Prospero

A trilógia első darabja
A Shakespeare Viharjának ihletésére mintegy másfél évvel ezelőtt született fiktív levelekben egyúttal legkedvesebb színdarabom egy különleges értelmezését is megkíséreltem. Most szinte változtatás nélkül közlöm őket. A felhasznált Shakespeare-átemelések Mészöly Dezső fordításából valók.

Az első levélhez talán kissé jobban kell ismerni a Vihart, ezért röviden elmondom, hogy Alonso, a nápolyi király szövetkezett Antonióval, hogy a milánói herceget, Prosperót a hatalomtól megfosszák. Családját lemészárolták, és őt is megölték volna, de egy hűséges szolga szíve megesett urán és csöpp leányán, így a tenger kegyelmére bízta őket. Prospero és a kisgyerek Miranda így kerültek a vad szigetre, ahol a darab cselekménye játszódik. A többi azt hiszem magától értetődik...

Nápoly és Milánó urának

Alonsónak

Kelt az Úr kegyelméből, a mai napon

Jó Alonso, olvasd egy holt ember szavait egy nagyon is élő világból, s érezd magad nagyon is élőnek a holtak országában. Átkom, ne félj, áldást hoz rád, eloldoz önmagadtól, ó, bűnben vergődő lélek. Gondolod tán, gonosz tréfa csupán, hogy hajósaid a tengerből úgymond kihalásszák egy régi szellem keze nyomát, így játszva el a kísértetet, mi romba dönti uralmad. Tévedsz. Tréfa, de nem gonosz. Romba dönti, de nem uralmad. Kéznyom, de nem szellemé.

Bosszúm, tudod miért, ha teljesül, felment mindkettőnket.

Addig láncaink csörögnek. Engem e vad szigethez, téged álszent városunkhoz bilincselnek. Ha fájdalmad van, kiabálj, én ezt teszem. A végtelen horizonttá nőtt a szemgolyóm, könnyzacskómban tenger, olyan súllyal nyomja fenekét, hogy önkéntelenül a föld mélyéig hatoló légvételre kényszerít, megbénít egy pillanatra, majd fölsóhajtom állott ízét a földmélyi erjedésnek, s most látom csak, a tengert fölkorbácsolta sóhajom – vagy engem korbácsolt fel a tenger sóhaja? – e vad vihar rád vár Alonso, e viharban elveszted otthonod, s én meglelem magamét.

Kegyes Fortuna immár jó barátném. Kihúroztam a lelkem, hogy játszhassa rajta dallamát. Rajtam keresztül pengeti el a te sorsmelódiád is. De ezt később. Tekintsd mottóul jóslatom. Magányomban múlt s jövő tudója lettem. Azt hinnéd csodás varázslat, mely birtokomba jutott. Megint tévedsz. A jelent nem birtoklom csupán. Emlékszem, bosszúra vágyom. Nevelek egy gyermeket. Minden a múltból gyökérzik és ível át megállás nélkül a jövőbe. Nincs tekintet, mi elkapná idevalóságát. Társam voltál, Alonso, akinek szemében megláttam a jelent. Jelenséggé lett a világ, ha összekötöttük fénysugárra mohó szemeink. A vad férfikor elnyerte méltóságát. Nápoly s Milánó országunk testvércsillagaiként ragyogtak. Mit nem bírt ki ez a tekintet, Alonso? - töprengek éveken át a tengert, saját szemgolyómat bámulva belülről, vajon hányadik önmagam elég ahhoz, hogy legyek? - gondolom ilyenkor, - mit nem bírt ki? - sóhajtok fel, - mit sóhajtasz? – kérdi a tenger, - nem bírom ki – mondom erre, - én se - mondja a tenger, - de te kibírod – mondom én, akárcsak te, mondja a tenger, akárcsak én, mondom én; mondom én, ismétli meg a tenger, - mit nem bírsz ki? – kérdi a tenger, - a teremtést – mondom én; ah! – legyint a tenger, - mit legyintesz? – kérdem én. A tenger csak nyaldossa a szája szélét, akár ha gyerek volna. Hát a férfikor az olyan, mesélem ekkor, mint a mutatványos, aki végiglépked a kifeszített kötélen magasan a fejek fölött, akik csak akkor tartják ám vissza a lélegzetüket, ha egyszerre vagy kecses és halálosan pontos is, nem nagyon lehet ficánkolni, mint előtte vagy utána az egyik partján a szakadéknak. A tenger erre csak hallgat, nyalogatja a szála szélét, majd vállat von, nem érti, hiszen nőnemű, neki elég ha elterpeszkedik, medencéjében kényelmesen növelgeti-fogyassza önmagát. Nem érti a férfitest kudarcát, e terméketlen, kopár test kötelesség-táncát a teremtés kibomló gazdagsága előtt, nem érti a könyörgést, hogy részesülni kíván e burjánzásból a csupasz férfiú, nem érti az azonosulás iránti csillapíthatatlan, de kéregbe burkolt vágyat, nem érti, hogy a kérges test nem beszélhet, nem imádhat, nem sóhajthat csak a kérgén át, és beengedni is csak ekképp, kopársága tudatában, mintegy szerény méltóságtelisége mentén lehetséges számára.

Alonso, amikor mi egymásra néztünk és megragadtuk a jelent egymásban, meg kellett látnunk saját méltóságunk gyászruháját, amibe a természet öltöztetett. Azt a tekintetet nem bírtuk elviselni egymástól, amiben megláttuk, hogy látjuk egymáson, hogy eredendően félünk. Nem valamitől, hanem csak egyszerűen azonosak vagyunk ezzel a szorongással, és minél inkább elteltünk egymás halálos csodálatában, annál inkább szorultunk vissza önmagunkba, Alonso, mert még a ránk egyenként mért természeti katasztrófánál is jobban féltünk valamitől, ami egyszerre elszippantotta volna belőlünk még az álnok méltóságunkat is, éspedig az, Alonso, hogy mi attól rettegtünk egymást erősítve a rettegésben, hogy szerelmesek leszünk egymásba.

Árulásod úgy oldozott fel e rettegés alól, miként bosszúm old majd fel téged árulásod alól. Közel már a férfikor vége, amikor mint a szép kövek, nem vágyunk másra már, csak hogy a folyóvíz simogassa finomra kérgünket. Árulásod, mivel elfordultál tőlem, megvakított. Szellemekkel hadakozom, és közben bölcs tanítóként mutatom magam egy kis jövevénynek, kiben viszont a teremtés maga rejtezik. Ő felnéz rám, holott a csodálandó ő maga, kinek fényéből rám is jut egy kevés. Ezért hálával tartozom neki, mit sosem róhatok le egészen, jól tudom.
Neked fiad van. Sorsuk a szerelem. Ami minket elválasztott, őket összefűzi majd, meglásd. Tekintetünk, mit egymásra vetünk, bennük megszelídül. Nem lehet másképp, tudom; hiába küzdesz ellene.

Akkor tengerbe rejtem majd könyvemet, amivel most tekintetem foglalom el, szabadjára engedem szellemeim, kikkel képzeletem nyugtatom, s mindezt a vad varázst elvetem, s minden harmadik gondolatom alján csak a halállal foglalkozom. A nyugodt halált látjuk majd egymásban Alonso, az utcán kerülgetni fognak, mert végre látni engedjük majd, hogy hiábavalóak vagyunk, az élet nyüzsgése nekünk már csak hab lesz az elmúlás tortáján, ilyen elmúlás-tortákat szervíroznak majd születésnapjainkon, és hiába rakják tele fényes gyertyákkal, mi már csak úgy fogjuk látni, hogy mindig levesznek egyet belőlük.

E palackot Fortuna kegyelmére bízom, jutassa oda és akkor, ahol és amikor a legnagyobb hasznát veszed kéznyomomnak. Egyetlen nagy szemgolyóként figyelem, bosszúm mikor teljesedhet.

Aztán megbocsátok, és Te is bocsáss meg nekem.


Prospero
Milánó bukott ura