Octaviával gyorsan végzek, ígérte meg magának Egmontius, amikor arra került a sor, hogy A szív arcképcsarnokát egy újabb portréval szaporítsa. Hiszen Octaviát alig szerettem, merengett magában, s azt hiszem, ő sem szeretett engem, így tehát róla most csupán egy miniatűr arcképet festhetek, s bár sokáig úgy gondoltam, Octaviát festészetem által majd alaposan megleckéztetem, mégsem lenne igazságos bántanom, és pedig azért nem, mert – nem szerelmével ugyan – mégiscsak megváltoztatta az életem.
Octavia, köztünk maradjon, egy szörnyeteg volt, s szörnyetegsége végül összezúzta Egmontius maradék kétségét is a felől, hogy tehetségét, mellyel bőven ellátta a sors, a festészet területén kell kivirágoztatnia. Ez a kétség egyúttal a mester utolsó csepp humanizmusát is tartalmazta, ennek a halovány, de még létező emberszeretetnek, végső soron szánalomnak a révén vonzódott Egmontius Octaviához, eltekintve persze a testi vonatkozásoktól, Octaviának ugyanis démonikusan csábító teste volt, mely különösen csatakos szeretkezéseik alkalmával lépett eksztatikus működésbe. De végül a gyenge filantrópiát Octavia, ez a zsigereiben embergyűlölő lélek, elpusztította, s ezzel igen rövid szerelmüknek is egy csapásra véget vetett.
A lánynak persze mizantrópiáját illetően alapvetően igaza volt, de ennek módszerében a lehető legvisszataszítóbb formáját gyakorolta: Octavia ténylegesen haragudott az emberiségre, sértett volt és sértettségében ítéleteket gyártott sorozatban. Nem csak környezetéből, hanem saját magából is kirekesztette az embereket, így aztán Octavia üresen maradt, mint egy magát túlszívott, majd hirtelen kiszáradt sivatagi kaktusz.
Octavia Egmontiusban azt az ősi forrást remélte csörgedezve táplálni, melyet magában kénytelen volt elfojtani, s duzzogó kispolgári létében kiszikkadni hagyni. Octavia nem Egmontiust szerette, hanem a géniuszt, akinek Egmontiust remélte. Általa kívánta igazolni ítéleteinek jogosságát, a mesterből az igazság bajnokát akarta kipiszkálni, de Egmontius ettől a szereptől éppúgy ódzkodott, mint ahogyan hamarosan taszítani kezdte Octavia mérhetetlen szerelmi önkívülete, mellyel kettejük sorsát a valódi élettel szemben meghatározni igyekezett.
- Egyszer, igen hallgatag kedvemben derűs lelki sétákat tettem bizonyos akusztikus terekben, melyek az Ocatvia szavai közötti pillanatnyi csendekben nyíltak meg - mesélte Egmontius egy szórakozottságában az előtte heverő papírlapra ceruzával odafirkált önarcképének. – Octavia éppen lényének belső titkait elemezte, s cserébe simogatásra, becéző szavakra várt, lelki kenceficére, mellyel kesernyés hiúságát bemázolgatnom kellett volna. De még mielőtt eldöntöttem volna, hogy a csepegtetős színezésbe belefogjak-e, a lány már maga ellen szóló tüntetésnek könyvelte el némaságomat, s abból engem erőnek erejével kiráncigálni törekedett. Nem akartam én Octaviát megbántani, csupán, nem is tudom, különös hangulat lett rajtam úrrá, s csak tovább füleltem bele a nagy hangtérbe szótlanul, s ő hiába szökött föl a hisztéria csúcsaira, hiába ontott kétségbeesésében sűrű könnyeket, önmagát hiába tárta föl a maga számára is megdöbbentő megalázkodással, hiába rendült meg, ami benne megrendíthető volt, nyugodt közönyöm szűnni nem akart, bármit tett, csak táplálta azt, s amikor végül felszólított, hogy házát azon nyomban hagyjam el, bárgyú mosollyal ábrázatomon szedelőzködtem össze, s hagytam faképnél őt és minden további közös életünket. Ezt a kínos vigyormaszkot öltöm magamra azóta is, amikor a végső búcsú perceit élem át, és valamely csendország szentföldjére kártékonynak mutatkozó emberek társaságától magam remélhetően örökre megvonom.
Az irkafirka önarckép láthatóan mély hallgatásba burkolózott a mester szavait követően, aztán összevonta a szemöldökét, és bátorságát összegyűjtve így szólította meg alkotóját:
- Drága Egmontiusom, döntésed igazán érthető, hiszen miután a leány a csendpróbát nem állta ki, s te sem álltad ki az ő kenőcspróbáját, legjobb volt valóban elválnotok.
- Örülök, hogy belátod – nyugtázta Egmontius.
- De azért ne felejtsd el a nyitva hagyott ajtó motívumát. Arról ez igáig mélyen hallgattál…
- Való igaz – fanyalgott a mester. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá.
- Szívesen. A nyitva hagyott ajtó egész későbbi sorsod próbaköve lett.
- Csakugyan – Egmontius erre nem szívesen gondolt vissza.
- A nyitva hagyott ajtónak köszönhető, hogy Octavia boszorkánysága mégsem hatott rád. Ugyanakkor hogy az ajtón mégsem léptél be, hogy ott a felkínált kincseket magadhoz ragadd, ez az el nem tervezett visszakozás, úgymond a végkifejlet nagy kérdése folyamatosan gyötört életed során.
- Mondd csak tovább, ha olyan okos vagy!
- Látom, mindjárt megneheztelsz rám.
- A jóslatra gondolsz, papírarcú?
- Arra.
- Rendben. Elmondom a jóslat történetét is, hogy kielégítselek. De azután gyötörj tovább Octaviával, mert róla sok összegezni valóm tényleg nincs, míg Jázmin, ifjúkorom utolsó szerelme igen terebélyes élményhalmazt hagyott maga után, s azt rendszerezni, vagy benne a legcsekélyebb rendszert is megtalálni nagyon nehéz lesz, hacsak nem lehetetlen, de mindenesetre ott valamennyi erőmre és gyengeségemre szükségem lesz majd.
- A jóslat és az ajtó közelebb visz Jázminhoz is.
- Gondolod? Meglehet. Szóval, a szörnyeteg Octavia titkos kamrájában a boszorkányság mesterségét gyakorolta néhanapján, bár csak amatőr boszorkány volt, egy rontás miatt ugyanis melyet kezdő korában ügyetlensége folytán önmagára idézett, a szakma valódi tudásából száműzettetett. Mindenesetre számos praktikát az évek során így is elsajátított, és bizonyos terülteken olyan alternatív utakat fedezett fel, melyek épp a kánonból való kívülállásuk révén boszorkányosabbak voltak a boszorkányságnál is. Más kérdés, hogy ezekkel ő mérhetetlen szenvedést zúdított mindig a saját fejére, de úgy tűnik, Octavia esetében ez elkerülhetetlen volt. Octavia egy napon rábírt arra, hogy vele titkos kamrájába bemenjek, s ott ő az életemről jóslatot mondjon. Octavia, nekem mint személynek, végtelen magányt, művészetemnek viszont végtelen nagyságot jósolt, s azt állította, hogy a kettő egymástól elválaszthatatlanul fogja kísérni a sorsomat. Azt is elmondta, hogy visszavonultan fogok élni, kevesekkel tartom majd a kapcsolatot, de sokan fognak rám megharagudni elzárkózásom miatt, s bizony sokan megátkoznak majd, és az átkok végül elpusztítással fenyegetik teljes valómat, de legfőképpen festményeimet, tehát életművemet mindenestül. Öreg napjaimra pedig egy végső és minden addigit felülmúló meghurcoltatás vár, s míg jómagam művészetem áldozata leszek, addig művészetem az enyém. Egymásba fogunk omlani, ahogy a becsvágyó építészt betemeti a maga tervezte palota, művészetének bábeli tornya, s abban végül saját síremlékét találja.
Nem nagyon akartam hinni Octaviának, de olyan meggyőzően beszélt festészetem nagyságáról, hogy végül a többit is el kellet fogadnom. Olyan nagy festő leszel, mondta, hogy emberfia föl nem érhet odáig, s te magad onnan föntről szemléled majd az életet, melytől elszakadni lelki gyengeséged miatt persze sehogy se bírsz majd, s a látványba épp művészeted tetőpontján beleszédülsz, s saját hegyed szakadékaiba zuhansz. Ott rajtad már senki sem tud majd segíteni, és ha tudna sem akarna.
Akkor én, megriadva fölfestett életutamtól, Octáviát egyéb lehetséges jövőképek tudományáról kezdtem faggatni, s ő kilátásba helyezte, hogy az bizony megnyitható, s ő nekem abban segíteni is fog, aminek révén számomra üdítőbb jóslat megalkotása is lehetségessé válik. S valóban, egy közös rituálé keretében az életem egy új, addig falnak gondolt ajtaját kinyitottuk. Octavia akkor nekem 40 nap hallgatást, teljes némaságot és szótlanságot írt elő, hogy ha majd a 40 nap letelik, azon új ajtón bekukkanthatunk, s ott egyén kínálkozó jövőimet számba vehetjük, hacsak nem álajtóról van szó természetesen, mert akkor persze újabb faltörő mutatványra fogunk kényszerülni. Octavia önmagára pedig 40 napos felejtéskúrát bocsátott, hogy az egyszer már meglátott jövőt ne olvassa majd rám újra. Csakhogy közben elfelejtette azt is, hogy engem némaságra kötelezett, s elfelejtette az egész jóslás-históriát, a kinyitott ajtót és minden egyebet, s így történt, hogy azon bizonyos napon házából és életéből hallgatagságom miatt kiutált. Én pedig e némaság közben igazán új felfedezéseket tettem, így például kifüleltem Octavia hamisságát éppúgy, mint a magam valódi elkötelezettségét a nagystílű művészet mellett, és a kisstílű emberek ellen.
Mindenesetre a kinyitott ajtón nem mentünk be, ott egyéb lehetséges sorsaimat nem vizsgáltuk meg, hanem azt az ajtót bizony nyitva hagytuk. Néha úgy érzem, ha azon az ajtón mégis beléptem volna, menten szörnyethaltam volna. Máskor a végtelen boldogságra gondolok, melyet választhattam volna ott magamnak. De leginkább a titok titokzatossága izgat, s emiatt lehet az is, hogy egész hosszú életem során hagytam magam vergődni a kérdést illetően. Mert az ajtót bármikor bezárhattam volna, vagy oda más boszorkány segítségét kérve mégis behatolhattam volna, ezt azonban nem tettem meg. Rettegve éltem az életemet inkább, s rettegek most is, ha erre gondolok. Mert az a nyitva hagyott ajtó maga a nemtudás, maga a jámbor és bamba halál, mely úgy csap le az emberre, hogy minden korábbi működését kétségbe is vonja. De a nemtudásban rejlik a születés titka is, s mindannyiszor, amikor a halálon naponta át- és átesek, megélem az újjászületés hatalmas tisztító élményét is. Erről többet azonban nem szívesen beszélek, hiszen ez jóval inkább a hallgatás és a szótlanság terepe, mintsem a csacsogásé.
Ennek szellemében az önarckép és Egmontius jó darabig csöndben mélázgattak magukban, majd a kép így szólt:
- És mi lesz a festménnyel?
- Megmondom – felelt Egmontius. Hisz ha azon ajtót nem is, Octaviát ha már újra kinyitottam, le kell valahogy zárnom. És végül ki más lett volna Octavia, mint életem titkos ajtajára vetülő árnyék, ki engem, mint labirintusban bolyongót, önmagának tulajdonított felsőbb tudásával eligazítani igyekezett az élet sűrűjében, összetévesztett egyrészt tehát a gyerekével, másfelől pedig mégis rám, mint bolyongóra bízva az út tényleges megtételét, ő maga csupán tévelygő lelkem árnyékába bújva izmosítgatta tovább szigorú és könyörtelen lelkének sivatagát.
A portréra, melyet Egmontius Octaviáról festett, valóban csak a lány arcának árnyéka került, de a szemei nagyon is élőn kacsintottak ki a vászonról, oldalra pislantva sejtetvén a helyes utat, melyet a szemlélőnek a képen követnie kell. Octavia a sötét ajtónyílásra veti a tekintetét, s démoni lényéből a nézőre egyre csak ezt lövelli: „Válassz, válassz!”
Egmontius újra és újra megborzongott, ahogy elkészült festményét vizsgálgatta, majd végül így szólt Octaviához:
- Látod, Octavia, mégiscsak örök árnyékod foglya maradsz, mert bár szívesen nyitogattál ajtókat mások életén, a magadén egyetlen kilincset sem mertél megragadni. Pedig akkor talán a világból valamit megérthettél volna, s talán belőlem is, de te túlságosan magaddal voltál elfoglalva, magaddal, ki a másikra bocsátott sötétségben kormányzói minőségben ismerted fel saját lényed. De te csupán a sötétség maga voltál, saját tikos kamrád, s ha akkor nem lettem volna melletted, most még kontúrokat, világító szemeket sem festhetne neked senki, és akkor benyelne kíméletlenül és némán a legmélyebb éjszaka.
Úgy viseld hát maga ezen a portrén, mint ahogy én folyton rettegő életemet viselem magamon. Ha csak pislantani mersz is, a fekete árnyékban rögvest megsemmisülsz. Hát látod-e már? Látod-e már, Octavia, örök nyitottságra ítélt szemeiddel, mit találhatsz abban a szobában, melyet várbörtönül szánva, a gyűlölt és rajongva imádott idegennek, mint a folyamatos halál fészkét, számomra megnyitottál?
