A film Viggo Mortensen főszereplésével készült, nem mondom el, miről szól. A sajtó erről beszámol eléggé, én másról szeretnék most beszélni. Valami olyasmiről, amit azért komolyan kell vegyünk. 500 embert koordinálni egy poros tábor kellős közepén, nos, ez igen nehéz, bár a produkció mindent megtett, amit tudott. Kaját is kaptunk, napi kétszer valami híg kávét (volt benne minden egyszerre), naptejet (le ne égjünk), bíztatást (még ezt bírjuk ki), dorgálást (itt nem lehet dohányozni).
Itt van Viggo Mortensen festménye, önarcképe, a neten találtam. Nohát gondoljunk most minden statiszta lelke elé-mögé ilyen képeket. Lássuk jobban a valóságot. Képzeljük el a valóságot!
A Rab Urak között volt mindenféle szerzet. Hajléktalonoktól kissrácokig, okosoktól kívülállókig (mint magam is), szép emberek és csúnyák, eszesek és bolondok. Ott járkáltunk föl és alá két napig a csíkos pizsamában. Az idő nagy részét elmélkedéssel töltöttem. Nem szívesen beszélgettem. Legfeljebb végighallgattam a monológokat a magyar valóságról, volt gyári munkás beszélt nekem arról, hogy verték szét a Taurust (gumigyár), tanár tartott kiselőadást a magyar gazdaság kérdéseiről, ostoba filmekről beszéltek, vagy csak hallgattunk, én a Don Quijote olvasásába merültem, mások újságba, egy SS-t játszó amerikai srác Radnóti Sándor (tanárom ő nekem, esztéta!) könyvét olvasta Hamisítás címmel - angol fordításban.
Egyszer felmásztam az egyik őrtoronyba, onnan néztem át a tábort. Senki sem szólt rám. Még a főszereplő korabeli autójába is beültem egy lopott pillanatban. Megtaláltam a szövegkönyvet. Apró kis kellékeket: térkép, ilyesmi.
Micsoda szabadság, micsoda tétlen várakozás a filmesekre! A statiszta élete, akár egy rendszer elítéltjéé: mit tudtunk mi a filmről, arról, mi történik majd a következő pillanatban! Hányszor beállítottak kezdőpozícióba (stand-by position!) anélkül, hogy történt volna valami. Azért a két másodpercért, amíg átvonultunk a kamera előtt. Hányszor átnézték a ruháinkat, sminkünket (volt az is bizony, sebem, herpeszem, koszom!). De milyen nagy csönd lett arra 8 percre, amikor a kamera forgott! Micsoda koncentrált végállapot! Micsoda minőség! Nem tudom, ezt filmezték-e, de megtörtént. Isten bizony megtörtént!
Ez is egy szerep volt. Nem nagy szerep. Egészen pici szerep. Én ezt már feldolgoztam egyszer, A fénydublőr avagy a szabadságharc mártírja című kisfilmemben! Nem tévedtem, bizony nem! Most meg Rab Úr lettem két napra. Éppúgy nem találtam ott sem a helyem, mint máshol. S épp annyira mégis megtaláltam. Leskelődtem, elmerengtem. Sokat gondolkoztam azon például, hogyan lopjam el a rabruhát. De nem tettem, még a sapkát se, pedig azt igazán könnyű lett volna. De a teljes kosztümöt is ellophattam volna. Egy teljes rab-jelmez! De nem loptam el, nem is tudom miért. Nem is tudom miért, de - bocsássátok meg e hasonlatot - én magam mint a Sorstalanság főhőse, elkezdtem magam otthon érezni a lágerben. A díszletek között, ahol életre kelt egy szelet másmilyen valóság. És nekik, a valóság megteremtőinek fogalma sem volt arról, milyen mélyen átéltem, megformáltam a magam szerepét abban kis sétában, pedig úgylehet nem is látszok majd a filmben. De hát nekik szólt ez egyáltalán? Nem, nem nekik szólt. Magamnak, a Senkiföldje Hermészének. Én is világot kreáltam ott, nem csak ők. Valami meg születik együtt is, egy film, ami 2008-ban majd ott lesz a mozikban, jó lesz-e, rossz, nem tudom. Csak a magam szerepét tudom, csak azt éltem át.
Hogy a történelem milyen szerepet szán nekünk, ezt érezni, akármilyen parány is, felemelő érzés! De hogy érezhetnénk ezt abban a káoszban, ami minket idekint, a való világban, mintegy valóságként, folyamatosan körülvesz?
Ember, szemet a végre vessél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése