Brutus zavaros feje

Célegyeneshez közeledik Brutus című előadásunk próbaidőszaka.

"Most elérkezett annak az ideje(!), hogy (végre) egy minden ízében cselekvő (acting, action, actor...) színházat valósítsunk meg! Ahol a hangsúly 100%-ban a cselekményen van, a színész legapróbb gesztusáig természetesen. Nincs mellébeszélés, nincs líra, nincs melodráma, nincs intellektuális összekacsintgatás, nincs avantgard, és legfőképp: nincs filozófiai diskurzus. Hanem tömény akció van!" Ezt írtam blogomba november 30-án, amikor még nem tudtuk ugyan, hogy a Brutus-szal fogunk dolgozni, de azért nagy körvonalakban már sejtettem, miféle színházat is szeretnék újonnan létrehozni.

Most már látható, hogy a Brutus a fenti kívánalmaknak tökéletesen meg fog felelni. Kivéve, hogy mégis lesz benne líra, melodráma, intellektuális összekacsintgatás, avantgard és legfőképp: filozófiai diskurzus.

Számomra is meglepetés lesz, mi történik, ha az eddig külön-külön megkonstruált jeleneteket egymás után fűzzük. Az előadás nyelve megszületett, ez bizonyos. Minimalista, színészekre és a színészek akcióira épülő drámát fog látni a közönség. Titokban reménykedem, hogy valójában drámai anyagból szőtt képzőművészetet, vagyis épp a Zsiráfivóhely ellentétét, ott ugyanis képzőművészetből szőttünk drámát. A Brutusban gyakorlatilag nincs technika. Sem írásvetítő, sem projektor, sem különösebb díszlet, sem különösebb látvány. Semmiféle csalás nincs benne. Legszívesebben a zenét is teljesen élővé tenném (van benne élő zene), és természetes fényekben játszanám, színházi lámpák nélkül, mondjuk egy napfényes lakásban, télen, február végén, de az is lehet, hogy március közepén... De a világítás végül is már-már része ennek a darabnak. Azzal nincs nagy gond. A zenei megoldások viszont még nem teljesen stimmelnek, sok esetben csak a hatást húzzák alá, és nincs valódi drámai funkciójuk.

Minthogy ez a blog egyúttal munkanapló is, most elkezdem jelenetenként elemezni a Brutus születését, mintegy belső oknyomozást folytatva annak ügyében, hogyan érhető tetten saját teremtésünk (emlékezetünk, vágyunk, erőnk?!) Mindez bizonyára sokaknak érdektelen lesz, mások pedig nem szeretnék előre tudni mit fognak látni majd az előadásban. Megpróbálok tehát egyfelől érdekes és tanulságos lenni, másfelől pedig titokban tartani, amit titokban kell vagy illik tartani.

1. Olvasópróbák

December, a Toldi mozi pincéjében. Egy vagy két példányunk van. Sokkal tovább tart végigolvasni, mint gondoltam volna. Ami 10 év után feltűnik nekem a darabban, az a hihetetlen szenvedély, amivel mindenki védelmezi a maga igazságát, vagy tör vágya felé. Az eszmék cselekvővé változnak. A szenvedélyek és szenvedések egymás tükörképei.

A darab játékossága mindenkit megragad. Két markáns koncepció (vezérfonal) merül föl bennem: az "esztétikus", melyben látványos (már-már gigantikus) papírvilág-díszlet van, mindenütt írógépek, geometrikus formák, térinstalláció. A másik a "közönség közt játszódó", mely egy üres térben valósul meg vándorló közönséggel, aktivizálandó nézőkkel. Az utóbbi mellett döntünk, de a későbbi próbafolyamat során öntudatlanul az első felé mozdulunk. Végül különös elegy jön létre, viszont meglehetősen letisztult formában.

Furcsa hallgatni, ahogy ezek az akkor még alig ismert emberek olvassák azokat a sorokat, melyek 10 évvel ezelőttről még a régiek előadásában ma is itt csengenek a fülemben. Nagyon jól emlékszem a szövegre. Könyv nélkül javítom ki a félreolvasásokat. Sokat gondolok Gáborra, aki ezt a darabot megrendezte nekünk '96-ban. A Brutus-szal rá is emlékezem. Ha azt kérdem magamtól: kicsoda Cat, a darab főhőse?, akkor én vele azonosítom. Számomra ő Cat. De hogyan mondhatnám el ezt a többieknek, akik nem ismerhették?

Éppen ezért távol kell tartanom magamtól a régi előadásunkat. Nem szabad korai döntéseket hozni. Hagyni kell, hogy a csapat megtalálja a saját Brutusát! Úgy érzem, elképesztő mázlim van, hogy kioszthatók a szerepek. A lányok esetében ez az első pillanattól nyilvánvaló. Brutusban, Cassiusban nem kételkedem. Cat-tal, Caesarral kapcsolatban az elején nem vagyok még meggyőződve. Januárban minden kétely eloszlik. A fejemben lassanként a régi Brutus, Cat, Cleopatra és a többiek kicserélődnek az újakra. Ma már nekem Caesar Mátévá lett, és nem Deme Laci többé. Cassius Dani, és nem pedig Baxa. És főleg és leginkább a lányok, akiknek a munkáját nagyon szeretem. Enci, Zsuzsi és Piri - ők ennek a képzelt Rómának a nőalakjai.

És a tér! A Brutus tere számomra immár a Sirály pincéje, a bolttíves, oszlopos terem. Ez Pompeius csarnoka, avagy Cat lakása.

De ne rohanjunk előre. Még csak ízlelgetjük a darabot decemberben, amikor megsejtem, hogy a Brutus alkalmas lehet arra, hogy politikai színházat csináljunk belőle. A másik mániám: a kegyetlenség artaud-i látomásai. Az egyik irány a közönség felé vezet: ők a római polgárok, vagy szenátorok, vagy hasonlók, míg a tér: nyitott fórum. Ez Brecht színháza. A másik irány ugyanazon vonalon Brutus zavaros fejébe vezet, s azon keresztül szívébe, ágyékába, majd szerteágazóan: Servilia méhébe, Caesar ágyékába, szívébe, végtagjaihoz. Cleopatra méhébe, Portia méhébe, Cassius késéhez, ökléhez, szeméhez, fejéhez, szívéhez, ágyékához. Mindenféle testnyílásokhoz, testen ütött sebekhez, betömött sebhelyekhez, eltakart szemekhez, arcokhoz, leplekhez, árnyékokhoz, kabátokhoz. Fontos a szereplők szája. Minden nyílás mélyén ugyanaz a titok lappang. Ki ne mond! A születés titkai. A halál titkai.

És Cat. Minden szál és motívum Cat fejében. Cat papírjain. Mi célja ezzel a régi történettel? Miért keresi olyan megszállottan a gyilkosság valódi indítékát? Miért hiszi, miért muszáj hinnie, hogy az indíték kiküszöbölhető? Miért választja a darabbéli író Brutust tárgyául? Miért választja Foster a darabbéli írót? Miért választja Formanek és a Radikális Fostert? Miért választja a közönség...?

A születés titkai. A befejezés titkai. Egy héttel ezelőtt órákig morfondíroztunk azon, hogyan lehet jól befejezni ezt a darabot. Foster megoldása egyáltalán nem kielégítő számunkra. Megjegyzem: az sem, amit Gáborral csináltunk annak idején, sem pedig az, ahogyan Deme Laci a veszprémi rendezésében megvalósította. A mostani hétvégén egy teljes napot töltöttünk azzal is, hogy az istenné avatás jelenetét megfejtsük, és színpadra állíthassuk. A válaszok - a kirakós játék darabkái - csaknem össszeálltak. Megint előre rohantam...

Szeretem, ahogy Foster a szerzői instrukciókban tegezi a színészeket: "Cat, gyorsan takard le a holttestet a lepedővel, és bújj vissza az ágyba." A próbákon olykor azon kapom magam, hogy hasonló mondatokban rendelkezem. Tudom, hogy a színésznek jó érzés, ha szerepe nevén van szólítva, legalábbis színpadon. Egy önálló világ van kialakulóban.

Az alkotás ezen nagy ívét szeretném megtapasztalni a commedia dell 'arte próbákon is, de ott mostanában szétaprózzuk a munkafolyamatot. Amikor ezt szóvá teszem, némi értetlenkedés a reakció. Az instrukcióknak szerintem minél kifejezőbbnek és rövidebbnek kell lenniük. Ezzel szemben ott gyakran egy egész elemzést zúdítanak az ember fejére, ahelyett, hogy ennyi történne: "gyerünk, Csaba!" Ezt Csetneki Gábortól hallottam rengetegszer. Magam sem tudnék jobbat kitalálni.

(Folytatom...)