A hét elején részt vettem Szabó Réka műhelymunka és válogatás címen hirdetett kurzusán, néha szoktam ugyanis ilyesmit csinálni, a magunkfajta szívesen lát, tanul attól, akitől éppen lehetséges. Aztán majd 40 táncos között találtam magam, és Katát is, akit én csábítottam oda. Szóval néztünk nagyokat. No nem is az elején, bár már bizonyos bemelegítő gyakorlatokhoz sem találtam a testemet elég rugalmasnak. Majd ezen dolgozni kell, ezt jól tudom, a lehetséges biológiai adottságokig.
Még jó, hogy 4 éve űzöm-hajszolom a mozgásszínházat, így aztán csak ragadt rám egynémely kontakt-táncos elem, meg improvizációs készség, meg még holmi testtudat is, meg bátorság és nélkülözöm a szerepléstől való félelmeket, - mindenélkül igen nagy bajba jutottam volna.Aztán jött az a bizonyos mozdulatkombináció a Lomtalanításból, hogy azt tanuljuk meg, ugye. A röpke táncos hölgyek-urak még csak-csak bírták követni valahogy a tempót, az én színész agyamnak azonban mindez ilyen rövid idő alatt igazán sok volt, elvesztettem a fonalat, majd bölcsen szemlélődésbe fordultam inkább. Vigasztal, hogy a táncosok közül sem tudta mindenki megcsinálni.
Kívülállásom
Hogy ilyen szerepben találtam magam, mit sem jelez jobban, mint színészi vénámat. Ugyanakkor el kellett gondolkodnom ennek kapcsán egynémely dolgon, ami az életemet sokféleképpen érinti. Mert ugyan mondhatom én, hogy táncosok között színész vagyok, de színészek között meg kénytelen vagyok magam mozgásszínészként definiálni, de a mozgásszínészek között viszont mindenképpen meg kell említenem, hogy én vonzódom a szöveges színházhoz, és amikor még ebben a kategóriában is találok hasonlatosságot valakivel, akkor be kell valljam, hogy nem csak színész, de bizony író és rendező is vagyok, sőt, társulatvezető. Ott viszont már szinte csaknem egyedül vagyok, kivéve, hogy vannak páran, akik híresek, én viszont nem vagyok híres. Definiálni magam tehát csakis végső egyedülmaradásom árán tudom. Pedig milyen jó lenne tartozni valahova, mondanám, ha szentimentális lennék.
De így volt ez mindig is! Sem újságíró, sem jegyszedő, sem mentős, sem matematikus nem voltam teljesen. Szerelmes is mindig csak megkülönböztető jelzésekkel, csakúgy mint gyerek, barát, vagy albérlő, egyetemista, statiszta, kollégista, esztéta vagy kritikus. Amikor Zalaszentgrótra jelentkeztem a színházas és filmes táborba 18 évesen, kiderült, én vagyok az egyetlen filmes. 200 ember színházat csinált ott, én egyedül a büfében ültem, és a forgatókönyvön törtem a fejem, kamera is alig volt, a szervezők zavarban voltak, és persze mindenki rajtam röhögött. Amikor viszont filmrendező szerettem volna lenni, különösen hogy díjat is nyertem már kisfilmmel, túl tapasztalatlannak tituláltak. Amikor színházrendező szakra felvételiztem, már túl tapasztalt lettem. Nem vagyok iskolázott semmiben, de nem is hagyták soha, hogy rendesen iskolázzam magam. Amikor meg hagyták volna, abból én nem kértem. Lehet hogy innen gyökerezik mizantrópiám?
Valójában csak egyetlen helyen érzem otthon magam, és annak, aki valójában vagyok: éspedig a saját mindenkori társulatom vezetőjeként. Az előző csapatot ezért robbantottam szét: már nem éreztem otthon benne magam. És ez ilyenkor nálam végzetes érzés.
A táncosok munkájáról
Egyrészt van a táncos-agy, ami merőben különbözik a színész-agytól, ezt azért mindig is sejtettem, de most alaposan megfigyelhettem. Itt a koreográfia, fogják, nekiesnek. Semmi töprengés, semmi morfondírozás, semmi filozófia, hogy ez most mit jelenthet, jó-e egyáltalán, nem, ők már csinálják. Én meg a magam módján próbálom megérteni, megjegyezni egyáltalán, mi miután jön. Tudom én, hogy a test is gondolkozhat, - de kérem, a gondolat az nem mindig improvizáció?! - meg hogy nem kellene agyalni, csakhogy! Engem a koreográfia - ez sem, más sem, mint egy megoldott matematikai egyenlet - egyáltalán nem érdekel. Engem az ember érdekel, aki táncol. Aki fejt, aki megold! Csakhogy itt nagy ravaszság van kérem! A táncost nem érdekli önmaga mint ember, mint lét-forma, őt önmaga mint test-forma érdekli. Engem az meg egyáltalán nem. És itt van egy nagy különbség: Réka koreográfiája működik az ő testére, az ő idegeire, úgymond hiszti-játékára, de egyáltalán nem működik a többi táncos 90%-ára. Na jó, persze, egy válogatás során ennél jobb mérce nem is kell. (Erre még visszatérek!)
Aztán itt van viszont a tánc maszkja-ügy, hogy megint a Barbára utaljak (lásd idézet oldalt a fotó alatt), márpedig a társaság fele legalább folyamatosan ilyen maszkot hordott magán, még az improvizációkban is. Hol van a táncos előadói minősége? Egyáltalán mi az? Egyéniség? Őszinteség? Vallomás? A Grotowski-féle negatív út? Vagy az akármilyen zárt formán belüli spontaneitás? Talán mindez együtt.
Eltáncolt nevek, avagy bemutatom magam
Volt azért sokféle gyakorlat, ami nekem nagyon hasznos volt, tovább vihetem, megmutathatom a csapatomnak, átalakíthatom a saját nyelvemre.
1. A futás: azonos lábdobbanás-ritmusban 9 percig futunk körbe-körbe, azt csinálunk, amit akarunk, majd megbeszéljük, és persze megismételjük! A második körben a tanulságok összegződnek, elképesztően erős figyelem egymásra, elképesztő energiacsere!
2. A zenészért párbajozunk: ketten táncolnak külön stílusban, a szaxofonos zenész arra improvizál, aki jobban inspirálja. Rendkívül mulatságos, olykor nagyon-nagyon szép etűdök alakulnak ki, különösen, ha a zenész váltogat, mert mindketten inspirálják. Jó humorú, bátor zenész kell hozzá, és itt volt!
3. Kontakt-tánc: úgy, hogy az egyik állandóan érintkezni akar, de a másik fél tőle, próbálja lerázni, távol tartani, míg kifelé fenn kell tartani a minden rendben látszatát. Gyanítom, ezt a gyakorlatot tisztítani kell, hogy a benne rejlő nagy lehetőségek felszínre emelkedjenek, de így is izgalmas volt.
4. Legyél macska: a macska mindig tud az egész testéről. Még akkor is, ha éppen látszólag semmit sem csinál. Mozogjunk úgy csoportosan a térben, ahogy a macska a testében él! Improvizáció kevés vagy sok színészre.
5. Név és tánc: a csoport körbeül, valaki táncol középen, s közben beszél a saját nevéhez való viszonyáról. Szereti-nem szereti, milyen bece- vagy gúnynevei voltak, hogyan viszonyul ezekhez, mi szeretne inkább lenni, stb. Ezek rövid etűdök, 2-3 perces minivallomások. Fontos, hogy tánc közben beszéljünk, és ne a tánc szüneteiben, bár ezt a szabályt "Gőzpista" etűdje mint kivétel erősítette. A gyakorlat sokféle irányba eltolható, attól függ, ki mit keres benne, ki merre szeretné fejleszteni a társulatát vagy milyen színházat-táncot kíván majd létrehozni. Azonban bizonyos, hogy alapvetően a tudattalan mozgásaira épít. Nem tudsz sem a táncra, sem a szövegre olyan mértékben figyelni, ahogy megszoktad, a figyelmed mégis aktívabb, mint általában. Mondjuk kb. 2/3-nyi tánc, 2/3-nyi szöveg, de az együtt 1,5! Szóval kinyílik egy koncentrált tudattalan, egy fegyelmezett spontaneitás. A tánc is, a szöveg is, a kettő viszonya is, friss lesz, meglepő, és mégis pontos!
A feladat nyilván helyettesíthető más szóbeli megkötéssel, de fontosnak tűnik, hogy olyan téma legyen, amelyen nem kell külön elgondolkoznia a résztvevőknek, hanem amelyekkel úgymond együtt élünk. Néhány hirtelen ötlet: beszélni a lábfejemről, vagy a kézfejemről (és egyéb testrészek is szóba jöhetnek); mit tennék, ha király lennék; ha nyernék a lottón; és talán egyre lehet dramatizálni, etűdcímek: Don Quijote lázálmai, Rozenkrantz és Guildenstern politikai beszédei, Hamlet sóhajai, stb. De mielőtt vadabb terepre merészkedünk, drága színész barátaim, mindig kezdjük az egyszerűbbek felől! Aztán persze el lehet mondani így előre megírt szövegeket, saját irományokat például adott témában, vagy verseket, akár úgy is, hogy csak magunkba mondjuk. És máris Oleg Zsukovszkij műhelyében kötünk ki!
Volt egy menet, míg a közel 40 ember végignyomta a szólóit, köztük néhány szenzációs megnyilvánulással. Mik vannak néha a nevek mögött, miféle öntudattal bírnak emberek! Csodálatos, játékos, olykor megrendítő!
Réka ízlése inkább abba az irányba dől, hogy a mozgás és a szöveg fusson két külön pályán, míg többeknél, talán nálam is, inkább a spontán összekötések, kvázi illusztrációk mentén haladt a dolog. Ez akkor lehet érdekes, ha abszurddá válik, vagy költőivé, mint egy haiku. Számomra úgy tűnik, ez lehet a legizgalmasabb út a gyakorlatban. De milyen fontos, amit Réka mondott! Mindenki próbálja ki a másik utat is.
Nos, igen, színészeim, van mit tanulni a táncosoktól! Táncosaim, van mit ellesni a színházból. De Szabó Réka Társulata, mint ez a műhelymunkában, és előadásaikon is kiderült, éppen ebben a köztes tartományban halászgat. Inkább táncos, de játékosan. És egyszer talán a koreográfiák kódjait is feltörik majd azok, akik eleget gyakorolják őket. És akkor tánc és színház, nohát, összeér!
(És ígérem, egy év múlva én is megcsinálom az akrobatikus elemeket, mert baromi jól néznek ki!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése