A nyári hajcihő miatt elhanyagoltam a blogom, de hamarosan újra jelentkezem. Beszámolok a Don Quijote kezdeti munkálatairól, a szegedi Thealterről, műhelymunkánkról Oleg Zsukovszkij-jal, akivel a Szentivánéji álom című előadást készítjük elő. Természetesen folytatódik hamarosan a miniesszé-író verseny is.
Addig olvasgassátok az Egmontius-novellákat!
2007. július 25., szerda
2007. július 15., vasárnap
A hét hét kérdése - 4. forduló
Elérkeztünk a következő körhöz, mikor is - habár az előző kérdésekre egyetlen válasz sem érkezett, - rendületlenül folytatom "művészetszociológiai" kutatásomat. Egyúttal megjegyzem, hogy kutyaütők vagytok, mert ha ezekről a kérdésekről nem cserélünk eszmét, minden hiábavaló! Nyár ide, nyár oda, kell, hogy tudjunk mondani valamit.
A látszólagos közöny ellenére, íme a következő kérdéssor, melynek kapcsán mindenkit arra bátorítanék, legyen nyitott, szabad és bátor a kérdések értelmezésében. Egyébként meg ez sem számít!
Melyik az általad ismert drámairodalom legnagyobb
1. párbaja
2. szerelmi jelenete
3. lúzere
4. nőalakja
5. monológja
6. alakoskodása
7. csendje
A válaszokat július 22. vasárnap délig várom.
Válaszaim az előző hét kérdéseire:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
Nagy kérdés, régóta foglalkoztat, és régóta foglalkoztatja azokat is, akik nem vallják be. Nem tudom, mit tudok a problémához hozzátenni, egyáltalán hogyan lehet ezt a kérdést valóban megnyitni. Sokat beszélnek manapság, egy ideje az úgynevezett művészeti menedzsmentről, amely egyre divatosabb szerte Európában, bár Magyarországon legfeljebb szellőit tapasztalhatjuk a nagy viharnak, amit ettől sokan várnak.
Helyes-e, ha az állam, mint törekvést tűzi zászlajára, hogy részlegesen kivonul a kultúra finanszírozásából? Bizonytalan vagyok abban, hogy a keletkezett űrt magánpénzek betölthetik-e, vagy pedig ezt a folyamatot bátorítani, segíteni kellene. A filmtörvény pozitív példa, de évek óta készül valamilyen színházi törvény is, az írók is akarnak maguknak hasonlót, és ez bizony mindig a bürokrácia és a mellékes költségek növekedésével jár. Az alkotóktól elvárni, hogy bonyolult európai pályázatokkal bíbelődjenek: abszurdum. Pedig sok pénz van ott, és sok pénz van a magáncégeknél is, akik erre így-úgy fordítanak is pénzeket, de a rendszer számomra kialakulatlannak, ad hoc jellegűnek tűnik.
Hol vannak azok az önmagukat producereknek nevezhető emberek, akik ezeket a forrásokat fel tudják kutatni, és egyúttal a művészeket is fel tudják kutatni, és összekötik úgymond a kellemest a hasznossal? Én nagyon bízom abban, hogy nem csupán az öltönyös emberek világa lehet ez, nem csupán az állami pénzekre ácsingózók gyülekezete, nem csupán a hivalkodók, az arra érdemtelenek atyai fellengzősségében merül ki ez a szerep, hanem hamarosan lábra áll egy fiatal! csoportosulás, akik a maguk részéről éppúgy fontosnak érzik a kultúrára való források felkutatását, mint ahogy az alkotók a maguk feladatát. Mert erre hivatott, úgyis teszi a dolgát, nem számítanak az anyagi körülmények. De azért, mert valami magától is működik, mert - és bizony sok részben - megszállottak csinálják, még nem kellene kényelmesen hátradőlnünk a karosszékekben. Mert azoknak a gazdagoknak a gyermekei is azt a kultúrát fogják falni, amelyet most hintünk el a jövő számára. Hát ezért sem mindegy, meg azért sem, mert a múltunkkal is sok dolgunk van még.
Az állam? Nem tudok mást mondani: az állam mi vagyunk! Tessék úgy alakítani az életet magunk körül, hogy egyre többekhez eljusson annak az üzenete, hogy nem csak gyomorból lehet éhezni, s bizony sokan nagyon-nagyon éhesek vagyunk!
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
Cseppet sem. Nem gondolom persze, hogy művészettörténetet kellne oktatni, de sokkal több kreatív feladatot is elbírna a közoktatás. Képesség- és készségfejlesztést, nem csak adathalamazok be- és kiáramlását fenntartani. Úgy érzem, régóta úgy érzem, itt van egy réteg, egy értelmiségi réteg, tanárokkal, újságírókkal, véleményformálókkal, akik kifáradtak, el vannak tunyulva, a mindennapi praxison túl egyébre már alig képesek. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei között van az egész értelmiség! Nem csupán anyagilag, de bizony szellemileg is.
Bár talán sosem volt ez másképp. Valahogy ránk, úgy értem a mi generációnkra vár az a feladat, hogy ezzel radikálisan szembenézzünk. A mostani húszas évek elején járó fiatalok között ugyanakkor érzek egy másféle törekvést, talán tévedek, de ami nekünk a kényszeres átalakulás folyamata volt, nekik az már valódi szabadság, úgy értem, valódi problémák, s bizony együtt meg tudnánk változtatni avilágot, no nem politikailag, úgy éppenhogy nem is érdemes próbálkozni, de ránkférne egy kulturális forradalom. És ezt a legtágabban értem, ehogy csak lehetséges, és erről majd a kulturált ember fogalmát fejtegetőn írok még többet is.
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
Kulturáltnak lenni nem csupán a kultúra közelében lennit jelent, hanem valami olyasmit, hogy kultúrában élni, vagyis aktivitást, véleményformálást, alkotást. A kultúra ott kezdődik, amikor a gyerekednek el kell valahogy magyarázni, hogy ne szemeteljen, hogyan keljen át az úttesten, stb., s mindezt úgy, hogy ne fegyelmezd, hanem "jó szóval oktasd...". Vagy hogy együtt játszani vele, például ajzolni, vagy gyurmából figurákat készíteni, vagy elmagyarázni a matekleckét, együtt énekelni, mesét olvasni, meghallgatni hogyan olvas mint kisdiák, elolvasni az írásait, beszélgetni róla, stb. A kultúra sokat tanulhat, mindig is sokat tanult a gyerekek kultúrájából, vagyis abból, hogyan születik a kultúra. Mert a kultúra végül is mi más, mint folyamatos születés? Ilyen értelemben tehát kulturáltnak lenni annyit jelent, mint születésben lenni. Aki ezt elfelejti, nem végzi, nem gyakorolja, nem éli át, nem próbálja, nem hisz benne, nem törődik vele, az az ember, bármennyi információ van a birtokában, bármilyen körülmények között él, nem kulturált.
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
Ha valaki a fentiek értelmében eljátssza, hogy kulturált, de valójában a születés folyamatában nem él, nem lélegzik, hanem halott, merev és szabályszerű.Könnyű dolog a kultúra közelében lenni, de nehézebb dolog a kultúrában ténylegesen részt venni. A tekintéllyel, hatalommal, pénzzel, stb. vásárolt kultúra önmagában halott és jelentéktelen. A sznobok mindig kívülállók, erre a figyelmet sokszor felhívják, menetegetőznek, hogy ők a dologhoz nem értenek, vagy avatottnak tudják magukat és így különböződnek el. A kultúrába élő ember nem kívülálló, nem avatott, hanem tudja, hogy a kultúra (és így a művészet is) ő maga, azonos vele, együtt lélegeznek, sírnak vígadnak.
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
Csak ez nem elavult vágy, minden más az. A művészet életre kelti a halottakat. Ez nem csak metafora, hanem tényleg így van. Többen vagyunk, mint ahányan látszunk. Így például e fórumon is többen válaszolnak a kérdésekre, mint ahányan bejegyeznek. Itt és most olyan emberekkel is társalgok, akik már nincsenek közöttünk. Vagy akik még nincsenek közöttünk. A tárgyak is ilyenek, a Hold, a Nap, a csillagok, de egy pár cipő vagy egy kanál, vagy egy hangszer, vagy bármi, ami természetalkotta vagy ember kezétől származó. Hogy a világ lehetséges úgy is mint egy nagy karnevál, ünnep, azt másképp nem vagyunk képesek elképzelni, csak ha felmutatjuk a teremtőerőnket. Régen a vadászatokat rítusok előzték meg és zárták le, amelyekben mindenki részt vett. Ma legfeljebb a kocsmába mennek el meló után az emberek, de leginkább a bevásárlóközpontokba rohannak, mindent összevásárolnak és a család a tévé előtt gyűlik össze, ott is megosztottan és unalmasan. A közöny és a fásultság ellen nincs más módszer, csak a munka, a nem gépies, nem termelő jellegő, hanem a szabad és termékeny munka. Művészet! Szeretjük ezt misztifikálni, de kérem, kivel mikor történt utoljára, hogy egy barátja vagy valakije elénekelt volna neki egy dalt? (Velem tegnap történt!)
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
A mesterség hagyomány, amit öröklünk, amit megtanulunk, ami alázattal és múlttal tölt el minket. Az ihlet olyasmi, hogy nem értjük, nem tanulhatjuk meg, nem öröklődik, hatalomnak érezzük, ha bírunk vele épp, és mindig a jövő felé röpít. A mesterség föld, az ihlet levegő, az ég. A kínaiak úgy mondják valahogy: a föld az ég felé, míg az ég a föld felé lehel.
Szóval mindkettő, és még sok más: például a víz meg a tűz. Az elengedés és az emlékezés-vágy ellentétei.
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
Kevéssé találkozhatunk vele, mert megölte a televízió és minden más populáris kultúra, vagy álnépművészetet űznek, ami voltaképp ugyanolyan ipari jellegű. Hagyomány nélkül mindez persze elképzelhetetlen, mert az egyes próbálkozások csupán az úgynevezett naivitás körébe tartozhatnak, amelyek általában valamilyen művészeti toposzt próbálnak utolérni, utánozni.
A népművészet nem fakadhat másból, csakis a munkából. Közösségekből. Ezek azonban eltűntek. Nem élő népművészet például nagyvárosok kultúrházaiban néptáncot tanulni. Eltűntek a mesemondók is. Az építészek is. A zenészek. Én legalábbis nem látom. Talán mert túl városi lettem? Szóljon valaki, ha tud ilyenről, élő népművészetről.
Talán a gyerekek - tőlük még újra lehetne tanulni valamit erről az egészről.
A látszólagos közöny ellenére, íme a következő kérdéssor, melynek kapcsán mindenkit arra bátorítanék, legyen nyitott, szabad és bátor a kérdések értelmezésében. Egyébként meg ez sem számít!
Melyik az általad ismert drámairodalom legnagyobb
1. párbaja
2. szerelmi jelenete
3. lúzere
4. nőalakja
5. monológja
6. alakoskodása
7. csendje
A válaszokat július 22. vasárnap délig várom.
Válaszaim az előző hét kérdéseire:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
Nagy kérdés, régóta foglalkoztat, és régóta foglalkoztatja azokat is, akik nem vallják be. Nem tudom, mit tudok a problémához hozzátenni, egyáltalán hogyan lehet ezt a kérdést valóban megnyitni. Sokat beszélnek manapság, egy ideje az úgynevezett művészeti menedzsmentről, amely egyre divatosabb szerte Európában, bár Magyarországon legfeljebb szellőit tapasztalhatjuk a nagy viharnak, amit ettől sokan várnak.
Helyes-e, ha az állam, mint törekvést tűzi zászlajára, hogy részlegesen kivonul a kultúra finanszírozásából? Bizonytalan vagyok abban, hogy a keletkezett űrt magánpénzek betölthetik-e, vagy pedig ezt a folyamatot bátorítani, segíteni kellene. A filmtörvény pozitív példa, de évek óta készül valamilyen színházi törvény is, az írók is akarnak maguknak hasonlót, és ez bizony mindig a bürokrácia és a mellékes költségek növekedésével jár. Az alkotóktól elvárni, hogy bonyolult európai pályázatokkal bíbelődjenek: abszurdum. Pedig sok pénz van ott, és sok pénz van a magáncégeknél is, akik erre így-úgy fordítanak is pénzeket, de a rendszer számomra kialakulatlannak, ad hoc jellegűnek tűnik.
Hol vannak azok az önmagukat producereknek nevezhető emberek, akik ezeket a forrásokat fel tudják kutatni, és egyúttal a művészeket is fel tudják kutatni, és összekötik úgymond a kellemest a hasznossal? Én nagyon bízom abban, hogy nem csupán az öltönyös emberek világa lehet ez, nem csupán az állami pénzekre ácsingózók gyülekezete, nem csupán a hivalkodók, az arra érdemtelenek atyai fellengzősségében merül ki ez a szerep, hanem hamarosan lábra áll egy fiatal! csoportosulás, akik a maguk részéről éppúgy fontosnak érzik a kultúrára való források felkutatását, mint ahogy az alkotók a maguk feladatát. Mert erre hivatott, úgyis teszi a dolgát, nem számítanak az anyagi körülmények. De azért, mert valami magától is működik, mert - és bizony sok részben - megszállottak csinálják, még nem kellene kényelmesen hátradőlnünk a karosszékekben. Mert azoknak a gazdagoknak a gyermekei is azt a kultúrát fogják falni, amelyet most hintünk el a jövő számára. Hát ezért sem mindegy, meg azért sem, mert a múltunkkal is sok dolgunk van még.
Az állam? Nem tudok mást mondani: az állam mi vagyunk! Tessék úgy alakítani az életet magunk körül, hogy egyre többekhez eljusson annak az üzenete, hogy nem csak gyomorból lehet éhezni, s bizony sokan nagyon-nagyon éhesek vagyunk!
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
Cseppet sem. Nem gondolom persze, hogy művészettörténetet kellne oktatni, de sokkal több kreatív feladatot is elbírna a közoktatás. Képesség- és készségfejlesztést, nem csak adathalamazok be- és kiáramlását fenntartani. Úgy érzem, régóta úgy érzem, itt van egy réteg, egy értelmiségi réteg, tanárokkal, újságírókkal, véleményformálókkal, akik kifáradtak, el vannak tunyulva, a mindennapi praxison túl egyébre már alig képesek. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei között van az egész értelmiség! Nem csupán anyagilag, de bizony szellemileg is.
Bár talán sosem volt ez másképp. Valahogy ránk, úgy értem a mi generációnkra vár az a feladat, hogy ezzel radikálisan szembenézzünk. A mostani húszas évek elején járó fiatalok között ugyanakkor érzek egy másféle törekvést, talán tévedek, de ami nekünk a kényszeres átalakulás folyamata volt, nekik az már valódi szabadság, úgy értem, valódi problémák, s bizony együtt meg tudnánk változtatni avilágot, no nem politikailag, úgy éppenhogy nem is érdemes próbálkozni, de ránkférne egy kulturális forradalom. És ezt a legtágabban értem, ehogy csak lehetséges, és erről majd a kulturált ember fogalmát fejtegetőn írok még többet is.
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
Kulturáltnak lenni nem csupán a kultúra közelében lennit jelent, hanem valami olyasmit, hogy kultúrában élni, vagyis aktivitást, véleményformálást, alkotást. A kultúra ott kezdődik, amikor a gyerekednek el kell valahogy magyarázni, hogy ne szemeteljen, hogyan keljen át az úttesten, stb., s mindezt úgy, hogy ne fegyelmezd, hanem "jó szóval oktasd...". Vagy hogy együtt játszani vele, például ajzolni, vagy gyurmából figurákat készíteni, vagy elmagyarázni a matekleckét, együtt énekelni, mesét olvasni, meghallgatni hogyan olvas mint kisdiák, elolvasni az írásait, beszélgetni róla, stb. A kultúra sokat tanulhat, mindig is sokat tanult a gyerekek kultúrájából, vagyis abból, hogyan születik a kultúra. Mert a kultúra végül is mi más, mint folyamatos születés? Ilyen értelemben tehát kulturáltnak lenni annyit jelent, mint születésben lenni. Aki ezt elfelejti, nem végzi, nem gyakorolja, nem éli át, nem próbálja, nem hisz benne, nem törődik vele, az az ember, bármennyi információ van a birtokában, bármilyen körülmények között él, nem kulturált.
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
Ha valaki a fentiek értelmében eljátssza, hogy kulturált, de valójában a születés folyamatában nem él, nem lélegzik, hanem halott, merev és szabályszerű.Könnyű dolog a kultúra közelében lenni, de nehézebb dolog a kultúrában ténylegesen részt venni. A tekintéllyel, hatalommal, pénzzel, stb. vásárolt kultúra önmagában halott és jelentéktelen. A sznobok mindig kívülállók, erre a figyelmet sokszor felhívják, menetegetőznek, hogy ők a dologhoz nem értenek, vagy avatottnak tudják magukat és így különböződnek el. A kultúrába élő ember nem kívülálló, nem avatott, hanem tudja, hogy a kultúra (és így a művészet is) ő maga, azonos vele, együtt lélegeznek, sírnak vígadnak.
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
Csak ez nem elavult vágy, minden más az. A művészet életre kelti a halottakat. Ez nem csak metafora, hanem tényleg így van. Többen vagyunk, mint ahányan látszunk. Így például e fórumon is többen válaszolnak a kérdésekre, mint ahányan bejegyeznek. Itt és most olyan emberekkel is társalgok, akik már nincsenek közöttünk. Vagy akik még nincsenek közöttünk. A tárgyak is ilyenek, a Hold, a Nap, a csillagok, de egy pár cipő vagy egy kanál, vagy egy hangszer, vagy bármi, ami természetalkotta vagy ember kezétől származó. Hogy a világ lehetséges úgy is mint egy nagy karnevál, ünnep, azt másképp nem vagyunk képesek elképzelni, csak ha felmutatjuk a teremtőerőnket. Régen a vadászatokat rítusok előzték meg és zárták le, amelyekben mindenki részt vett. Ma legfeljebb a kocsmába mennek el meló után az emberek, de leginkább a bevásárlóközpontokba rohannak, mindent összevásárolnak és a család a tévé előtt gyűlik össze, ott is megosztottan és unalmasan. A közöny és a fásultság ellen nincs más módszer, csak a munka, a nem gépies, nem termelő jellegő, hanem a szabad és termékeny munka. Művészet! Szeretjük ezt misztifikálni, de kérem, kivel mikor történt utoljára, hogy egy barátja vagy valakije elénekelt volna neki egy dalt? (Velem tegnap történt!)
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
A mesterség hagyomány, amit öröklünk, amit megtanulunk, ami alázattal és múlttal tölt el minket. Az ihlet olyasmi, hogy nem értjük, nem tanulhatjuk meg, nem öröklődik, hatalomnak érezzük, ha bírunk vele épp, és mindig a jövő felé röpít. A mesterség föld, az ihlet levegő, az ég. A kínaiak úgy mondják valahogy: a föld az ég felé, míg az ég a föld felé lehel.
Szóval mindkettő, és még sok más: például a víz meg a tűz. Az elengedés és az emlékezés-vágy ellentétei.
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
Kevéssé találkozhatunk vele, mert megölte a televízió és minden más populáris kultúra, vagy álnépművészetet űznek, ami voltaképp ugyanolyan ipari jellegű. Hagyomány nélkül mindez persze elképzelhetetlen, mert az egyes próbálkozások csupán az úgynevezett naivitás körébe tartozhatnak, amelyek általában valamilyen művészeti toposzt próbálnak utolérni, utánozni.
A népművészet nem fakadhat másból, csakis a munkából. Közösségekből. Ezek azonban eltűntek. Nem élő népművészet például nagyvárosok kultúrházaiban néptáncot tanulni. Eltűntek a mesemondók is. Az építészek is. A zenészek. Én legalábbis nem látom. Talán mert túl városi lettem? Szóljon valaki, ha tud ilyenről, élő népművészetről.
Talán a gyerekek - tőlük még újra lehetne tanulni valamit erről az egészről.
2007. július 11., szerda
Koncentrációs tábor
Két napot töltöttem nemrégiben egy koncentrációs táborban. Filmet forgattak ugyanis az amerikaiak Budapesten, és a Sorstalanság díszletében, Fóton vették fel az utolsó jelentet, egy 8 perces snittet, amikor a főhős körbesétál a táborban. Ehhez 500 statiszta kellett, köztük én is ott álltam, csíkos ruhában, "Rab Úr"-ként, mint ahogy ahogy az öltöztető nevezett bennünket, kopaszokat.
A film Viggo Mortensen főszereplésével készült, nem mondom el, miről szól. A sajtó erről beszámol eléggé, én másról szeretnék most beszélni. Valami olyasmiről, amit azért komolyan kell vegyünk. 500 embert koordinálni egy poros tábor kellős közepén, nos, ez igen nehéz, bár a produkció mindent megtett, amit tudott. Kaját is kaptunk, napi kétszer valami híg kávét (volt benne minden egyszerre), naptejet (le ne égjünk), bíztatást (még ezt bírjuk ki), dorgálást (itt nem lehet dohányozni).
A film Viggo Mortensen főszereplésével készült, nem mondom el, miről szól. A sajtó erről beszámol eléggé, én másról szeretnék most beszélni. Valami olyasmiről, amit azért komolyan kell vegyünk. 500 embert koordinálni egy poros tábor kellős közepén, nos, ez igen nehéz, bár a produkció mindent megtett, amit tudott. Kaját is kaptunk, napi kétszer valami híg kávét (volt benne minden egyszerre), naptejet (le ne égjünk), bíztatást (még ezt bírjuk ki), dorgálást (itt nem lehet dohányozni).
Itt van Viggo Mortensen festménye, önarcképe, a neten találtam. Nohát gondoljunk most minden statiszta lelke elé-mögé ilyen képeket. Lássuk jobban a valóságot. Képzeljük el a valóságot!
A Rab Urak között volt mindenféle szerzet. Hajléktalonoktól kissrácokig, okosoktól kívülállókig (mint magam is), szép emberek és csúnyák, eszesek és bolondok. Ott járkáltunk föl és alá két napig a csíkos pizsamában. Az idő nagy részét elmélkedéssel töltöttem. Nem szívesen beszélgettem. Legfeljebb végighallgattam a monológokat a magyar valóságról, volt gyári munkás beszélt nekem arról, hogy verték szét a Taurust (gumigyár), tanár tartott kiselőadást a magyar gazdaság kérdéseiről, ostoba filmekről beszéltek, vagy csak hallgattunk, én a Don Quijote olvasásába merültem, mások újságba, egy SS-t játszó amerikai srác Radnóti Sándor (tanárom ő nekem, esztéta!) könyvét olvasta Hamisítás címmel - angol fordításban.
Egyszer felmásztam az egyik őrtoronyba, onnan néztem át a tábort. Senki sem szólt rám. Még a főszereplő korabeli autójába is beültem egy lopott pillanatban. Megtaláltam a szövegkönyvet. Apró kis kellékeket: térkép, ilyesmi.
Micsoda szabadság, micsoda tétlen várakozás a filmesekre! A statiszta élete, akár egy rendszer elítéltjéé: mit tudtunk mi a filmről, arról, mi történik majd a következő pillanatban! Hányszor beállítottak kezdőpozícióba (stand-by position!) anélkül, hogy történt volna valami. Azért a két másodpercért, amíg átvonultunk a kamera előtt. Hányszor átnézték a ruháinkat, sminkünket (volt az is bizony, sebem, herpeszem, koszom!). De milyen nagy csönd lett arra 8 percre, amikor a kamera forgott! Micsoda koncentrált végállapot! Micsoda minőség! Nem tudom, ezt filmezték-e, de megtörtént. Isten bizony megtörtént!
Ez is egy szerep volt. Nem nagy szerep. Egészen pici szerep. Én ezt már feldolgoztam egyszer, A fénydublőr avagy a szabadságharc mártírja című kisfilmemben! Nem tévedtem, bizony nem! Most meg Rab Úr lettem két napra. Éppúgy nem találtam ott sem a helyem, mint máshol. S épp annyira mégis megtaláltam. Leskelődtem, elmerengtem. Sokat gondolkoztam azon például, hogyan lopjam el a rabruhát. De nem tettem, még a sapkát se, pedig azt igazán könnyű lett volna. De a teljes kosztümöt is ellophattam volna. Egy teljes rab-jelmez! De nem loptam el, nem is tudom miért. Nem is tudom miért, de - bocsássátok meg e hasonlatot - én magam mint a Sorstalanság főhőse, elkezdtem magam otthon érezni a lágerben. A díszletek között, ahol életre kelt egy szelet másmilyen valóság. És nekik, a valóság megteremtőinek fogalma sem volt arról, milyen mélyen átéltem, megformáltam a magam szerepét abban kis sétában, pedig úgylehet nem is látszok majd a filmben. De hát nekik szólt ez egyáltalán? Nem, nem nekik szólt. Magamnak, a Senkiföldje Hermészének. Én is világot kreáltam ott, nem csak ők. Valami meg születik együtt is, egy film, ami 2008-ban majd ott lesz a mozikban, jó lesz-e, rossz, nem tudom. Csak a magam szerepét tudom, csak azt éltem át.
Hogy a történelem milyen szerepet szán nekünk, ezt érezni, akármilyen parány is, felemelő érzés! De hogy érezhetnénk ezt abban a káoszban, ami minket idekint, a való világban, mintegy valóságként, folyamatosan körülvesz?
Ember, szemet a végre vessél...
2007. július 7., szombat
Szabó Réka workshopjáról
Élménybeszámoló nem csak táncosoknak!
A hét elején részt vettem Szabó Réka műhelymunka és válogatás címen hirdetett kurzusán, néha szoktam ugyanis ilyesmit csinálni, a magunkfajta szívesen lát, tanul attól, akitől éppen lehetséges. Aztán majd 40 táncos között találtam magam, és Katát is, akit én csábítottam oda. Szóval néztünk nagyokat. No nem is az elején, bár már bizonyos bemelegítő gyakorlatokhoz sem találtam a testemet elég rugalmasnak. Majd ezen dolgozni kell, ezt jól tudom, a lehetséges biológiai adottságokig.
Még jó, hogy 4 éve űzöm-hajszolom a mozgásszínházat, így aztán csak ragadt rám egynémely kontakt-táncos elem, meg improvizációs készség, meg még holmi testtudat is, meg bátorság és nélkülözöm a szerepléstől való félelmeket, - mindenélkül igen nagy bajba jutottam volna.
Aztán jött az a bizonyos mozdulatkombináció a Lomtalanításból, hogy azt tanuljuk meg, ugye. A röpke táncos hölgyek-urak még csak-csak bírták követni valahogy a tempót, az én színész agyamnak azonban mindez ilyen rövid idő alatt igazán sok volt, elvesztettem a fonalat, majd bölcsen szemlélődésbe fordultam inkább. Vigasztal, hogy a táncosok közül sem tudta mindenki megcsinálni.
Kívülállásom
Hogy ilyen szerepben találtam magam, mit sem jelez jobban, mint színészi vénámat. Ugyanakkor el kellett gondolkodnom ennek kapcsán egynémely dolgon, ami az életemet sokféleképpen érinti. Mert ugyan mondhatom én, hogy táncosok között színész vagyok, de színészek között meg kénytelen vagyok magam mozgásszínészként definiálni, de a mozgásszínészek között viszont mindenképpen meg kell említenem, hogy én vonzódom a szöveges színházhoz, és amikor még ebben a kategóriában is találok hasonlatosságot valakivel, akkor be kell valljam, hogy nem csak színész, de bizony író és rendező is vagyok, sőt, társulatvezető. Ott viszont már szinte csaknem egyedül vagyok, kivéve, hogy vannak páran, akik híresek, én viszont nem vagyok híres. Definiálni magam tehát csakis végső egyedülmaradásom árán tudom. Pedig milyen jó lenne tartozni valahova, mondanám, ha szentimentális lennék.
De így volt ez mindig is! Sem újságíró, sem jegyszedő, sem mentős, sem matematikus nem voltam teljesen. Szerelmes is mindig csak megkülönböztető jelzésekkel, csakúgy mint gyerek, barát, vagy albérlő, egyetemista, statiszta, kollégista, esztéta vagy kritikus. Amikor Zalaszentgrótra jelentkeztem a színházas és filmes táborba 18 évesen, kiderült, én vagyok az egyetlen filmes. 200 ember színházat csinált ott, én egyedül a büfében ültem, és a forgatókönyvön törtem a fejem, kamera is alig volt, a szervezők zavarban voltak, és persze mindenki rajtam röhögött. Amikor viszont filmrendező szerettem volna lenni, különösen hogy díjat is nyertem már kisfilmmel, túl tapasztalatlannak tituláltak. Amikor színházrendező szakra felvételiztem, már túl tapasztalt lettem. Nem vagyok iskolázott semmiben, de nem is hagyták soha, hogy rendesen iskolázzam magam. Amikor meg hagyták volna, abból én nem kértem. Lehet hogy innen gyökerezik mizantrópiám?
Valójában csak egyetlen helyen érzem otthon magam, és annak, aki valójában vagyok: éspedig a saját mindenkori társulatom vezetőjeként. Az előző csapatot ezért robbantottam szét: már nem éreztem otthon benne magam. És ez ilyenkor nálam végzetes érzés.
A táncosok munkájáról
Egyrészt van a táncos-agy, ami merőben különbözik a színész-agytól, ezt azért mindig is sejtettem, de most alaposan megfigyelhettem. Itt a koreográfia, fogják, nekiesnek. Semmi töprengés, semmi morfondírozás, semmi filozófia, hogy ez most mit jelenthet, jó-e egyáltalán, nem, ők már csinálják. Én meg a magam módján próbálom megérteni, megjegyezni egyáltalán, mi miután jön. Tudom én, hogy a test is gondolkozhat, - de kérem, a gondolat az nem mindig improvizáció?! - meg hogy nem kellene agyalni, csakhogy! Engem a koreográfia - ez sem, más sem, mint egy megoldott matematikai egyenlet - egyáltalán nem érdekel. Engem az ember érdekel, aki táncol. Aki fejt, aki megold! Csakhogy itt nagy ravaszság van kérem! A táncost nem érdekli önmaga mint ember, mint lét-forma, őt önmaga mint test-forma érdekli. Engem az meg egyáltalán nem. És itt van egy nagy különbség: Réka koreográfiája működik az ő testére, az ő idegeire, úgymond hiszti-játékára, de egyáltalán nem működik a többi táncos 90%-ára. Na jó, persze, egy válogatás során ennél jobb mérce nem is kell. (Erre még visszatérek!)
Aztán itt van viszont a tánc maszkja-ügy, hogy megint a Barbára utaljak (lásd idézet oldalt a fotó alatt), márpedig a társaság fele legalább folyamatosan ilyen maszkot hordott magán, még az improvizációkban is. Hol van a táncos előadói minősége? Egyáltalán mi az? Egyéniség? Őszinteség? Vallomás? A Grotowski-féle negatív út? Vagy az akármilyen zárt formán belüli spontaneitás? Talán mindez együtt.
Eltáncolt nevek, avagy bemutatom magam
Volt azért sokféle gyakorlat, ami nekem nagyon hasznos volt, tovább vihetem, megmutathatom a csapatomnak, átalakíthatom a saját nyelvemre.
1. A futás: azonos lábdobbanás-ritmusban 9 percig futunk körbe-körbe, azt csinálunk, amit akarunk, majd megbeszéljük, és persze megismételjük! A második körben a tanulságok összegződnek, elképesztően erős figyelem egymásra, elképesztő energiacsere!
2. A zenészért párbajozunk: ketten táncolnak külön stílusban, a szaxofonos zenész arra improvizál, aki jobban inspirálja. Rendkívül mulatságos, olykor nagyon-nagyon szép etűdök alakulnak ki, különösen, ha a zenész váltogat, mert mindketten inspirálják. Jó humorú, bátor zenész kell hozzá, és itt volt!
3. Kontakt-tánc: úgy, hogy az egyik állandóan érintkezni akar, de a másik fél tőle, próbálja lerázni, távol tartani, míg kifelé fenn kell tartani a minden rendben látszatát. Gyanítom, ezt a gyakorlatot tisztítani kell, hogy a benne rejlő nagy lehetőségek felszínre emelkedjenek, de így is izgalmas volt.
4. Legyél macska: a macska mindig tud az egész testéről. Még akkor is, ha éppen látszólag semmit sem csinál. Mozogjunk úgy csoportosan a térben, ahogy a macska a testében él! Improvizáció kevés vagy sok színészre.
5. Név és tánc: a csoport körbeül, valaki táncol középen, s közben beszél a saját nevéhez való viszonyáról. Szereti-nem szereti, milyen bece- vagy gúnynevei voltak, hogyan viszonyul ezekhez, mi szeretne inkább lenni, stb. Ezek rövid etűdök, 2-3 perces minivallomások. Fontos, hogy tánc közben beszéljünk, és ne a tánc szüneteiben, bár ezt a szabályt "Gőzpista" etűdje mint kivétel erősítette. A gyakorlat sokféle irányba eltolható, attól függ, ki mit keres benne, ki merre szeretné fejleszteni a társulatát vagy milyen színházat-táncot kíván majd létrehozni. Azonban bizonyos, hogy alapvetően a tudattalan mozgásaira épít. Nem tudsz sem a táncra, sem a szövegre olyan mértékben figyelni, ahogy megszoktad, a figyelmed mégis aktívabb, mint általában. Mondjuk kb. 2/3-nyi tánc, 2/3-nyi szöveg, de az együtt 1,5! Szóval kinyílik egy koncentrált tudattalan, egy fegyelmezett spontaneitás. A tánc is, a szöveg is, a kettő viszonya is, friss lesz, meglepő, és mégis pontos!
A feladat nyilván helyettesíthető más szóbeli megkötéssel, de fontosnak tűnik, hogy olyan téma legyen, amelyen nem kell külön elgondolkoznia a résztvevőknek, hanem amelyekkel úgymond együtt élünk. Néhány hirtelen ötlet: beszélni a lábfejemről, vagy a kézfejemről (és egyéb testrészek is szóba jöhetnek); mit tennék, ha király lennék; ha nyernék a lottón; és talán egyre lehet dramatizálni, etűdcímek: Don Quijote lázálmai, Rozenkrantz és Guildenstern politikai beszédei, Hamlet sóhajai, stb. De mielőtt vadabb terepre merészkedünk, drága színész barátaim, mindig kezdjük az egyszerűbbek felől! Aztán persze el lehet mondani így előre megírt szövegeket, saját irományokat például adott témában, vagy verseket, akár úgy is, hogy csak magunkba mondjuk. És máris Oleg Zsukovszkij műhelyében kötünk ki!
Volt egy menet, míg a közel 40 ember végignyomta a szólóit, köztük néhány szenzációs megnyilvánulással. Mik vannak néha a nevek mögött, miféle öntudattal bírnak emberek! Csodálatos, játékos, olykor megrendítő!
Réka ízlése inkább abba az irányba dől, hogy a mozgás és a szöveg fusson két külön pályán, míg többeknél, talán nálam is, inkább a spontán összekötések, kvázi illusztrációk mentén haladt a dolog. Ez akkor lehet érdekes, ha abszurddá válik, vagy költőivé, mint egy haiku. Számomra úgy tűnik, ez lehet a legizgalmasabb út a gyakorlatban. De milyen fontos, amit Réka mondott! Mindenki próbálja ki a másik utat is.
Nos, igen, színészeim, van mit tanulni a táncosoktól! Táncosaim, van mit ellesni a színházból. De Szabó Réka Társulata, mint ez a műhelymunkában, és előadásaikon is kiderült, éppen ebben a köztes tartományban halászgat. Inkább táncos, de játékosan. És egyszer talán a koreográfiák kódjait is feltörik majd azok, akik eleget gyakorolják őket. És akkor tánc és színház, nohát, összeér!
(És ígérem, egy év múlva én is megcsinálom az akrobatikus elemeket, mert baromi jól néznek ki!)
A hét elején részt vettem Szabó Réka műhelymunka és válogatás címen hirdetett kurzusán, néha szoktam ugyanis ilyesmit csinálni, a magunkfajta szívesen lát, tanul attól, akitől éppen lehetséges. Aztán majd 40 táncos között találtam magam, és Katát is, akit én csábítottam oda. Szóval néztünk nagyokat. No nem is az elején, bár már bizonyos bemelegítő gyakorlatokhoz sem találtam a testemet elég rugalmasnak. Majd ezen dolgozni kell, ezt jól tudom, a lehetséges biológiai adottságokig.
Még jó, hogy 4 éve űzöm-hajszolom a mozgásszínházat, így aztán csak ragadt rám egynémely kontakt-táncos elem, meg improvizációs készség, meg még holmi testtudat is, meg bátorság és nélkülözöm a szerepléstől való félelmeket, - mindenélkül igen nagy bajba jutottam volna.Aztán jött az a bizonyos mozdulatkombináció a Lomtalanításból, hogy azt tanuljuk meg, ugye. A röpke táncos hölgyek-urak még csak-csak bírták követni valahogy a tempót, az én színész agyamnak azonban mindez ilyen rövid idő alatt igazán sok volt, elvesztettem a fonalat, majd bölcsen szemlélődésbe fordultam inkább. Vigasztal, hogy a táncosok közül sem tudta mindenki megcsinálni.
Kívülállásom
Hogy ilyen szerepben találtam magam, mit sem jelez jobban, mint színészi vénámat. Ugyanakkor el kellett gondolkodnom ennek kapcsán egynémely dolgon, ami az életemet sokféleképpen érinti. Mert ugyan mondhatom én, hogy táncosok között színész vagyok, de színészek között meg kénytelen vagyok magam mozgásszínészként definiálni, de a mozgásszínészek között viszont mindenképpen meg kell említenem, hogy én vonzódom a szöveges színházhoz, és amikor még ebben a kategóriában is találok hasonlatosságot valakivel, akkor be kell valljam, hogy nem csak színész, de bizony író és rendező is vagyok, sőt, társulatvezető. Ott viszont már szinte csaknem egyedül vagyok, kivéve, hogy vannak páran, akik híresek, én viszont nem vagyok híres. Definiálni magam tehát csakis végső egyedülmaradásom árán tudom. Pedig milyen jó lenne tartozni valahova, mondanám, ha szentimentális lennék.
De így volt ez mindig is! Sem újságíró, sem jegyszedő, sem mentős, sem matematikus nem voltam teljesen. Szerelmes is mindig csak megkülönböztető jelzésekkel, csakúgy mint gyerek, barát, vagy albérlő, egyetemista, statiszta, kollégista, esztéta vagy kritikus. Amikor Zalaszentgrótra jelentkeztem a színházas és filmes táborba 18 évesen, kiderült, én vagyok az egyetlen filmes. 200 ember színházat csinált ott, én egyedül a büfében ültem, és a forgatókönyvön törtem a fejem, kamera is alig volt, a szervezők zavarban voltak, és persze mindenki rajtam röhögött. Amikor viszont filmrendező szerettem volna lenni, különösen hogy díjat is nyertem már kisfilmmel, túl tapasztalatlannak tituláltak. Amikor színházrendező szakra felvételiztem, már túl tapasztalt lettem. Nem vagyok iskolázott semmiben, de nem is hagyták soha, hogy rendesen iskolázzam magam. Amikor meg hagyták volna, abból én nem kértem. Lehet hogy innen gyökerezik mizantrópiám?
Valójában csak egyetlen helyen érzem otthon magam, és annak, aki valójában vagyok: éspedig a saját mindenkori társulatom vezetőjeként. Az előző csapatot ezért robbantottam szét: már nem éreztem otthon benne magam. És ez ilyenkor nálam végzetes érzés.
A táncosok munkájáról
Egyrészt van a táncos-agy, ami merőben különbözik a színész-agytól, ezt azért mindig is sejtettem, de most alaposan megfigyelhettem. Itt a koreográfia, fogják, nekiesnek. Semmi töprengés, semmi morfondírozás, semmi filozófia, hogy ez most mit jelenthet, jó-e egyáltalán, nem, ők már csinálják. Én meg a magam módján próbálom megérteni, megjegyezni egyáltalán, mi miután jön. Tudom én, hogy a test is gondolkozhat, - de kérem, a gondolat az nem mindig improvizáció?! - meg hogy nem kellene agyalni, csakhogy! Engem a koreográfia - ez sem, más sem, mint egy megoldott matematikai egyenlet - egyáltalán nem érdekel. Engem az ember érdekel, aki táncol. Aki fejt, aki megold! Csakhogy itt nagy ravaszság van kérem! A táncost nem érdekli önmaga mint ember, mint lét-forma, őt önmaga mint test-forma érdekli. Engem az meg egyáltalán nem. És itt van egy nagy különbség: Réka koreográfiája működik az ő testére, az ő idegeire, úgymond hiszti-játékára, de egyáltalán nem működik a többi táncos 90%-ára. Na jó, persze, egy válogatás során ennél jobb mérce nem is kell. (Erre még visszatérek!)
Aztán itt van viszont a tánc maszkja-ügy, hogy megint a Barbára utaljak (lásd idézet oldalt a fotó alatt), márpedig a társaság fele legalább folyamatosan ilyen maszkot hordott magán, még az improvizációkban is. Hol van a táncos előadói minősége? Egyáltalán mi az? Egyéniség? Őszinteség? Vallomás? A Grotowski-féle negatív út? Vagy az akármilyen zárt formán belüli spontaneitás? Talán mindez együtt.
Eltáncolt nevek, avagy bemutatom magam
Volt azért sokféle gyakorlat, ami nekem nagyon hasznos volt, tovább vihetem, megmutathatom a csapatomnak, átalakíthatom a saját nyelvemre.
1. A futás: azonos lábdobbanás-ritmusban 9 percig futunk körbe-körbe, azt csinálunk, amit akarunk, majd megbeszéljük, és persze megismételjük! A második körben a tanulságok összegződnek, elképesztően erős figyelem egymásra, elképesztő energiacsere!
2. A zenészért párbajozunk: ketten táncolnak külön stílusban, a szaxofonos zenész arra improvizál, aki jobban inspirálja. Rendkívül mulatságos, olykor nagyon-nagyon szép etűdök alakulnak ki, különösen, ha a zenész váltogat, mert mindketten inspirálják. Jó humorú, bátor zenész kell hozzá, és itt volt!
3. Kontakt-tánc: úgy, hogy az egyik állandóan érintkezni akar, de a másik fél tőle, próbálja lerázni, távol tartani, míg kifelé fenn kell tartani a minden rendben látszatát. Gyanítom, ezt a gyakorlatot tisztítani kell, hogy a benne rejlő nagy lehetőségek felszínre emelkedjenek, de így is izgalmas volt.
4. Legyél macska: a macska mindig tud az egész testéről. Még akkor is, ha éppen látszólag semmit sem csinál. Mozogjunk úgy csoportosan a térben, ahogy a macska a testében él! Improvizáció kevés vagy sok színészre.
5. Név és tánc: a csoport körbeül, valaki táncol középen, s közben beszél a saját nevéhez való viszonyáról. Szereti-nem szereti, milyen bece- vagy gúnynevei voltak, hogyan viszonyul ezekhez, mi szeretne inkább lenni, stb. Ezek rövid etűdök, 2-3 perces minivallomások. Fontos, hogy tánc közben beszéljünk, és ne a tánc szüneteiben, bár ezt a szabályt "Gőzpista" etűdje mint kivétel erősítette. A gyakorlat sokféle irányba eltolható, attól függ, ki mit keres benne, ki merre szeretné fejleszteni a társulatát vagy milyen színházat-táncot kíván majd létrehozni. Azonban bizonyos, hogy alapvetően a tudattalan mozgásaira épít. Nem tudsz sem a táncra, sem a szövegre olyan mértékben figyelni, ahogy megszoktad, a figyelmed mégis aktívabb, mint általában. Mondjuk kb. 2/3-nyi tánc, 2/3-nyi szöveg, de az együtt 1,5! Szóval kinyílik egy koncentrált tudattalan, egy fegyelmezett spontaneitás. A tánc is, a szöveg is, a kettő viszonya is, friss lesz, meglepő, és mégis pontos!
A feladat nyilván helyettesíthető más szóbeli megkötéssel, de fontosnak tűnik, hogy olyan téma legyen, amelyen nem kell külön elgondolkoznia a résztvevőknek, hanem amelyekkel úgymond együtt élünk. Néhány hirtelen ötlet: beszélni a lábfejemről, vagy a kézfejemről (és egyéb testrészek is szóba jöhetnek); mit tennék, ha király lennék; ha nyernék a lottón; és talán egyre lehet dramatizálni, etűdcímek: Don Quijote lázálmai, Rozenkrantz és Guildenstern politikai beszédei, Hamlet sóhajai, stb. De mielőtt vadabb terepre merészkedünk, drága színész barátaim, mindig kezdjük az egyszerűbbek felől! Aztán persze el lehet mondani így előre megírt szövegeket, saját irományokat például adott témában, vagy verseket, akár úgy is, hogy csak magunkba mondjuk. És máris Oleg Zsukovszkij műhelyében kötünk ki!
Volt egy menet, míg a közel 40 ember végignyomta a szólóit, köztük néhány szenzációs megnyilvánulással. Mik vannak néha a nevek mögött, miféle öntudattal bírnak emberek! Csodálatos, játékos, olykor megrendítő!
Réka ízlése inkább abba az irányba dől, hogy a mozgás és a szöveg fusson két külön pályán, míg többeknél, talán nálam is, inkább a spontán összekötések, kvázi illusztrációk mentén haladt a dolog. Ez akkor lehet érdekes, ha abszurddá válik, vagy költőivé, mint egy haiku. Számomra úgy tűnik, ez lehet a legizgalmasabb út a gyakorlatban. De milyen fontos, amit Réka mondott! Mindenki próbálja ki a másik utat is.
Nos, igen, színészeim, van mit tanulni a táncosoktól! Táncosaim, van mit ellesni a színházból. De Szabó Réka Társulata, mint ez a műhelymunkában, és előadásaikon is kiderült, éppen ebben a köztes tartományban halászgat. Inkább táncos, de játékosan. És egyszer talán a koreográfiák kódjait is feltörik majd azok, akik eleget gyakorolják őket. És akkor tánc és színház, nohát, összeér!
(És ígérem, egy év múlva én is megcsinálom az akrobatikus elemeket, mert baromi jól néznek ki!)
2007. július 6., péntek
Don Quijote nyeregben alszik
Munkanapló - 2. rész
Don Quijote nyeregben alszik, dárdájára támaszkodva. Őrködik. Az alvó ember őrködik. Az alvó ember ártatlan, mondják, érezzük. Nem bolond. Don Q. ébren bolond, álmában valódi kóbor lovag. Pontosabban alvás közben, alakjában, fizikumában, posztjában! Mások akkor sem kóbor lovagok. Mások - mások. Don Q. önmaga tudatának áldozata, tudattalanjának viszont hőse. Ez a tudás (vagy nemtudás) nem közvetíthető - hogy Kierkegaard-ra utaljak. Ez egy régebbi, ősibb tudás, túlnő az egyénen. Don-unkat elragadja egy múltbéli szellemi kihívás. Komikus és tragikus is egyszerre, ahogyan ennek megfelelni képtelen. Abszurd módon mégis képes. Ezért itt most helyes, ha a múltba utazunk, ha onnan magunkat származtatni kívánjuk. De jó tudni, hogy ez talán nemes cselekedet, egyúttal komikus és tragikus is. Ezért túl sok megértésre nem számíthatunk. A naplopó zenész, a naplopó festő - nem zenél, nem fest, csak ő hallja, csak ő látja. Csak ő tudja, hogy dolgozik. A társadalom szemete, terhe, nyűge, fölöslege, nem hajt hasznot, kolonc, veszélyes, kiismerhetetlen, amije van, meg se érdemli. De talán szentelhetnénk neki nagyobb figyelmet is. Ez is csupán piaci kérdés. Tessék tévé helyett bolondokat, álmodozókat nézni. Van olyan szórakoztató, van olyan szenvedélyes, sőt!
Don Quijote nyeregben alszik, dárdájára támaszkodva. Őrködik. Az alvó ember őrködik. Az alvó ember ártatlan, mondják, érezzük. Nem bolond. Don Q. ébren bolond, álmában valódi kóbor lovag. Pontosabban alvás közben, alakjában, fizikumában, posztjában! Mások akkor sem kóbor lovagok. Mások - mások. Don Q. önmaga tudatának áldozata, tudattalanjának viszont hőse. Ez a tudás (vagy nemtudás) nem közvetíthető - hogy Kierkegaard-ra utaljak. Ez egy régebbi, ősibb tudás, túlnő az egyénen. Don-unkat elragadja egy múltbéli szellemi kihívás. Komikus és tragikus is egyszerre, ahogyan ennek megfelelni képtelen. Abszurd módon mégis képes. Ezért itt most helyes, ha a múltba utazunk, ha onnan magunkat származtatni kívánjuk. De jó tudni, hogy ez talán nemes cselekedet, egyúttal komikus és tragikus is. Ezért túl sok megértésre nem számíthatunk. A naplopó zenész, a naplopó festő - nem zenél, nem fest, csak ő hallja, csak ő látja. Csak ő tudja, hogy dolgozik. A társadalom szemete, terhe, nyűge, fölöslege, nem hajt hasznot, kolonc, veszélyes, kiismerhetetlen, amije van, meg se érdemli. De talán szentelhetnénk neki nagyobb figyelmet is. Ez is csupán piaci kérdés. Tessék tévé helyett bolondokat, álmodozókat nézni. Van olyan szórakoztató, van olyan szenvedélyes, sőt!Rettentő, gigantikus vállalkozás Don Quijote-é. Rettentő, és gigantikus. Cseppnyi reménnyel sem kecsegtet. Olyannyira, hogy néha, sokszor kifejezetten ellenszenves alakként ábrázolja Cervantes. Csak a romatikus kenőcs csinált belőle rajzfilmfigurát. Ez egy nagyon durva, nagyon kegyetlen történet. Végtelenül szomorú és hideg mese. Ezért lehet, hogy ha valaki belekezd Cervantes-be, eleinte csalódhat. Kicsi a nézettség, na, mondanánk ma! Mindenki imeri a sztorit, de ki olvas manapság Cervantest? Ja, az a kóbor lovag! Tudjuk. Letudjuk. Aranyos. Tanulságos, megindító. Ő meg a kövérkés Sancho-ja. De a nyelvezete ennek a Cervantes-nek felettébb avitt, kérem. Hja, hát mert régies a lelkem. Ezen mi már túl vagyunk! Pláne, hogy cseppet sem tanulságos, cseppet sem szentimentális.
Később azonban ráérezhetünk, ha nem vagyunk restek, mekkora egzisztenciális drámát ás hőse köré. Arcunkra dermed a lefitymálás. Elképesztően csípős pofon, amit Cervantes ránk legyint.
Don Quijote valójában történelemfilozófus. Sőt több: hagyományőrző. Nem formailag - azt aláássa Cervantes, mert ott komikus. Álmában, alvás közben őrzi a hagyományt. Az aszketikus hóbortok mélyén szunnyadó ember végtelenül közel jut önmagához, eredetéhez. De el sosem érheti.
A kóbor lovag, a búsképű lovag. Meg a Tükrök lovagja, a másik oldalon. Idáig tart Don Q. birodalma. Nincs itt egy percnyi, pillanatnyi remény sem, egy pillanatnyi felsóhajtás sem.
Nincs mit őriznie a lovagnak. Hát mit őriz mégis? Mégis, mit őriz? Hamvas Karneváljában van a figura, aki hajnalban kel, hogy ordítson, mert ha nem ordít, nem kel fel a Nap. Az indiánok nem vették észre a feléjük közeledő vitorlás hajókat, mert a tudatukban ilyen dolgok nem léteztek. Nem lehetséges, hogy mi nem látunk valamit abból, amit Don Q. őriz? Hogy mi nem halljuk a zenét, mi nem látjuk a képet, mert a tudatunk merőben mást keres? Hogy mi nem látjuk esélyünket mássá lenni egy társadalomban, csak ahová besorolnak, mert tudatunk nem hajlandó mást észlelni? S ha mégis kiállnánk a rendből, vajon ott mit vennénk észre, s akkor mire ítéltetnénk életünk további részében? Riogatnak a munanélküliséggel, a hajléktalanokkal, statisztikákkal, gazdagsági ellehetetlenülésekkel. Na bumm! Bravó, idáig tart a kor erénye!
Jó! Ki meri ezt megpróbálni? Ki meri összeroppantani saját elméjét, hogy onnan újjászületve tudósítson más igazságokról? Ki meri tönkretenni az életét, hogy az lehessen, akinek valójában született? S ki meri ezt akkor is megtenni, megpróbálni, ha tudja, hogy ez a vállalkozása cseppet sem sikerülhet?
Oda lépjünk ki most, még egy lépést, egy színház erejéig, vagy talán annál is tovább! Azt hiszem, muszáj lesz némiképpen illetlennek lennünk.
(A képen Peter O'Toole Don Quijote szerepében)
A hét hét kérdése - 3. forduló
Kedves Olvasók,
Elnézéseteket kell kérnem, mert a Rendszer itt ördögi dolgot művelt, kilopta a "hozzászólás" gombokat a bejegyzések alól, én meg ezt nem észleltem, messze jártam, holokauszt táborban és tánc workshopon (melyekről hamarosan itt beszámolok majd), s csak Noémi hívta fel a figyelmem e-mailben, hogy a feltett kérdésekre nem találni a helyet, ahol választ lehet adni. Most már javítottam a hibát. Mindezt egyúttal szimbolikusnak tekintem. A verseny erre tekintettel és egyúttal tekintet nélkül zajlik tovább. Ha kedvetek tartja, válaszolhattok a korábbi kérdésekre is. Most már úgyis mindegy, nem lesz ez egy megasztár!
De ne adjátok fel! Az új, szintén kegyetlen kérdések, melyekre - ismét csúszunk! - jövő hét péntek délig várom a válaszokat:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
A kérdések jogosságát ezúttal sem okolom meg. Ez vagy bennetek gyökeredzik, vagy semmi értelme az egésznek.
Most válaszolok magamnak az előző hét kérdéseire:
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
Organikussá szervezni a teljes munkafolyamatot. Nem rendezni nehéz, hanem hagyni a dolgokat káoszban úszni. Márpedig a dolgok mindig káoszban úsznak egy jódarabig, s nem lehet egyszerre mindent helyrerakni. Valahogy így lehet ez a magányos műfajoknál is: aki ír, aki fest, aki zenél: rengeteget gyakorol, megszervezi a munkáját, arra rászervezi az életét. A türelmetlenség, az azonnal akarás az egyik lehetséges nagy hiba, míg a másik persze az eltunyulás, a halogatás, a félmegoldások kényelme. Az egyensúly szinte hajszálnyi, és sosem receptszerű. Éber visszahúzódás, laza szigor, sosem szűnő kegyetlenség. Halálos pontosság, s mégis, könnyed átlibbenés az idő fölött. Szóval a káosz rendje, a rend káosza. Az együttesben mindez mindenkiből egyszerre árad. Valahogy ezt kell mindig rácsavarni a legfontosabb kérdések tengelyére. Varázslónak kell lenni, miközben a varázsolni egyáltalán nem tudunk. Ez valaminő rezignáltság. Igen, a legnehezebb: rezignáltnak lenni a legforróbb pillanatokban.
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
Bizonyos "közvetlen" színházakban kétségtelenül. Szemlélet teszi azzá. A nevelés, a munkafolyamatok, a megszokott/kihívott közönség. A színészetnek van és folyton lehetséges megújuló nyelve, vannak szempontjai, saját paradoxonjai, van saját minősége, íze, felcserélhetetlensége. Van-e tiszta színészet? Ryszard Cieslak vagy Paul Scofield vagy John Gielgud vagy Latinovits Zoltán... sorolhatnánk. Nem sztárokról beszélek, hanem akik valamilyen módon összegyűjtik egy kor, egy közeg vágyott-gyűlölt tulajdonságait, gesztusait. Antropológiáról beszélek: az élő arc, az élő gesztus, az élő mozdulat antropológiájáról. A jelenlét korszakos hőseiről. Ikonokról. Kegyetlen, ha tetszik megszállott, őrült emberekről.
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
Nagyon nehéz kérdés, a válasz csak normatív lehet - vagyis a tapasztalat vagy a másképp megalapozottság okán bele lehet kötni. Számomra a tánc nem feltétlenül és nem elsősorban előadóművészet. Az a táncszínház. A tánc azoké, akik végrehajtják. Akik együtt (vagy egyedül) táncolnak. A tánc az ünneplés egy formája. Az imádság, a gyász, a jóslás, a nász, a vadászat, stb. rítusa. A tánc lehet reprezentáció, de attól még nem színház. Bizonyos korokban, amikor a reprezentáció a színház formája is lett, színház is lett. Például a barokkban. De ez ne tévesszen meg minket. Mert ez bár tart azóta is, nem minden tánc reprezentál, ami reprezentálni szeretne, még ha reprezentatív közönsége van is. A színházzal is ez a helyzet. Csakhogy a színház maga az előadóművészet.
Akkor tehát mi a különbség a színház és a táncszínház között? Megmondom, talán sok félreértést, fanyalgást eloszlat: a színházban embereket látunk, ahogy átváltoznak. A táncszínházban változatokat - az emberre. Ízlelgessük!
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
Erre egyszer már válaszoltam, most némileg finomítom:
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre (a szó legszorosabb értelmében) tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvívő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem (avagy legbelsőbb mozgásaid) műhelyében-magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi, akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak néző előtt történik, a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. Ez a legfontosabb! Egy táncos nem sokat foglalkozik a hatással, ő a testi kifejezés megszállottja, nem is nagyon lehet érteni a táncosok észjárását, figyeljük csak meg! De egy színész! Az merőben más...
Mert végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, neki ehhez tükörre, mint a táncosoknak nincs szüksége, (hiába tükröznek sokan a színészek közül, fölösleges!) ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. Végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólít meg bennetek?
Húh! Mindent megszólít. Én régóta ismerem ezt a pár sort, azóta sem értem igazán, de mindig nagyon meghat. Valami olyasmit jelent nekem, hogy ezért érdemes. És hogy nem amiatt csinálja az ember, mert érdemes. Hanem mert szerelmes vagy szerelemre vágyik. Hogy a színház vagy talán minden művészet a vágy állapota és az emlékezés állapota, és folyton tartzunk kifelé és befelé egyszerre, és törekszünk ide, emlékszünk oda, mi magunk pedig ezek itt, ez itt, én vagyok, vagyunk, nem is olyan könnyű kimondani a legegyszerűbb dolgokat.
Arról szól, hogy szerelmesnek lenni nem könnyű.
Arról szól, hogy befejezni, lezárni nem könnyű, és elkezdeni, újra elkezdeni sem könnyű.
Arról szól, hogy nincs más esélyünk, csak ha mégis megpróbáljuk.
Ez a pár sor egyáltalán nem csak a színházról szól.
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
Lehet hogy hasonlóról, mint fentebb?
És még valamit érzek benne: szabadságot. Egy rebbenő pillanat ízét. Valami nem is olyan messzi távolság elérhetetlenségét. Lisszabon kis sikátoraiban éreztem hasonlót. Csak egy pillanatra. S tudtam, le tudnám ott élni az életem. Mint az Utas és Holdvilágban? Valami hasonló. Valami ami van.
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Fogalmam sincs, és nem is érdekel már. Ez is olyan, mint a színház egyedül. Mindenkinek meglehet a maga hülye szórakozása. Nekem most többek között ez is az. Jó éjt, szép álmokat. Könnyen jött, könnyen száll a nyár. Munkánk kitart. Nem itt, nem most jön a vég. Folytatást ígér minden álmom, ez van. Jól elvagyok a kérdéseimmel. Mindig egy hétig forgatom magamban, aztán mindent elfelejtek, és ideimprózom, ami eszembe jut hirtelen.
Vagytok, akik vagytok, szevasztok!
Elnézéseteket kell kérnem, mert a Rendszer itt ördögi dolgot művelt, kilopta a "hozzászólás" gombokat a bejegyzések alól, én meg ezt nem észleltem, messze jártam, holokauszt táborban és tánc workshopon (melyekről hamarosan itt beszámolok majd), s csak Noémi hívta fel a figyelmem e-mailben, hogy a feltett kérdésekre nem találni a helyet, ahol választ lehet adni. Most már javítottam a hibát. Mindezt egyúttal szimbolikusnak tekintem. A verseny erre tekintettel és egyúttal tekintet nélkül zajlik tovább. Ha kedvetek tartja, válaszolhattok a korábbi kérdésekre is. Most már úgyis mindegy, nem lesz ez egy megasztár!
De ne adjátok fel! Az új, szintén kegyetlen kérdések, melyekre - ismét csúszunk! - jövő hét péntek délig várom a válaszokat:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
A kérdések jogosságát ezúttal sem okolom meg. Ez vagy bennetek gyökeredzik, vagy semmi értelme az egésznek.
Most válaszolok magamnak az előző hét kérdéseire:
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
Organikussá szervezni a teljes munkafolyamatot. Nem rendezni nehéz, hanem hagyni a dolgokat káoszban úszni. Márpedig a dolgok mindig káoszban úsznak egy jódarabig, s nem lehet egyszerre mindent helyrerakni. Valahogy így lehet ez a magányos műfajoknál is: aki ír, aki fest, aki zenél: rengeteget gyakorol, megszervezi a munkáját, arra rászervezi az életét. A türelmetlenség, az azonnal akarás az egyik lehetséges nagy hiba, míg a másik persze az eltunyulás, a halogatás, a félmegoldások kényelme. Az egyensúly szinte hajszálnyi, és sosem receptszerű. Éber visszahúzódás, laza szigor, sosem szűnő kegyetlenség. Halálos pontosság, s mégis, könnyed átlibbenés az idő fölött. Szóval a káosz rendje, a rend káosza. Az együttesben mindez mindenkiből egyszerre árad. Valahogy ezt kell mindig rácsavarni a legfontosabb kérdések tengelyére. Varázslónak kell lenni, miközben a varázsolni egyáltalán nem tudunk. Ez valaminő rezignáltság. Igen, a legnehezebb: rezignáltnak lenni a legforróbb pillanatokban.
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
Bizonyos "közvetlen" színházakban kétségtelenül. Szemlélet teszi azzá. A nevelés, a munkafolyamatok, a megszokott/kihívott közönség. A színészetnek van és folyton lehetséges megújuló nyelve, vannak szempontjai, saját paradoxonjai, van saját minősége, íze, felcserélhetetlensége. Van-e tiszta színészet? Ryszard Cieslak vagy Paul Scofield vagy John Gielgud vagy Latinovits Zoltán... sorolhatnánk. Nem sztárokról beszélek, hanem akik valamilyen módon összegyűjtik egy kor, egy közeg vágyott-gyűlölt tulajdonságait, gesztusait. Antropológiáról beszélek: az élő arc, az élő gesztus, az élő mozdulat antropológiájáról. A jelenlét korszakos hőseiről. Ikonokról. Kegyetlen, ha tetszik megszállott, őrült emberekről.
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
Nagyon nehéz kérdés, a válasz csak normatív lehet - vagyis a tapasztalat vagy a másképp megalapozottság okán bele lehet kötni. Számomra a tánc nem feltétlenül és nem elsősorban előadóművészet. Az a táncszínház. A tánc azoké, akik végrehajtják. Akik együtt (vagy egyedül) táncolnak. A tánc az ünneplés egy formája. Az imádság, a gyász, a jóslás, a nász, a vadászat, stb. rítusa. A tánc lehet reprezentáció, de attól még nem színház. Bizonyos korokban, amikor a reprezentáció a színház formája is lett, színház is lett. Például a barokkban. De ez ne tévesszen meg minket. Mert ez bár tart azóta is, nem minden tánc reprezentál, ami reprezentálni szeretne, még ha reprezentatív közönsége van is. A színházzal is ez a helyzet. Csakhogy a színház maga az előadóművészet.
Akkor tehát mi a különbség a színház és a táncszínház között? Megmondom, talán sok félreértést, fanyalgást eloszlat: a színházban embereket látunk, ahogy átváltoznak. A táncszínházban változatokat - az emberre. Ízlelgessük!
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
Erre egyszer már válaszoltam, most némileg finomítom:
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre (a szó legszorosabb értelmében) tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvívő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem (avagy legbelsőbb mozgásaid) műhelyében-magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi, akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak néző előtt történik, a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. Ez a legfontosabb! Egy táncos nem sokat foglalkozik a hatással, ő a testi kifejezés megszállottja, nem is nagyon lehet érteni a táncosok észjárását, figyeljük csak meg! De egy színész! Az merőben más...
Mert végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, neki ehhez tükörre, mint a táncosoknak nincs szüksége, (hiába tükröznek sokan a színészek közül, fölösleges!) ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. Végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólít meg bennetek?
Húh! Mindent megszólít. Én régóta ismerem ezt a pár sort, azóta sem értem igazán, de mindig nagyon meghat. Valami olyasmit jelent nekem, hogy ezért érdemes. És hogy nem amiatt csinálja az ember, mert érdemes. Hanem mert szerelmes vagy szerelemre vágyik. Hogy a színház vagy talán minden művészet a vágy állapota és az emlékezés állapota, és folyton tartzunk kifelé és befelé egyszerre, és törekszünk ide, emlékszünk oda, mi magunk pedig ezek itt, ez itt, én vagyok, vagyunk, nem is olyan könnyű kimondani a legegyszerűbb dolgokat.
Arról szól, hogy szerelmesnek lenni nem könnyű.
Arról szól, hogy befejezni, lezárni nem könnyű, és elkezdeni, újra elkezdeni sem könnyű.
Arról szól, hogy nincs más esélyünk, csak ha mégis megpróbáljuk.
Ez a pár sor egyáltalán nem csak a színházról szól.
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
Lehet hogy hasonlóról, mint fentebb?
És még valamit érzek benne: szabadságot. Egy rebbenő pillanat ízét. Valami nem is olyan messzi távolság elérhetetlenségét. Lisszabon kis sikátoraiban éreztem hasonlót. Csak egy pillanatra. S tudtam, le tudnám ott élni az életem. Mint az Utas és Holdvilágban? Valami hasonló. Valami ami van.
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Fogalmam sincs, és nem is érdekel már. Ez is olyan, mint a színház egyedül. Mindenkinek meglehet a maga hülye szórakozása. Nekem most többek között ez is az. Jó éjt, szép álmokat. Könnyen jött, könnyen száll a nyár. Munkánk kitart. Nem itt, nem most jön a vég. Folytatást ígér minden álmom, ez van. Jól elvagyok a kérdéseimmel. Mindig egy hétig forgatom magamban, aztán mindent elfelejtek, és ideimprózom, ami eszembe jut hirtelen.
Vagytok, akik vagytok, szevasztok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)