- Most tehát, mikoron A szív arcképcsarnokát megnyitottam, mást nem tehetek, mint a további nőszemélyeket az idő mélyiből kiásva, a múltamat velük sírva-vigadva temetem újra, s ebben addig nem nyugodhatok, míg e tevékenységtől majdan teljesen áthatva a szerelem titkához közel nem férkőzöm, s e titkot a magam számára meg nem fejtem! – kiáltott a mester a következő nap reggelén, amikor ágyából munkára készen kipattant.
Csakhogy a következő kép megalkotása rendkívüli nehézségek elé állította a festőt.
- Charlotte-nak foglak hívni – fenyegette meg üres vásznát Egmontius, - és hiába is próbálsz előlem jobbra-balra elbujkálni, végül mégis a keretbe kényszerítelek. Mert neved már van, s a neved előhúzza belőled rejtekező jellemed, melyet egyelőre sehogy se bírok mégoly hatalmas festői géniuszommal sem megközelíteni.
Azonban egész napját végiggyötrődve sem volt képes Charlotte-on bárminemű érdekes látványt megragadni, jellemét hiábavalóan firtatta, hozzáfűződő emlékeit mindhiába ráncigálta, Charlotte körül minden teljes mértékben ködösnek, jelentéktelennek, mondanivaló nélkülinek tűnt, Charlotte lehetséges arcai legfeljebb egy statisztikai évkönyv lapjait díszíthették volna, ennél azonban Egmontius – mondanunk sem kell – jócskán többre vágyott.
- Unalmas egy nőcske voltál akkoriban is – vágta a vászon pofájába a dühös festő, s úgy érezve, a nagy fehérség gúnyosan fintorog vissza rá, ravaszkásan összevonta szemöldökét, és amilyen hűvösen csak telt tőle, így szólt: - De ne gondold ám, hogy majd ezzel az unalommal fertőzöm be tiszta vásznamat! Nem. Bizony rád festem én minden érzelmek vad színeit, fúriát csinálok belőled, s úgy foglak ábrázolni, hogy e rettentő teremtőerő ellen, melyet rád mérek, kétségbeesésedben sem tehetsz semmit, saját arcképedből riadtan fogsz visszatekinteni, szuggesztív őrületemmel összetörlek, maszkjaidat szétfeszítem, megkínozlak, ecsetemmel kicsikarom belőled a lelket, hogy lássam, ki lehettél volna, ha nem az lettél volna, aki persze lettél, s ahogy végül mégiscsak ábrázolnom kell téged! Mert te, mint porcelánarcba zárt riadt állatka, riadalmadon folyvást uralkodva méhkirálynőnek képzelted magad, s én akkor szorgos méhecskének önmagam, de te madár voltál, tyúk és galamb, és hiába zümmögtem körülötted, tyúkká-galambbá válni sehogy se bírtam, s ha mégis bírtam volna, te egy kövér macska képében nyújtóztál volna el, aztán vértigris és még ki tudja mi minden nem lett volna belőled, de mivel én téged azzá vagy ahhoz hasonlóvá nem tehettelek, téged én valódi nőnek láttalak volna leginkább, amilyen voltál is, érzéki és buja, te leginkább unalmaddal tüntettél ellenem, miként korábban és később mások ellen is, s ezt az unalomjátékot már velem is odáig fokoztad, hogy végül igazán és mélyen unalmassá váltál, s én melletted még unalmasabbá!
Egmontius durcásan foteljébe kucorodott, és onnan szemlélte leendő festményét. Aztán megbizonyosodott és igencsak rémisztő látomást borított szegény Charlotte-ra:
- Azt fogom elvenni tőled, amivel elcsábítottál. Látom, ez megriaszt. Pedig úgy lesz: csukott szemmel, kis mértékben tátott szájjal foglak megfesteni, alvás közben, s álomképeden szigorú szemmel tekintesz majd alvó önmagadra. Szádból galamb, tyúk röppen majd ki, az ő szemük helyére festem gyönyörű álomszemeid. Rikító tollaikkal szürke porcelánarcod fölött egymással bizarr násztáncot járnak. Két madárszem mered majd ki arcod közepiből! Magamat mint öregembert hajad erdejében botorkáló vak vándorként pingálom föl rád, zsákomból méheket eregetek, hogy belőled váladékokat kigyűjtsenek, s azt nekem táplálékul odahozzák. Orrlikaid mélyiből egy-egy állatka szempárjai guvadnak majd riadtan kifelé, s bár vonásaid békések lesznek, egy hatalmas tigrismancs árnyéka vetül rád. Szemöldöködön mint gyér liget faágain kövér macskák alszanak majd kinyújtózva, bajszukról tej csöpög és folyik szemgödreidbe, ahol az összegyűlt tavacskákból, mint szemkörnyéki ráncok alakzatai, meztelen férfiak lefetyelnek. Leesett álladra finom pihéket festek, ilyen piheágy lesz körülötted, amiben fekszel, s annak gyűrődéseiben érzéki nők vonaglanak, véreznek hiába, férfiaik mind a lefetyelő társaságba igyekeznek, s nőkből folydogáló vékony vérpatakok a kép keretén gyűlnek árokba, s duzzadnak egyre, elborítással fenyegetve idilli álomjátékaid.
És Egmontius ahogy kimondta, meg is festette szörnyű festményét. Állt azután a mester a kép előtt, a Nap már lefelé hanyatlott, narancsos színekbe öltöztette a műhelyt.
- Látod, Charlotte - mondta békésen Egmontius, - ez is bizony mind a szerelem bizonyítéka, mit hordalékul emlékedre fölpakoltam. Nézd, hogy duzzad lehunyt szemhéjad, benne a vérerek mily buzgón lüktetnek, akár most az én szívem, amikor immár tőled is megszabadulva lépkedek tovább a szerelem ösvényein, hogy ott az utolsó képet – sok-sok más kép megalkotása után – végre megpillanthassam, s akkor a szerelem titkát megismerve, a szerelmet, mint olyat, mintegy a ti romjaitok alól kiásva, de magasan fölétek emelve, élő életként önmagamon beteljesítsem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése