Miranda

A Vihar-levelek második darabja
Ezt az írást Fehér Anitának ajánlom, aki egy tőle idegen rendezésben egyszer csodálatosan szólaltatta meg színpadon Mirandát. Ez a levél igazából az ő hangján íródott, legalábbis ahogyan bennem az ő hangja megszólalt.

Édesanyám,

Bár nem ismerlek, s be kell vallanom, nem is emlékszem Rád, a szívemben élsz. Vajon Te ismersz, látsz engem; tudod-e, hogy létezem, tudod-e, hogy sokat gondolok Rád, vajon Te is gondolsz-e olykor énreám?

Látod, ismerem az írás mesterségét, s mégis sohasem írtam még levelet, hiszen nem volt kinek s miért írnom. Ismerem az állat- és növényvilágokat, de – kevés kivétellel – nem tapinthattam még meg fajtáit, ismerem a városok és földrészek és tengerek neveit, de sose láthattam őket, sosem járhattam bennük. Ismerem a szabad szél táncát, a felhők vándorlását, a hajók alakját, a történelmi hősök cselekedeteit, de táncolni csak a széllel, vándorolni a felhőkkel, hajózni csak papírcsónakkal, harcolni csak a szutykos Calibánbánnal engedett a Sors. Hallottam a születés titkairól, de a fejemben mégiscsak úgy él, mintha a tengerből születtem volna, és Te, édesanyám a tenger mélyén rejteznél, drágakincs-birodalomban.

És ismerem a szerelmet, holott nincsen kibe szerelmesnek lennem.

Atyám, férjed, jó ember. Bölcs tanítóm, ki elől sok tudásom titkolnom kell, hisz így is oly nagyokat sóhajt, mikor a tengert szemléli, s bármily büszkén hordja terhét, előlem nem rejtheti tenger bánatát. Olykor hosszú időre, ócska, hatalmas kabátjába burkolózva, pálcával kezében sétára indul. Úgy tesz, mintha dolga rengeteg volna, sok szemlélni és ellenőrizni való, mintha ő lenne a sziget hajókapitánya. S sorba osztaná a parancsokat a láthatatlan legénységnek. Esténként fürdővizet készít nekem, s hagyom, hadd tegye, pedig magam is képes lennék már rá. Lefekvéskor szépen mosolyog, a szeme ragyog, s mintha mesében lennénk, álmot bocsát rám, és én kislánykorom óta mindig elalszom ilyenkor, mert nagyon szeretem ezt a játékot.

Kérdeztem sokszor már, honnan, s mi végre vagyunk itt e szigeten. Atyám nem válaszolt, csak belemarkolt a homokba, felemelte, s a szélbe szórta a szemeket. Aztán lehunyta a szemét és mosolygott. Úgy értettem mindezt, ahogy szánta.
Rólad is kérdeztem, egyszer, amikor megtudtam a születés titkát. Gyönyörű asszony volt, mondta, s akkor, abban a pillanatban, a születéssel együtt a halál titkát is megismertem. Többször nem kérdeztem rólad, inkább sokszor a tenger tükrében, a saját képmásom alatti mélységben, valahol a tükörképem és a kövek közötti fénytörésben kerestelek. Nem akartam megtudni a titkod, csak a titkod milyenségét. Nem akartalak megismerni, csak tudni, hogy létezel. Egyszer nagyon sokáig futottam a szigeten, magam sem tudtam miért, csak vágtáztam teljes erőből, és egyszer csak hirtelen megálltam, visszatartottam a levegőt, és meghallottam a szívem dobogását. Akkor tudtam meg, hogy létezel. Olyan öröm töltött el, olyan forróság, hogy majdnem végképp elfelejtettem levegőt venni, de ahogy levegőt vettem, hirtelen zokogni kezdtem, és ott helyben órákon át sírtam. Atyám talált rám sötétedéskor. Karjába vett, hazavitt, elmondta az álomigét fölöttem, de akkor én – akkor egyszer csupán – csak színleltem az alvást, hallgatóztam, ahogy atyám fennhangon beszélget valakivel, és nagyon megijedtem, mert hirtelen azt hittem, hogy Veled beszélget rólam, alig bírtam ki, hogy moccanatlanul színleljek tovább, de kibírtam valahogy, és csak figyeltem és minden pillanatban előre éreztem átölelő karjaid, aztán rájöttem, hogy buta voltam, csak Calibánbánnal beszélgetett, de mégsem, ahhoz szokatlanul kedves volt, és akkor már tudtam, hogy csakis egy szellem lehet, akivel atyám társalog, egy szellem, akit atyám képzel el magának ebben a pokoli magányában, és akivel titkos szövetséget kötött, hogy engem együtt felnevelhessenek, és hogy az én ép elmémért cserébe atyám a tébolyba varázsolta magát.

Édesanyám, csak Neked mondhatom el ezentúl, amit előle titkolnom kell. Én akkor hirtelen felismertem, hogy atyám tébolyát csakis az én ép elmémmel tarthatom féken, éppen úgy, hogy értelmet adok ennek a tébolynak, és akkor azt is felismertem, hogy ez a téboly az egyetlen lehetőség, hogy ne borítson el minket a teljes értelmetlenség óceánja.

Azóta is játszom ezt a játékot, amiben tényleg elalszom, amiben tényleg nevelődöm, amiben tényleg tisztán tartom magam hófehér kebellel, hiába lőtte már belém Vénusz összes vasnyilát.

De tudom, ha majd ott állok egy szent látomás előtt, és az életem kell adnom valakinek, akkor atyám tébolya sem lesz elég, hogy visszatartson, de ahhoz sem, hogy félredobjam az álságos szemérmet, és akkor Rád lesz szükségem, aki megfogja majd a kezem, és én bátran, behunyt szemmel végigsétálok veled a tenger felszínén, oda, ahol a tükrökben a képmásom a te arcod lesz.

Nem ismerlek, de szeretlek.


Miranda