Egmontius egy bágyadt nyári délutánon kertjében ücsörögve feltette magának a kérdést: hogyan lehet, hogy a szerelem földi pályafutása során mindezidáig úgyszólván elkerülte. Erre vonatkozóan a mester a következő sorokat vetette jegyzetfüzetébe:
„Végigtekintve most mindazokon a nőszemélyeken, kikkel valaha dolgom akadt, könnyű szellőcskéknek mutatkozik valamennyi. Sem jeges vihar, sem tikkasztó hőség nincs közöttük. Halovány álompótlékok voltak csupán, ajtókban sugdolóztak, szomszédok macskáit etették, kertekben hevertek tétlenül ölelésre várva, külön jövőket álmodtak maguknak, de rám kényszerítették jelenüket. Mindezt én, mint az embergyűlöletre oly fogékony, érzékeny lelkű művészember, magamba fogadtam tőlük, kik összességében mind undorítóak és terméketlenek voltak, elfért bennem minden hiábavalóságuk, burjánzó feleslegeik, melyeket alázattal megőriztem, hogy amikor végül közös életünket megunták, mint úticsomagot nekik azt mind kiadtam. Volt például egy magát igen nagy filozófusnak tartó hölgy életem egy szakaszában, ki egész nap csak a függőágyban hevert, és ott hajmeresztően suta gondolatokkal szórakoztatta magát. Egyszer alvás közben portrét készítettem róla, melyet ő felébredvén kába álmaiból, önmagára nézvést mélyen sértőnek talált, s hirtelen nagyon felélénkülve engem minden szörnyetegnek elmondott. Egy másik folyton egzotikus utazásokra akart rábírni, engem, ki köztudottan természetjárás- és társasút-gyűlölő vagyok, s ha utazom is, csupán egyedül, és csakis mesterségemhez szükséges tanulmány- és élménygyűjtő utakra vállalkozom, vagy esetleg – ilyenre is akadt példa – különleges munkák elvégzése céljából indulok neki az idegen földeknek. Mint például A tenger apokaliptikus színeváltozásai című képem elkészítése végett, amikor is Portugália partjainál töltöttem három teljes évet a gigantikus mű munkálataival, vagy mikor azon bizonyos kolostorba visszatérvén a szerzeteseket egyenként megfestettem. Így aztán a szerelem, mint olyan, életemre nem volt sosem jellemző.”
Az idő előre haladtával azonban Egmontius a leírtak igazságát magában megöblögette, s bizony kénytelen volt még a következő sorokat is hozzáfűzni irományához:
„Másfelől ezek a nők lelki értelemben csodálatosan érzékenyek, és fizikai létüket illetően rügyet fakasztóan érzékiek voltak. Földszagúak, falevél-illatúak, eső utáni sűrű párával ölelkezők, vagy fojtott tűzben nyugvók; csendes léptű patakokról álmodtak, duruzsoltak álmukban, apró rándulásokkal adták át magukat az elalvásnak. Én ezekre az álmokra, mint a gátlástalan önfeladás megvalósulásaira, féltékenyen, de az őrzők szép komolyságával felvértezve füleltem. Ezek az álmok messze ragadták őket tőlem, s mégis talán a legközelebb. Csak én tudtam róluk akkor, egyedül csak én, s rájuk eső figyelmemmel tartottam benn őket a létben. Sosem aludtam el előbb, talán ezért nem érezték magukat olyan fontosnak, mint amilyen fontos a magam számára akkor lehettem.
Elrabolva tehát e nők álomlényeit, mintegy beléjük költözve éjszakánként, testi zugaikban titkos sétákat tettem, s ébrenléteikben is már csak álmodó testeiket láttam, azokat mélyebbnek, varázsosabbnak, igazabbnak véltem éber változatuknál, de ők saját gazdag lényükről mit sem tudtak, önmagukat felszínekkel kábították delejbe, s akkor már önmagukról való tudásukat szánalmasnak találtam, lenéztem, megvetettem e nappali létezőket, gyűlöltem őket, mint akik bezárják előttem az éjszaka csodálatos kincsesbányáit. Olykor egy-egy mozdulatuk által testük újra kinyílt, nevetésüket hallván például a hasukba tekinthettem, a hús minőségeit csodálhattam öltözködéseik közben, véletlen pillantásaik folytán végigsimíthattam belülről csontjaikat.”
Azon az éjszakán Egmontius álmában megjelent e régi hölgyek egyike, és a mesternek idegen férfiakkal kellett vetélkednie érte. De végül a földön találta magát, a nő testéből egy amőbaszerű óriási petesejt fojt ki, és belecsorgott Egmontius fülébe. A festő egy hatalmas, sivár jégmezőn feküdt akkorra, s maga alatt látta a vízben úszkáló férfiakat, és a nő, ki az előbb még ígéreteivel halmozta el, már sehol sem volt.
Így aztán másnap Egmontius így folytatta töprengéseit:
„A nőknél jobban csak a férfiaktól undorodom. Idegen férfiak kéznyomától, illatától nőkön. Ennek folytán roppant taszítóak saját lenyomataim is az asszonyokon, kétségbe ejt annak gondolata, hogy rajtuk ilyen módon erőszakot tegyek, s még jobban megriaszt a tény, ha ők ezt kívánják, vagy esetleg követelik tőlem, a testük megalázását várják, s hogy én is alázzam meg önmagam. A saját torz arcképem látványa azonban elviselhetetlen. Valahogy úgy kellene mindezt művelni, hogy ne hagyjunk nyomot egymáson, olyan lassúsággal és figyelemmel, ahogy a természet vési jeleit a testünkbe. Ez persze, sajnos, elképzelhetetlen.
Meg kell azonban említenem, hogy a szerelem képe, ideája, sőt érzése, folyton bennem lakozik, szerelem nélkül alkotni, élni is képtelen volnék, s hogy ez ne csupán üres létjáték legyen árva lelkem falát kapirgálón, időnként eme ideát beteljesíteni alkalmasnak tűnő nőkbe botlok, és mint most is, róluk sok szabad óráimban igen elmélyülten ábrándozok.”
Egmontius ilyen irányú feljegyzéseit ezzel lezárta, s a témában több sort nem vetett papírra. Ehelyett inkább egy nagyszabású képsorozatba kezdett, elhatározta ugyanis, hogy élete összes szerelméről portrét fest, sőt, egy utolsó képen őket mind egy csoportba helyezi el, hogy a titokról, melyet a szerelem jelentett a mester számára, művészete által – az egyetlen lehetséges eszközzel tehát – rántsa le a leplet. A műveket e hölgyek fantázianeveivel látta el, hogy azok később panaszt nála ne tehessenek.
Hogy miként elevenedett meg az egyik portré, melyet Egmontius egy sosem volt szerelméről festett meg, annak elbeszélése, valamint az összes többi portré elkészítése körüli bonyodalmak hű históriája, egy-két másik irományom témája lesz, melynek végigkövetését minden érzelmekkel bíró betűértő számára erősen javallom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése