Don Quijote-tábor, 7. nap
Tegnap immár a negyedik alkalommal vettem részt merenyei falunapon, aminek természetesen minden évben megvan az a sajátos hangulata, ami sehol máshol nem lehetséges. Különleges helyzetben vagyunk mi itt, színészek: félig bentről, félig kintről látunk rá erre a kis közösségre. A falunap pedig végtelenül alkalmas arra, hogy az itt lakók viszonyai megmutatkozzanak. Nagyon sok a megbúvó konfliktus, miközben sokakban működik a kapcsolatteremtés vágya, az összetartozás tudata. A mulatós zene, amire itt ilyenkor ropják a táncot, nem tartozik a kedvenceim közé, és nem esik jól a lerészegedett alkoholisták hőzöngése sem, amit sokszor gyilkos indulatok táplálnak. Hallom például a pletykát, ami nyilván körbejárja a falut, hogy mi igazából drogosok vagyunk, akik azért jönnek évről évre Zalamerenyére, hogy nyugodtan kábítószerezhessenek (ez nem igaz), meg aztán többen sérelmezik, hogy sokszor hangoskodunk (ez igaz), illetve hogy rendetlenséget hagyunk magunk után (ez részben igaz, de előbb-utóbb mindig elpakolunk...)
Ugyanakkor vannak páran, akikkel nagyon is lehetséges a kapcsolatfelvétel, ami szívmelengető érzés: ha nyitottak vagyunk, és engedjük, hogy belelássunk egymás életébe, részt vegyünk egymás dolgaiban, azzal jobbá tesszük a világot. Ha Adri beáll Krisztián mellé a pultba, és ő szolgálja ki a helyieket (ahogyan ez tegnap valóban megtörtént), akkor megszűnik a távolság Zalamerenye és Celldömölk és Budapest között, megszűnik a távolság ember és ember között. Ez azonban egyszerre veszélyes is, hiszen ekkor kiszolgáltatjuk magunkat egymásnak, amivel félő, hogy vissza lehet élni, ellenünk lehet fordítani. Aki szeret, az sebezhető.
Ilyen a színház is, az én színház-ideálom: ha a színész a cselekvései által olyan helyzetbe kerül, hogy feltárja önmagát, akkor a néző számára lehetőséget nyújt, hogy kapcsolatot teremtsenek, hogy ezáltal közelebb kerüljenek egymáshoz, közösségi értelemben is, és együtt jobbá tegyék a világot. Kicsit naivan hangzik, de mégis erről van szó.
Faluhelyen, mint Merenye is, ahol a zárt közösségnek megvannak a maga saját, kialakult íratlan szabályai, melyek sokszor éppen arra szolgálnak, hogy az egyes emberek ne legyen sebezhetők, éppen ellentmondanak azoknak a törekvéseknek, melyekkel mi dolgozunk: falusi szempontból "illetlen" dolgokat is csinálunk (illetlennek nevezhető például tejet köpni a buszmegálló üvegére - ez az egyik jelenetünk része, kockázatos, de szükséges). A nagy nyitottság közepette tehát muszáj illetlennek lennünk, de meg kell találnunk azt az egyensúlyt, hogy nehogy épp az ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk.
Jó példa erre a mai kocsmai jelenet próbája: egy hangoskodást kerekítettünk a kocsmában, melynek során a magát Don Quijoté-nak képzelő Attilát próbálják leszerelni azok, akiket a jelenet szerint megzavar a mániákus világjobbító szándékaival. A kocsmában az egyik éppen ott iszogató, meglehetősen lerészegedett helybéli is beszállt a hangzavarba, de őt valóban zavarta - nem is annyira Attila, hanem az általunk keltett hangoskodás.
Jogosan kiabálta bele a kiabálásba, hogy neki igenis van joga nyugodtan meginni a sörét. Mindez tehát egyszerre volt hiteles, és hatásos, de a színház célját éppen a visszájára fordította. Ennek tanulságából aztán csendesebbé tettük a jelenetet, ami egyébként is jót tett neki.
Szépen kristályosodik amúgy az egész darab jelentése.
De az, hogy a színház szorosan hozzátartozik a közösséghez, amiben él, amiben megjelenik - nos ez most óriási tanulság. Ha lenne még egy hetünk, nyilván még pontosabban rá lehetne illeszteni a munkánkat erre a közegre - nem csak az itt élő emberekre gondolok, de a merenyei helyszínekre is, melyek egyszerre valóságosak, és egyszerre díszletként is funkcionálnak. Hogy mindez valóban húsba vágó legyen, és ezáltal jobbá tegyük együtt a világot... Zalamerenyeiek, celldömölkiek, gyöngyösiek, budapestiek - együtt. Mert távolságok nincsenek, mert a távolságok legyőzhetők.
Ez Don Quijote küldetése is. Szélmalomharc ez - nem sikerülhet. De azért hinni benne - mindennek ellenére - igenis, enélkül nem élhetünk.
És vajon milyen közösségnek (közönségnek) játsszuk majd ezt az anyagot Budapesten? Milyen helyszínen (színpadon, díszletben)? Kik azok, akiket valóban érdekel mindez? A barátaink? A rokonaink?
Kik olvassák ezt a naplót napról napra?
Kik jönnek el kedden mondjuk Budapestről Zalamerenyére, hogy jobbá tegyék velünk a világot?
Fotók: Fekete Attila
