Egy próbafolyamat stációi - 12. rész
Mitől rendező a rendező? Például mi a dolgunk nekünk, rendezésre vállalkozó egyedeknek, ha az előadás már kezdi beteljesíteni önmagát? Ha már filozófikusan elrendeztünk mindent, vagy majdnem mindent, ha már látjuk nagyjából egyben az előadást, ha már érzékeljük a legfőbb vonalakat, és a morzsákat is gondosan és biztos kézzel söprögetjük a konyha- avagy boncasztalon, ha már tudjuk, hogy csak idő kérdése, hogy a darab megtalálja ritmusát, tempóját, a szerepek hamarosan felöltik kívánt színeiket, szóval ha már létrejött a világ, amely immár akár önjáróan is felépíthetné önmagát? Mit tegyünk hát ilyenkor, izgága lények?
Másfelől viszont rengeteg a dolog. Díszletek, jelmezek, utolsó nagy simítások a dramaturgián, a befejezés kérdései, a hőmérséklet dinamikus fenntartása, sőt, fokozása, a csapatszellem, szakmai aprómunkák, világítási problémák, a zenei vonal újragondolása, az utolsó színek következetes fölpakolása a palettára.
Az aprómunka nagy koncentrációt kíván. A nagy esztétikai gondolatokat és törekvéseket ez kapcsolja össze az érzéki előadással. Ebben a fázisban az emlékezet nagy segítség, avagy a főszereplő. Hogy valóban ezért indultunk-e neki, amikor elkezdtük? Hogy milyen színházra is vágytam, mielőtt ennek nekiindultam. De mindezen már nem lehet merengősen, oda-odagondolva foglalkozni, miközben másképp sem lehet. A Brutus most betölti teljes lényemet. Minden gondolatom alapjává vált. Nem szabadulhatok tőle. Már a Toldi mozi pultján is a Brutus-szövegpéldány egy részlete találtatik - az egyik színészem hagyta itt. A moziban Kleopátrával találkozom (Nyugalom), és alapvetően mindenhol fiak küzdenek vélt apáik mellett-ellen: a hírekből is ezeket a háborúkat olvasom ki, az emberi viszonyokban is ezt látom, valójában ezt a szenvedélyt kutatom, kutattam mindig is.
A szenvedély önmagában nem romantikus dolog. Olykor kicsinyes harcokba kényszerülsz, lehetlennek érzed az egészet, az egyetemet, ezt az országot, ezeket az embereket, akik körülvesznek a tétova, sehová sem haladó, depressziós és szenvedély nélküli életeikkel, a bürokratikus, túlhajszolt rendszereikkel, a biztonság ostoba látszataival, megrögzült szokásaikkal, hajlíthatatlanságaikkal, és alapvető kultúraellenességükkel.
És mégis: vannak helyek, mint itt a Toldi mozi, amott a Sirály, tele csupa nyitott és lelkes (vagy épp kevésbé lelkes) emberekkel, akik hisznek, és mindennek ellenére csinálják. És vannak helyek Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Veszprémben, ahol valami születik. És végül vannak vidékek legbelül...
...az emlékezet zugaiban, arcokban, tekintetekben, nyílt helyzetekben feltáruló közös sorsérzetek. Van például a Cat-et játszó Balázs, aki most Dosztojevszkijt olvas, a Félkegyelműt, mert a múltkor azt találtam mondani, hogy ő egy Miskin herceg. Emlékszem, egyszer a filmrendező felvételin volt egy kérdés, hogy melyik ismert regény- vagy filmhőssel érzek azonosságot. Akkor a Megáll az időből a főszereplő srácot hoztam fel, Dinit. És most afféle Pierre-ként nyomom. És mégis vagyok az is, aki akkor voltam. Jó kérdés, hogy lúzer vagyok-e, aki tapossa kérlelhetetlenül a maga vesztes ösvényét, vagy győztes, aki átlépi a Rubicont. De szükségünk van önazonosságra. A kocka el van vetve...
A szenvedély nem csak indulat. A szenvedély kegyetlen őszinteség is. De a kegyetlenség sem csak indulat lehet. Lehet a csoda előtti elesettség is. Vagy a hit, vagy a kételkedés maga. A kegyetlenség másik végpontja a kegyelem. És akkor a fél-kegyelem...
Valójában Cat is félkegyelmű. De erre sosem jöttem volna rá, ha nem Balázsra osztom a szerepet. És mi mást keres Cat saját karaktere, Brutus számára, mint kegyelmet? De erre azt hiszem csak a legvégén jön rá. Ez a kegyelmi pillanat hiányzik még az előadás végéről. De ez úgy, ahogy például a ma este látott Nyugalom című filmben megvalósul, nem lehetséges. A Tarkovszkijra hajazó, a lakásban eleredő, parkettára ömlő eső önmagában helyes gondolat, de nem a film saját nyelvén történik meg. Mint ahogy egyébként ennek a cseppet sem rossz filmnek az a legnagyobb baja szerintem, hogy nincs saját nyelve, nincs stílusa. A Brutust végtelenül nehéz befejezni, mert egyetlen pillanatba kell sűríteni egy teljes nyelvet. Ez a cselekményből adódik. Ehhez Tarkovszkij nagyon értett, Tarr Béla is ért, és még páran. De mi nem emelhetünk át senkitől semmit, ahogy Alföldi tette. Nekünk van nyelvünk, van saját stílusunk szerintem. Van saját problémánk is, amelybe egyre jobban belemélyülünk. A jó befejezés, annak feltárulása először lelki szemeink elé, majd színpadunkra bizonyára kegyelmi pillanat lesz, kegyelmi pillanat ebben a kegyetlen világban, ahol élünk. Ha ez nem történik meg, akkor mi nem voltunk elég kegyetlenek önmagunkhoz.
Még 2 hét van a premierig.
Olykor egy-egy dolgot megtenni nem is olyan bonyolult, mint gondolnánk. Ma Süti odament Alföldihez a film és a beszélgetés után, és meghívta őt a Brutusra. Ő pedig beírta az időpontot a PDA-jába. Hm... Meglepődnék azért, ha ott lenne. De ki tudja, régóta hiszem úgy, hogy vele is lesz még dolgom ezen a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése