2013. augusztus 9., péntek

Elvonási tünetek

1.
2.
Elvonási tünetei
-m vannak, 
[szórakoztató]
{tükörgyakorlat}
döbbenek rá ma este. [KIFEJEZNI] Igyekszem fel-
lélegezni, 
de a forró pesti beton vissza [CSÓKOL]
-lehel rám, 
szárazon, [LEGSZEBB SZEMŰ NŐ]
levegő
-t
-lenül.

Elvonul bennem 
tünetszerű.

Látom, ahogy közlekednek az utcán, és egy-egy
részecskéjükben - mozdulatban, hajviseletben,
árnyékalakban, tartásuk jellegében - hasonlítanak,
és ilyen csekélységekkel felizgatnak, felzaklatnak.

[ZAKLATÁS]

Izgatja a zaklatás.
[A nyomában jár.
Végtelenül közeli.]

Nem tudom a figyelmemet irányítani. Le-
[FEKÜDNI]
bilincsel, lenyűgöz, 
elkábít a
[SZEMED, SZÁD]
távolság,
amibe bármely gondolatom belefut,
és amelyben aztán megroppan.

Irányít [VA]
[VA][GY]
[OK]
[K]
[Ö]
[ss]
[Z]
[pontosítás.]

Nincs mire gondoljak.
Gondol.
Amit látok, az folyton szertefoszlik,
Sokat gondol rá.
a valóságban minden érdesebb és durva. Minden súlytalan,
Alig eszik.
könnyű, értelmetlen. Mellkastájon nehéz csak, unalmas és
Folyton rá gondol.
taszító [BOLDOG] a nehézsége.

hát, így.

[NEM, NEM!!!]
[szeret][nem]
[szabad]

Az ujjaimban [szabad]ul[ok] 
az emlékek[ben],
a szememben, 
a tüdőmben, 
a hasamban, 
a térdemben
[bárhol vagy]
[bárhol vagy][ok]
- sugárzik ki minden[ki], 
mintha ölelni szeretne. 
{szentimentális sorokat írogat}
{miközben}
Öleli a semmit. 
A hiányát.

Ölel.
{a levélformaszerű befejezéssel}
{nem}
[HIBÁZIK]
[DE]
{elégedett}

2013. július 6., szombat

Naplózás az idő vonaláról, kommentárokkal

A múlt szemeit morzsolgatom - mintha összeállhatna belőlük az a kép, ami széttörött, elgurult. Mintha összeállhatnának azok a személyek, akiket elveszítettem, vagy akiket sosem találtam meg igazán. És képek még, melyeket tisztítani kell. És lelkek még, akiket megtalálni.

2012. december 31.

Telt ház Szilveszterre a Malomban! Jó érzés! Végre egy év vége, amit igazán várok. A zseniális Finita fesztivál után feltöltődve, valamint főként amiatt, hogy volt mibe munkát tenni, ebben az évben, ebben a hónapban, ehhez a szilveszteri programhoz, a Leonce és Léna (múltja, jelene, jövője, életemmel való többszörös párhuzamai) premierje, aztán persze a hely szelleme, meg az összetartás, meg hogy de jó, hogy ezt így minden nehézséggel szemben is csináljuk!


Több mint fél év telt el. Ha találgatnom kellett volna akkor, mi lesz ekkorra, biztosan tévedtem volna. Minden megváltozott. Csaknem minden, amit akkor az életben a legfontosabbnak gondoltam, már nincs többé. Vagy nincs a birtokomban. Máshol van és máshogyan van. Talán azért kellett munkálkodni, hogy a hely megszűnjön, az összetartás szétfolyjon, a nehézségek nőjenek, a többesszám kevesebb szám legyen? Mégis, mindez megtörtént, és az életnek igazán telített pillanataivá lettek. Tél volt, fáztunk - összebújt, akinek volt kivel. És a szerelem kétségeiről szóló darabból vidám ünnepet csináltunk. Lehetett tudni, hogy becsapjuk magunkat? Igen. De nem volt más választásunk...

2013. január 9.

Éljen! Nyertünk 50 ezer forintot műsorfüzetre az ELTE EHÖK tavaszi kulturális pályázatán! Mint 10 éve az ELTE berkeiben (is) működő egyetemi színház, érezve az EHÖK nem kifejezett rajongását a(z egyetemi) színházak iránt, igen szerényen ennek csak a dupláját kértük, miután a közbeszerzési kötelezettségnek eleget téve így kaptunk árajánlatot. Egyéb költségeinkre semmit. (Ja, plakátra is kértünk, de arra nem adtak.) Ezzel szemben érdemes megnézni az "igazi" nyerteseket. Például a Bölcsész Napokon fellépő zenekarok (Animal Cannibals, Irigy hónaljmirigy Supernem) gázsijára 1 milliót fizetnek ki, a Budaörsi Napokon a Mistery Gangre 500 ezret, a Bikinire 900-at, a Kerekes Napokra a Zanzibárnak 350-et, ugyanitt Compact Disco 300 ezer, Lágymányoson a Beatrice 550-et ér a Hallgatói Önkormányzat számára, itt is lesz Bikini 500 ezerért, az ELTE zenekarok fesztiválján a hang és fénytechnika másfél milla, az ELTE vizsgatemető partyn a DJ 200 ezer, ELTE Nedves Est uszodabérlés(!) 1.280.000, Jeges Estre a Műjégpálya bérlés 600 ezer (miközben a pályázati kiírásban az szerepel, hogy terembérlésre csak az ELTÉ-n belül van lehetőség... ja, uszodát akkor lehet... tényleg, színházat kéne bérelni, nem termet, én vagyok a hülye...), az Ajtósi Napokon fellépő zenekar (név nincs) 250 ezer, Vezér Napok Open Stage koncert 150 ezer... mellesleg - TISZTELET A KIVÉTELNEK! - alig van értelmes kulturális program az ELTÉ-n, azok pedig vagy nagyon keveset, vagy semmi pénzt sem kaptak a 12 milliós keretből... Ilyen világot élünk, ennyit gondol az ELTE EHÖK az egyetemi kultúráról... Mi persze az 50 ezerét is igen hálásak vagyunk, és jobb ha kussolunk, 10 év alatt igazán belobbizhattuk volna magunkat az EHÖK-be, ahelyett, hogy az egyetemi színjátszást színházi munkával próbáljuk életre kelteni.
És fel sem tudtuk használni végül. Kinek a hibája? Nyilván az enyém. Későn jött össze a program, nem volt idő végigfuttatni az egyetemi bürokrácián. A fesztivált végül az NKA-tól nyert 2 milliós támogatásból megcsináltuk. Lett műsorfüzet is. Azt nem tudom, hogy a fenti zenekarok felléptek-e végül, és azt sem tudom, mennyit fizettek ki nekik ténylegesen. Az egyetemi helyett az egyetemes kérdések jobban érdekelnek.  

január 14.

Mulatságos ezt most visszaolvasni. 2 éve volt, de mintha csak tegnap lett volna. Vagy ma. Több szempontból is.
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/2916/mini-a-turak-iv;-fekete-kepek-trafo/
A Nemzeti igazgatója tényleg Vidámszki lett, Magyarország meg továbbra is zártosztály. (Kultúr)politikai énünk Goyá-val álmodik. 

január 21.

Ételliftet játszottunk Egerben, a fantasztikus és már-már hihetetlen Földszint 2. Színházban! Igazán érdemes Budapestről is elmenni egy péntek-szombatra, mert ami ott zajlik, ebben a pici szobaszínházi térben, az bizony példaértékű! Bár sok-sok hasonló hely lenne az országban!


Ezekért a ritka közösségekért érdemes színházzal foglalkozni.

február 5.

"Pedig, ha van főszereplője NAL-on kívül a múlt évek fejlődésének, az éppen Formanek Csaba: képes volt rendszer szinten újat gondolni és tenni ebben a szférában, legyen szó akár helyszínről, akár társulatról, akár fesztiválról, de még a közönségszervezéshez is hozzájárult új, eredeti ötletekkel." - Jól esik olvasni, de nagyon fontos, hogy mindez sok-sok ember lelkes munkáját jelenti az elmúlt 11(!) évben. Legszívesebben ideírnám a neveket is, de 100 fölött nem tudnék megállni :) Jó olvasgatást!
http://www.szin-jatekos.hu/vezercikk/egy-fvaros-szinjatekos-latkepe-2006-tol-maig.html

Pap Gábor írt a Játékosba, melyben a fenti szép szavakkal szerepeltet. Köszönet érte! Ámde - most belegondolva - nekem mégis az előadások, melyeket elkészítettünk, - a színészek nagy pillanatai, a közönség mély csendjei és könnycseppjei vagy az őszinte kacagások - sokkal fontosabbak, mint a szféra egésze. Nem azért, mintha az nem lenne fontos. Mégis ezekből épül apránként az a nagy hit, ami miatt érdemes aztán látképszerűen is ránézni a dolgokra. De nem térkép e táj. Az előadások, melyekben a színészekkel együtt részt vettem, a saját olvasatomban bonyolult belső naplók, pici iránytűk mágneses hálózata, hogy kiigazodhassak valahogy a magam és mások közötti mágneses hálózatban. Vonzásokról szólnak ezek a darabok, és tévedésekről, csapdákról, melyekbe mindenképpen belesétálunk. A szerelemekről szólnak, mindig az utolsó szerelemről, és csakis az utolsóról, ami felülírja az összes többi emlékét. A kegyetlenségről, amit elkövetünk magunkkal és másokkal szemben, mert tapasztalanok vagyunk a belső hiány fájdalmait kezelni. Nem vagyunk történelem, és nem is akarunk azzá lenni. Törékenyek vagyunk, és túl sokat hibázunk. Csak a saját magunk alkotta tükörképekben ismerhetjük fel magunkat, de csak ha más is belenéz. Ha sikerül addig nyitni a tükröket, "ahol azok a végtelent fogják visszaverni". És ha már Genet: hozzá is vissza kell még térni, a Tolvajnők naplójában közel sem merítettük ki annak lehetőségeit, hogy önmagunk ideális tükörképeit keressük némiképp színházi eszközökkel. Sőt, gyanítom, hogy több esetben csupán színházi önképeket sikerült festeni, némiképp emberi eszközökkel. Ezeknek igazságáról azonban - utólag - nem vagyok már meggyőződve.  

február 14.

üres tér, üres szív, férfias zokogások.

Oberon világai 8. - Fekete Attila fotója
Egyszer, amikor valaki elhagyja a közös otthont, magával viszi annak múltját is. Nincs többé - de talán sohase volt? Árnyékként vonulsz az utcákon, a kapualjakból nők szólítgatnak, de te tudod, hogy otthontalan vagy, rajtad ennek bélyege, kinevetnek. Aztán betérsz egy kocsmába, ahol mintha abban a sarokban ülne, aki elvitte magával azt, ami az övé sem lehetett soha. De már másé. Másé sem. Rájössz, hogy valakinek az otthonában jársz. És azért is jártad egyre a kocsmákat, hogy valamelyikben megtalálhasd, és megbizonyosodj - már másé. Idegen vagy. Remélheted, hogy valakire még emlékezteted. Csak titokban tudod, hogy örökké ott marad - benned. Látnod kell, de felismerned többé nem szabad. Új életet nyitsz lapjaid között, de minden átfolyik az előzőekből. Kínzó fejfájások, álmatlanság. Minden nappal több telik el abból, ami nélküle van. Illatok, emlékek kavarognak, kidolgozod magadból, megtapsolnak érte, mint egy bohócot. Égi másolatokat keresel, tervezed, hogyan helyettesítsd. Szépen lassan megváltozol. Nyomokat hagysz, hátha valaki még emlékszik arra, aki voltál. Felébredsz, és újra ott van melletted. Nem számolsz vele, hogy ő is megváltozott. 

február 17.

Nagyon izgalmas és roppant elgondolkodtató a Stúdió K-ban az Európa, Európa című előadás, ritkán látok ilyen bátor drámai kísérleteket színházban, miközben az életünk csupa izgalmas drámai kísérlet. Tessék megnézni, márciusban lesz legközelebb!

http://www.studiokszinhaz.hu/eloadasok/europa-europa/

február 19.

füstös téli éjszakák

Fekete Attila fotói

február 20.

"...s az egész vidékre
reszketeg lombok suhogása bűvöl
jó puha álmot..."
(Szapphó)

március 2.

1 éves a Malom! Mennyi minden történt, ki gondolta volna, hogy idáig is eljutunk...
Mindig ezek a többesszámok! Milyen szép! Mintha a jövő sose hozhatna mást...
március 18.

Igazán jó volt Egerben (ismét) Ételliftet játszani! Köszönet a Fszt. 2. Színház-nak és Közönségének!

március 23.

A köztes lét ösvényein bolyongtunk hajnali 1-ig. Színházban alvás, premierláz. Előtte egy hatalmas esés, kisebb sebesülések. Ma fénypróba, vélhetően hajnalig.
A hely már nincs, a sebhely még megvan. A változás fizikai misztikuma. 
április 5.

"Azok, akik képesek asszociációs láncolataikat, mint a szerzetesek az imafüzéreiket végigmorzsolni, azok akik tudják, hogy az élet pillanatai, mint a szétszórt rizsszemek, úgy pörögnek, azok, akik démonoktól és félelmektől nem riadnak vissza, akiket a kegyetlen őszinteség nem tart vissza, azok ne hagyják ki a darabot."

http://www.kulturpart.hu/uzenet_a_foldrol/33784/halottasszinhaz
Weiner Tibi éleslátóan pesszimista jóslata - ehhez képest meglepően sokaknak sikerült végigmorzsolni a Halottaskönyv füzéreit. Talán mégis többen ismerik fel, mint vártuk, hogy mit veszítünk azzal, hogy élünk. Ahogyan élünk. Akik belebuktak - a darabba (vagy a darab beléjük) - azok talán túlságosan is célszerűen akarták nézni. Célszerűen azonban nem lehet nézni. Ahogyan szerintem színházat sem lehet úgy csinálni. És életet sem lehet úgy élni.
Halottaskönyv - Fekete Attila fotója

április 12.

jó reggelt a 35-dik ciklusban. a mai évben is legyél tehetséges. különben elvisznek a katonák.

április 12.

"Hát ne törődj vele, lent mi vár;
hogyha vége a létnek, a lenti világ felé
szállunk, és oda már földi baj el nem ér.
Még ha zúgva süvít is az északi szél dühe."
(Alkaiosz)

április 29.

Ma kihunytak a színházi lámpák a Malomban. Új őröletek várnak...
Április 30-tól a Malomudvar Színházi Műhely megszűnik. Hamarosan új helyszínnel jelentkezünk! Mindenkinek köszönjük a jelenlétet, figyelmet, bátorítást. Tartsatok továbbra is alkotóközösségünkkel a színház kalandos útjain!
Erről írtam egy érdekes cikket mostanában, itt jelent meg: http://www.szin-jatekos.hu/book/32-folyoirat-20130630/2-szin-jatekos-folyoirat.html (26. oldal)

április 30.

"Még egy mosdás. Csomagolás helyett.
Mézítláb megáll pizsamád.
Hűvösség az erkélyen át.
Nyújtózol. Borzongása megcsap.
Kád, zuhany, permetverte csempe.
Ilyenkor is melegcsap.
Szappanozkodás, végeérhetetlen.
Kétszer megmosod a fejed.
Csomagolás helyett."
Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása
Sosem a hely, hanem azok, akiket otthagyunk - ők hiányoznak. És tán egykori önmagunk. De valahogy meg kell küzdeni ennek melankóliájával. 
május 12.

"A szerelem nem jelent mást, mint odaadni, ami nekünk sincs. [...] Amit így a Másiknak adunk, hogy betöltse, és amivel tulajdonképpen ő sem rendelkezik, hiszen léthiányban szenved ő is, azt nevezzük szerelemnek, de ez a gyűlölet és a tudatlanság is egyben."

május 24.

Néhány régi előadásunkat elérhetővé tesszük azok számára, akiket érdekelhet a múlt, illetve az akkori nagyon is jelen. Kezdjük mondjuk ezzel, 2009-ből. Kis előjáték a Tűzraktér udvarán, majd odafent folytatódik.
http://youtu.be/Kp5uo9SzLFc
Ez az Oberon első változata. Igazolja is, cáfolja is az előbbi bejegyzésben idézetteket. Hogy "bölcsebb" lettem-e azóta? Nem tudom. Talán csak jobban látom az elkerülhetetlen kudarcok valódi arcát. Biztos, hogy színházat is csak arról érdemes csinálni, ahogyan az emberek megpróbálják szeretni egymást. Hogy ez sikerül-e? Nem sikerül? Miért? Tovább lehet-e lépni? Fel lehet-e oldani a szorongásokat, melyek évtizedek óta kísérnek minket? Minden válaszom - ahogyan minden pillanat az életben - más. Itt, 2009 novemberében a keserűség mellett is hittem abban, hogy a kapcsolódás sikerül. Kevéssel később már azzal szembesültem, hogy mégsem sikerült. A következő változat, a második Oberon erről az elszakítottságról próbált beszélni. A harmadik ironikus vígjáték lett. A negyedik a játékba és a természetbe oltotta a szomorúságot. Az ötödikben küzdöttem mindennel, ami rám tört. A hatodikban létrejött a szintézis: a szerelem tán megmenekül,de a gyermek elveszik. Nincs teljesség, csak a fájdalomban. A hetedikben a földi szinten kavarog minden, senki sem érti, mi és miért történik vele. Ezen jót lehetett kacagni. A nyolcadikban Pilinszky-ig jutottunk. A létezés lassan kavargó rendje nyújt igaz megnyugvást. Minden fejezet más-más szerelem lenyomata.
Hogyan nézzük hát az életet? Hogyan tekintsünk viszonyainkra, fájdalmainkra, vágyainkra? Mindig mindent újra kell alkossunk? Hogyan lehet újra és újra kiszakadni hamissá vált mintáinkból?
május 28.

ez történt a premieren - bár nagy kérdéseket vetett fel, hogy szabad-e megzavarni egy premiertapsot, azt hiszem, a világon egyetlen előadás sem elég szent ahhoz, hogy mások (párhuzamos) nyomorából építkezzen.
http://youtu.be/RaKvL2oWHPg
Eme bejegyzésem kapcsán vitába keveredtem egy mindaddig kedvesnek gondolt emberrel, aki "ostoba" hozzászólásaim miatt törölt is az "ismerősei" közül. Kapott tőlem utána egy rendes levelet, erre azonban nem válaszolt. Utólag azt gondolom, amit fentebb is írtam: (kultúr)politikai lényünk Goyá-val álmodik... 


május 30. 

Második archív anyagunk a múltból. Izgalmas munka volt, és ez talán jól látszik az eredményen is - szép színészi jelenlétek születtek, és talán némi múlékony tanulság is szerelmi viszályok meg ilyesfélék témájában.
http://youtu.be/Rw4CniX44lQ

június 6.

"Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből."
(Pilinszky: Apokrif)
A várost járva olykor, ma is a fülemben csengenek ezek a sorok. De mások is. Például a következők:
június 7.

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

-------------------------------------------
Olykor azt hiszem, ezeken már túl vagyok, hiszen évekig foglalkoztam azzal, hogy megértsem, miért, hogyan, hogyan ne... aztán újra megtalálnak Pilinszky sorai, erősebben, mint valaha. Mert valamit tán még mindig nem értettem meg. A fenti vers ihletésére született az Oberon világai 8-dik változata például, amit sokan nagyon sötétre hangoltnak találtak, én viszont az egyik legderűsebb és legoptimistább színházi munkámnak tartom. Ahogyan ez a vers is olyan elegáns, ahogyan a benne lévő életenergia nélkül nem is lehetne. Nekem a TARTÁS-ról szól, ami meglepően (ritka?/szép?) emberi tulajdonság.
Hogy jó-e ha ezek a sorok vissza-visszakúsznak a fejembe, a lelkembe, és magyarázzák tán a magyarázhatatlant? De a valóság többsíkú. Van abban valami nagy öröm is, ahogyan az ember leveti magáról a másik terhét. Vagy csak akkor veszi fel igazán?... Imbolygok és szédelgek a kényszerűség karmaiban. Miféle tánc ez? Vagy csak részegség? Vagy álomközi lebegés?
június 8.

Odüsszeia - a teljes, igen ezt a következő rendezésem, ma jöttem rá. Régóta aktuális. Miért ne?
Nem fogok "rendezni". Közösen szeretnék mesélni másokkal. Erről szólna ez a darab is, hogy ez hogyan lehetséges. Mesélnünk kell az utazásainkról - az utunkról hazafelé. Hazatérés - ahhoz, aki sosem változott bennünk. 
június 9.

SZEGED. Az éjjeli kert (mintha "titkos") illatai visszaröpítenek azokba az időkbe, amikor 13-15-17(!) éve felfedeztem a szabadság levegőjét, ami megállíthatatlanul vonzani kezdett, és elkerülhetetlenül sodort oda, ami ma vagyok, ahol ma tartok. Szemben mégis a város otthonos idegenségével, átépített terekkel, füsttelenített kávéházakkal, az én egykori közegem csaknem teljes eltűnésével. És mégis - ehhez képest - sokakkal, akik tartják bennem azt, ami ez a város nekem, akik miatt érthetem és emlékezhetem, mi inspirált arra, hogy ma az legyek, aki és ahogyan. Különös nosztalgia telepszik rám, különös, mert nincs minek hiányoznia. Különös, mert erre a hiányra csak itt ébredhetek rá, különös, mert ez nagyon jól esik. Különös, mert az első perctől szorongok itt, különös, mert a boldogság egyedi ízeit idézi. És különös azért is, mert szerettem volna HAZAHOZNI valamit, amit nem tudtam, és nagyon különös, mert mégis hazahoztam valamit, amire igazából nem is gondoltam volna, hogy hozható, hogy annak itt hazája van, hazája lehet.

június 11. 

festői tájban, autókkal

Sütő András fotója

június 13.
Szigeti veszedelem! - Irány Pápa!
Hamarosan megírom az élményeimet!
június 18. 

A ma éjjeli világításpróba alapján elmondhatjuk, hogy nagyon durva terek nyílnak majd az S8 pincéjében, az előadás jóval erősebb lesz, mint a Malomudvarban! Köszönet Pignitzky Ádámnak a borozgatás közben fényfestésért!

június 19.

Fattila fotói elé.

Fekete Attila Radikális fotói

Fekete Attila 2011 óta rendszeresen fotózza a Radikális Szabadidő Színház munkáit.
Több ezer képet készített próbáinkon, előadásainkon, a workshopokon és a táborokban. Fényképei nem csupán a színház lenyomatai – a vizuális gondolatai, a finoman megfigyelt pillanatok a színészek játékáról, vagy a fények viszonyáról mindannyiszor inspirációt is jelentenek számunkra.

Fattila az évek során alkotótársunkká vált

A színházi pillanat tünékeny jelenség – megszületik, s rögvest a nézőkben él tovább, sodródik, gördül, emlékezetté mosódik. A fénykép ezt a születést és elmúlást örökíti meg, sűríti eggyé, az alkotó és a befogadó közös pillanatát hozza létre. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a viszonyt, azaz Fattila képeit, az jut eszembe: intimitás. És ezek a fotók valóban nagyon intimek, – egy olyan színház ideáját közvetítik, melyben magam is végtelenül hiszek: a színpadi munka és a nézői tekintet egymás felé való kinyílása, ölelkezése, finom tánca révén érezni és látni tanulunk.

Mert egyik sem lehet a másik nélkül, hisz tudjuk: „jól csak a szívével lát az ember”.



június 20.

Felavattuk az új színházi terünket a Super8-ban, a változás mítosza és az újjászületés jegyében.

június 28.

Hajnal és reggel újra, akár sok évvel ezelőtt, és azóta is olykor, gyakran - amikor ugyanígy, világok határán át-átlépve, búcsúzva, megtörve, kétségek közt is meghatva, újra egyben, feltöltve üdvözöljük az új Napot. Tesszük el azt, ami volt. Mindent érezni egyszerre: leginkább hálát, hogy megismerhettük együtt a közelség és távolság élményeit.
Egy hosszú - hézagokkal telt - barátság emlékére írtam. Kevés barátom van - talán mert sokat utaztam, és keveset voltam otthon. 
július 4. 

És akkor ma reggelre a Halottaskönyvet is becsukjuk kicsit, nem sokáig, hamarosan Szegeden játsszuk. Ámde új vizek is nyílnak. Belevágunk szépen lassan az Odüsszeiába. Ma hajnalig tartóan egy fantasztikus beszélgetés-borozgatás kerekedett a Halottaskönyv-előadás apropóján, ami tán csak valami újnak a kezdete. Egy ismerős újdonságé, egy hosszú, csodákkal terhes utazás következő állomása - álom-mása - szigete, ahonnan jobban érteni és érezni a minden eddigit és a ránk váró feladatok sorát. Minden sejtem zsibong az élménytől, ahogyan metsszük egymás életfonalát.
Most megyek, és mindezt leöblítem magamban az éjszaka hűvösebb hullámain...

2012. december 17., hétfő

Leonce és Léna - avagy színház az egész világvége!

Az élet milyen váratlan fordulatokkal felel olykor önmagunknak feltett kérdéseinkre! Előző bejegyzésemben - valaminő év végi fáradtság, de egyúttal tisztánlátás uralma alatt is - kétségeimet fejeztem ki színházi életem értelmét illetően.

Nyilvánvaló azonban, hogy elhanyagoltam egy lényeges momentumot, és most erről szeretnék írni. Arról, hogyan váltam színésszé.

Amikor sok-sok évvel ezelőtt Szegeden elkezdtük próbálni a Leonce és Lénát, rendezőmtől Valerio szerepét kaptam, ami számomra túl nagy falatnak bizonyult. Nem szerettem igazán a szövegeit, és nem találtam magamban azokat a hangsúlyokat, mozdulatokat, érzéseket, amivel eljátszhattam volna a figurát. Nem is nagyon voltak eszközeim. Honnan is lettek volna! Vissza akartam adni a szerepet. Akkor, amikor odaálltam ezzel a rendezőmhöz - jól emlékszem, meg voltam győződve döntésem végérvényességéről - ő csak mosolygott, és annyit mondott, hogy menni fog. Erre nem számítottam. Ez ellen nem lehetett érvem. Arra készültem, hogy egyet fog érteni, hiszen tényleg nem működtem a próbákon, és egy rendező (hisz ez a dolga) majd nyilván örömmel veszi, hogy nem kell tovább szenvednie velem.

Hosszú idő telt el azután, mire színpadra került a Leonce és Léna. Már Budapestről jártam vissza a próbákra, amik többek lettek színházi próbáknál. A rendezőnk ugyanis időközben meghalt, és amolyan örökségként várt ránk ez a munka, és elhatároztunk, hogy tűzön-vízen keresztül, de befejezzük a darabot! Az albérletemben egy diktafonra sokszor fel-felmondogattam a szövegeimet, és - bár először nem esett jól - mindannyiszor visszahallgattam magamat. Aztán elhatároztam, hogy minden hamis hangot megpróbálok kiirtani belőle.

A mostani fejemmel tudom, hogy akkor nem csak a szerepen, hanem magamon is dolgoztam. Rendszeren észrevettem például, hogy a kedvem ingatag, az energiáim panganak. Ahhoz, hogy érdemben dolgozhassak, fel kellett törnöm valahogy a tétlenségbe záró kemény burkot, ami körülvett. A próbákon, amiket havonta egyszer tudtunk Szegeden megtartani, fokozottan érvényes volt mindez. Az előző napokon a Szegedre érkezés öröme rögtön valamelyik kocsmába terelt többünket, így aztán a következő délelőtt igencsak másnapos fejjel kóvályogtunk a mihálytelki próbateremben. Valamit tenni kellett. Fel kellett rázni magunkat.

Ezeken a közös próbákon, és a budapesti magányos munkában fedeztem fel például, hogy bizonyos mozdulatok milyen sok energiát szabadítanak fel bennem, lökésszerűen, és szinte biztos hatást elérve. Mihálytelken például sokat rohangásztam a teremben és üvöltöztem, meg idétlenkedtem. (Néha még ma is csinálom, hatásos módszer...) Aztán arra is felfigyeltem, hogy ez az aprómunkára is igaz. A testhelyzetek és a belső vagy külső mozdulatok nagy hatással vannak a szövegmondásra is és persze az egész alakításra. A figurám lassanként egyre organikusabbá vált. És ez valahogy nekem személyesen is jól esett, jó hatással volt a hétköznapjaimra, a figura, amit magamban nevelgettem, tartást adott az életben is.

A bemutató után egy idősebb színésznő, aki nem ismert személyesen, azt hitte, hogy én egy gyakorló színész vagyok. Ez persze jól esett a hiúságomnak, de főként az az érzés volt fontos, hogy Gábor ránk hagyott örökségét teljesítettük. Azóta is sokszor gondolok arra, hogy amit csinálok, az ennek az örökségnek valamilyen értelemben a folytatása.

De ennél még többről is szól mindez. Mert ebben a tekintetben minden színházi munkában esetleg meg lehet keresni azt, hogy mit örököltem és kitől feladatként, egyúttal pedig - éppen ennek apropóján, azaz hogy fontosabb célt találok a színháznál magánál - lehetőségem adódik magamon dolgozni.

A Leonce és Léna alig egy hete jutott eszembe ismét, amikor azon rágódtunk, hogyan csináljunk színházi szilvesztert a társulatunkkal. Hosszú idő után újraolvasva a darabot, hirtelen elemi erővel csapott meg, hogy Leonce kérdései nagyon is hasonlítanak azokra, amiket én magam tettem fel magamnak december 3-dikai blogomban. Hirtelen nagyon kedvem lett ezzel a darabbal dolgozni! És több mint 10 év múltán, magamra osztottam Valerio szerepét, mintegy visszahelyezve magamat az időben, és ez most, a rendezői feladatokkal karöltve, színházi neveltetésem gyökereihez irányít.

Az ihlet és a vele járó izgalom azóta már konkrét jelenetekben érett eredményekké. Nem elhanyagolható, hogy az olyan súlyos (sőt, olykor depresszív) munkák után, mint a Mizantróp, a Don Quijote lázálmai, az új Oberon világai, vagy a Tolvajnők naplója, most nagyon pezsdítő egy igazi vígjátékot rendezni, ahol saját komolyságunkat is kinevethetjük.

Mert a Leonce és Léna, különösen a hozzácsapott Kószál a nagy kaszás-betétekkel együtt, a szilveszteri lakomaszínház közegébe helyezve, a mostani olvasatomban-tervezetemben valamiféle világvégi spleen felszámolásáról szól, arról a reményről és felszabadultságról, amit tehetséges és szeretni való emberek élő közegében lehet csak érezni. És így, ha az örökkévalóság nincs is jelen a múló időben elillanó színházban, az itt és mostban, a pillanatok egymás utáni sokaságában mégis olyan energia szabadul fel, ami tovább löki világunkat a belső szakadék széléről, felvillanyoz és életre buzdít.

Ezért és így hát mégis megéri dolgozni a színházzal, dolgozni egymással, dolgozni önmagunkon és valahogyan segítséget kapni, hogy az életet és a megfelelő, igazi életet válasszuk magunknak.

(Folyt. köv.)

2012. december 3., hétfő

Két életem

Utoljára talán akkor volt tiszta minden, amikor 13 évvel ezelőtt a mentőknél dolgoztam.* Nem volt számítógépem, és rengeteget olvastam. A fizetésemből - ami nem volt sok - megéltem, és egyúttal hasznosnak éreztem a munkát, amit végeztem. Lehet, hogy olykor unalmas volt, de az ábrándozásaimmal kitöltöttem a feleslegesnek tűnő időt. Megragadott például a kórházak vagy az emberi arcok esztétikája, az autóutak kígyózása, vagy az erdőben a fák között átszüremlő napfény. A menetlevelek kitöltögetése közben saját kézírásom változásainak nyomon követése. A betegek megérintése, vagy szaguk érzékelése közben magamon tapasztalt benyomások. A pusztulás látképei között érzékenyebb lettem az élet erejére, az élet erejének ismerete megtanított tisztelni a pusztulást.

A valós életem mellett könnyedén szívtam magamba a képzelet valóságát, a könyveket. Regényeket, drámákat, esztétikai műveket. Az egészségügyi eseteken kihegyezett érzékeim mohón hatoltak be a szellemi terekbe, így a két valóság erősítette egymást.

Azt hiszem, ebben a másfél évben tanultam a legtöbbet a színházról, bár nem tudtam róla. És azóta sokat felejtettem. Míg a valóságban talán leggyakrabban a mindennapok rutinja szürkíti el az életet, a színházban a túlzott érdekességre való törekvés fojtja meg az élő jelenléteket. Pedig mindkettő illúzió. Ahogyan a napok során nincsenek ismétlődések (hiszen minden pillanat új és teljes), úgy a színházban sincs semmi érdekesebb, mint az egyébként is önmagukban hiteles pillanatok.

2000 nyarán meghoztam egy döntést, és megváltam a mentős munkámtól. Úgy gondoltam, azt az életemet, amit ott folytathatnék, jobban látom előre, mint a budapesti művészsorsot. Az utóbbi tehát jobban izgatott. Láttam magam, mint aki egyre feljebb jut a mentősvilágban, esetleg még egy orvosit is elvégez mellette, láttam, hogy mindez hasznos, hordozza a teljesség ígéretét, valamiféle dinamikus polgárság felé tart, ami felelősség és szabadság sajátos keveréke. Mostanra akár a társadalom megbecsült tagjává válhattam volna, akármit megtehettem volna, például hogy mellette valamilyen sportot űzök, vagy elkezdek egy politikusi karriert. És lehetséges, hogy ebben a másik életben, éppen most, blogot írnék, és arról a lehetséges életemről képzelődnék, amit ebben a jelen életemben élek.

És lehetséges, miért is ne, hogy ezt az életemet, amiről azt hiszem most, hogy a valóságos életem, valójában a másik, ebben az életben nem választott életemben képzelem el, éppen úgy, mint ahogy most elképzelem az innen nézve nem választott életemet. És ha így tekintem ezt, és jobban belegondolok, akkor végül is mindegy, melyik életem valóságos, és melyik képzeletbeli, sőt, megengedhetőnek tartom azt is, hogy akár mindkettő igaz legyen egyszerre, vagy valahogyan egymás mellett vagy után, elvégre emlékszem arra is, hogy a két életem közötti választás előtt is egyszerre létezett egy valós és egy képzeletbeli világ, az élet és a pusztulás valósága és a könyvek képzeletbeli birodalma, melyek egymásba átjárva még erősítették is egymást.

Ha mindez igaz lehet, - legalábbis elképzelhető, hogy igaz - akkor jelen (azaz színházi) életemre vonatkozóan rendkívüli hatással van az ebben az életben nem választott, de létező (azaz - az egyszerűség kedvéért nevezzük így: - orvosi) életem. Ha van ilyen párhuzamos világ - márpedig ha elképzelem, akkor bizonyos értelemben tényleg van - az azt jelenti, hogy valamilyen módon üzenetet küldhetek az egyik élet tapasztalatából a másik élet gyakorlatába.

Ha visszább vagy előrébb lépek a látszólag egyirányú időben, hogy felidézzek még fontos, meghatározó döntéseket, eszembe jutnak elhagyott iskolák, otthagyott munkahelyek, elkopott barátságok, kiürült szerelmek, lakások, melyekből kiköltöztem, munkatársak, akiktől megváltam. De nem tudok felidézni egyetlen egy hasonlóan erős dilemmát sem, amiben egy másik választás esetén egy másik élet lehetőségét láthatnám. Minden más döntésemet egyértelműnek érzem, vagy ha tetszik, sorsszerűnek. Mintha minden abba az irányba haladt volna, vagy onnan indulna tovább, ahol 19 évesen egyetlen egy döntést meghoztam.

