2007. július 6., péntek

A hét hét kérdése - 3. forduló

Kedves Olvasók,

Elnézéseteket kell kérnem, mert a Rendszer itt ördögi dolgot művelt, kilopta a "hozzászólás" gombokat a bejegyzések alól, én meg ezt nem észleltem, messze jártam, holokauszt táborban és tánc workshopon (melyekről hamarosan itt beszámolok majd), s csak Noémi hívta fel a figyelmem e-mailben, hogy a feltett kérdésekre nem találni a helyet, ahol választ lehet adni. Most már javítottam a hibát. Mindezt egyúttal szimbolikusnak tekintem. A verseny erre tekintettel és egyúttal tekintet nélkül zajlik tovább. Ha kedvetek tartja, válaszolhattok a korábbi kérdésekre is. Most már úgyis mindegy, nem lesz ez egy megasztár!

De ne adjátok fel! Az új, szintén kegyetlen kérdések, melyekre - ismét csúszunk! - jövő hét péntek délig várom a válaszokat:

1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?

A kérdések jogosságát ezúttal sem okolom meg. Ez vagy bennetek gyökeredzik, vagy semmi értelme az egésznek.

Most válaszolok magamnak az előző hét kérdéseire:

1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?

Organikussá szervezni a teljes munkafolyamatot. Nem rendezni nehéz, hanem hagyni a dolgokat káoszban úszni. Márpedig a dolgok mindig káoszban úsznak egy jódarabig, s nem lehet egyszerre mindent helyrerakni. Valahogy így lehet ez a magányos műfajoknál is: aki ír, aki fest, aki zenél: rengeteget gyakorol, megszervezi a munkáját, arra rászervezi az életét. A türelmetlenség, az azonnal akarás az egyik lehetséges nagy hiba, míg a másik persze az eltunyulás, a halogatás, a félmegoldások kényelme. Az egyensúly szinte hajszálnyi, és sosem receptszerű. Éber visszahúzódás, laza szigor, sosem szűnő kegyetlenség. Halálos pontosság, s mégis, könnyed átlibbenés az idő fölött. Szóval a káosz rendje, a rend káosza. Az együttesben mindez mindenkiből egyszerre árad. Valahogy ezt kell mindig rácsavarni a legfontosabb kérdések tengelyére. Varázslónak kell lenni, miközben a varázsolni egyáltalán nem tudunk. Ez valaminő rezignáltság. Igen, a legnehezebb: rezignáltnak lenni a legforróbb pillanatokban.

2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?

Bizonyos "közvetlen" színházakban kétségtelenül. Szemlélet teszi azzá. A nevelés, a munkafolyamatok, a megszokott/kihívott közönség. A színészetnek van és folyton lehetséges megújuló nyelve, vannak szempontjai, saját paradoxonjai, van saját minősége, íze, felcserélhetetlensége. Van-e tiszta színészet? Ryszard Cieslak vagy Paul Scofield vagy John Gielgud vagy Latinovits Zoltán... sorolhatnánk. Nem sztárokról beszélek, hanem akik valamilyen módon összegyűjtik egy kor, egy közeg vágyott-gyűlölt tulajdonságait, gesztusait. Antropológiáról beszélek: az élő arc, az élő gesztus, az élő mozdulat antropológiájáról. A jelenlét korszakos hőseiről. Ikonokról. Kegyetlen, ha tetszik megszállott, őrült emberekről.

3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?

Nagyon nehéz kérdés, a válasz csak normatív lehet - vagyis a tapasztalat vagy a másképp megalapozottság okán bele lehet kötni. Számomra a tánc nem feltétlenül és nem elsősorban előadóművészet. Az a táncszínház. A tánc azoké, akik végrehajtják. Akik együtt (vagy egyedül) táncolnak. A tánc az ünneplés egy formája. Az imádság, a gyász, a jóslás, a nász, a vadászat, stb. rítusa. A tánc lehet reprezentáció, de attól még nem színház. Bizonyos korokban, amikor a reprezentáció a színház formája is lett, színház is lett. Például a barokkban. De ez ne tévesszen meg minket. Mert ez bár tart azóta is, nem minden tánc reprezentál, ami reprezentálni szeretne, még ha reprezentatív közönsége van is. A színházzal is ez a helyzet. Csakhogy a színház maga az előadóművészet.

Akkor tehát mi a különbség a színház és a táncszínház között? Megmondom, talán sok félreértést, fanyalgást eloszlat: a színházban embereket látunk, ahogy átváltoznak. A táncszínházban változatokat - az emberre. Ízlelgessük!

4. Létezhet-e színház közönség nélkül?

Erre egyszer már válaszoltam, most némileg finomítom:

A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre (a szó legszorosabb értelmében) tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvívő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem (avagy legbelsőbb mozgásaid) műhelyében-magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi, akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak néző előtt történik, a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. Ez a legfontosabb! Egy táncos nem sokat foglalkozik a hatással, ő a testi kifejezés megszállottja, nem is nagyon lehet érteni a táncosok észjárását, figyeljük csak meg! De egy színész! Az merőben más...

Mert végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, neki ehhez tükörre, mint a táncosoknak nincs szüksége, (hiába tükröznek sokan a színészek közül, fölösleges!) ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. Végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.

De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!

(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)

5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólít meg bennetek?

Húh! Mindent megszólít. Én régóta ismerem ezt a pár sort, azóta sem értem igazán, de mindig nagyon meghat. Valami olyasmit jelent nekem, hogy ezért érdemes. És hogy nem amiatt csinálja az ember, mert érdemes. Hanem mert szerelmes vagy szerelemre vágyik. Hogy a színház vagy talán minden művészet a vágy állapota és az emlékezés állapota, és folyton tartzunk kifelé és befelé egyszerre, és törekszünk ide, emlékszünk oda, mi magunk pedig ezek itt, ez itt, én vagyok, vagyunk, nem is olyan könnyű kimondani a legegyszerűbb dolgokat.

Arról szól, hogy szerelmesnek lenni nem könnyű.

Arról szól, hogy befejezni, lezárni nem könnyű, és elkezdeni, újra elkezdeni sem könnyű.

Arról szól, hogy nincs más esélyünk, csak ha mégis megpróbáljuk.

Ez a pár sor egyáltalán nem csak a színházról szól.

6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?

Lehet hogy hasonlóról, mint fentebb?
És még valamit érzek benne: szabadságot. Egy rebbenő pillanat ízét. Valami nem is olyan messzi távolság elérhetetlenségét. Lisszabon kis sikátoraiban éreztem hasonlót. Csak egy pillanatra. S tudtam, le tudnám ott élni az életem. Mint az Utas és Holdvilágban? Valami hasonló. Valami ami van.

7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?

Fogalmam sincs, és nem is érdekel már. Ez is olyan, mint a színház egyedül. Mindenkinek meglehet a maga hülye szórakozása. Nekem most többek között ez is az. Jó éjt, szép álmokat. Könnyen jött, könnyen száll a nyár. Munkánk kitart. Nem itt, nem most jön a vég. Folytatást ígér minden álmom, ez van. Jól elvagyok a kérdéseimmel. Mindig egy hétig forgatom magamban, aztán mindent elfelejtek, és ideimprózom, ami eszembe jut hirtelen.

Vagytok, akik vagytok, szevasztok!

Nincsenek megjegyzések: