Elérkeztünk a következő körhöz, mikor is - habár az előző kérdésekre egyetlen válasz sem érkezett, - rendületlenül folytatom "művészetszociológiai" kutatásomat. Egyúttal megjegyzem, hogy kutyaütők vagytok, mert ha ezekről a kérdésekről nem cserélünk eszmét, minden hiábavaló! Nyár ide, nyár oda, kell, hogy tudjunk mondani valamit.
A látszólagos közöny ellenére, íme a következő kérdéssor, melynek kapcsán mindenkit arra bátorítanék, legyen nyitott, szabad és bátor a kérdések értelmezésében. Egyébként meg ez sem számít!
Melyik az általad ismert drámairodalom legnagyobb
1. párbaja
2. szerelmi jelenete
3. lúzere
4. nőalakja
5. monológja
6. alakoskodása
7. csendje
A válaszokat július 22. vasárnap délig várom.
Válaszaim az előző hét kérdéseire:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
Nagy kérdés, régóta foglalkoztat, és régóta foglalkoztatja azokat is, akik nem vallják be. Nem tudom, mit tudok a problémához hozzátenni, egyáltalán hogyan lehet ezt a kérdést valóban megnyitni. Sokat beszélnek manapság, egy ideje az úgynevezett művészeti menedzsmentről, amely egyre divatosabb szerte Európában, bár Magyarországon legfeljebb szellőit tapasztalhatjuk a nagy viharnak, amit ettől sokan várnak.
Helyes-e, ha az állam, mint törekvést tűzi zászlajára, hogy részlegesen kivonul a kultúra finanszírozásából? Bizonytalan vagyok abban, hogy a keletkezett űrt magánpénzek betölthetik-e, vagy pedig ezt a folyamatot bátorítani, segíteni kellene. A filmtörvény pozitív példa, de évek óta készül valamilyen színházi törvény is, az írók is akarnak maguknak hasonlót, és ez bizony mindig a bürokrácia és a mellékes költségek növekedésével jár. Az alkotóktól elvárni, hogy bonyolult európai pályázatokkal bíbelődjenek: abszurdum. Pedig sok pénz van ott, és sok pénz van a magáncégeknél is, akik erre így-úgy fordítanak is pénzeket, de a rendszer számomra kialakulatlannak, ad hoc jellegűnek tűnik.
Hol vannak azok az önmagukat producereknek nevezhető emberek, akik ezeket a forrásokat fel tudják kutatni, és egyúttal a művészeket is fel tudják kutatni, és összekötik úgymond a kellemest a hasznossal? Én nagyon bízom abban, hogy nem csupán az öltönyös emberek világa lehet ez, nem csupán az állami pénzekre ácsingózók gyülekezete, nem csupán a hivalkodók, az arra érdemtelenek atyai fellengzősségében merül ki ez a szerep, hanem hamarosan lábra áll egy fiatal! csoportosulás, akik a maguk részéről éppúgy fontosnak érzik a kultúrára való források felkutatását, mint ahogy az alkotók a maguk feladatát. Mert erre hivatott, úgyis teszi a dolgát, nem számítanak az anyagi körülmények. De azért, mert valami magától is működik, mert - és bizony sok részben - megszállottak csinálják, még nem kellene kényelmesen hátradőlnünk a karosszékekben. Mert azoknak a gazdagoknak a gyermekei is azt a kultúrát fogják falni, amelyet most hintünk el a jövő számára. Hát ezért sem mindegy, meg azért sem, mert a múltunkkal is sok dolgunk van még.
Az állam? Nem tudok mást mondani: az állam mi vagyunk! Tessék úgy alakítani az életet magunk körül, hogy egyre többekhez eljusson annak az üzenete, hogy nem csak gyomorból lehet éhezni, s bizony sokan nagyon-nagyon éhesek vagyunk!
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
Cseppet sem. Nem gondolom persze, hogy művészettörténetet kellne oktatni, de sokkal több kreatív feladatot is elbírna a közoktatás. Képesség- és készségfejlesztést, nem csak adathalamazok be- és kiáramlását fenntartani. Úgy érzem, régóta úgy érzem, itt van egy réteg, egy értelmiségi réteg, tanárokkal, újságírókkal, véleményformálókkal, akik kifáradtak, el vannak tunyulva, a mindennapi praxison túl egyébre már alig képesek. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei között van az egész értelmiség! Nem csupán anyagilag, de bizony szellemileg is.
Bár talán sosem volt ez másképp. Valahogy ránk, úgy értem a mi generációnkra vár az a feladat, hogy ezzel radikálisan szembenézzünk. A mostani húszas évek elején járó fiatalok között ugyanakkor érzek egy másféle törekvést, talán tévedek, de ami nekünk a kényszeres átalakulás folyamata volt, nekik az már valódi szabadság, úgy értem, valódi problémák, s bizony együtt meg tudnánk változtatni avilágot, no nem politikailag, úgy éppenhogy nem is érdemes próbálkozni, de ránkférne egy kulturális forradalom. És ezt a legtágabban értem, ehogy csak lehetséges, és erről majd a kulturált ember fogalmát fejtegetőn írok még többet is.
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
Kulturáltnak lenni nem csupán a kultúra közelében lennit jelent, hanem valami olyasmit, hogy kultúrában élni, vagyis aktivitást, véleményformálást, alkotást. A kultúra ott kezdődik, amikor a gyerekednek el kell valahogy magyarázni, hogy ne szemeteljen, hogyan keljen át az úttesten, stb., s mindezt úgy, hogy ne fegyelmezd, hanem "jó szóval oktasd...". Vagy hogy együtt játszani vele, például ajzolni, vagy gyurmából figurákat készíteni, vagy elmagyarázni a matekleckét, együtt énekelni, mesét olvasni, meghallgatni hogyan olvas mint kisdiák, elolvasni az írásait, beszélgetni róla, stb. A kultúra sokat tanulhat, mindig is sokat tanult a gyerekek kultúrájából, vagyis abból, hogyan születik a kultúra. Mert a kultúra végül is mi más, mint folyamatos születés? Ilyen értelemben tehát kulturáltnak lenni annyit jelent, mint születésben lenni. Aki ezt elfelejti, nem végzi, nem gyakorolja, nem éli át, nem próbálja, nem hisz benne, nem törődik vele, az az ember, bármennyi információ van a birtokában, bármilyen körülmények között él, nem kulturált.
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
Ha valaki a fentiek értelmében eljátssza, hogy kulturált, de valójában a születés folyamatában nem él, nem lélegzik, hanem halott, merev és szabályszerű.Könnyű dolog a kultúra közelében lenni, de nehézebb dolog a kultúrában ténylegesen részt venni. A tekintéllyel, hatalommal, pénzzel, stb. vásárolt kultúra önmagában halott és jelentéktelen. A sznobok mindig kívülállók, erre a figyelmet sokszor felhívják, menetegetőznek, hogy ők a dologhoz nem értenek, vagy avatottnak tudják magukat és így különböződnek el. A kultúrába élő ember nem kívülálló, nem avatott, hanem tudja, hogy a kultúra (és így a művészet is) ő maga, azonos vele, együtt lélegeznek, sírnak vígadnak.
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
Csak ez nem elavult vágy, minden más az. A művészet életre kelti a halottakat. Ez nem csak metafora, hanem tényleg így van. Többen vagyunk, mint ahányan látszunk. Így például e fórumon is többen válaszolnak a kérdésekre, mint ahányan bejegyeznek. Itt és most olyan emberekkel is társalgok, akik már nincsenek közöttünk. Vagy akik még nincsenek közöttünk. A tárgyak is ilyenek, a Hold, a Nap, a csillagok, de egy pár cipő vagy egy kanál, vagy egy hangszer, vagy bármi, ami természetalkotta vagy ember kezétől származó. Hogy a világ lehetséges úgy is mint egy nagy karnevál, ünnep, azt másképp nem vagyunk képesek elképzelni, csak ha felmutatjuk a teremtőerőnket. Régen a vadászatokat rítusok előzték meg és zárták le, amelyekben mindenki részt vett. Ma legfeljebb a kocsmába mennek el meló után az emberek, de leginkább a bevásárlóközpontokba rohannak, mindent összevásárolnak és a család a tévé előtt gyűlik össze, ott is megosztottan és unalmasan. A közöny és a fásultság ellen nincs más módszer, csak a munka, a nem gépies, nem termelő jellegő, hanem a szabad és termékeny munka. Művészet! Szeretjük ezt misztifikálni, de kérem, kivel mikor történt utoljára, hogy egy barátja vagy valakije elénekelt volna neki egy dalt? (Velem tegnap történt!)
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
A mesterség hagyomány, amit öröklünk, amit megtanulunk, ami alázattal és múlttal tölt el minket. Az ihlet olyasmi, hogy nem értjük, nem tanulhatjuk meg, nem öröklődik, hatalomnak érezzük, ha bírunk vele épp, és mindig a jövő felé röpít. A mesterség föld, az ihlet levegő, az ég. A kínaiak úgy mondják valahogy: a föld az ég felé, míg az ég a föld felé lehel.
Szóval mindkettő, és még sok más: például a víz meg a tűz. Az elengedés és az emlékezés-vágy ellentétei.
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
Kevéssé találkozhatunk vele, mert megölte a televízió és minden más populáris kultúra, vagy álnépművészetet űznek, ami voltaképp ugyanolyan ipari jellegű. Hagyomány nélkül mindez persze elképzelhetetlen, mert az egyes próbálkozások csupán az úgynevezett naivitás körébe tartozhatnak, amelyek általában valamilyen művészeti toposzt próbálnak utolérni, utánozni.
A népművészet nem fakadhat másból, csakis a munkából. Közösségekből. Ezek azonban eltűntek. Nem élő népművészet például nagyvárosok kultúrházaiban néptáncot tanulni. Eltűntek a mesemondók is. Az építészek is. A zenészek. Én legalábbis nem látom. Talán mert túl városi lettem? Szóljon valaki, ha tud ilyenről, élő népművészetről.
Talán a gyerekek - tőlük még újra lehetne tanulni valamit erről az egészről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése