosság szerintem vonzó lehet egy bizonyos közönségnek, hiszen mindenkinek vannak hasonló problémái az életben. A színházban lehetséges ennek játékos megközelítése, tehát még szórakoztatható is lehet. Tehát a közönség megtalálható, ha önmagunkat is meg tudjuk találni az alkotás folyamatában. A színház ilyen értelemben is tükör. Vagyis nem kell sokat foglalkozni a közönséggel, az anyagot kell hittel és tisztességgel megmunkálni.
Halász Glória: El tudod képzelni, hogy más szerző által megírt darabot a maga eredeti formájában (szöveggel és tartalommal) színre vigyél? Volt egy klasszikus, „amatőrszínház hagyományaira épített” (idézet a honlapodról) előadásotok: a Mélységes érzelmek emberi lények között. Ez sem kivétel: ha jól sejtem, Te magad (vagy a társulat) írtad, tehát merőben szubjektív és eredeti – ha a formája még nem is az. A „klasszikus” színház útja járhatatlan számodra?
Formanek Csaba: Nem, sőt, nagyon vonz ilyesféle kaland is. Ehhez azonban professzionálisabb színészi játékra van szükség, és mélyebben kellene foglalkozni szövegekkel, színpadi beszéddel is. Mi az utóbbi években erősen elmozdultunk a mozgás és a vizualitás felé, de már érzem a közeledtét a szöveges előadásoknak. Nagy kedvem lenne például Thomas Bernhard vagy Nádas Péter egy-egy darabját színpadra vinni, és vannak még más szerelmeim is: Harold Pinter, Beckett, Shakespeare, Moliére.Halász Glória: Shakespeare és Moliére – A Prospero-szigetek és a Mizantróp. Miért hozzájuk, a nagy géniuszokhoz nyúlsz vissza?
Formanek Csaba: A személyes elfogódottság mellett tanulási célzattal. Rengeteget tanultam Shakespeare-től és Moliére-től. Ilyenkor nemcsak egy-egy darabot elemez végig az ember alaposan, de „körül is olvassa” a szerzőt: támpontokat, hasonlóságokat, ellentmondásokat keres, valamiféle logikát. E két géniusz, miközben a legerősebb következetességgel alkottak, elképesztő következetlenségekre „ragadtatták” magukat. Ezek olyan fontos pontjai egy-egy drámának, hogy szerintem éppen itt feslik fel valami – a történeten vagy a nyelvezeten túli – mélyebb összefüggés. Az írói géniusz megtermékenyítő hatású lehet a színházra, de leginkább hosszútávon. Én pedig ebben a műfajban is hosszútávfutó vagyok.
Halász Glória: Részben provokáció, részben észrevétel: a Radikális Szabadidő Színház Formanek Csaba egyszemélyes színháza, melyben az alkalmi és állandó színészek az ő vízióinak rendelik alá magukat. Társas magány?
Formanek Csaba: Ez így van. Szerencsések azok, akik megtalálják állandó alkotótársaikat. De ez alkati kérdés is. Én meglehetősen összeférhetetlen tudok lenni, nagyon nehezen viselem a mellébeszélést és a lustaságot. Biztonságra azonban szükségem van, a név valamiféle védelem, melyhez ragaszkodok, és mintegy diktatórikusan benne ülök. A legutóbbi felállásban már azért nem tudtunk együtt dolgozni, mert ahányan voltunk, annyifélét mondtunk. Nem voltunk képesek igazán egymásra figyelni, vagy magunkat odaadni egymásnak. Gyanús és fojtogató lett a légkör, ez pedig engem halálosan idegesített, és végül minden kreativitást felemésztett. Szerencsés esetben egy előadás úgy születhet meg, hogy a résztvevők nem érzik ezt a víziónak való alárendelést. A szerelem írásjegyei így tudott elkészülni. Ott keményen megharcoltunk egymás elképzeléseiért. Más kérdés, hogy egy bizonyos ponton a darab megakadt a továbbfejlődésben – ennek mondhatni fizikai okai voltak – s végül le kellett venni a műsorról.Halász Glória: Mesélj a „gyökereidről”. Mi fordított a színház felé, majd az egyenes útról a kanyargósra: a saját, egyéni ösvényedre? Kik a mestereid?
Formanek Csaba: Mint oly sokan, én is a középiskolában, a szegedi Radnóti Gimnáziumban kezdtem a „pályát”. Akkor még matematikus akartam lenni, de a színház beszippantott. Volt ott egy ember, egy megszállott színházcsináló, Koy Gábor. Ő volt az első mesterem, afféle „színházi édesapám”. Sajnos már nincs közöttünk. Vele klasszikus amatőrszínházat csináltunk, ha van ilyen egyáltalán. Nagyon okos és ravasz ember volt, mai szemmel már látom, hogy a kreativitás egészen magas fokaira vitt minket. Már alig emlékszem, hogyan rendezett, talán azért, mert nem is annyira rendezett, hanem játszott velünk. Az, amit ma csinálok, az ő örökségeként tartom számon, habár egészen más irányba tartok. Budapesten alapítottam meg a saját színházamat, és lettünk különféle kanyargós utakon az ELTE egyetemi színpada. Ez egy hihetetlen naivitás és ravaszság kettős játéka volt: a mai napig nem használhatjuk például az Egyetemi Színpad nevet, pedig szerintem minket illetne, és azt hiszem, tudnám is megbízhatóan, nyitottan kezelni az erre épülő struktúrát. Miközben anyagilag és technikailag is az ELTÉ-től kapunk támogatást. Furcsa helyzet, de elég jól beleilleszkedik a kultúra fölött ücsürgő döntéshozók tehetetlenségei közé. Azóta Csetneki Gábortól, a Szárnyak Színháza vezetőjétől tanultam nagyon sokat, talán a legtöbbet, azonban 2-3 év intenzív munka és „atyai jóbarátság” után eltávolodunk. Legutóbb pedig Oleg Zsukovszkij-val, a Derevo volt tagjával dolgozhattam bő egy hónapot, aki a színház olyan lehetőségei felé nyitotta ki a szememet, melyek irányába csak félve tapogatóztam ez idáig.Halász Glória: Színházi, rendezői végzettséged nincs. A sikertelen felvételi a Színház- és Filmművészeti egyetemre megtántorított – vagy éppen ellenkezőleg: inspiráció, intő jel, mely azt mutatja: Neked más rendeltetett? Érzed a „papír” hiányát?
Formanek Csaba: A felvételin – egy évvel ezelőtt volt – olyan embereket kerestek, akik még könnyen formálhatók egy intézményes rendszer szájíze szerint. Ettől persze még lehetnek nagyon jó rendezők, de nekem már sok minden kialakult a színházi látásmódot illetően. Azt sajnálom, hogy nincs egy intézménnyel járó védettség, így sokkal nehezebb, de a szabadság és függetlenség a másik oldalon nagy erő. Most már biztosan nem futok neki még egyszer, már nem nagyon bírnék iskolapadban ücsörögni. Azt a tudást, amire szükségem van, megpróbálom máshonnan megszerezni. Néha úgy érzem, „idekint” erre több lehetőség van, mint „odabent”.Halász Glória: Tanítasz: lelkes fiatalokat színházra. Mit adsz át nekik, hiszen Te magad is fiatal vagy még? Bár a honlapodon olvasott színházelméleti írás (Az esendő színész) alapján jóval idősebb is lehetnél. Zavarbeejtően sokat tudsz és gondolkodsz a színházról, a színészről.
Formanek Csaba: Én is tanulni szeretnék tőlük. Ez a csoport most fog indulni, és nagyon izgatottan várom, mi lesz belőle. Versekkel és mozgással fogunk foglalkozni. Ami az írást illeti: én nem tudnék esztétikailag olyan normatív lenni, mint például Tarkovszkij, de annak igazságát nagyon is érzem, hogy az alkotó embernek előbb-utóbb szembe kell néznie saját nyelvezetével, formavilágával, meg kell ismernie a lehető legmélyebben művészetének anyagát. A színházban a hús-vér ember az első számú anyag. Ez a téma elképesztően inspiráló. Sok minden elmondható róla, és néha szükséges, hogy túl keményen fogalmazzunk. Ki kell jelölni a saját utunkat. De aztán mindig letérünk róla, hűtlenek leszünk saját rögeszméinkhez, és talán jobb is így. Emellett néha kritikákat is írok, és nagyon szeretek elmélkedni mások előadásairól. A nyelv, az írás az egyik lehetséges kapcsolattartás.
Halász Glória: Öntudatos lépéseket teszel az utadon. De hova vezet – lehet egyáltalán végállomása egy ilyenfajta kacskaringós ösvénynek? Ha a társulatod biztos helyet kapna, a mechanizmus részévé válna. Feladható az amatőr lét – sorsfordító veszteség nélkül? Mit jelent hivatásosnak lenni? Ti lehettek valaha azok?
Formanek Csaba: Már nincs mi. Lemondtam a társulatépítésről: 5 évig csináltam, de elfáradtam azok helyett is dolgozni, akik szeretnek egy társaság részei lenni, de a színházat valójában nem szeretik. Most szeretném megtalálni azokat a független alkotótársakat, akikkel örvényszerűen behúzzuk egymást. Ebben végtelenül hiszek, és alakulnak is különböző tervek, kapcsolatok. A tanítás egy másik dolog, ott szeretném visszahúzni a csápjaimat, és hagyni, hogy mindenki annyira teljesítse ki magát, amennyire önszántából tudja. Ehhez megpróbálok majd stabil hátteret adni. A hivatásosság kérdése nem érdekel, csak a kreatív energiákban hiszek, ezeknek ilyen színezetük nincs.Halász Glória: Miért csinálsz színházat: még keresed önmagad – vagy már megtaláltad és ezt a bonyolult képletet akarod megmutatni a világnak?
Formanek Csaba: Természetesen keresem még, és azt hiszem, érzem, sőt tudom, hogy nagyon az út elején járok. Néha, ad absurdum, úgy tűnik, hogy hosszabb az út, mint amikor elkezdtem. De ez így működik: a naiv ember mindent átlát, és olyan mint a gyerek, aki azt hiszi, ő sosem fog meghalni. Aztán felnősz, és rájössz, hogy bizony rád is ez vár. Ahogy egyre többet tanulunk, egyre nehezebbnek, terhesebbnek érezzük a létet, egyre parányibbnak önmagunkat. Tele leszünk félelmekkel és szorongásokkal. Ezzel valahogy szembe kell nézni. Mint ahogy 17 évesen rájöttem, hogy a belső kérdéseimre a matematika már nem adhat több választ, lehet, hogy a színházzal is így leszek egyszer. Ez egy belső misszió vagy megtisztulás, aminek a tapasztalatai, élményei talán más számára is jól jönnek.Halász Glória: Hallva és látva (blog, honlap, egyszemélyes performansz stb.) mindazt, ami Formanek Csabát jelenti, azt gondolom: Te rendkívül exhibicionista ember vagy (bármit jelentsen is ez a szó…). Igaz ez?
Formanek Csaba: Nem vagyok exhibicionista. Honlapot, blogot azért működtetek, mert ebben az illékony világban, ami a színház jelenidejűsége, szükség van valamilyen formában megőrizni az időt. A felejtés és az elmúlás ellen szól mindez. És persze a kapcsolattartás végett. Te is így tudtál meg egy csomó mindent, és ez kérdéseket generált Benned. Ez azért jó dolog. A szólók kapcsán pedig az érdekel, meddig bírok elmenni teljesen egyedül. Nagy tanulság például, hogy valamiképpen az egyedüli munka során meghasad az ember személyisége, legalábbis az enyém, többször rajtakaptam magam, hogy fennhangon beszélgetek vagy vitatkozok magammal. Nem árt tisztában lenni azzal, meddig terjed a saját erőnk. Ezt olykor a másokkal való munka lefedi, át lehet ragasztani egymásra a különféle paranoiákat, elúszik a felelősség a sok kéz között, s az ember nem mindig tudja, mi is a dolga a többiek között. Szóval ezt a szólista szerepet is a tisztulás egy lehetséges útjának látom, ami után jobban tudok majd másokkal is dolgozni.Halász Glória: Performansz. Színház, provokáció, létünknek akaratos bizonyítása, élő manifesztum, harc a mulandósággal a mulandóság ellen? Mi ez voltaképp?
Formanek Csaba: A performanszok igazából őrült kalandok, józanésszel egyet sem lett volna szabad megcsinálni, de nagyon sokat tanultunk belőlük. Legutóbb a Gödör lépcsőjén, a Performansz Fesztiválon adtam elő egy szólót. Botrányos bukás lett, de néhányan azért így is szerették. Nekem meg fontos volt, mert leraktam benne egy későbbi előadás vázlatát. De talán a performanszban nem is a kiforrottság számít, hanem a gondolat, amely mentén megtörténik, és közönség váratlan reakciói, amely visszaprovokálja az előadót. Kicsit egyoldalú játék, de majdnem olyan, mint egy workshop. Ott sem kell feltétlenül jónak lenni. Mint egy szivacs, felszívod magadba a tudást, amely a közönség és a benned zajló folyamatok között mutatkozik meg.
Halász Glória: A színház kohézió: szerinted mi minden tartozik bele?
Formanek Csaba: Ez jó kérdés. De erről inkább egy ezeroldalas könyvet kellene írni, hogy valami igazat is mondjunk…Halász Glória: Te fogod megírni azt a könyvet?
Formanek Csaba: Biztosan nem, de egy szócikket szívesen írnék bele, csak még nem tudom, miről.
A képek sorrendben:
Patyomkin Performansz,
A szerelem írásjegyeiben Éles Eszterrel,
A szerelem írásjegyei,
Márkik és Céliméne a Mizantrópban (Tr.Szabó György, Kirizs Betti, André Pita),
Andelin és Nádúr A szerelem írásjegyeiben (Gyimesi Judit, Bakajsza Gábor),
Tr.Szabó György (Apa) A szerelem írásjegyeiben,
Ugyanő a Mizantrópban,
Nádúr és Soma párbaja,
Bakajsza Gábor Nádúr szerepében,
Hermész a Senkiföldjén (Formanek Csaba)
2007. május 19., szombat
Szonett-játékok
A következő versek egy költői tornagyakorlat eredményei, melynek során két, egyenként 15 szavas asszociációs láncot építettem be a szonettekbe soronként. Mindkettőre két variáció készült, páros, illetve keresztrímes formában, valamint az utolsóban a két láncot összefésülni igyekeztem. Bocsássátok meg e kis improvizációkat, melyek azért talán némi hangulati költészet jegyében nem is olyan semmitmondóak.
A két asszociációs lánc:
HANGULAT - időhullás - hullámzás - tengerérzés - tengerészélet - kikötői magány - kicsorduló könny - mámor - szikkadás - aszalódás - zsémbelődés - izomgörcs - zsírleszívás - porszívó-tánc - felejtés
ÚT - kereszteződés - feszület - váll - barázda - pocsolya - sártenger - vitorlás - látcső - horizont - világítótorony - higanyágy - izzasztókunyhó - vándorbot - útonálló
És akkor íme a szonettek:
Hangulat konyhában, fürdőben
- szonett -
Időhullás, idióták, időhullás!, mondta,
s abba a hullámzásba mélyedt,
amit a tengerérzés kisajtol a gyomra
mélyiből az embernek. A tengerészélet
bár csupa kaland, kikötői magány;
kicsorduló könnyekkel küszködőn
a mámor belülről kapirgál,
s a szikkadásra ahogy válaszolsz, köntör-
falaznál, további aszalódás elől
zsémbelődés köntösébe burkolnád
izomgörcseid, de mind dugába dől,
s mint zsírleszívás után maradsz a horvát
tengerpart helyett otthon, porszívó-tánc
vígaszod, mint felejtés falán a fakopáncs.
Az út hozzád nem vezet
- szonett -
A kereszteződés köztünk nem csak úgy,
hogy nekem a feszületre fölhazudj,
ki sajgó vállaim közt még épp élek,
s barázda-arcommal szemléllek
Odaföntről, nem, inkább pocsolya
vagy sártenger, mintsem álnok mosolya
egy olyannak mint te! Könnyű, vitorlás
álmokban, látcsővel látod, a megtorlás
Mily közel! A horizonton már forog
körbe-körbe a világítótorony
fénye, s a tenger mélyén higanyágy,
izzasztókunyhó, hogy az anyád
is vándorbotot ragad, az vár,
hogy engem útonállók kezére adtál!
Még egy hangulat
- szonett -
Fölemészt a robotikus időhullás,
hullámzásba kapaszkodnék, de túlzás
ez a tengerérzés, ez a május. Félek.
Gócokba hurkolt a tengerészélet,
Amit élek. A kikötői magány.
Kicsorduló könnyem iszom, talán
az éji mámor kínomra enyhet ad,
de ha szikkadás jön, vagy egy vad
Aszalódás megint, felkötöm
magam, hogy a zsémbelődés rögtön
kimúlik, csupa izomgörcs bízvást
Úgy ellepi testem, hogy zsírleszívást
kívánnék, ó porszívó-táncos, renyhe lét!,
mily könnyen beszippant majd a felejtés!
Még egy út
- szonett -
Álltál némán a kereszteződésben.
Szárnyainkba feszületet döfött
egy izmosvállú isten, s legfőképpen
egy barázdás tollú keselyű körözött
fölöttünk, s alattunk a pocsolyában
sártenger hullámain himbálózott
dühödt csókjaink karcsú vitorlása.
Látcső-éles pillantásod behálózott.
A hosszú horizont beléd tágult.
Világítótorony lettem, kedvesem,
s puhán megvetettem higanyágyunk,
Izzasztókunyhóként lángolt vérző sebem,
vándorbotom hegyébe aléltan dőltem,
nem várhattál, te útonálló, már semmit se tőlem.
Út, vér, hangulat
- szonett -
Időhullások kereszteződése
hullámzás vagy a feszület éle
a tengerérzés sava vállainkban
tengerészélet barázdás álmainkban
Pocsolyákat locsolsz a kikötői magányban
kicsorduló könnyed a sártenger tavában
mámoros vitorlás vágyaidnak szele
szikkadást oszlat s látcsöved enyhe
remegése a horizontot táncoltatja aszalódás
zsémbelődés ahogy a világítótorony óriás
izomgörcsbe feszül létünk dermedt higanyágyán
zsírleszívás az izzasztókunyhó nekünk vágyán
egymásnak porszívó-tánccal vándorbottal lépkedünk
útonálló várakozásban véres verejték a felejtés nekünk.
A két asszociációs lánc:
HANGULAT - időhullás - hullámzás - tengerérzés - tengerészélet - kikötői magány - kicsorduló könny - mámor - szikkadás - aszalódás - zsémbelődés - izomgörcs - zsírleszívás - porszívó-tánc - felejtés
ÚT - kereszteződés - feszület - váll - barázda - pocsolya - sártenger - vitorlás - látcső - horizont - világítótorony - higanyágy - izzasztókunyhó - vándorbot - útonálló
És akkor íme a szonettek:
Hangulat konyhában, fürdőben
- szonett -
Időhullás, idióták, időhullás!, mondta,
s abba a hullámzásba mélyedt,
amit a tengerérzés kisajtol a gyomra
mélyiből az embernek. A tengerészélet
bár csupa kaland, kikötői magány;
kicsorduló könnyekkel küszködőn
a mámor belülről kapirgál,
s a szikkadásra ahogy válaszolsz, köntör-
falaznál, további aszalódás elől
zsémbelődés köntösébe burkolnád
izomgörcseid, de mind dugába dől,
s mint zsírleszívás után maradsz a horvát
tengerpart helyett otthon, porszívó-tánc
vígaszod, mint felejtés falán a fakopáncs.
Az út hozzád nem vezet
- szonett -
A kereszteződés köztünk nem csak úgy,
hogy nekem a feszületre fölhazudj,
ki sajgó vállaim közt még épp élek,
s barázda-arcommal szemléllek
Odaföntről, nem, inkább pocsolya
vagy sártenger, mintsem álnok mosolya
egy olyannak mint te! Könnyű, vitorlás
álmokban, látcsővel látod, a megtorlás
Mily közel! A horizonton már forog
körbe-körbe a világítótorony
fénye, s a tenger mélyén higanyágy,
izzasztókunyhó, hogy az anyád
is vándorbotot ragad, az vár,
hogy engem útonállók kezére adtál!
Még egy hangulat
- szonett -
Fölemészt a robotikus időhullás,
hullámzásba kapaszkodnék, de túlzás
ez a tengerérzés, ez a május. Félek.
Gócokba hurkolt a tengerészélet,
Amit élek. A kikötői magány.
Kicsorduló könnyem iszom, talán
az éji mámor kínomra enyhet ad,
de ha szikkadás jön, vagy egy vad
Aszalódás megint, felkötöm
magam, hogy a zsémbelődés rögtön
kimúlik, csupa izomgörcs bízvást
Úgy ellepi testem, hogy zsírleszívást
kívánnék, ó porszívó-táncos, renyhe lét!,
mily könnyen beszippant majd a felejtés!
Még egy út
- szonett -
Álltál némán a kereszteződésben.
Szárnyainkba feszületet döfött
egy izmosvállú isten, s legfőképpen
egy barázdás tollú keselyű körözött
fölöttünk, s alattunk a pocsolyában
sártenger hullámain himbálózott
dühödt csókjaink karcsú vitorlása.
Látcső-éles pillantásod behálózott.
A hosszú horizont beléd tágult.
Világítótorony lettem, kedvesem,
s puhán megvetettem higanyágyunk,
Izzasztókunyhóként lángolt vérző sebem,
vándorbotom hegyébe aléltan dőltem,
nem várhattál, te útonálló, már semmit se tőlem.
Út, vér, hangulat
- szonett -
Időhullások kereszteződése
hullámzás vagy a feszület éle
a tengerérzés sava vállainkban
tengerészélet barázdás álmainkban
Pocsolyákat locsolsz a kikötői magányban
kicsorduló könnyed a sártenger tavában
mámoros vitorlás vágyaidnak szele
szikkadást oszlat s látcsöved enyhe
remegése a horizontot táncoltatja aszalódás
zsémbelődés ahogy a világítótorony óriás
izomgörcsbe feszül létünk dermedt higanyágyán
zsírleszívás az izzasztókunyhó nekünk vágyán
egymásnak porszívó-tánccal vándorbottal lépkedünk
útonálló várakozásban véres verejték a felejtés nekünk.
2007. május 18., péntek
Amíg barátja megérkezett
Egmontius, midőn egy barátjára várakozott egy híres asztalnál, hol annak idején kocsmai festőként tevékenykedett – szegényebb napjaiban így tartván fent önmagát, - a következőket gondolta végig:
- Ő, aki érkezni fog, talán azért barátom, mert tökéletesen tisztában van tehetségem méreteivel, az abban rejlő gazdagsággal csakúgy, mint eddigi munkáim jelentőségével, megkockáztatom: sorsalakító hatásaival. Művészember csak ilyen barátokat tud maga körül elviselni, s épp ezért gyakran elgondolkozom, hogyan lehetne barátaimat, kik sokan ugyan nincsenek, rábírni, hogy önmagukat valamely művészetben kiteljesítsék, s így hozzájuk részemről fűzött érzelmeim biztosíthatnám. De olykor azon kapom magam, hogy a tehetség teljes hiányában szenvedők felé is mély kötődéseket fedezek fel, és ilyenkor ezt ugyan lerázni próbálom életem amúgy is roppant bonyolult szerkezetéről, feléjük táplált érzelmeim csak nem múlnak ki végleg. Eszerint hát a szeretetben növesztgetett, s annak legfőbb kötőanyagát biztosító remény oly tartós, hogy bennük, az úgynevezett barátokban, a gyakorló géniusz valaha létrejövő, de most még csak illuzórikus képét tovább s tovább élteti.
- Azonban e várakozásban leledzeni, annak magunk épp a szeretet reményében átadni igen helytelen eljárás volna. Mert végső soron nem abból táplálkozik-e saját tehetségünk, melyeket mások a művészet birodalmában meg nem valósított, várakozásban eltöltött, tétlenségbe és jellegtelenségbe fojtott idejéből és élményeiből, éppen a velük való, habár olykor kínos és sekélyes találkozások révén kinyerünk? Tanulságul tehát érdemes megjegyeznünk, hogy művészember barátai felé jobb, ha alapos antropológiai érdeklődéssel fordul legalább, s érzelmi ügyeiben a reménykedés folyamatosan fenntartott régióiba tekint, önmagát biztosra vélt szívbéli viszonyokba nem ringatja, bár arra állandóan készen áll – kivéve persze a legintenzívebb alkotói szakaszokat, tehát az idő nagy részét -, így saját képességei titkos műhelyébe, mely az erre teremtetett egyéneknél a szívükkel azonos, csak igen válogatott, arra valóban erényei folytán érdemes társaságot enged be, a kívül maradottakat pedig addig fikciós létjátékaival szórakoztatva tartja tűzközelben.
- A szerelem témájában mindez végképp felfokozottan nyer értelmet, így nem csoda, hogy művészetükben oly magasra jutott, vagy oda törekvő egyének, a szerelem terepén a maguk eredményeire oly büszke átlagos emberek számára csupán szerencsétlenkedő bohócok. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ők, meg ők is, meg általában a legtöbben mindehhez mit sem értenek!
És amikor a mester e szavaknál járt elméje jegyzetfüzetében, megérkezett a várva várt barát, akivel még aznap éjszaka sötét lelkű borokat elfogyasztván, régóta lappangó gyűlöletüket egymás felé kiárasztották, s egy hajnali órán végképp és reménytelenül és aljasul, kölcsönös sértődöttségben, de felsőbbrendűségük megkérdőjelezhetetlen tudatában hagyták faképnél egymást.
- Ő, aki érkezni fog, talán azért barátom, mert tökéletesen tisztában van tehetségem méreteivel, az abban rejlő gazdagsággal csakúgy, mint eddigi munkáim jelentőségével, megkockáztatom: sorsalakító hatásaival. Művészember csak ilyen barátokat tud maga körül elviselni, s épp ezért gyakran elgondolkozom, hogyan lehetne barátaimat, kik sokan ugyan nincsenek, rábírni, hogy önmagukat valamely művészetben kiteljesítsék, s így hozzájuk részemről fűzött érzelmeim biztosíthatnám. De olykor azon kapom magam, hogy a tehetség teljes hiányában szenvedők felé is mély kötődéseket fedezek fel, és ilyenkor ezt ugyan lerázni próbálom életem amúgy is roppant bonyolult szerkezetéről, feléjük táplált érzelmeim csak nem múlnak ki végleg. Eszerint hát a szeretetben növesztgetett, s annak legfőbb kötőanyagát biztosító remény oly tartós, hogy bennük, az úgynevezett barátokban, a gyakorló géniusz valaha létrejövő, de most még csak illuzórikus képét tovább s tovább élteti.
- Azonban e várakozásban leledzeni, annak magunk épp a szeretet reményében átadni igen helytelen eljárás volna. Mert végső soron nem abból táplálkozik-e saját tehetségünk, melyeket mások a művészet birodalmában meg nem valósított, várakozásban eltöltött, tétlenségbe és jellegtelenségbe fojtott idejéből és élményeiből, éppen a velük való, habár olykor kínos és sekélyes találkozások révén kinyerünk? Tanulságul tehát érdemes megjegyeznünk, hogy művészember barátai felé jobb, ha alapos antropológiai érdeklődéssel fordul legalább, s érzelmi ügyeiben a reménykedés folyamatosan fenntartott régióiba tekint, önmagát biztosra vélt szívbéli viszonyokba nem ringatja, bár arra állandóan készen áll – kivéve persze a legintenzívebb alkotói szakaszokat, tehát az idő nagy részét -, így saját képességei titkos műhelyébe, mely az erre teremtetett egyéneknél a szívükkel azonos, csak igen válogatott, arra valóban erényei folytán érdemes társaságot enged be, a kívül maradottakat pedig addig fikciós létjátékaival szórakoztatva tartja tűzközelben.
- A szerelem témájában mindez végképp felfokozottan nyer értelmet, így nem csoda, hogy művészetükben oly magasra jutott, vagy oda törekvő egyének, a szerelem terepén a maguk eredményeire oly büszke átlagos emberek számára csupán szerencsétlenkedő bohócok. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ők, meg ők is, meg általában a legtöbben mindehhez mit sem értenek!
És amikor a mester e szavaknál járt elméje jegyzetfüzetében, megérkezett a várva várt barát, akivel még aznap éjszaka sötét lelkű borokat elfogyasztván, régóta lappangó gyűlöletüket egymás felé kiárasztották, s egy hajnali órán végképp és reménytelenül és aljasul, kölcsönös sértődöttségben, de felsőbbrendűségük megkérdőjelezhetetlen tudatában hagyták faképnél egymást.
2007. május 17., csütörtök
Egmontius kolostorba vonul
A novellához tűzött képekre Manga Dani barátom hívta fel a figyelmem, sok részben ezek ihlették írásom, mely eddig talán a legfontosabb Egmontius-történetem.
Azokban a gyalázatos időkben, amikor Egmontius hanyatlani érezvén vele született tehetségét, a számára ilyen módon egyre sivárabbá s jelentéktelenebbé váló létezés fölött elmerengett, majd úgy döntött, a világi hívságok elől, melyek géniuszát kikezdték, kolostorba vonul, s önmagát a teljes lelki szemlélődésnek átadja.
Volt akkoriban a környéken egy híres zarándokút, melyet Istenhez vezető sétánynak hívtak, s melyen több napi járóföldet megtéve, egy, azóta már feloszlott szerzetesrend kolostorába lehetett jutni.
Ezen az úton gyötörték meg Egmontius egyébként is megtépázott idegeit a hírhedt látomások, melyekből a mester jó néhány festményét származtatjuk, így például az Isten megvető tekintetei című sorozatot, vagy az úgynevezett Gyűlölet-ikonokat, melyek haragvó szentek ábrázatait mutatják be, de leginkább arra a hatalmas táblaképre kell gondolnunk, melyet Egmontius a megfestést előkészítvén két hónapon keresztül ácsolt föl egy portugál kikötőben hajóroncsok faanyagaiból, s mely kép állítólag három év megfeszített munkája során készült el, s A tenger apokaliptikus színeváltozásai címet viselte. A 60-as években bebizonyosodhatott volna, hogy a gigantikus festmény még a Holdról is látható, azonban jóval korábban elpusztult, amikor egy hatalmas hullám ízzé-porrá zúzta, s csodával határos módon minden darabkáját magával sodorta. Sok év múltán egy meglehetősen borzongtató legenda kapott szárnyra, miszerint egy sarkvidéki eszkimó fókavadászat közben a jéghideg vízbe esett, s mélyre süllyedve megpillantotta a teljes épségében a tenger fenekén pihenő képet. Az eszkimó a mágikus alkotásnak tulajdonítva megmenekülését, egy régészeti búvárcsapattal érkezett vissza a helyszínre, akik közül később többen egybehangzóan állították, hogy a hosszas hiábavaló keresgélés egyik éjszakáján, az erős holdfényben jól kivehetően, a hatalmas tábla fölött megnyílt a tenger, a kép felemelkedett, majd a szemük láttára, a mester kéznyomait megőrzően, egy régimódi vitorlássá alakult, s méltóságteljesen elhajózott a ködben.
A szellemhajó száz évvel később Közép-Amerika partjainál bukkant fel, s a leírások szerint fedélzetén szerzeteseket lehetett kivenni, kapitányi minőségében pedig maga Egmontius állt büszkén a vitorlás orrában, majd karjával jókorát lendítve parancsot adott, a hajó ágyúi eldördültek, s hatalmas festékgolyókat lőttek a csodálkozó, tudatlan indiánok felé, melyek egy egész falut beterítvén olyan színekbe és formákba öltöztették át a vadembereket, melyek egy későbbi, világhírű jelenség, a maja kultúra alapjait hintették el.
Habár ilyen ostobaságok sok hitelt nem érdemelnek, mégis jól jellemzik Egmontius gyötrelmekkel teljes zarándoklatát a célba vett kolostor felé a misztikus sétányon. A sétányról a hagyomány úgy tartja, hogy a bábeli torony megépítéséhez érkezők ezen haladtak végig, s így az Istenhez vezető sétány mindmáig a különféle kultúrák spirituális metszésvonala, s aki azon végigmegy, bár igen nagy szenvedések árán, minden kultúra gyökeréhez érkezik, s az osztatlan egység élményének isteni kegyében részesülhet.
Egmontiust e hagyományos elképzelés igazságai leginkább biológiai módon vették igénybe, s létről való elmélkedéseit a nemekre kettéosztott emberiség kínjaira, s ebből sarjadó vágyaira, úgyszólván testi kétségbeesésére irányították.
Mert midőn Egmontius már második napja lépkedett a poros, kavicsos úton, s étlen-szomjan tűrte az elméjét és fizikumát megrohamozó, zarándoklatát erősen fenyegető, s őt magát állandó visszafordulásra késztető látomásokat és hallucinációkat, melynek során például egy igen emlékezetes vízió kerítette hatalmába az előtte kígyószerűen a végtelenségbe kanyargó sétány Isten kiöltött nyelvévé való áthasonulásában, olyannyira rosszul lett, hogy kénytelen volt néhány percre megpihenni, s akkor a mester az út porába kinyújtózva elheveredett, és a testében hömpölygő folyamatokat éles figyelemmel végigkövette. Megtört korpuszának szenvedései közepette érzéki vágyódás született benne, hogy őt egy anyai érzésekkel jól felszerelkezett egyén gyógyító gondjaiba vegye, vagy a szeretet szavának tanácsaival ellássa. S ezen különösebben nem csodálkozhatott, hiszen művészemberek gyakorta éreznek hasonlókat, mikor a tehetség addig oly szilárdnak hitt oszlopai meginognak, s amit addig művészi élettérként oly gondossággal kibéleltek maguknak, most fenyegetően összezuhanni készül. Ekkor talán az anyaméh régi biztonsága szivárog mélyen tudatuk alá temetett emlékeikből rettegő lelkeikbe. Ott feküdt tehát Egmontius, s erre az anyai személyre gondolt, akinek megérkezésére egyáltalán nem számíthatott. Mégis, talán a gyűlölt utazáson sanyargató szigorával uralkodó Isten iránti dacból, úgy döntött, e ritkán támadó elementáris késztetést a mindennapi asszony felé nem bocsátja el magától, hanem abban úgyszólván megfürdőzik, s abból frissen kikelve önmagát a Teremtőnek, mint tékozlására büszke fiú atyjának, gőgösen – igen, a gőg szóhoz valamiért a mester ragaszkodni vélt – felmutatja, s Isten útján zarándoklatát nagy állhatatossággal folytatja majd. Így esett, hogy lázadó merítkezésében Egmontius e vágyott asszonyi arcképet egyszer csak lelki szemeivel megpillantotta, a akkor e látványt magától már sokáig el nem engedte, hanem inkább annak faggató felfedezésébe kezdett, s vele végül a következő párbeszédbe elegyedett:
- Ó, anyám, lám, kinyújtóztam a halál oldalán.
(Mit tegyek, a mester épp e szavakkal festette le kétségbeesett helyzetét! Hasonlatossága a későbbi költő szavaihoz merő véletlen, tekintve, hogy a költő sem tudhatott hősünk e kifakadásáról, hiszen azt csak most tárom a nyilvánosság elé.)
- Szépen mondod, fiam, s mond csak tovább.
- Hogy bennem megszülettél, csoda, hisz előbb én születtem meg benned. Mondd el, milyennek látsz.
- Gyönyörűnek látlak, mint minden anya a gyermekét. S bár örül a szívem, hogy találkoztunk, mégis fáj, hogy így kell lássalak, szenvedéseid közepette. De tudnod kell azt is, én mindig látlak téged amonnan átról, a halál fenséges birodalmából, s régóta kísérem figyelemmel tevékenységeid.
- Mondd hát, amit cselekedtem az életben, ahhoz mit szólsz?
- Fáj nekem, hogy nőtlenül éltél ez idáig.
- No igen.
- S bár sok szép festményt alkottál, tehetséged fajunk szaporodása terén nem kamatoztattad, s így magad a legnagyobb teremtéstől visszafogtad.
- Ez igaz.
- Márpedig gyermeknek életet adni a sok hasztalan pingálásnál fontosabb. Mennyi drága időt pazaroltál remeteként műhelyed áporodott légterében, embertársaid oktalanságán bosszankodva, tőlük magad, magadtól őket, az illatos asszonyokkal, kirekesztve, folyvást álmodozva, illúziókba ringatva magad, nem is sejtvén, hogy csinos mázolmányaid javarésze halálod után, mintegy utánad csusszanván a nemlétbe, elpusztul majd, - mert én látom a jövőt is, s óvlak tőle, ahogy lehet, - s így életed és működésed e bolygón csaknem teljesen hatástalan marad. Ezt mondom én, s fáj nékem is, hogy ezzel téged, ki amúgy is szánalomra méltó helyzetben leledzel, tovább bántsalak, de tekintve, hogy ilyesmi találkozásra oly ritkán adódik alkalom, ezt, s néhány mást is még, sietve közölnöm kell veled.
- Ó, pedig azt véltem sejteni, remekműveket alkottam!
- Ezt én megítélni nem tudom. De szánj több figyelmet az asszonyi létre, mert bizony mondom néked, tehetséged is emiatt apad.
- Csak nem?
- De. Mert bár könnyelmű lelked előbb úgy vélhette, a nőktől magad visszatartván, alkotóerőid zavartalanul tékozolhatod, most már ideje ráébredned, hogy ez a végső elapadás legbiztosabb útja, bármilyen tehetséggel áldott is meg a Teremtő. Mert élő lény szeretetére a legnagyobb géniusznak is szüksége vagyon. Hisz az isten is azért teremtette az embert, hogy legyen, aki szeresse, pedig ő aztán teremtőerőben nem szűkölködött. Lásd be hát, hogy az alkotással a gyermeknemzés éppen nem ellentétes, hanem azok egymást inkább támogatva segítik előre a boldogulásban.
- Mondasz valamit. De vajon végigjárjam-e az utat, melyre vállalkoztam, vagy most sebtibe rohanjak vissza otthonomba, majd magamról az út mocskát lefürösztvén, illatos ruhákat felöltve a faluban asszony után nézzek?
- Fiam, amit elkezdtél, járd csak végig bizalommal. De lelki figyelmed szenteld sok részben az asszonyi problematikának, mert engem is ennél fogva idéztél magad elébe, de én rajtad sokat már nem segíthetek.
Ezek után a mester ábrándjaiból előlépett anyai nőszemély még egynéhány részletes tanáccsal látta el életében megfeneklett gyermekét, melyeket most nem részletezünk, mégpedig szemérmességünk okán, valamint a mester iránti tiszteletből kifolyólag. Miután pedig megbeszélték, ami megbeszélni valójuk akadt, az asszony némi fizikai felfrissülés reményével ellátva szeretett porontyát, ekképp búcsúzott:
- Könnyeim, ha onthatnám, ontanám éretted. S lennének abban boldogság és fájdalom könnyei egyaránt. S azok lelkedbe csepegve elcsigázottságodból felringatnának.
Egmontius azután elaludt, s álomtalan szunnyadásából – úgy vélte – anyjának könnyei hozták újra öntudatra, de valójában csak egy nagy eső érkezett tágas fellegében Isten sétánya fölé, s azt Egmontius anyja ígéretének vélve, magába a boldogság és fájdalom cseppjeit befogadta, s ennek révén valóban felfrissülést nyert, s útját korábbi elhatározásához híven állhatatosan folytatta.
Az anyai kalandhoz ehelyütt hozzáfűzzük, hogy a mester hosszú távolléte után hazaérkezvén, anyjának portréját azonnal megfestette, s a kép később Anyám címen híresült el. A megejtő festményen a női arc felhők formáiból rajzolódik ki, de olyan tehetséggel megalkotva, hogy az arc, sajátos anyagában ellentmondva, igen éles vonásokkal bír, míg a felhők, ábrázatukat meghazudtolván, igen puha anyagból szövődtek, s e kettős jellemzés mind az anya természeti, s mind a természet anyai eredetét a szemlélő elé tárja, s mindezeket a tulajdonságokat a festészet mesterségében egyesíti. A képet alaposan szemügyre véve azt is felfedezhetjük, hogy a szemek felhőpamacsain megcsillanó napfény és a szemek sarkában gyülekező árnyékos gyűrődések, valamint a száj környékén kidolgozott gömbölyödésre induló izmok, az arcot sírás előtti állapotba színezik, míg a felhőt mindjárt eleredő drága kincseit remegve visszafogóvá, s így maga a kép e közelgő pillanatra koncentrálva, a megtisztulásra vágyó ember látomása az őt világra hozó, s ezzel a bepiszkolódás útjára bocsátó, nálánál korábban, ámde nem mindig létező személyről, akivel az elmondottak okán azonosulni vágyik.
Egy széles körben elterjedt anekdota szerint a kép igen különös körülmények között pusztult el. Történt ugyanis, hogy egy napon Egmontius legfontosabbnak vélt festményeit egy nem gyakran használt erdei ösvény mentén a fákra sorban felaggatta, s e rögtönzött kiállításához vezetendő embertársait, forgalmasabb helyeken bizonyos jeleket szórt el, melyek alapján az erdőben felsorakoztatott műveit az arra kíváncsiak megtalálhatták. Képtárának egy jól észrevehető részében pedig egy jókora vendégkönyvet helyezett el, mellé íróeszközt biztosított, hogy ilyen módon bírja vallomásra látogatóit művészete felől.
Egmontius ezután mindennap kijárt az erdőbe, s mohón leste, ki hogyan nyilatkozik képeiről. De mivel a könyvben egyetlen feljegyzést sem talált, végül mindig unásig ismert festményei előtt kötött ki, s azokat újra s újra tüzetesen átvizsgálta, s végül megállapította, hogy önmagát igen jó festőnek tartja. Ezen felbuzdulva boldogan ment haza, otthon rögvest egy újabb kép alkotásába fogott, melyet még aznap éjszaka – sokszor egyetlen szál gyertya fényénél – be is fejezett, s gyakran alvás nélkül csobbanva bele az új reggel frissességébe, néha még meg sem száradt festményével kiállítása helyszínére szaladt, s az új képet nagy büszkén egy következő fára felaggatta. Hetekig fürdött e különös alkotói hevület záporában, mely oly termékenynek bizonyult művészetét illetően, hogy olykor minden más napi tevékenységét elhanyagolva, egyszerre több képet is kiállított az erdei ösvényen, s régi munkái közül is újabb és újabb darabokat ítélt nyilvánosság elé méltónak. Hamarosan a kiállítás olyan hosszan kanyargott a fák között, hogy azon a képek alapos szemrevételezésével végigsétálni egy teljes nap sem lett volna elegendő, de a vendégkönyv lapjai még mindig üresen fehérlettek, senki egyetlen sort sem kapirgált bele, s így Egmontius arról sem lehetett meggyőződve, hogy kiállítását egyáltalán emberfia valaha is meglátogatta. És így aztán nem csak természeti szeszélyek veszélyeinek teszi ki remekműveit hiábavalóan, de maguk a képek létrejöttének értelme is megkérdőjeleződik, ha embertársai így fittyet hánynak rájuk. Pedig mennyi műgonddal, mesterségbeli jártassággal, s lelkének milyen nagyfokú feltárásával, szellemének milyen magasra emelésével, szívének milyen elkötelezett odaadásával alkotta meg őket! Ó, ha tudnák e bugrisok, e jelentéktelen életükkel oly elfoglalt, s annak mindennapi terheihez láncolt lények, milyen nagy szüksége van egy mégoly embergyűlölő művésznek is, mint ő maga, az időnkénti visszajelzésre munkáit illetően, akkor bizonyára megesne rajta az ő kemény szívük, s magukat megerőltetve kiballagnának ide az erdőbe, s bár jóllehet, az unalom vagy a csömör vagy a közöny érzésével küszködve, egy-két festménybe talán belemélyedni igyekeznének, majd arról valamiképp, a betűvetéstől persze jórészt undorodván, néhány szóval számot adnának. Ezért hát Egmontius, hogy legalább arról megbizonyosodjék, vajon figyelmes olvasója akad-e (a figyelmetlenek léte-nemléte mindegy volt neki), következő képében egy szándékolt hibát rejtett el, s minthogy ez a kép őt magát vendégkönyvének írása közben ábrázolta, a kép címéül a Vendégkönyv! kifejezést választotta, - s a nevezetes hiba oly sok más festményén föllelhető önmagának más színű szemmel való ábrázolása volt, - joggal remélhette, hogy ezek után a látogatói bejegyzések sora kezdetét veszi.
De talán mondanunk sem kell, a várva várt reakciók csak nem akartak megérkezni. Pedig Egmontius eközben is rendíthetetlenül alkotott, s végül a túlfeszített munka folytán, valamint a biztató érdeklődés hiányában, s egyúttal elhanyagolt szükségletei okán megbillent egészsége miatt, a mester egészen kimerült, s egy napon ágyában eszméletét veszítve beborult, s onnan három napig ki nem mozdult. Amikor magához tért, rendkívül kedvetlennek, elcsigázottnak találta magát, s akkor még három napig csak duzzogott, fortyogott, válogatottnál válogatottabb közönyöket hánytorgatott a lelkében, majd az emberiségre egészen megharagudott, öklét rázva a négy égtáj felé durva, hozzá nem illő szitkokat kiáltozott, s ennek során olyan gorombaságok szökkentek ki belőle, mit bárki szégyellt volna, ha csak hallja is.
A legenda szerint ekkor történt az, hogy Egmontius kihalt erdei sétányát oly fájdalmasnak találó, másfelől átkozódásait hallván olyannyira tovább keseredő anya fára tűzött portréján sírva fakadt, s addig csak készülődő könnyei festékből gyúrt felhőarcából most valóban kibuggyantak. S a zokogó festmény így önmaga anyagát olyannyira eláztatta, hogy az a nedvességgel együtt a képről lecsöpögni kezdett, s végül a vászonról e nagy siránkozás során egészen lemosódott.
Amikor Egmontius végül rászánta magát, hogy némiképp meggyűlölt kiállítását újra meglátogassa, dermedten vette észre a keretében fehéren világító, valaha volt festménye helyén lógó üres vásznat. S ennek látványa - anélkül, hogy a kép pusztulásának mikéntjéről tudott volna, - olyan nagyon megviselte, hogy ott helyben sírva fakadt, keserű zokogásban tört ki.
Felrémlett neki e bőgicsélés közben egy gyermekkori emléke, amikor látogatóban valamely rokonuknál, egy gyerekszemmel ittasnak vélhető nagyhangú ember, viccelődni próbálván, anyjának fogságba ejtését helyezte kilátásba, s neki magának az anyátlanul való hazatérés jutott volna osztályrészül. Ettől az elébe tárt víziótól a kisgyerek Egmontius vigasztalhatatlan zokogásban tört ki, s végül a vendégséget feladva, anyjának őt haza kellett vinnie. Úton a szülői ház felé mamája akkor szép szavakkal őt megnyugtatta, de végül természetes gyermeki derűjét az akkor még fiatal asszony vidám nevetése állította helyre, mely nevetéssel az anya a kis Egmontius szeretetének féltő megnyilvánulása felé adózott.
Akkor Egmontius, e régi emléktől vezérelve, az égre pillantott, mely az erdei sétány fölött rája letekintett, s ott egy felhőben anyjának mosolygó arcképét vélte felfedezni. És akkor a mester, aki már igencsak érett férfi volt, gyermeki önmagához hasonlóan megnyugodott, s valaminő egyetemes szeretet érzését a lelkében felismerte. Ennek pedig olyan fontosságot tulajdonított, hogy már sem legkedvesebb képének pusztulását, sem a kiállítása iránt tanúsított érdektelenséget nem bánta olyan nagyon.
Ez az oka egyúttal annak is, hogy Egmontius Anyám című festménye az utókorra üres vászonként maradt, mely képet e látható formájában igen sokan félremagyarázták. Hogy csak egyet említsünk: egyesek szerint a mester anyja portréjának elkészítéséhez sehogy sem mert hozzáfogni, annyira rettegett lelkének ilyen személyes irányú megnyitásától.
De térjünk most már vissza a zarándoklatát felfrissülve folytató Egmontiushoz, s Isten kiöltött nyelvéhez, melyen keresztül az immár az asszonyi problematikán merengő mestert mint elveszett báránykát, az égi atya magához csalogatta. Ahogy az eső elállt, s a nap kisütött, Egmontius az út mellett egy érdeklődését igen nagymértékben felkeltő fára lett figyelmes, s erős késztetést érzett, hogy azt ecsetjével megörökítse, különösen, hogy némiképp saját helyzetére és lelkiállapotára emlékezette. De nem lévén nála festőszerszámai, valamint annak tudatában, hogy más cél felé törekszik éppen, s ama bizonyos kérdőjeles tehetségének árnyékában, úgy döntött, tervét feladja, s a magányos cédrus megfestését másra bízza, aki talán teremtőerejének nagyobb teljében lesz akkor, amikor erre veti a sorsa.
Útján tovább baktatva, nem sokkal később egy szembejövő emberrel találkozott, aki – bármilyen hihetetlennek tűnt is Egmontius számára – egészen pontosan úgy nézett ki, mint ő maga. Láthatóan a másik is meglepődött, s egy jó ideig olyan zavarba jöttek, hogy azt sem tudták, hogyan szólítsák meg egymást. Végül Egmontius bátorodott neki előbb, s így szólt:
- Egmontius vagyok, az arcképfestő – azt ezúttal nem tette hozzá, hogy híres, mert nem akarta a másikat ezzel frusztrálni.
- Ez érdekes – szólt a megszólított, - mert engem is Egmontiusnak hívnak, s én is arcképfestő vagyok.
Ezen aztán, nem volt mit tenni, meg kellett döbbenni.
- Csakhogy ez nem nagyon lehetséges – mondta magára erőltetett nyugalommal Egmontius.
- Meglehetősen ritka véletlen – értett egyet a másik.
- Ha tudtam volna, hogy ön létezik, nem kellett volna annyiszor a tükörbe bámulnom festés közben, hogy a végén már sokszor azt hittem, netalán hiú lennék.
- S én szintúgy szívesebben használtam volna önt modellemül, mint saját magamat. Sőt, akár egyszerre is festhettünk volna, egyetlen közös műteremben, s így a költségeket is leszoríthattuk volna.
- Akkor egyszerre több megbízást is vállalhattunk volna, feltéve persze, hogy festési stílusunk és – khm- tehetségünk nagyjából hasonló lett volna.
- S talán közös kiállításokat is szervezhettünk volna, s talán kettőnk batrátaiból kitelt volna egy valamire való megnyitó közönsége.
- S egymás képeiről a véleményünket kicserélhettük volna, s így talán hozzáértő kritikára is szert tehettünk volna.
- S így gyorsabban fejlődhettünk volna művészetünkben.
- Vagy egymásnak ide-oda szépen megfogalmazott ajánlóleveleket írkálhattunk volna, s a siker útjára hamarabb ráléphettünk volna.
- Vagy a gyors siker könnyű igézetéről egymást idejében lebeszélhettük volna.
- S oly sok magányos óránkat is felemelő társaságban tölthettük volna.
- Vagy valaminő témát megfesteni szeszélyünk folytán nem kívánkozott volna, azt bizalommal a másikra bízhattuk volna.
- S ha egyikünknek sem fűlt volna a foga hozzá, egyszerűbben beláthattuk volna annak haszontalan voltát.
- S így egyedül olykor ez milyen nehéz volt!
- Vagy esetleg egymást bizonyos képek megalkotására mégis rábeszélhettük volna.
- S így egyedül azokról milyen könnyen lemondtunk!
- Bizony!
- Bizony!
- De már késő, s egyébként is úgy látom, más irányba tartunk.
- Bizony.
- Bizony.
- Akkor Isten áldja.
- Magát is. Sok szerencsét!
- Sok szerencsét!
S a két Egmontius ekképp elbúcsúzva folytatták útjukat, s többé sose találkoztak. A mester e különös élményét Kettős önarckép című munkájában dolgozta fel, melyen két önmagát a műteremben egymásnak háttal felállítva, azok a másikat saját vásznukra lefestették, de a másik vásznán már saját képükön is önmaguk szerepelt, igaz, ő éppen a másik arcképén dolgozott, aki persze őt festette. A képen a műértő elemzés felfedezheti a két festő egymással folytatott versengését, hogy melyikük képes egyre finomabb technikával saját vásznán egyre több belső vásznat s arcképet létrehozni. A Kettős önarckép a két, éppen háta mögé, s ennek folytán egymásra tekintő festő szimbolikájában a megismerés csalóka tükörjátékát, a titkokat firtató ember önsokszorozó ellehetetlenülését, a Nárcisszuszként élete tavába pottyantott szerelmet pillantás önelidegenítő riadalmát mutatja be, s intő például szolgál arra vonatkozóan, hogy a mester, s a másik mester is, bizony jól tették, hogy egymással szorosabb barátságba Isten útján találkozván nem léptek, de bizony jól tették azt is, hogy igen udvariasan és kedélyesen elbeszélgettek, s egymás mellett nem haladtak el közönnyel.
E roppant jelentős kalandok után Egmontius lélekjáró túrájának nyugalmasabb szakaszához érkezett, s végre átadhatta magát a környező táj dimbes-dombos, zöldellő-sárgás, itt-ott barnába hanyatló geográfiai és színspektrum szerkezetének, s ezeket a jelenségeket áhítattal tanulmányozta. Nem feledvén az anyai intelmeket, a vidék formáiban asszonyi testek kirajzolódását figyelte meg. Az intim részletektől sem visszariadva gyermeki ártatlansággal tapogatta végig a domborzat hajlásait, hajlatait; annak üde illatát az erjedőkkel együtt mélyen beszippantotta, magában megkeverte, megkavarta, majd szervezetének légnemű adagaival elegyítva a természetbe azokat visszabocsátotta. Úgy érezte, a földből felszökő női szellemlények testét belülről játékra incselítve, pajkos férfiúi tündéreket és koboldokat szabadítanak fel, akik kacagva szaladtak félvilági párjaik után, s bokrok rejtekében őket nászi vígalomra bírták, gyümölcsökbe, magvakba bújva bárminő fény- s tekintetsugártól elburkolózva, de azokat egyre kíváncsibbá gerjesztvén rohamozásra készették, s így a természet gömbölyű formáit felduzzasztván önmaguknak tágas lakhelyeket béreltek, s a jövő szép reményeit ott gondoskodón letelepítették. A természet áradt-zsibongott Egmontius káprázó szemei előtt, s suttogva, settenkedve, megragadón ráncigálva, kúszva-mászva, zsigereiben e mozgásokkal utat törve, teste belsejébe fúrkálták-toszogatták magukat. És Egmontius erre buzgón feleselve, pórusait szaporán nyitva-csukva, lédús kiválasztásait löködve, a természettel ott Isten útján folytatott békés sétája során egyesült, azonosult, közösült, minden elképzelhető formában hozzá igazodott, vagy őt magához igazította. A mester e lelki, szellemi és biológiai anyagcsere következtében egészen megtisztult, s a kártékony illúziók alól is felszabadult. Egyszerűnek, könnyűnek és nyitottnak találta magát, úgy érezte, a gyökereivel lélegzik, azok többé múltjába, nehezen kiharcolt személyiségébe, alkotói karakterébe vagy rögzült szokásaiba nem kapaszkodnak, nem görcsösködnek torokszorítón léte puha falán, hanem energikus tekeregnek-kanyarognak körülötte, s mint érzékeny csápok, a világot letapogatva, onnan a legüdítőbb, s egyben legtitkosabb erőket nyerik ki számára, ezekkel az életnedvekkel őt feltöltik, s minde erényeiben, mind fizikumában kecsesen izmosítják. Egmontius megfiatalodott, s valóban, az előtte kígyózó úton ruganyos vágtába kezdett, s önmagát egyre inkább szellőkkel nyargaló kentaurként azonosítva, lelkének erős vágynyilait tékozló boldogsággal a Napba lőve, trappolt végig a sétány jókora szakaszán. Hosszú köpenye mögötte lobogott, vagy combját csapkodva szapora ütemekkel bíztatta, sarkantyúzta gazdáját az egyszerre önfeledt és önazonos ügetésben.
Az addig poros-kavicsos út hamarosan nagydarab sziklákból rakott ösvényfonattá szélesült, melynek végigszökellése egy zergének is becsületére vált volna. Isten nyelvének érdesebb felületein járt már ekkor a magát zarándoklatra ítélő festő. S Egmontius vidám nyargalását fel nem adta, a jókora kőtömbök fölött ruganyosan röppent tovább, megtorpanás nélkül, testében az egyensúly és dinamika törvényeit működni hagyván, s éles szemével az újabb és újabb szökellési pontokat olykor csak periférikusan könnyedén beazonosította, s oda megpurgált energiáinak mentén fizikumát át- és átlendítette. Hogy a mester hegyi kecske módjára e költői tornagyakorlatok közben mekegő hangokat adott volna ki magából, e teljességgel rosszindulat szülte gúnyolódást itt és most végre cáfolni áll módunkban. Ezt sem Patás önkép című teljesalakos, később alkotott portréja, sem Egy kecske hallucinációi című mélyen misztikus képe nem támasztja alá, bármilyen galád interpretációk is próbálják azokba a mester idiotizmusát beleerőszakolni. Nem, Egmontius teljesen nyugodt, hangtalan légzéstechnikával valósította meg a kőtömb-mozaikon való áthaladását, mint ahogy egyébként állatbarát olvasóink kedvéért megjegyezzük, hegyi szirteken ugrabugráló kecskéket sem hallott még senki mutatványaik közepette mekegni, legfeljebb egy-egy kiszögellésen megtorpanva adnak ők is csak vokális jeleket, párjaikat hívogatván természetszaporító együttlétre.
Egmontius mozgásos meditációjában egyébként sem az állati szint felé tett meghatározó lépéseket, hanem saját, emberi valóját teljesítette ki egy addig még általa sem ismert, de eredendően lehetséges irányba.
- Én, drága barátaim – mesélte hazatérte után Egmontius a kertjében nyíló bamba virágoknak, - akkor a létezés egészen új dimenzióit nyitottam meg a magam számára. Például felfedeztem a lábaimban rejlő, természetes alkotóerőt, melyet addig öntudatlanul használtam ugyan, de annak művészetemben új utukat feltörő, tudatos használatát gazdag eredményekkel megháláló lehetőségeiről fogalmam sem volt. Mert, drága virágaim, egészen különös ecsetvonásokra tehetünk szert csupán lábujjhegyen festve, vagy csupán sarkunkon tipegve a vászon előtt, nem is beszélve a táncolva festés burjánzó variációiról, , s ugyanúgy jelentős műveket alkothatunk különféle boka- és térdkörzések jól kimunkált alkalmazásával. Erre vonatkozóan, ó, ti földhözragadt, bár csodálatos lények!, a szerzetesek körében igen hasznos technikákat tanultam meg, mert képzeljétek el, hogy ott megismerkedtem egy szaltózás közben festő baráttal, aki mutatványa alatt kezébe, szájába, lábujjai közé fogott ecseteivel vásznára hihetetlen formákat volt képes felsikálni, olyanokat, melyek dinamikáját megértenünk a hagyományos ácsorgó festészet szemszögéből nem tudhatjuk. Kedveseim, nem csupán a szellem, a lélek, s némiképp a két fest, hanem maga a teljes emberi test is fest, bizony!
Majd felhívta a virágok figyelmét azért a szükséges önkorlátozásra is, mely rendkívüli jelentőségű az alkotásban, s ezért az ecsetet ragadó jobb, ha esztétikai szigorát nem táncikálja szanaszét vászna előtt, mert abból aztán művészi sajátosság nehezen lesz kihámozható.
Amikor pedig Isten kiöltött nyelvének érdes felületein Egmontius áthaladt, egy igen terebélyes sártenger állta útját, melyet szökelléseiben megtorpanó hősünk hosszas szemlélgetés után megjárhatatlannak ítélt.
Három napig tanyázott Egmontius a sártenger partján.
Negyednap dühében egy hatalmas sziklát, erejét meghazudtolva, feje fölé emelt, s azt az átkozott mocsár pofájába vágta. Az a sziklát cuppanva és nagyot fröcskölve magába fogadta, s mindenestül elnyelte. Erre a közönyre Egmontius méginkább megharagudván, újabb s újabb sziklákat vetett a haláli lápba, s kerek öt napon át hajigálta a gigantikus tömböket, míg az emberfeletti erőfeszítéstől csontvelőig hatoló sajogások és kimerültség közepette észrevette, hogy a sártenger arcán a gyűrött kőzetek fel-felpúposodnak, s további sétája számára szilárd talajt biztosítanak. Pihegve nézett egymás megviselt ábrázatába Egmontius és a nyálkásan himbálózó sötét mocsár. Ádáz harcuk még további öt nap és éjszaka zajlott, míg Egmontius a sártenger másik partjára bedobált kősétányán végre áthaladhatott.
Ott állt Egmontius a mocsár másik oldalán, szeme előtt összefolytak már minden látványok, fülében összezúgtak már minden hangok, lelkében egymásba borultak már minden hangulatok, s fejében egymásba szálltak már minden gondolatok.
S akkor a mester nagyon nyugodt, csendes hangon a sötét, elcsúfított arcú mocsáron keresztül előbbi élete s egy erősen elképzelt személy fel így fakadt lírába:
A Nap nyugszik, bennünk hál,
s kiölti nyelvét ránk a Halál.
Szórom képeim, szórom vágyaim.
Kacatként heverünk Isten díványain.
A Hold megsüt, minket vár,
túlonnan túl hol madár se jár,
rebbenj, riadj, későre jár,
szemhéj lecsuk, pilla lezár.
Odabent míg ima szól,
idekint egy igét szór
szerteszét egy csendes hang,
hogy egyedül most csak te vagy.
Csak te vagy most egyedül,
ki a világba gyermeket szül,
s nyögéseid fülelve én
lépek túl a lét mezején.
S látom most, hogy szerettelek,
habár sose ismertelek.
Hogy végem benned nyerem el,
így feleselek az Istennel.
Köszönöm hogy lehettél,
köszönöm hogy engedtél,
köszönöm hogy csak te vagy,
köszönöm hogy bennem vagy.
És Egmontius megfordult, s az előtte magasodó kolostor kapuja felé indult.
Volt akkoriban a környéken egy híres zarándokút, melyet Istenhez vezető sétánynak hívtak, s melyen több napi járóföldet megtéve, egy, azóta már feloszlott szerzetesrend kolostorába lehetett jutni.
Ezen az úton gyötörték meg Egmontius egyébként is megtépázott idegeit a hírhedt látomások, melyekből a mester jó néhány festményét származtatjuk, így például az Isten megvető tekintetei című sorozatot, vagy az úgynevezett Gyűlölet-ikonokat, melyek haragvó szentek ábrázatait mutatják be, de leginkább arra a hatalmas táblaképre kell gondolnunk, melyet Egmontius a megfestést előkészítvén két hónapon keresztül ácsolt föl egy portugál kikötőben hajóroncsok faanyagaiból, s mely kép állítólag három év megfeszített munkája során készült el, s A tenger apokaliptikus színeváltozásai címet viselte. A 60-as években bebizonyosodhatott volna, hogy a gigantikus festmény még a Holdról is látható, azonban jóval korábban elpusztult, amikor egy hatalmas hullám ízzé-porrá zúzta, s csodával határos módon minden darabkáját magával sodorta. Sok év múltán egy meglehetősen borzongtató legenda kapott szárnyra, miszerint egy sarkvidéki eszkimó fókavadászat közben a jéghideg vízbe esett, s mélyre süllyedve megpillantotta a teljes épségében a tenger fenekén pihenő képet. Az eszkimó a mágikus alkotásnak tulajdonítva megmenekülését, egy régészeti búvárcsapattal érkezett vissza a helyszínre, akik közül később többen egybehangzóan állították, hogy a hosszas hiábavaló keresgélés egyik éjszakáján, az erős holdfényben jól kivehetően, a hatalmas tábla fölött megnyílt a tenger, a kép felemelkedett, majd a szemük láttára, a mester kéznyomait megőrzően, egy régimódi vitorlássá alakult, s méltóságteljesen elhajózott a ködben.A szellemhajó száz évvel később Közép-Amerika partjainál bukkant fel, s a leírások szerint fedélzetén szerzeteseket lehetett kivenni, kapitányi minőségében pedig maga Egmontius állt büszkén a vitorlás orrában, majd karjával jókorát lendítve parancsot adott, a hajó ágyúi eldördültek, s hatalmas festékgolyókat lőttek a csodálkozó, tudatlan indiánok felé, melyek egy egész falut beterítvén olyan színekbe és formákba öltöztették át a vadembereket, melyek egy későbbi, világhírű jelenség, a maja kultúra alapjait hintették el.
Habár ilyen ostobaságok sok hitelt nem érdemelnek, mégis jól jellemzik Egmontius gyötrelmekkel teljes zarándoklatát a célba vett kolostor felé a misztikus sétányon. A sétányról a hagyomány úgy tartja, hogy a bábeli torony megépítéséhez érkezők ezen haladtak végig, s így az Istenhez vezető sétány mindmáig a különféle kultúrák spirituális metszésvonala, s aki azon végigmegy, bár igen nagy szenvedések árán, minden kultúra gyökeréhez érkezik, s az osztatlan egység élményének isteni kegyében részesülhet.
Egmontiust e hagyományos elképzelés igazságai leginkább biológiai módon vették igénybe, s létről való elmélkedéseit a nemekre kettéosztott emberiség kínjaira, s ebből sarjadó vágyaira, úgyszólván testi kétségbeesésére irányították.Mert midőn Egmontius már második napja lépkedett a poros, kavicsos úton, s étlen-szomjan tűrte az elméjét és fizikumát megrohamozó, zarándoklatát erősen fenyegető, s őt magát állandó visszafordulásra késztető látomásokat és hallucinációkat, melynek során például egy igen emlékezetes vízió kerítette hatalmába az előtte kígyószerűen a végtelenségbe kanyargó sétány Isten kiöltött nyelvévé való áthasonulásában, olyannyira rosszul lett, hogy kénytelen volt néhány percre megpihenni, s akkor a mester az út porába kinyújtózva elheveredett, és a testében hömpölygő folyamatokat éles figyelemmel végigkövette. Megtört korpuszának szenvedései közepette érzéki vágyódás született benne, hogy őt egy anyai érzésekkel jól felszerelkezett egyén gyógyító gondjaiba vegye, vagy a szeretet szavának tanácsaival ellássa. S ezen különösebben nem csodálkozhatott, hiszen művészemberek gyakorta éreznek hasonlókat, mikor a tehetség addig oly szilárdnak hitt oszlopai meginognak, s amit addig művészi élettérként oly gondossággal kibéleltek maguknak, most fenyegetően összezuhanni készül. Ekkor talán az anyaméh régi biztonsága szivárog mélyen tudatuk alá temetett emlékeikből rettegő lelkeikbe. Ott feküdt tehát Egmontius, s erre az anyai személyre gondolt, akinek megérkezésére egyáltalán nem számíthatott. Mégis, talán a gyűlölt utazáson sanyargató szigorával uralkodó Isten iránti dacból, úgy döntött, e ritkán támadó elementáris késztetést a mindennapi asszony felé nem bocsátja el magától, hanem abban úgyszólván megfürdőzik, s abból frissen kikelve önmagát a Teremtőnek, mint tékozlására büszke fiú atyjának, gőgösen – igen, a gőg szóhoz valamiért a mester ragaszkodni vélt – felmutatja, s Isten útján zarándoklatát nagy állhatatossággal folytatja majd. Így esett, hogy lázadó merítkezésében Egmontius e vágyott asszonyi arcképet egyszer csak lelki szemeivel megpillantotta, a akkor e látványt magától már sokáig el nem engedte, hanem inkább annak faggató felfedezésébe kezdett, s vele végül a következő párbeszédbe elegyedett:
- Ó, anyám, lám, kinyújtóztam a halál oldalán.
(Mit tegyek, a mester épp e szavakkal festette le kétségbeesett helyzetét! Hasonlatossága a későbbi költő szavaihoz merő véletlen, tekintve, hogy a költő sem tudhatott hősünk e kifakadásáról, hiszen azt csak most tárom a nyilvánosság elé.)
- Szépen mondod, fiam, s mond csak tovább.
- Hogy bennem megszülettél, csoda, hisz előbb én születtem meg benned. Mondd el, milyennek látsz.
- Gyönyörűnek látlak, mint minden anya a gyermekét. S bár örül a szívem, hogy találkoztunk, mégis fáj, hogy így kell lássalak, szenvedéseid közepette. De tudnod kell azt is, én mindig látlak téged amonnan átról, a halál fenséges birodalmából, s régóta kísérem figyelemmel tevékenységeid.
- Mondd hát, amit cselekedtem az életben, ahhoz mit szólsz?
- Fáj nekem, hogy nőtlenül éltél ez idáig.
- No igen.
- S bár sok szép festményt alkottál, tehetséged fajunk szaporodása terén nem kamatoztattad, s így magad a legnagyobb teremtéstől visszafogtad.
- Ez igaz.
- Márpedig gyermeknek életet adni a sok hasztalan pingálásnál fontosabb. Mennyi drága időt pazaroltál remeteként műhelyed áporodott légterében, embertársaid oktalanságán bosszankodva, tőlük magad, magadtól őket, az illatos asszonyokkal, kirekesztve, folyvást álmodozva, illúziókba ringatva magad, nem is sejtvén, hogy csinos mázolmányaid javarésze halálod után, mintegy utánad csusszanván a nemlétbe, elpusztul majd, - mert én látom a jövőt is, s óvlak tőle, ahogy lehet, - s így életed és működésed e bolygón csaknem teljesen hatástalan marad. Ezt mondom én, s fáj nékem is, hogy ezzel téged, ki amúgy is szánalomra méltó helyzetben leledzel, tovább bántsalak, de tekintve, hogy ilyesmi találkozásra oly ritkán adódik alkalom, ezt, s néhány mást is még, sietve közölnöm kell veled.
- Ó, pedig azt véltem sejteni, remekműveket alkottam!
- Ezt én megítélni nem tudom. De szánj több figyelmet az asszonyi létre, mert bizony mondom néked, tehetséged is emiatt apad.
- Csak nem?
- De. Mert bár könnyelmű lelked előbb úgy vélhette, a nőktől magad visszatartván, alkotóerőid zavartalanul tékozolhatod, most már ideje ráébredned, hogy ez a végső elapadás legbiztosabb útja, bármilyen tehetséggel áldott is meg a Teremtő. Mert élő lény szeretetére a legnagyobb géniusznak is szüksége vagyon. Hisz az isten is azért teremtette az embert, hogy legyen, aki szeresse, pedig ő aztán teremtőerőben nem szűkölködött. Lásd be hát, hogy az alkotással a gyermeknemzés éppen nem ellentétes, hanem azok egymást inkább támogatva segítik előre a boldogulásban.
- Mondasz valamit. De vajon végigjárjam-e az utat, melyre vállalkoztam, vagy most sebtibe rohanjak vissza otthonomba, majd magamról az út mocskát lefürösztvén, illatos ruhákat felöltve a faluban asszony után nézzek?
- Fiam, amit elkezdtél, járd csak végig bizalommal. De lelki figyelmed szenteld sok részben az asszonyi problematikának, mert engem is ennél fogva idéztél magad elébe, de én rajtad sokat már nem segíthetek.
Ezek után a mester ábrándjaiból előlépett anyai nőszemély még egynéhány részletes tanáccsal látta el életében megfeneklett gyermekét, melyeket most nem részletezünk, mégpedig szemérmességünk okán, valamint a mester iránti tiszteletből kifolyólag. Miután pedig megbeszélték, ami megbeszélni valójuk akadt, az asszony némi fizikai felfrissülés reményével ellátva szeretett porontyát, ekképp búcsúzott:
- Könnyeim, ha onthatnám, ontanám éretted. S lennének abban boldogság és fájdalom könnyei egyaránt. S azok lelkedbe csepegve elcsigázottságodból felringatnának.
Egmontius azután elaludt, s álomtalan szunnyadásából – úgy vélte – anyjának könnyei hozták újra öntudatra, de valójában csak egy nagy eső érkezett tágas fellegében Isten sétánya fölé, s azt Egmontius anyja ígéretének vélve, magába a boldogság és fájdalom cseppjeit befogadta, s ennek révén valóban felfrissülést nyert, s útját korábbi elhatározásához híven állhatatosan folytatta.
Az anyai kalandhoz ehelyütt hozzáfűzzük, hogy a mester hosszú távolléte után hazaérkezvén, anyjának portréját azonnal megfestette, s a kép később Anyám címen híresült el. A megejtő festményen a női arc felhők formáiból rajzolódik ki, de olyan tehetséggel megalkotva, hogy az arc, sajátos anyagában ellentmondva, igen éles vonásokkal bír, míg a felhők, ábrázatukat meghazudtolván, igen puha anyagból szövődtek, s e kettős jellemzés mind az anya természeti, s mind a természet anyai eredetét a szemlélő elé tárja, s mindezeket a tulajdonságokat a festészet mesterségében egyesíti. A képet alaposan szemügyre véve azt is felfedezhetjük, hogy a szemek felhőpamacsain megcsillanó napfény és a szemek sarkában gyülekező árnyékos gyűrődések, valamint a száj környékén kidolgozott gömbölyödésre induló izmok, az arcot sírás előtti állapotba színezik, míg a felhőt mindjárt eleredő drága kincseit remegve visszafogóvá, s így maga a kép e közelgő pillanatra koncentrálva, a megtisztulásra vágyó ember látomása az őt világra hozó, s ezzel a bepiszkolódás útjára bocsátó, nálánál korábban, ámde nem mindig létező személyről, akivel az elmondottak okán azonosulni vágyik.Egy széles körben elterjedt anekdota szerint a kép igen különös körülmények között pusztult el. Történt ugyanis, hogy egy napon Egmontius legfontosabbnak vélt festményeit egy nem gyakran használt erdei ösvény mentén a fákra sorban felaggatta, s e rögtönzött kiállításához vezetendő embertársait, forgalmasabb helyeken bizonyos jeleket szórt el, melyek alapján az erdőben felsorakoztatott műveit az arra kíváncsiak megtalálhatták. Képtárának egy jól észrevehető részében pedig egy jókora vendégkönyvet helyezett el, mellé íróeszközt biztosított, hogy ilyen módon bírja vallomásra látogatóit művészete felől.
Egmontius ezután mindennap kijárt az erdőbe, s mohón leste, ki hogyan nyilatkozik képeiről. De mivel a könyvben egyetlen feljegyzést sem talált, végül mindig unásig ismert festményei előtt kötött ki, s azokat újra s újra tüzetesen átvizsgálta, s végül megállapította, hogy önmagát igen jó festőnek tartja. Ezen felbuzdulva boldogan ment haza, otthon rögvest egy újabb kép alkotásába fogott, melyet még aznap éjszaka – sokszor egyetlen szál gyertya fényénél – be is fejezett, s gyakran alvás nélkül csobbanva bele az új reggel frissességébe, néha még meg sem száradt festményével kiállítása helyszínére szaladt, s az új képet nagy büszkén egy következő fára felaggatta. Hetekig fürdött e különös alkotói hevület záporában, mely oly termékenynek bizonyult művészetét illetően, hogy olykor minden más napi tevékenységét elhanyagolva, egyszerre több képet is kiállított az erdei ösvényen, s régi munkái közül is újabb és újabb darabokat ítélt nyilvánosság elé méltónak. Hamarosan a kiállítás olyan hosszan kanyargott a fák között, hogy azon a képek alapos szemrevételezésével végigsétálni egy teljes nap sem lett volna elegendő, de a vendégkönyv lapjai még mindig üresen fehérlettek, senki egyetlen sort sem kapirgált bele, s így Egmontius arról sem lehetett meggyőződve, hogy kiállítását egyáltalán emberfia valaha is meglátogatta. És így aztán nem csak természeti szeszélyek veszélyeinek teszi ki remekműveit hiábavalóan, de maguk a képek létrejöttének értelme is megkérdőjeleződik, ha embertársai így fittyet hánynak rájuk. Pedig mennyi műgonddal, mesterségbeli jártassággal, s lelkének milyen nagyfokú feltárásával, szellemének milyen magasra emelésével, szívének milyen elkötelezett odaadásával alkotta meg őket! Ó, ha tudnák e bugrisok, e jelentéktelen életükkel oly elfoglalt, s annak mindennapi terheihez láncolt lények, milyen nagy szüksége van egy mégoly embergyűlölő művésznek is, mint ő maga, az időnkénti visszajelzésre munkáit illetően, akkor bizonyára megesne rajta az ő kemény szívük, s magukat megerőltetve kiballagnának ide az erdőbe, s bár jóllehet, az unalom vagy a csömör vagy a közöny érzésével küszködve, egy-két festménybe talán belemélyedni igyekeznének, majd arról valamiképp, a betűvetéstől persze jórészt undorodván, néhány szóval számot adnának. Ezért hát Egmontius, hogy legalább arról megbizonyosodjék, vajon figyelmes olvasója akad-e (a figyelmetlenek léte-nemléte mindegy volt neki), következő képében egy szándékolt hibát rejtett el, s minthogy ez a kép őt magát vendégkönyvének írása közben ábrázolta, a kép címéül a Vendégkönyv! kifejezést választotta, - s a nevezetes hiba oly sok más festményén föllelhető önmagának más színű szemmel való ábrázolása volt, - joggal remélhette, hogy ezek után a látogatói bejegyzések sora kezdetét veszi.
De talán mondanunk sem kell, a várva várt reakciók csak nem akartak megérkezni. Pedig Egmontius eközben is rendíthetetlenül alkotott, s végül a túlfeszített munka folytán, valamint a biztató érdeklődés hiányában, s egyúttal elhanyagolt szükségletei okán megbillent egészsége miatt, a mester egészen kimerült, s egy napon ágyában eszméletét veszítve beborult, s onnan három napig ki nem mozdult. Amikor magához tért, rendkívül kedvetlennek, elcsigázottnak találta magát, s akkor még három napig csak duzzogott, fortyogott, válogatottnál válogatottabb közönyöket hánytorgatott a lelkében, majd az emberiségre egészen megharagudott, öklét rázva a négy égtáj felé durva, hozzá nem illő szitkokat kiáltozott, s ennek során olyan gorombaságok szökkentek ki belőle, mit bárki szégyellt volna, ha csak hallja is.
A legenda szerint ekkor történt az, hogy Egmontius kihalt erdei sétányát oly fájdalmasnak találó, másfelől átkozódásait hallván olyannyira tovább keseredő anya fára tűzött portréján sírva fakadt, s addig csak készülődő könnyei festékből gyúrt felhőarcából most valóban kibuggyantak. S a zokogó festmény így önmaga anyagát olyannyira eláztatta, hogy az a nedvességgel együtt a képről lecsöpögni kezdett, s végül a vászonról e nagy siránkozás során egészen lemosódott.
Amikor Egmontius végül rászánta magát, hogy némiképp meggyűlölt kiállítását újra meglátogassa, dermedten vette észre a keretében fehéren világító, valaha volt festménye helyén lógó üres vásznat. S ennek látványa - anélkül, hogy a kép pusztulásának mikéntjéről tudott volna, - olyan nagyon megviselte, hogy ott helyben sírva fakadt, keserű zokogásban tört ki.
Felrémlett neki e bőgicsélés közben egy gyermekkori emléke, amikor látogatóban valamely rokonuknál, egy gyerekszemmel ittasnak vélhető nagyhangú ember, viccelődni próbálván, anyjának fogságba ejtését helyezte kilátásba, s neki magának az anyátlanul való hazatérés jutott volna osztályrészül. Ettől az elébe tárt víziótól a kisgyerek Egmontius vigasztalhatatlan zokogásban tört ki, s végül a vendégséget feladva, anyjának őt haza kellett vinnie. Úton a szülői ház felé mamája akkor szép szavakkal őt megnyugtatta, de végül természetes gyermeki derűjét az akkor még fiatal asszony vidám nevetése állította helyre, mely nevetéssel az anya a kis Egmontius szeretetének féltő megnyilvánulása felé adózott.
Akkor Egmontius, e régi emléktől vezérelve, az égre pillantott, mely az erdei sétány fölött rája letekintett, s ott egy felhőben anyjának mosolygó arcképét vélte felfedezni. És akkor a mester, aki már igencsak érett férfi volt, gyermeki önmagához hasonlóan megnyugodott, s valaminő egyetemes szeretet érzését a lelkében felismerte. Ennek pedig olyan fontosságot tulajdonított, hogy már sem legkedvesebb képének pusztulását, sem a kiállítása iránt tanúsított érdektelenséget nem bánta olyan nagyon.
Ez az oka egyúttal annak is, hogy Egmontius Anyám című festménye az utókorra üres vászonként maradt, mely képet e látható formájában igen sokan félremagyarázták. Hogy csak egyet említsünk: egyesek szerint a mester anyja portréjának elkészítéséhez sehogy sem mert hozzáfogni, annyira rettegett lelkének ilyen személyes irányú megnyitásától.
De térjünk most már vissza a zarándoklatát felfrissülve folytató Egmontiushoz, s Isten kiöltött nyelvéhez, melyen keresztül az immár az asszonyi problematikán merengő mestert mint elveszett báránykát, az égi atya magához csalogatta. Ahogy az eső elállt, s a nap kisütött, Egmontius az út mellett egy érdeklődését igen nagymértékben felkeltő fára lett figyelmes, s erős késztetést érzett, hogy azt ecsetjével megörökítse, különösen, hogy némiképp saját helyzetére és lelkiállapotára emlékezette. De nem lévén nála festőszerszámai, valamint annak tudatában, hogy más cél felé törekszik éppen, s ama bizonyos kérdőjeles tehetségének árnyékában, úgy döntött, tervét feladja, s a magányos cédrus megfestését másra bízza, aki talán teremtőerejének nagyobb teljében lesz akkor, amikor erre veti a sorsa.
Útján tovább baktatva, nem sokkal később egy szembejövő emberrel találkozott, aki – bármilyen hihetetlennek tűnt is Egmontius számára – egészen pontosan úgy nézett ki, mint ő maga. Láthatóan a másik is meglepődött, s egy jó ideig olyan zavarba jöttek, hogy azt sem tudták, hogyan szólítsák meg egymást. Végül Egmontius bátorodott neki előbb, s így szólt:- Egmontius vagyok, az arcképfestő – azt ezúttal nem tette hozzá, hogy híres, mert nem akarta a másikat ezzel frusztrálni.
- Ez érdekes – szólt a megszólított, - mert engem is Egmontiusnak hívnak, s én is arcképfestő vagyok.
Ezen aztán, nem volt mit tenni, meg kellett döbbenni.
- Csakhogy ez nem nagyon lehetséges – mondta magára erőltetett nyugalommal Egmontius.
- Meglehetősen ritka véletlen – értett egyet a másik.
- Ha tudtam volna, hogy ön létezik, nem kellett volna annyiszor a tükörbe bámulnom festés közben, hogy a végén már sokszor azt hittem, netalán hiú lennék.
- S én szintúgy szívesebben használtam volna önt modellemül, mint saját magamat. Sőt, akár egyszerre is festhettünk volna, egyetlen közös műteremben, s így a költségeket is leszoríthattuk volna.
- Akkor egyszerre több megbízást is vállalhattunk volna, feltéve persze, hogy festési stílusunk és – khm- tehetségünk nagyjából hasonló lett volna.
- S talán közös kiállításokat is szervezhettünk volna, s talán kettőnk batrátaiból kitelt volna egy valamire való megnyitó közönsége.
- S egymás képeiről a véleményünket kicserélhettük volna, s így talán hozzáértő kritikára is szert tehettünk volna.
- S így gyorsabban fejlődhettünk volna művészetünkben.
- Vagy egymásnak ide-oda szépen megfogalmazott ajánlóleveleket írkálhattunk volna, s a siker útjára hamarabb ráléphettünk volna.
- Vagy a gyors siker könnyű igézetéről egymást idejében lebeszélhettük volna.
- S oly sok magányos óránkat is felemelő társaságban tölthettük volna.
- Vagy valaminő témát megfesteni szeszélyünk folytán nem kívánkozott volna, azt bizalommal a másikra bízhattuk volna.
- S ha egyikünknek sem fűlt volna a foga hozzá, egyszerűbben beláthattuk volna annak haszontalan voltát.
- S így egyedül olykor ez milyen nehéz volt!
- Vagy esetleg egymást bizonyos képek megalkotására mégis rábeszélhettük volna.
- S így egyedül azokról milyen könnyen lemondtunk!
- Bizony!
- Bizony!
- De már késő, s egyébként is úgy látom, más irányba tartunk.
- Bizony.
- Bizony.
- Akkor Isten áldja.
- Magát is. Sok szerencsét!
- Sok szerencsét!
S a két Egmontius ekképp elbúcsúzva folytatták útjukat, s többé sose találkoztak. A mester e különös élményét Kettős önarckép című munkájában dolgozta fel, melyen két önmagát a műteremben egymásnak háttal felállítva, azok a másikat saját vásznukra lefestették, de a másik vásznán már saját képükön is önmaguk szerepelt, igaz, ő éppen a másik arcképén dolgozott, aki persze őt festette. A képen a műértő elemzés felfedezheti a két festő egymással folytatott versengését, hogy melyikük képes egyre finomabb technikával saját vásznán egyre több belső vásznat s arcképet létrehozni. A Kettős önarckép a két, éppen háta mögé, s ennek folytán egymásra tekintő festő szimbolikájában a megismerés csalóka tükörjátékát, a titkokat firtató ember önsokszorozó ellehetetlenülését, a Nárcisszuszként élete tavába pottyantott szerelmet pillantás önelidegenítő riadalmát mutatja be, s intő például szolgál arra vonatkozóan, hogy a mester, s a másik mester is, bizony jól tették, hogy egymással szorosabb barátságba Isten útján találkozván nem léptek, de bizony jól tették azt is, hogy igen udvariasan és kedélyesen elbeszélgettek, s egymás mellett nem haladtak el közönnyel.
E roppant jelentős kalandok után Egmontius lélekjáró túrájának nyugalmasabb szakaszához érkezett, s végre átadhatta magát a környező táj dimbes-dombos, zöldellő-sárgás, itt-ott barnába hanyatló geográfiai és színspektrum szerkezetének, s ezeket a jelenségeket áhítattal tanulmányozta. Nem feledvén az anyai intelmeket, a vidék formáiban asszonyi testek kirajzolódását figyelte meg. Az intim részletektől sem visszariadva gyermeki ártatlansággal tapogatta végig a domborzat hajlásait, hajlatait; annak üde illatát az erjedőkkel együtt mélyen beszippantotta, magában megkeverte, megkavarta, majd szervezetének légnemű adagaival elegyítva a természetbe azokat visszabocsátotta. Úgy érezte, a földből felszökő női szellemlények testét belülről játékra incselítve, pajkos férfiúi tündéreket és koboldokat szabadítanak fel, akik kacagva szaladtak félvilági párjaik után, s bokrok rejtekében őket nászi vígalomra bírták, gyümölcsökbe, magvakba bújva bárminő fény- s tekintetsugártól elburkolózva, de azokat egyre kíváncsibbá gerjesztvén rohamozásra készették, s így a természet gömbölyű formáit felduzzasztván önmaguknak tágas lakhelyeket béreltek, s a jövő szép reményeit ott gondoskodón letelepítették. A természet áradt-zsibongott Egmontius káprázó szemei előtt, s suttogva, settenkedve, megragadón ráncigálva, kúszva-mászva, zsigereiben e mozgásokkal utat törve, teste belsejébe fúrkálták-toszogatták magukat. És Egmontius erre buzgón feleselve, pórusait szaporán nyitva-csukva, lédús kiválasztásait löködve, a természettel ott Isten útján folytatott békés sétája során egyesült, azonosult, közösült, minden elképzelhető formában hozzá igazodott, vagy őt magához igazította. A mester e lelki, szellemi és biológiai anyagcsere következtében egészen megtisztult, s a kártékony illúziók alól is felszabadult. Egyszerűnek, könnyűnek és nyitottnak találta magát, úgy érezte, a gyökereivel lélegzik, azok többé múltjába, nehezen kiharcolt személyiségébe, alkotói karakterébe vagy rögzült szokásaiba nem kapaszkodnak, nem görcsösködnek torokszorítón léte puha falán, hanem energikus tekeregnek-kanyarognak körülötte, s mint érzékeny csápok, a világot letapogatva, onnan a legüdítőbb, s egyben legtitkosabb erőket nyerik ki számára, ezekkel az életnedvekkel őt feltöltik, s minde erényeiben, mind fizikumában kecsesen izmosítják. Egmontius megfiatalodott, s valóban, az előtte kígyózó úton ruganyos vágtába kezdett, s önmagát egyre inkább szellőkkel nyargaló kentaurként azonosítva, lelkének erős vágynyilait tékozló boldogsággal a Napba lőve, trappolt végig a sétány jókora szakaszán. Hosszú köpenye mögötte lobogott, vagy combját csapkodva szapora ütemekkel bíztatta, sarkantyúzta gazdáját az egyszerre önfeledt és önazonos ügetésben.Az addig poros-kavicsos út hamarosan nagydarab sziklákból rakott ösvényfonattá szélesült, melynek végigszökellése egy zergének is becsületére vált volna. Isten nyelvének érdesebb felületein járt már ekkor a magát zarándoklatra ítélő festő. S Egmontius vidám nyargalását fel nem adta, a jókora kőtömbök fölött ruganyosan röppent tovább, megtorpanás nélkül, testében az egyensúly és dinamika törvényeit működni hagyván, s éles szemével az újabb és újabb szökellési pontokat olykor csak periférikusan könnyedén beazonosította, s oda megpurgált energiáinak mentén fizikumát át- és átlendítette. Hogy a mester hegyi kecske módjára e költői tornagyakorlatok közben mekegő hangokat adott volna ki magából, e teljességgel rosszindulat szülte gúnyolódást itt és most végre cáfolni áll módunkban. Ezt sem Patás önkép című teljesalakos, később alkotott portréja, sem Egy kecske hallucinációi című mélyen misztikus képe nem támasztja alá, bármilyen galád interpretációk is próbálják azokba a mester idiotizmusát beleerőszakolni. Nem, Egmontius teljesen nyugodt, hangtalan légzéstechnikával valósította meg a kőtömb-mozaikon való áthaladását, mint ahogy egyébként állatbarát olvasóink kedvéért megjegyezzük, hegyi szirteken ugrabugráló kecskéket sem hallott még senki mutatványaik közepette mekegni, legfeljebb egy-egy kiszögellésen megtorpanva adnak ők is csak vokális jeleket, párjaikat hívogatván természetszaporító együttlétre.
Egmontius mozgásos meditációjában egyébként sem az állati szint felé tett meghatározó lépéseket, hanem saját, emberi valóját teljesítette ki egy addig még általa sem ismert, de eredendően lehetséges irányba.- Én, drága barátaim – mesélte hazatérte után Egmontius a kertjében nyíló bamba virágoknak, - akkor a létezés egészen új dimenzióit nyitottam meg a magam számára. Például felfedeztem a lábaimban rejlő, természetes alkotóerőt, melyet addig öntudatlanul használtam ugyan, de annak művészetemben új utukat feltörő, tudatos használatát gazdag eredményekkel megháláló lehetőségeiről fogalmam sem volt. Mert, drága virágaim, egészen különös ecsetvonásokra tehetünk szert csupán lábujjhegyen festve, vagy csupán sarkunkon tipegve a vászon előtt, nem is beszélve a táncolva festés burjánzó variációiról, , s ugyanúgy jelentős műveket alkothatunk különféle boka- és térdkörzések jól kimunkált alkalmazásával. Erre vonatkozóan, ó, ti földhözragadt, bár csodálatos lények!, a szerzetesek körében igen hasznos technikákat tanultam meg, mert képzeljétek el, hogy ott megismerkedtem egy szaltózás közben festő baráttal, aki mutatványa alatt kezébe, szájába, lábujjai közé fogott ecseteivel vásznára hihetetlen formákat volt képes felsikálni, olyanokat, melyek dinamikáját megértenünk a hagyományos ácsorgó festészet szemszögéből nem tudhatjuk. Kedveseim, nem csupán a szellem, a lélek, s némiképp a két fest, hanem maga a teljes emberi test is fest, bizony!
Majd felhívta a virágok figyelmét azért a szükséges önkorlátozásra is, mely rendkívüli jelentőségű az alkotásban, s ezért az ecsetet ragadó jobb, ha esztétikai szigorát nem táncikálja szanaszét vászna előtt, mert abból aztán művészi sajátosság nehezen lesz kihámozható.
Amikor pedig Isten kiöltött nyelvének érdes felületein Egmontius áthaladt, egy igen terebélyes sártenger állta útját, melyet szökelléseiben megtorpanó hősünk hosszas szemlélgetés után megjárhatatlannak ítélt.
Három napig tanyázott Egmontius a sártenger partján.
Negyednap dühében egy hatalmas sziklát, erejét meghazudtolva, feje fölé emelt, s azt az átkozott mocsár pofájába vágta. Az a sziklát cuppanva és nagyot fröcskölve magába fogadta, s mindenestül elnyelte. Erre a közönyre Egmontius méginkább megharagudván, újabb s újabb sziklákat vetett a haláli lápba, s kerek öt napon át hajigálta a gigantikus tömböket, míg az emberfeletti erőfeszítéstől csontvelőig hatoló sajogások és kimerültség közepette észrevette, hogy a sártenger arcán a gyűrött kőzetek fel-felpúposodnak, s további sétája számára szilárd talajt biztosítanak. Pihegve nézett egymás megviselt ábrázatába Egmontius és a nyálkásan himbálózó sötét mocsár. Ádáz harcuk még további öt nap és éjszaka zajlott, míg Egmontius a sártenger másik partjára bedobált kősétányán végre áthaladhatott.
Ott állt Egmontius a mocsár másik oldalán, szeme előtt összefolytak már minden látványok, fülében összezúgtak már minden hangok, lelkében egymásba borultak már minden hangulatok, s fejében egymásba szálltak már minden gondolatok.
S akkor a mester nagyon nyugodt, csendes hangon a sötét, elcsúfított arcú mocsáron keresztül előbbi élete s egy erősen elképzelt személy fel így fakadt lírába:
A Nap nyugszik, bennünk hál,
s kiölti nyelvét ránk a Halál.
Szórom képeim, szórom vágyaim.
Kacatként heverünk Isten díványain.
A Hold megsüt, minket vár,
túlonnan túl hol madár se jár,
rebbenj, riadj, későre jár,
szemhéj lecsuk, pilla lezár.
Odabent míg ima szól,
idekint egy igét szór
szerteszét egy csendes hang,
hogy egyedül most csak te vagy.
Csak te vagy most egyedül,
ki a világba gyermeket szül,
s nyögéseid fülelve én
lépek túl a lét mezején.
S látom most, hogy szerettelek,
habár sose ismertelek.
Hogy végem benned nyerem el,
így feleselek az Istennel.
Köszönöm hogy lehettél,
köszönöm hogy engedtél,
köszönöm hogy csak te vagy,
köszönöm hogy bennem vagy.
És Egmontius megfordult, s az előtte magasodó kolostor kapuja felé indult.
2007. május 16., szerda
Párbeszédek
A következő dialógusok egy színházi munka kapcsán születtek 2005 nyarán. Igazán fontos emlékeket idéznek, melyek a múlt és jelen között számomra hidat vernek. Most úgy látom, így együtt, önálló novellaként is megállják a helyüket. Apró javításokkal, de lényegében változatlanul közlöm őket.
1. Megjöttél
- Hosszú, nagyon hosszú idő után, - elmúlt egy tavasz már, és lemostuk magunkról egymás illatát, - itt vagy, megjöttél. Vajon mit szeretnél – és mit szeretnék én?
- Itt vagy, egy lakásban vagy, egy lakásban, mely pontosan megmutat, minden arról beszél itt, milyen vagy és hogyan érzed magad. Ha kérdezlek erről, válaszod sekély, de a lakás válaszol helyetted – és ha nem lennél itt, akkor is így érezném magam. A szétdobált ruháid, a sok fölösleges tárgy; kacatok, melyekhez semmi közöd. Bevetetlen, agyongyötört ágy. Élettelen, halott tér – ez a tér akkor élt, amikor itt voltam veled, amikor rendbe tettem a holmijaid, amikor vártalak, amikor vártál, amikor még vártuk egymást.
- Nézelődsz, mit keresel? Legalább keresnél valamit, de csak önmagaddal foglalkozol, leülsz egy székre, mintha a tied lenne, úgy ülsz le rá, úgy csinálsz, mintha otthon lennél, sose tudtál otthon lenni, mert sosem tettél az otthonodért, csak rágyújtasz, mintha mindegy lenne hol vagy, kivel vagy, önmagadnak élsz, önmagadra vársz.
- Lassan lépkedek, nézelődöm, te meg csak a salátával foglalkozol, alig nézel rám, mintha bárki lehetnék, de én nem vagyok bárki, keresem, ami minket itt összekötött, amitől valamikor otthon éreztem magam, és amitől most már olyan idegenül járkálok itt, idegenül, de intim közelségben az el nem múlt múlthoz, mintha belépve a szobába ott láthatnám magunk mindjárt. Sosem tudtad, lám, most sem tudod, hogyan jelentettél nekem olyan sokat.
- Szépen nézel rám, milyen szépen!, bár az lennék, bár az lennél – de nem vagyok az, nem vagy az te sem.
- Szépen nézek rád, hogy felidézzem, hogy valóssá tegyem, hogy el ne veszítsem, hogy a múlttal több legyek, hogy mindaz, ami volt ne hiányozzon, hanem bennem legyen, hogy megtegyem a múltat ismét, mint amit birtoklok, mint amitől önmagam lehetek, vagy legalább önmagam remélhetem nélküled is már.
- Ilyenek lehettünk akkor is, amikor vártunk valamit egymástól.
- Úgy emlékeztem, szebb voltál. Ha nem ezt a bő inget vetted volna fel, ha nem rejtenéd el folyton az arcod, ha nem gondolnál párhuzamosan mellé, akkor jobban látnálak, de nem akarod, hogy lássalak. A tekinteted messzi van. De volt, amikor messzire belém néztél. Akkor szerelmes voltál. Így, szerelem nélkül, egészen átlagos vagy, szinte észrevehetetlen, úgy, mint azelőtt, amikor nem ismertelek, és sosem vettelek észre, mert egészen átlagos voltál.
- Úgy ülsz itt, mint aki vár valamire, de nekem már nincs mit adnom neked.
- Üres vagy és felszínes. Akkor is ilyen lehettél, amikor veled éltem.
- Ha nem vagy itt, több vagyok. De ezt sosem tudhatod meg.
- Ha nem vagyok itt, csak a képzeletemben élsz. Ott mindig is boldogabb lehettél. Érezted ezt, ezért kellett elengedned. Ezért nem fogadhattál önmagam szerint. De hogy ez fontos-e még, azt már nem tudom.
- Egyszer el kellett menned. Végül is már nem ez az otthonod. És azóta nekem se, és ez biztosan fájt neked.
2. Ébredés
- Mi az?
- Néztelek.
- Mit láttál?
- Álmot.
- Nagyon jól aludtam.
- Volt, amikor azt gondoltam, ezt már végképp elfelejtettem.
- Mit csináltál volna?
- Vártalak volna. Kerestelek volna. Így is volt: végtelen fekete időt töltöttem nélküled. Ezernyi alakban próbáltam ki az újjászületést. Voltam madár, fűszál, járda; voltam fekete angyal és fehér is; nagy tengerjáróhajó és papírcsónak, szerzetes és vagabond. Mindig kerestelek, sosem adtam fel. Semmit sem hittem el, ami nem te vagy. Pedig mindig szerettem volna elhinni, mindenről.
- És most? Elhiszel?
- Elhiszlek.
- És ha elhagylak?
- A nyomodban leszek. Bármivé alakulsz, felkutatlak. Megtalállak. A szerelem a világban olyan, mint az illat. Már felismerem az illatot, itt van a testemben. Mindig körülvesz, és mindig odavezet hozzád. Kibírom a fekete időket. Talán újra kibírom. Ne menj el, volt már elég próbatétel.
- Te se menj el.
- Ha hívni fognak, mennünk kell. És menni fogunk, tudom.
- Menjünk együtt.
- Talán együtt nem mehetünk. De találkozni fogunk, és fel foglak ismerni.
- És ha én nem ismerlek fel?
- Felismersz. Onnan tudom, hogy te vagy.
- Elmész?
- Igen, elmegyek.
- Ne menj el.
- El kell mennem.
- Mit fogsz csinálni?
- Próbára teszem magam. És téged is.
- Örökké így fogunk kergetőzni a világban?
- Nem tudom.
- Ne menj el. Félek.
- El kell mennem.
- Elveszítelek. Elveszítesz.
- Találkozni fogunk.
- Talán meghalok. Hogy igazán próbára tegyelek. Azt hiszed majd, megcsaltalak, azért találsz idegennek. Gyűlölni fogsz. Újra fekete lesz minden, te magad is. Szenvedni fogsz, jobban, mint bármikor. Talán ki sem bírod majd. Ezerszer elátkozod majd a percet, amikor elmentél.
- Emlékezni fogok.
- Ne menj el.
- Mennem kell.
3. Angyal követ
- Te ki vagy?
- Egy angyal, csak egy angyal, a nyomodba szegődtem.
- Hogy lesz ezután?
- Könnyen. Minden könnyen és jól. Ne arra menj.
- Miért?
- Nem a te utad.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- De nekem erre van kedvem menni.
- Gyere inkább erre.
- Nem, te gyere erre.
- Én vagyok az angyal.
- Nem, én vagyok az angyal.
- Nem, én a te angyalod vagyok. Hallgatnod kell rám.
- Gyere velem, erre menjünk.
- Szeretlek, veled megyek.
- Szeretlek, és jó hogy itt vagy.
- Nem jó úton megyünk. Nem érzem jól magam. Nem mehetek tovább. Itt megvárlak, megvárlak itt. Hűségesen várok rád itt. Te jársz a fejemben. Az angyalod vagyok. Hiányzol. Rég elmentél: itt állok még mindig. Honnan tudom majd, hogy te jöttél vissza? Már nem is tudom, merre mentél el. Honnan várjalak? Fúj a szél, mindenhol a szél fúj. Elveszítettelek. Már nem is ott vagyok, ahol elbúcsúztunk. Elfelejtettem az arcodat. Próbálom felidézni. Mennyi idő telt el? Talán elaludtam, talán most ébredek, talán csak egy álom voltál. Kószálok itt. Kinek vagyok az angyala? Emlékszem, emlékszem a mozdulatokra. Az arcodra. Valamit a sötétben találni fogok. Valamit megfogok. Valami dereng. Valami megint elveszik, nem tudom mi az. Ez vajon az én hangom? Én vagyok a sötét és a hang. Én szemben állok veled, én a sötétség vagyok. Én nem mentem veled, én a sötétség vagyok. Körülveszlek, és szemben állok veled, nem te tűntél el, hanem én vettelek körül, és te eltűntél bennem. Kereslek magamban. Elég nagy vagyok, valahol itt lehetsz, még nem telhetett el olyan sok idő. Tágulok, egyre kisebb leszel. Valahol itt lehetsz, de nagyon kicsi vagy már. Nem vehetlek észre, olyan kicsi lehetsz, már hiába vagy bennem, nem számítasz. Már olyan nagy vagyok, hogy nem számítok. Itt vagyok, valami dereng. Valamire emlékszem, valami számít. Valaki voltam, valaki lettem. Valakihez beszéltem. Valakit mintha szerettem volna. Mindenhová elmentem. Hazajöttem. Itt már voltam. Itt várakoztam. De lehet, hogy máshol. Nem jöttél, vártalak, de nem jöttél. Nem baj, nekem kellett volna veled mennem. De csak várni tudtam. Most se mennék veled. Veled nem mennék. Arra nem mennék. Arra én nem tudok menni. Itt kellett volna maradnod. Itt. Vagy legalábbis ott. De nem tudtál. Nem baj. Most se tudnál, most se maradnál, most is csak mennél. Fontosabb lett volna, hogy maradj, vagy legalább hogy én menjek. Tudod, hogy fontosabb lett volna. De se te, se én. Se-se. De lehetett volna, vajon lehetett-e volna, hogy mindketten: igen? Ez vajon miért ne lehetett volna? Nem lehetett. Egyszerre nem lehetett csak a se-se. Így játszottunk, mindketten nyerésre játszottunk. Nem baj. Elveszítettelek. Már nem találhatlak meg. Visszajöhettél volna. De nem jöttél vissza. Sok olyat látok, mint te. De te nem vagy. Mióta a sötétben bekebeleztelek, eltűntél, csak bennem létezel, örökké hűtlenül, örökké hűségesen. Örökké, most már valóban úgy, mint egy angyal.
4. Csönd
Csönd van. Mindenhol csönd. Gyerekek várják a születést. Apák kapálnak, valahol messze építik a holnapunkat. Napok telnek, régi szavak omlanak, mindenhol csönd. Emlékekből szóvár épül, szelek söpörnek, lakásainkból kiürítjük a koszt. Új lábak új parkettákon, újféle táncokat tanulunk. Mások keze simogatja a hátunk, csönd csak mindenhol.
Csönd van. Szép léptekre fülelünk. Halálhír kószál, kedves ember lába hintázik, felkötjük magunk a Holdra, csönd lesz csak hiányunk, hiányunk lesz csak csönd, hűlt helyünkön hiányunk töltik, más hiányát töltjük csöndben. Alszunk békésen, alszunk szépen, ahogy alszunk, szépek vagyunk, csönd van, csönd van itt, csönd van ott, ringatjuk magunkat a csöndbe, szeretkezünk a csönddel, eloszlik hasunkban a táplálék. Konyhánk sovány. Egy éjszakai sávba beférünk. Eljönnek értünk, tudjuk, könyörtelenül eljönnek. Ha holnap hasad.
De most csönd van. Mindenhol csönd. Csöndből ébredünk csöndbe, csöndesen elmegyünk velük. Fülelünk, hogy csöndben lépjünk. Csatacsöndet járunk. Az ágyunkra gondolunk, mindig csak az ágyunkra. Kiszellőzik a nők illata, felszáradnak minden nedvességek. Elidőzünk a Nap tüzében, felássuk a régi kertet. Növényeink csöndben nyúlnak, hazatérünk, figyeljük gyarapodásuk, figyelik gyarapodásunk. Most csönd van. Csönd van. Mindenhol csönd megint. Mindenhol csönd.
5. Ülünk
- Ülünk, egy asztalnál ülünk, egy asztal két oldalán ülünk, így ülünk ennél az asztalnál, azért ülünk itt, hogy valamiről beszéljünk, hogy így, a beszéd útján, a beszéddel mint eszközzel, és az üléssel mint eszközzel, közös álmot szőjünk, hogy a már meg is lévő, mindig is megvolt közös álmunk elől lefosszuk a bársonyfüggönyöket, hogy lecsupaszítsuk, nem felépítsük, nem, inkább lecsupaszítsuk magunkat, egészen a közös álomig, a közös, együttes, nyugodt, mégis határtalan álomig, együttalvásig, az együtt alvás lehetőségéig legalább, lefosszuk magunkról önnön éberségünk, ezért, tehát azt hiszem, úgy tűnik, ezért ülünk itt, csakis ezért ülhetünk itt, ha más okból ülnénk itt, az baj lenne, az felesleges lenne, akkor máshol, másokkal is ülhetnénk, akkor állhatnánk vagy bármit csinálhatnánk ehelyett, de lám, mi csak itt ülünk, ülünk itt egymással szemben, ülünk, és néha megszólalunk.
- Ahogy mozdulsz, ahogy szavaiddal mozdulsz, mint álom, máris mint álom, ringatsz, egyszerűen elringatsz, ha rád figyelek, ha igazán rád figyelek, elringatsz, de most még, most még nem tudok úgy figyelni, túlságosan is magamra figyelek, magammal vagyok elfoglalva, azt figyelem, hogy hat vissza rám, ahogyan rád hatok, elveszítem magam a hatások kusza tükörrengetegében, meg kell magam erősítenem, hogy aztán ezt a megerősített önmagam elhagyhassam, előbb meg kell magam erősítenem.
- Rágyújtok, rágyújtok egy cigarettára, jelentőségteljes szívás a cigarettából, konkrét, nagyon is konkrét fizikai ingerkeltés, olvashatsz a cigarettamozdulatomból, ha lesütjük is a szemünk, ebből, az ilyenekből olvashatunk, hagyunk egy cigarettányi lehetőséget erre, belógatjuk egymásba a cigarettaféleségeket, ennek fonalán elindulhatunk majd egymás felé, ha kellően eltávolodtunk már, akkor elindulhatunk, akkor erre még lesz némi esélyünk, ha nem vagyunk túl gyorsak vagy lassúak, akkor elindulhatunk, mindjárt el lehet indulni, mindjárt el lehet már.
- Ez most, ez most várakozás, igazából várakozás, a várakozásról szövünk közös álmot, a várakozásról, arról, ahogy itt ülünk, erről, és nem másról.
- Rólad álmodom, ha hagyod, rólad, és ha rólad, neked is magadról kell, ahogy pedig magadról álmodsz, ahogy magad álmodod valakinek, engem is álmodnod kell, bele kell álmodnod magadba, így tehát, éppen ezért, nekem is kell magamat álmodnom veled, magamat egy picit beálmodni melléd, beléd álmodni magam, magamba álmodni téged, és látnunk kell egymáson, hogyan álmodjuk magunkba a másikat, vagy a másikba magunk, és ezt a másik miként látja, miként meri meglátni, vagy miként kerüli el, miként retten vissza, vagy miként törekszik csupán önmagára, miként törekszünk csupán önmagunkra, vagy miként nem törekszünk sem a másikra, sem önmagunkra már.
- Megzavarjuk egymást a másikra való törekvésünkben, menthetetlenül megzavarjuk, a cigarettáinkkal, a hallgatásunkkal, a szavainkkal, a várakozásunkkal csak zavarjuk egymást az egymás felé vezető úton, így az egymás felé vezető út menthetetlenül csak önmagunkhoz vezet, a magányba vezet, még önmagunkhoz sem vezet, éppen hogy messze elkerüljük önmagunkat is, nemhogy a másikat, önmagunkat is.
- Add a kezed.
- Hisz épp a teremtés marad ki.
- Csak figyeljük a távolságot, csak nyugodtan figyeljük a távolságot kettőnk közt, a távolság majd önmagát teremti meg, önmaga nő, növekszik, fejlődik a közös álmunkká, szépen önmagából kifejlődve, valami meglepővé, ahogy a lélek önkéntelenül, épp a teremtés jegyében benövi a meglévő űrt, pillanatok alatt benövi, már most is benőtte, éppen formálódik, mint a magzat az anyaméhben.
- Minek neveznéd ezt, ha nem…?
- Azért ülünk itt, hogy szerelmesek legyünk.
- De nem tudunk szerelmesek lenni.
- És nem szerelmesek lenni, azt szintén nem tudunk.
- Ezért ülünk, csak ülünk itt, egymással szemben, cigarettázunk, ezért cigarettázunk, erről beszélgetünk, a beszéd eszközével, az ülés eszközével próbálunk szerelmesek lenni itt, de nem lehetünk sem szerelmesek, sem nem szerelmesek, mert akár szerelemesek, akár nem szerelmesek szeretnénk lenni, ahhoz az egyikünknek, legalább az egyikünknek, de talán mind a kettőnknek, el kellene döntenünk, hogy a szerelmet vagy a nem szerelmet választjuk, mernünk kellene a szerelmet választanunk, igazából nem a nem szerelmet, hanem igenis a szerelmet kellene választanunk, a szerelem tőlünk ezt a választást követeli, de mi erre a választásra képtelenek vagyunk, képtelenek vagyunk együtt.
- Ülünk, és ahogy ülünk, éppen ezért, az üléssel és a beszéddel és a cigarettával, sarokba szorítjuk a szerelmet, miután választani nem tudunk, a választásra való képtelenséggel sarokba szorítjuk a szerelmet, és a sarokban a szerelem, a sarokba kényszerített szerelem önmagában, nélkülünk, de tőlünk körülvéve és megszorítva fejlődik, önmagában fejlődik, tőlünk leválva, önmagáért valóan beteljesíti önmagát, mintegy esztétikai megvalósulássá lesz, nem, nem ártatlan szépséggé, nem, inkább valamilyen bűnös művészetté, az elszalasztott, meg nem élt szerelmek művészetévé.
6. Emlékszem
Elmondom neked, amire emlékszem.
Illatokra emlékszem, a természetes bőr illatára. Nem történetekre, történetekre egyáltalán nem. Testekre sem, lakásokra sem, szavakra sem. Nem emlékszem az igazságra, arra éppen hogy nem emlékszem, mert csak a hazugságokra emlékszem, és a hazugságoktól félek, a hazugságok nekem fájnak. Így csak a legegyszerűbb, legbiztosabb emlékeket őrzöm. A hazugságok vonalán felidézhető múlt beszakadt, és folyton nyeli el önmagát, visszasűrűsödik a sosem voltba, a formátlan eredeti lehetőségig, a világ teremtése előtti határtalan és ős-üres hit állapotába. Csak az illatok, a személytelen, egynemű illatok bizonyítják, hogy volt más is, mint ez a jelen. Az illatok csöndben vannak, nem követelnek, csak a szívtől, csak a szív dobog csöndben, csak a vér lüktet titkos folyosókon, csak a szív, csak a vér, csak a csönd.
Behunyt szemem mögött felejtődnek minden látványok, mindig oszlik a fekete idő, mindig múlik az elmúlás, újra indul a teremtéskör.
Hogyan bizonyítsam az illatok emlékét, hogyan mesélhetnék róluk – Neked?
1. Megjöttél
- Hosszú, nagyon hosszú idő után, - elmúlt egy tavasz már, és lemostuk magunkról egymás illatát, - itt vagy, megjöttél. Vajon mit szeretnél – és mit szeretnék én?
- Itt vagy, egy lakásban vagy, egy lakásban, mely pontosan megmutat, minden arról beszél itt, milyen vagy és hogyan érzed magad. Ha kérdezlek erről, válaszod sekély, de a lakás válaszol helyetted – és ha nem lennél itt, akkor is így érezném magam. A szétdobált ruháid, a sok fölösleges tárgy; kacatok, melyekhez semmi közöd. Bevetetlen, agyongyötört ágy. Élettelen, halott tér – ez a tér akkor élt, amikor itt voltam veled, amikor rendbe tettem a holmijaid, amikor vártalak, amikor vártál, amikor még vártuk egymást.
- Nézelődsz, mit keresel? Legalább keresnél valamit, de csak önmagaddal foglalkozol, leülsz egy székre, mintha a tied lenne, úgy ülsz le rá, úgy csinálsz, mintha otthon lennél, sose tudtál otthon lenni, mert sosem tettél az otthonodért, csak rágyújtasz, mintha mindegy lenne hol vagy, kivel vagy, önmagadnak élsz, önmagadra vársz.
- Lassan lépkedek, nézelődöm, te meg csak a salátával foglalkozol, alig nézel rám, mintha bárki lehetnék, de én nem vagyok bárki, keresem, ami minket itt összekötött, amitől valamikor otthon éreztem magam, és amitől most már olyan idegenül járkálok itt, idegenül, de intim közelségben az el nem múlt múlthoz, mintha belépve a szobába ott láthatnám magunk mindjárt. Sosem tudtad, lám, most sem tudod, hogyan jelentettél nekem olyan sokat.
- Szépen nézel rám, milyen szépen!, bár az lennék, bár az lennél – de nem vagyok az, nem vagy az te sem.
- Szépen nézek rád, hogy felidézzem, hogy valóssá tegyem, hogy el ne veszítsem, hogy a múlttal több legyek, hogy mindaz, ami volt ne hiányozzon, hanem bennem legyen, hogy megtegyem a múltat ismét, mint amit birtoklok, mint amitől önmagam lehetek, vagy legalább önmagam remélhetem nélküled is már.
- Ilyenek lehettünk akkor is, amikor vártunk valamit egymástól.
- Úgy emlékeztem, szebb voltál. Ha nem ezt a bő inget vetted volna fel, ha nem rejtenéd el folyton az arcod, ha nem gondolnál párhuzamosan mellé, akkor jobban látnálak, de nem akarod, hogy lássalak. A tekinteted messzi van. De volt, amikor messzire belém néztél. Akkor szerelmes voltál. Így, szerelem nélkül, egészen átlagos vagy, szinte észrevehetetlen, úgy, mint azelőtt, amikor nem ismertelek, és sosem vettelek észre, mert egészen átlagos voltál.
- Úgy ülsz itt, mint aki vár valamire, de nekem már nincs mit adnom neked.
- Üres vagy és felszínes. Akkor is ilyen lehettél, amikor veled éltem.
- Ha nem vagy itt, több vagyok. De ezt sosem tudhatod meg.
- Ha nem vagyok itt, csak a képzeletemben élsz. Ott mindig is boldogabb lehettél. Érezted ezt, ezért kellett elengedned. Ezért nem fogadhattál önmagam szerint. De hogy ez fontos-e még, azt már nem tudom.
- Egyszer el kellett menned. Végül is már nem ez az otthonod. És azóta nekem se, és ez biztosan fájt neked.
2. Ébredés
- Mi az?
- Néztelek.
- Mit láttál?
- Álmot.
- Nagyon jól aludtam.
- Volt, amikor azt gondoltam, ezt már végképp elfelejtettem.
- Mit csináltál volna?
- Vártalak volna. Kerestelek volna. Így is volt: végtelen fekete időt töltöttem nélküled. Ezernyi alakban próbáltam ki az újjászületést. Voltam madár, fűszál, járda; voltam fekete angyal és fehér is; nagy tengerjáróhajó és papírcsónak, szerzetes és vagabond. Mindig kerestelek, sosem adtam fel. Semmit sem hittem el, ami nem te vagy. Pedig mindig szerettem volna elhinni, mindenről.
- És most? Elhiszel?
- Elhiszlek.
- És ha elhagylak?
- A nyomodban leszek. Bármivé alakulsz, felkutatlak. Megtalállak. A szerelem a világban olyan, mint az illat. Már felismerem az illatot, itt van a testemben. Mindig körülvesz, és mindig odavezet hozzád. Kibírom a fekete időket. Talán újra kibírom. Ne menj el, volt már elég próbatétel.
- Te se menj el.
- Ha hívni fognak, mennünk kell. És menni fogunk, tudom.
- Menjünk együtt.
- Talán együtt nem mehetünk. De találkozni fogunk, és fel foglak ismerni.
- És ha én nem ismerlek fel?
- Felismersz. Onnan tudom, hogy te vagy.
- Elmész?
- Igen, elmegyek.
- Ne menj el.
- El kell mennem.
- Mit fogsz csinálni?
- Próbára teszem magam. És téged is.
- Örökké így fogunk kergetőzni a világban?
- Nem tudom.
- Ne menj el. Félek.
- El kell mennem.
- Elveszítelek. Elveszítesz.
- Találkozni fogunk.
- Talán meghalok. Hogy igazán próbára tegyelek. Azt hiszed majd, megcsaltalak, azért találsz idegennek. Gyűlölni fogsz. Újra fekete lesz minden, te magad is. Szenvedni fogsz, jobban, mint bármikor. Talán ki sem bírod majd. Ezerszer elátkozod majd a percet, amikor elmentél.
- Emlékezni fogok.
- Ne menj el.
- Mennem kell.
3. Angyal követ
- Te ki vagy?
- Egy angyal, csak egy angyal, a nyomodba szegődtem.
- Hogy lesz ezután?
- Könnyen. Minden könnyen és jól. Ne arra menj.
- Miért?
- Nem a te utad.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- De nekem erre van kedvem menni.
- Gyere inkább erre.
- Nem, te gyere erre.
- Én vagyok az angyal.
- Nem, én vagyok az angyal.
- Nem, én a te angyalod vagyok. Hallgatnod kell rám.
- Gyere velem, erre menjünk.
- Szeretlek, veled megyek.
- Szeretlek, és jó hogy itt vagy.
- Nem jó úton megyünk. Nem érzem jól magam. Nem mehetek tovább. Itt megvárlak, megvárlak itt. Hűségesen várok rád itt. Te jársz a fejemben. Az angyalod vagyok. Hiányzol. Rég elmentél: itt állok még mindig. Honnan tudom majd, hogy te jöttél vissza? Már nem is tudom, merre mentél el. Honnan várjalak? Fúj a szél, mindenhol a szél fúj. Elveszítettelek. Már nem is ott vagyok, ahol elbúcsúztunk. Elfelejtettem az arcodat. Próbálom felidézni. Mennyi idő telt el? Talán elaludtam, talán most ébredek, talán csak egy álom voltál. Kószálok itt. Kinek vagyok az angyala? Emlékszem, emlékszem a mozdulatokra. Az arcodra. Valamit a sötétben találni fogok. Valamit megfogok. Valami dereng. Valami megint elveszik, nem tudom mi az. Ez vajon az én hangom? Én vagyok a sötét és a hang. Én szemben állok veled, én a sötétség vagyok. Én nem mentem veled, én a sötétség vagyok. Körülveszlek, és szemben állok veled, nem te tűntél el, hanem én vettelek körül, és te eltűntél bennem. Kereslek magamban. Elég nagy vagyok, valahol itt lehetsz, még nem telhetett el olyan sok idő. Tágulok, egyre kisebb leszel. Valahol itt lehetsz, de nagyon kicsi vagy már. Nem vehetlek észre, olyan kicsi lehetsz, már hiába vagy bennem, nem számítasz. Már olyan nagy vagyok, hogy nem számítok. Itt vagyok, valami dereng. Valamire emlékszem, valami számít. Valaki voltam, valaki lettem. Valakihez beszéltem. Valakit mintha szerettem volna. Mindenhová elmentem. Hazajöttem. Itt már voltam. Itt várakoztam. De lehet, hogy máshol. Nem jöttél, vártalak, de nem jöttél. Nem baj, nekem kellett volna veled mennem. De csak várni tudtam. Most se mennék veled. Veled nem mennék. Arra nem mennék. Arra én nem tudok menni. Itt kellett volna maradnod. Itt. Vagy legalábbis ott. De nem tudtál. Nem baj. Most se tudnál, most se maradnál, most is csak mennél. Fontosabb lett volna, hogy maradj, vagy legalább hogy én menjek. Tudod, hogy fontosabb lett volna. De se te, se én. Se-se. De lehetett volna, vajon lehetett-e volna, hogy mindketten: igen? Ez vajon miért ne lehetett volna? Nem lehetett. Egyszerre nem lehetett csak a se-se. Így játszottunk, mindketten nyerésre játszottunk. Nem baj. Elveszítettelek. Már nem találhatlak meg. Visszajöhettél volna. De nem jöttél vissza. Sok olyat látok, mint te. De te nem vagy. Mióta a sötétben bekebeleztelek, eltűntél, csak bennem létezel, örökké hűtlenül, örökké hűségesen. Örökké, most már valóban úgy, mint egy angyal.
4. Csönd
Csönd van. Mindenhol csönd. Gyerekek várják a születést. Apák kapálnak, valahol messze építik a holnapunkat. Napok telnek, régi szavak omlanak, mindenhol csönd. Emlékekből szóvár épül, szelek söpörnek, lakásainkból kiürítjük a koszt. Új lábak új parkettákon, újféle táncokat tanulunk. Mások keze simogatja a hátunk, csönd csak mindenhol.
Csönd van. Szép léptekre fülelünk. Halálhír kószál, kedves ember lába hintázik, felkötjük magunk a Holdra, csönd lesz csak hiányunk, hiányunk lesz csak csönd, hűlt helyünkön hiányunk töltik, más hiányát töltjük csöndben. Alszunk békésen, alszunk szépen, ahogy alszunk, szépek vagyunk, csönd van, csönd van itt, csönd van ott, ringatjuk magunkat a csöndbe, szeretkezünk a csönddel, eloszlik hasunkban a táplálék. Konyhánk sovány. Egy éjszakai sávba beférünk. Eljönnek értünk, tudjuk, könyörtelenül eljönnek. Ha holnap hasad.
De most csönd van. Mindenhol csönd. Csöndből ébredünk csöndbe, csöndesen elmegyünk velük. Fülelünk, hogy csöndben lépjünk. Csatacsöndet járunk. Az ágyunkra gondolunk, mindig csak az ágyunkra. Kiszellőzik a nők illata, felszáradnak minden nedvességek. Elidőzünk a Nap tüzében, felássuk a régi kertet. Növényeink csöndben nyúlnak, hazatérünk, figyeljük gyarapodásuk, figyelik gyarapodásunk. Most csönd van. Csönd van. Mindenhol csönd megint. Mindenhol csönd.
5. Ülünk
- Ülünk, egy asztalnál ülünk, egy asztal két oldalán ülünk, így ülünk ennél az asztalnál, azért ülünk itt, hogy valamiről beszéljünk, hogy így, a beszéd útján, a beszéddel mint eszközzel, és az üléssel mint eszközzel, közös álmot szőjünk, hogy a már meg is lévő, mindig is megvolt közös álmunk elől lefosszuk a bársonyfüggönyöket, hogy lecsupaszítsuk, nem felépítsük, nem, inkább lecsupaszítsuk magunkat, egészen a közös álomig, a közös, együttes, nyugodt, mégis határtalan álomig, együttalvásig, az együtt alvás lehetőségéig legalább, lefosszuk magunkról önnön éberségünk, ezért, tehát azt hiszem, úgy tűnik, ezért ülünk itt, csakis ezért ülhetünk itt, ha más okból ülnénk itt, az baj lenne, az felesleges lenne, akkor máshol, másokkal is ülhetnénk, akkor állhatnánk vagy bármit csinálhatnánk ehelyett, de lám, mi csak itt ülünk, ülünk itt egymással szemben, ülünk, és néha megszólalunk.
- Ahogy mozdulsz, ahogy szavaiddal mozdulsz, mint álom, máris mint álom, ringatsz, egyszerűen elringatsz, ha rád figyelek, ha igazán rád figyelek, elringatsz, de most még, most még nem tudok úgy figyelni, túlságosan is magamra figyelek, magammal vagyok elfoglalva, azt figyelem, hogy hat vissza rám, ahogyan rád hatok, elveszítem magam a hatások kusza tükörrengetegében, meg kell magam erősítenem, hogy aztán ezt a megerősített önmagam elhagyhassam, előbb meg kell magam erősítenem.
- Rágyújtok, rágyújtok egy cigarettára, jelentőségteljes szívás a cigarettából, konkrét, nagyon is konkrét fizikai ingerkeltés, olvashatsz a cigarettamozdulatomból, ha lesütjük is a szemünk, ebből, az ilyenekből olvashatunk, hagyunk egy cigarettányi lehetőséget erre, belógatjuk egymásba a cigarettaféleségeket, ennek fonalán elindulhatunk majd egymás felé, ha kellően eltávolodtunk már, akkor elindulhatunk, akkor erre még lesz némi esélyünk, ha nem vagyunk túl gyorsak vagy lassúak, akkor elindulhatunk, mindjárt el lehet indulni, mindjárt el lehet már.
- Ez most, ez most várakozás, igazából várakozás, a várakozásról szövünk közös álmot, a várakozásról, arról, ahogy itt ülünk, erről, és nem másról.
- Rólad álmodom, ha hagyod, rólad, és ha rólad, neked is magadról kell, ahogy pedig magadról álmodsz, ahogy magad álmodod valakinek, engem is álmodnod kell, bele kell álmodnod magadba, így tehát, éppen ezért, nekem is kell magamat álmodnom veled, magamat egy picit beálmodni melléd, beléd álmodni magam, magamba álmodni téged, és látnunk kell egymáson, hogyan álmodjuk magunkba a másikat, vagy a másikba magunk, és ezt a másik miként látja, miként meri meglátni, vagy miként kerüli el, miként retten vissza, vagy miként törekszik csupán önmagára, miként törekszünk csupán önmagunkra, vagy miként nem törekszünk sem a másikra, sem önmagunkra már.
- Megzavarjuk egymást a másikra való törekvésünkben, menthetetlenül megzavarjuk, a cigarettáinkkal, a hallgatásunkkal, a szavainkkal, a várakozásunkkal csak zavarjuk egymást az egymás felé vezető úton, így az egymás felé vezető út menthetetlenül csak önmagunkhoz vezet, a magányba vezet, még önmagunkhoz sem vezet, éppen hogy messze elkerüljük önmagunkat is, nemhogy a másikat, önmagunkat is.
- Add a kezed.
- Hisz épp a teremtés marad ki.
- Csak figyeljük a távolságot, csak nyugodtan figyeljük a távolságot kettőnk közt, a távolság majd önmagát teremti meg, önmaga nő, növekszik, fejlődik a közös álmunkká, szépen önmagából kifejlődve, valami meglepővé, ahogy a lélek önkéntelenül, épp a teremtés jegyében benövi a meglévő űrt, pillanatok alatt benövi, már most is benőtte, éppen formálódik, mint a magzat az anyaméhben.
- Minek neveznéd ezt, ha nem…?
- Azért ülünk itt, hogy szerelmesek legyünk.
- De nem tudunk szerelmesek lenni.
- És nem szerelmesek lenni, azt szintén nem tudunk.
- Ezért ülünk, csak ülünk itt, egymással szemben, cigarettázunk, ezért cigarettázunk, erről beszélgetünk, a beszéd eszközével, az ülés eszközével próbálunk szerelmesek lenni itt, de nem lehetünk sem szerelmesek, sem nem szerelmesek, mert akár szerelemesek, akár nem szerelmesek szeretnénk lenni, ahhoz az egyikünknek, legalább az egyikünknek, de talán mind a kettőnknek, el kellene döntenünk, hogy a szerelmet vagy a nem szerelmet választjuk, mernünk kellene a szerelmet választanunk, igazából nem a nem szerelmet, hanem igenis a szerelmet kellene választanunk, a szerelem tőlünk ezt a választást követeli, de mi erre a választásra képtelenek vagyunk, képtelenek vagyunk együtt.
- Ülünk, és ahogy ülünk, éppen ezért, az üléssel és a beszéddel és a cigarettával, sarokba szorítjuk a szerelmet, miután választani nem tudunk, a választásra való képtelenséggel sarokba szorítjuk a szerelmet, és a sarokban a szerelem, a sarokba kényszerített szerelem önmagában, nélkülünk, de tőlünk körülvéve és megszorítva fejlődik, önmagában fejlődik, tőlünk leválva, önmagáért valóan beteljesíti önmagát, mintegy esztétikai megvalósulássá lesz, nem, nem ártatlan szépséggé, nem, inkább valamilyen bűnös művészetté, az elszalasztott, meg nem élt szerelmek művészetévé.
6. Emlékszem
Elmondom neked, amire emlékszem.
Illatokra emlékszem, a természetes bőr illatára. Nem történetekre, történetekre egyáltalán nem. Testekre sem, lakásokra sem, szavakra sem. Nem emlékszem az igazságra, arra éppen hogy nem emlékszem, mert csak a hazugságokra emlékszem, és a hazugságoktól félek, a hazugságok nekem fájnak. Így csak a legegyszerűbb, legbiztosabb emlékeket őrzöm. A hazugságok vonalán felidézhető múlt beszakadt, és folyton nyeli el önmagát, visszasűrűsödik a sosem voltba, a formátlan eredeti lehetőségig, a világ teremtése előtti határtalan és ős-üres hit állapotába. Csak az illatok, a személytelen, egynemű illatok bizonyítják, hogy volt más is, mint ez a jelen. Az illatok csöndben vannak, nem követelnek, csak a szívtől, csak a szív dobog csöndben, csak a vér lüktet titkos folyosókon, csak a szív, csak a vér, csak a csönd.
Behunyt szemem mögött felejtődnek minden látványok, mindig oszlik a fekete idő, mindig múlik az elmúlás, újra indul a teremtéskör.
Hogyan bizonyítsam az illatok emlékét, hogyan mesélhetnék róluk – Neked?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)