Talán mert nagyon sokféle életet nem is élhetünk. Úgy is mondhatnám, hogy megadatott számomra egyszer a felelős és szabad döntés lehetősége a sorsomat illetően.**

Mindez talán azért is jutott eszembe, mert ezáltal szeretnék segítséget kérni a múltamtól és az abban foglalt - esetleg a jelenben is létező - párhuzamos életemtől. Mind az emberi kapcsolataim, mind a pénzügyi helyzetem, mind pedig az alkotói pályám alakulásai azt jelzik, hogy egy bizonyos szakasza az életemnek a végéhez közeledik. Néha türelmetlen vagyok, máskor tanácstalan, sokszor pedig egyszerűen csak tehetetlen, mert nem látom előre azt, ami készül. Szeretném tudni, hogy mi a kérdés, aminek mentén választanom kell majd, de akárhonnan nézem, csak a részkérdések sokaságát látom, melyek további részkérdésekre bomlanak szét, amint hozzájuk érek.***

A színházi munka valósága nem elégíti ki a képzeletemet. A képzeletem nem változtatja meg a valóságot. Léteznek párhuzamosan, de az átjárások esetlegesek. Mintha nem két életem lenne, hanem sok szerepem, és sok nézőm. A sok nézőm nézi a sok szerepemet, akik szerepelnek, és azt szeretném, hogy mindegyikből még több legyen. És a sok szerep és sok néző összekeveredik mások sok-sok szerepével, szereplőivel, nézőimmel, nézőikkel, s a végén már azt sem tudom, melyik vagyok én, és melyik a szerep, és melyik a színész, és melyik a néző, és kik mások, és kik mások színészei, és kik mások nézői. És ki mennyit fizet, hogy az egyik vagy másik oldalon bevallja vagy letagadja szerepzavarát.

Ez a mesterséges valami, amit színháznak hívunk, ezekben a szereposztásokban, éppen ezek által, szétforgácsolja a valóságos életemet. Bármilyen furcsa is, a tűnő pillanaton létrejövő színház az örökkévalóságra szoktat, sőt, éheztet, egy illúziót táplál, és nem képes a pusztulással szembenézni. Bármi, aminek a színházban vége van, valójában nincs vége. A szereplő nem hal meg, látjuk a tapsrendben. Az előadás után is mindenki hús és vér, mozognak a tárgyak és az emberek. A színészek az alakításuk milyenségével vannak elfoglalva. A közönség vagy a hazaút praktikumát fontolgatja, vagy társadalmi életet kezd élni. A szakértők fejtegetnek, és amiről azt hiszik, értik, azt általában nem értik. A laikusok értetlenkednek, és amiről azt hiszik, hogy nem értik, azt általában értik. Ki a katarzisával nem tud mit kezdeni, ki a katarzis nélküliségével.

Ehhez képest mondjuk A Pál utcai fiúkban - a regényben - Nemecsek tényleg meghal. Odüsszeusz tényleg hazaérkezik, és még Fehérlófia hőstettei is hihetőbbek, mint színpadon látni meghalni egy Rómeót. Mire hát e sok hűhó a semmiért? Mi értelme a színháznak? Mi értelme annak, hogy ezzel foglalkozom több mint 10 éve? Miért olyan fontos ez nekem, hogy mindkét életemet tönkretegye?

(Folyt. köv.)

* 1999. február 5-től 2000. augusztus 31-ig, Mórahalom mentőállomáson.

** Nem tudom, mit hoz a jövő, nem zárhatom ki egy hasonlóan erős válaszút lehetőségét. Mégis valószínűbbnek tartom, hogy mint egy fa koronája, az elágazódások egyre finomabbak és finomabbak lesznek, de ezek a növekvés irányát már nem befolyásolják lényegesen. Ha az életem ilyen kétágú fa, akkor valamiért a bal oldalára képzelem el az orvosi életemet, jobbra pedig a színházit. Máris érzem, hogy valamely részemnek tetszik ez a leképezés, a másik pedig viszolyog tőle.

*** Egy hosszú, kaotikus, biztonság nélküli bő évtizeden vagyok túl.

2012. november 7., szerda

Rémálom a Szerb utcában



Rémálom a Szerb utcában

Színmű 3 felvonásban


A Radikális Szabadidő Színház Oberon hetedik világai című előadásának javított szövegkönyve



A szöveget a szereplők improvizációiból írta: Formanek Csaba

A szövegben nyomokban fellelhető Shakespeare Szentivánéji álom című darabjának részletei 
Arany János fordításában. 

Minden jog fenntartva!


Szereplők:

ATTILA, zeneszerző, zongorista
FLÓRA, a barátnője, hegedűs
LACI, Attila öccse
KATA, Attila tanítványa, csellista
ZSÓFI, Laci szerelmes belé
GÁBOR, Zsófi barátja
IVI, amatőr színjátszó rendező
JUDIT, a felesége
ÁKOS, zongorahangoló
SÁRA, földrajztanárnő
RITA, titkárnő
PUCK, manó

valamint tündérek, manók és furcsa lények

Játszódik napjainkban, Budapesten, Attiláék albérletében, és különféle álomterekben, a rendezés és a szcenika fantáziájára és lehetőségeire bízva a díszlet átváltozását. 


I. FELVONÁS

1. jelenet

Tágas nappali zongorával. Reggel fél hat. Éppen kel fel a Nap, a fények derengenek az ablakon át. Attila járkál fel-alá a félhomályban, kottákat rendezget, közben halljuk A szerelem harmóniái című zeneművét, melyen éppen dolgozik, mintha a fejében futnának a szólamok. Leül a zongorához, bekapcsolódik. Lázasan játszik. Amikor befejezi, egy pillanatra a csendet füleli. Átmegy a baloldali ajtóhoz, bekopog.

ATTILA - Flóra! Ideje kezdeni. (Visszaül a zongorához, magában zsörtölődik.) Nem hiszem el, hogy nem lehet felkelni fél hatkor. Hatkor kell kezdjük a próbát. (Ismét játszani kezd.) Mindig hatkor kell kezdeni.

A bal oldali ajtón, a fények angyali játéka mellett belép Flóra. Attila mintegy áhítattal abbahagyja a játékot, mintha ő idézte volna elő a nőalakot.

FLÓRA (szép fiatal nő, vagy inkább lány, hálóruhában, álmosan) - Mióta vagy fenn?

Unottan kávét készít, és pofákat vág Attila szövege közben.

ATTILA - Nem is aludtam. Furcsákat álmodok mostanában. Szinte le se merek feküdni... A múltkor például egy erdőről álmodtam. Ebben az erdőben egyszer csak favágók jelentek meg, és kivágták az összes fát. Kipusztították az egész erdőt. Az állatok elvesztették az otthonukat, a madarak sírtak, az őzek szorosan egymáshoz bújtak fájdalmukban. És akkor ezek a kérges tenyerű favágók elkezdtek hangszereket faragni a kidöntött fákból. Zongorákat, hegedűket, csellókat. És ezek elkezdtek mind zenélni, ezek a hangszerek. Az egyik szólamban egy patás állat futása lüktetett, míg a másikban egy madár suhanása lebegett, benne volt az egész kiirtott erdő zsongása, és a patás állat odalentről üldözte és kergette a madarat, aki meg közben súrolta a fák hegyét. És ott volt a természet minden apró nesze is ebben játékos fogócskában, ami mind a hangszerekbe költözött, a természet maga és a szerelem valamilyen módon a hangszerekbe költözött, és akkor meghallottam és éreztem, hogy végre összeállt és igazán megszületett bennem: A szerelem harmóniái!

2012. szeptember 14., péntek

Én-harmóniák

Erre gondolt, amit aztán a címben nyugtázott, és többféle (mai) tapasztalatból sűrített.

Nem csak mai hosszas alvása (alvás állapotában végzett összegző és kimerítő meditációja, valamint frontérzékenységére mindig tekintettel lévő, kiújuló - hetek óta kísértő - fogfájása iránti mélységes alázat) ringatta bele, hanem főként az, hogy önmagán kívül is fontossá vált.

Így például árulkodó jeleket vélt felfedezni minden mozdulatában, valamint a körülötte bizonyos ideje létező tárgyak és illatok némely halmazában, mint például puha kispárna, vagy a hűtőben a tej, vagy a földre vetett függönyanyag.

Minden átjáró egy másik énhez, gondolja most, elragadtatottan, (képtelen lezárni egy mondatot), ezért utál telefonálni, (mert az csak a te szemedben végződhet), önmagába jár át, (általad), egyik oldalon én vagyok, (és a másikon is), ahol kereste, ahol remélte, ahol felismerte, (ahol mind megette), és elfogyott, ott újra nő, (önmagam).

Vagy másképpen úgy mondaná, tükörképeid erősítik önmagad.

A szépség nem feltétlen harmonikus, gondolja, majd rágyújt, inkább olyan, mint a szeretet, éber és őszinte, közben füstölög. Írásgyakorlatokra vágyik, (melyekbe behelyettesíthet), ha már nem vagy itt.

Egy hosszú, elveszettnek hitt könyv töredékeire bukkan például, (de újra kell tanulnia olvasni).

És járni. És mosolyogni. És még haragudni is.

Elmegy mondjuk a házhoz, ami egyféle síremlék, de templom is. Van benne fönt, és van benne lent, de leginkább csak a kezed szeretné megfogni, itt maga mellett. Aztán üldögélhet vagy álldogálhat. (Várhat is.)

(Az ajtót magára zárja.)

(Nagyon sok kevésbé fontos körülmény.)

(Nem tud verset írni.)

A holnapi reggelire gondol, annak lehetséges színezeteire, örömére, fájdalmaira. A figyelem elterelésére gondol, aminek alapvető eszköze a másik. A lehetséges gyermekeire gondol, akik elterelhetik figyelmét önmagáról.

(Ha rád gondol, mindig önmagára is.)

Haladsz befelé az erdőben.

(Követi nyomod.)

2012. június 17., vasárnap

Senki sem víztükör

Feljegyzések májusban


május 31.

"Oly ritka az a szép,
ki képes összezilálni alakját,
majd visszanyerni,
mint víztükör, újból.
Ki ilyet talál: boldog.
A legtöbbje
megállít inkább: "Ez
a kellő távol. Innen
nézz!" És túlvégleges
testükre vággyal hajolni:
a látás
tompaságára vall."

Ez Petri, és elhangzott ma este, kevesen hallották, pedig hangzott még más is. Ilyenek, és még ilyenebbek. Igen jól. Természetesen, egyszerűen, sallang nélkül, ott a jelenben. Engem másodjára ráztak meg például a fenti sorok és mások is. Persze, megint hajnal, az én időm, megrázkódnak bennem az indulatok és hiányok, gondolok mindenre és mindenkire. Egyszerre vagyok a múltban, a jelenben, a jövőben, de kevés az erőm, és nyugtalan vagyok, mert nem tudtam elvégezni ma sem azt, amit legalább szerettem volna. És minél többet végeztem, annál többet kellett volna. A munka élesebbé teszi a látásom, és mint a fogfájás gyötör... És még e kényszeres időutazás. Összeziláltam alakom... Forgatom magamban a döntések éleit, mintha kivághatnám halott részeim, bár lehetne. De bennem élő és holt ölelkezik, és nem tudom, hogy halott halasztja-e az élőt, vagy élő élteti-e a holtat. Vicces kalandok is vannak, folyton, ma is, nem csak gyűlölni, röhögni is lehet az emberfajzaton. Meg csodálni. És néha szeretni. Akár évek, akár percek távlatából is. Mindenki itt kavarog bennem. És senki sem víztükör, s én, nem boldog.

május 30.

Gyakran azt gondolom, hogy "ma" szeretnék lefeküdni időben, mint ahogy például tegnap is így voltam. Aztán mindig leköt valami, amire nem gondoltam, hogy még ennek is, annak is utánanézni, elolvasni, megírni, elküldeni, leellenőrizni, végiggondolni, kitalálni, megszerkeszteni. Hiszen olyan csendes és végtelennek tűnő az éjszaka. Mintha mindenre volna idő. Egyébként régóta képtelen vagyok korán elaludni, mert a szervezetem megszokta ezt az éji időtlenséget. Meg aztán gyakran mindez észrevétlenül 1-2-3-4-stb. doboz sör/pohár bor elfogyasztásával is jár (nem szeretem az üdítőket, éjjel meg kávét-teát inni?!, de hát a dohányzás mellé csak kell valami, nem?), tehát csak azt szeretném mondani, hogy eleve nagyon nehéz az életem, szinte lehetetlen tervezni, ehhez még a hivatalnak packázásai - (pl. pályázatok kiírásának késése, igénytelensége, kafkai követelményei, az eredmények késése, igénytelensége, kafkai következményei) vagy akár árnyéklétemhez ugyancsak idegen egyéb életszerű megfelelések kényszere, és ennek kapcsán említhetném az érdektelenségbe / annak látszatába merült valaha vagy sosem volt pajtásaim-kortársaim és koron innen vagy túli társaim vagy ellenségeim seregét, akik ugyancsak megnehezítik mindennapjaim elvárt vagy el nem várt vagy kifejezetten nem elvárt igényeikkel - tehát a tervezést számomra mindezek cseppet sem könnyítik, holott eleve nehéz az életem az éjszakai kényszerleszállás terepén napról-napra, mondom, gondolom ezt most 3.37-38-39-40, mindjárt 4, jaj, de jó volt ma Lajos vers-színháza (József Attila-Petri), egészen felbuzdított erre a létre (a francba!), meg más létre is (a francba!), sőt, a Létre!

május 23.

Nekem ez az előadás (Oberon világai 8.) a sajátos önvallomásom manapság, avagy leginkább valaha, asszem, tudom, hogy nem vagyok fontos (személy), de mégis, így van ez az élet legbelül.

május 6.

Talált tárgy

I.
Hogy egyáltalán
akkor (most!) ő (is) leírja,
ami mozgolódik (azok után, hogy) (benne)

a munka fázisai (neki) szépen követik a (Tandori-)szöveg tagolását, gondolja (itt).
az első workshop és annak bemutatója a Törlendő segédegyenesek (volt) (akkor)
itt most (ő) bizonyára kellemes kitérőt tehetne a matematikai vonatkozások felé,
csakúgy, mint a nyelvtaniak irányába,
a "segédegyenes" szót már kora gyermekkorában is nagyon szerette
mindig is úgy érezte, hogy az valami fényes dolog,
később szeretettel rajzolgatta azokat a füzeteibe
a művészi szépségről alkotott fogalmait köszönheti nekik (például)
valamint a "segédgondolat"
a végtelenhez képest ugyanis minden véges arányos
erre most tényleg nem kalandozik tovább, gondolja, majd később erre visszatér (lásd 3. rész: A megtisztogatás).
megemlítendő - vagy más helyes kifejezés - személyek

II.
a második részt (erre jut (most)) magában: elnevezi (nem teljesen saját kútfőből fakasztva) Tartózkodási gyakorlatoknak.
1. közelebb lépve a tárgyhoz, a dolog önmagában valósága
2. nyugtalanító
3. ha magában biztos pontot találna,
4. kiforgatná a világot a sarkaiból
5. nehéz teher
6. lenne (neki)

7. talált társak vitorláiban a szél
8. a Soroksárit derékszögben metsző Vágóhíd utca sarkán lévő kocsmában
- ezúttal - kevesebb időt tartózkodik
többet szélmalomharcaiban
9. emlékeiben él, hogy társa fogja a fejét a mosdóban
(vinyak hatása) + pénzügyi bizonytalanságok
10. kénytelen kölcsönhöz folyamodni

11. szívesen megszámolta (volna) a "nem tudom" kifejezés elhangzásait, de egyelőre (vagyis most) (ő) bizonyos benne, hogy véges (számú) eredményt kapott (volna) (lásd 12.pont)
12. ami megfelel arányérzékének - részegesen is, józanon is (hogy jön ez ide!)

13. a Soroksárin nem találja a tengert
14. a Nemzeti Színház épülete unalmasan ásít az univerzum pofájába
15. késztetést érez arra, hogy valakit (mindenkit?) seggbe rúgjon
16. őt is seggbe kéne rúgni.
17. de nem rúgják.
18. a seggberúgó hiánya

19. végtelen belső keringések a reménytelenség tengelyében, kineveti
20. sorra veszi a legénységet - belső képei gazdagítása végett (lásd 21. ponttól lefelé)

A KÖVETKEZŐ SZAKASZ ÁTUGORHATÓ --->

21. Bánya: (belső kép titkosítva) t.z.s k.v.k.t l.p.t.l . k.z.nb.
22. Kati: (belső kép titkosítva) .z .rb.ck.s.rb.l . l.tj. m.g l.gh.m.r.bb .m. j.n (de mi j.n? lásd valahol fentebb (vagy lentebb))
23. Czapi: (belső kép titkosítva) v.t.rl.t f.sz.t . k.k .gr.
24. Gabi: (belső kép titkosítva) .gy zs.bk.nd.ny. t.ng.rt .r.z
25. Julcsi: (belső kép titkosítva) b.ls. k.p h..ny., sz.b.d v.gy.rt.k.k, sz.r.n.n.k
26. Móni: (belső kép titkosítva) sz.r.n.n.k n.m.s.g.
27. Detti: (belső kép titkosítva) .t.z.s .l.mk.v.t.lb.n
28. Brigi: (belső kép titkosítva) h.j.t.r.s, v.r.g.t sz.l . s.h.j
29. Lili: (belső kép titkosítva) t.ng.rm.lyi k.r.llsz.g.t kr.st.ly.s f.nyt.r.s..

----> IDÁIG UGORHATÓ, AMI MOST JÖN, FONTOS:

30. nem kap (lekváros omlettet) (nem is kér)
31. egyedül (de mégsem egyedül)
32. idegesítik a belsőségek
33. otthontalansági gyakorlatok, álmában csönget egy picit
34. megtalálja a tárgyát (a könyv!) tetszik neki sárgasága. a sárga színről később (lásd később)
35. kívül-belül leselkedik
36. unalom
37. az éjszakai busz suhanása, nem gondolkodik a színházról
38. (a színházról) gondolkodik, tehát van (ő) (vagy a színház?!)
40. nem színház
41. csalódott (az emberekben)
42. sokat iszik, hogy konzerválja az érzéseket
43. az egyetlen lehetséges létezése felé tesz lépéseket, ami - végső soron - megnyugtatja
44. a munkába be kell vonni az elemeket (bevonja)
45. "oh, dolce far niente!"
46. egy emlékekkel teli üres bőrönd
47. a színész abból él, aki, gondolja (most, utólag)
48. nem ír több bejegyzést
49. még egy bejegyzés: ki a színész?
50. visszaemlékezik bizonytalanságára (bizalmatlanságára?) az egésszel szemben
51. nem gondol bele túlságosan a múltba, a jövőre gondol, a múlt úgyis jön vele (most)
52. "megőrizzük,mint rég leégett erdők virágporát a tómeder iszapja"
53. stb.

III.
Ha lesz időm, (ha lesz ideje)
ha később visszagondolhatok (ha később visszagondolhat)
és társaimmal újra nekifuthatok (és társaival újra nekifuthat)
...
ez már a harmadik rész
(lásd harmadik rész)
itt most
belelépek (belelép)
megtalálom (megtalál)

május 1.

„Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja,
nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti.”
Lao-ce

2012. május 20., vasárnap

Fordulatok

nem menthet meg senki.

csak én.

önmagamtól.


2012. május 14., hétfő

Május, hajnali részeg(ség)ek

éppen ma
ma már hétfőn
napok óta nem tudta átnézni
a fröccs ideje
és a bor elfogyása
a becsületesen történő ivás
amikor így ketten vagytok otthon
elfoglalja magát
bármit csinálhat
beülhetsz
meg őrjíteni egymást
a húgával tutira bejátszaná
tényleg
béke és boldogság
kit mit vesz magára
nem tudok veletek mit kezdeni
te mit írogatsz ott magadban
elkezdte a mókát
tök hülyék mind a ketten
bonyolult dolgokat szeretne mondani
jaj
csak nyitnia kell jegyzettömböt
a Süti örülni fog neki
mit csinálunk?
vannak részletek amiknek jelentősége van
ki főz kávét?
ami feltüzelne (engem / téged / minket)
ki lehet rángatni a visszahúzódó közegéből
azt találtam hallani, hogy vallató-szex(!)
Pisti bácsinak a seggén kéne ülni egy fröccsöt inni szerinte
de nincs problémája a sötéttel
szóval
lehet ezt hosszan csinálni

Blanka Rákos
3:58 (1 perce)
címzett: saját magam
és máris kezdhetem az irnokoskodást.csaba magában röhög. én magamban rajta. pisti ül. csaba azt kérdi:
- micsinálunk?
csaba előadja a mit irok le, mit nem irok le fellengzös témát :)
pisti bácsi aludni akar. mi gyerekesen dacolunk (nem, de, nem, de) de főleg a csaba egyébként.
csaba azt hiszi nem vagyok tüzes. vagy ő. csipőspaprikát akar enni versenyben...
csaba nyelvtani fejtegetése fáradt. elveszett a fonal. ami feltüzelne (engem/téged/minket) zárójel bezárva. ezt mondta a csaba.
teszek közéjük vesszőket!
fontos a versforma!

pszichiátriai jelentés vége. csaba felvesz mindent a tanúvallomásba. ez a legjobb vallatószék. - mondja csaba.

most bőszen gépel, és ő nem beszél. :) háhá. nem monologizálunk. kérdések vannak és válaszok. szünetek és megiramkodások. egyszer én gépelek, egyszer ő. húzd meg ereszd meg stratégiája.

2012. január 24., kedd

Színházi levelek 2. - az első rész folytatása


Mint pár órája kinyilvánítottam, új sorozatot indítok, (és most jön ugyanaz a szöveg majdnem, mindig kicsit variálom majd), mellyel többek között az is célom, hogy életet leheljek a blogomba, valamint hogy színházi kalandjaimat megörökítsem a magam és mások számára. Még az is lehet, hogy tanulságul szolgál valakinek, például nekem magamnak. Az ötletet Válik István rendező-színész kollégám adta, akinek nem volt elég a fotó- és videódokumentáció, melyet megtekinthetett, hanem telhetetlen módon arra buzdított, hogy készítsek szöveges beszámolót is erről a legutóbbi performanszunkról. És igaza van. Nosza hát, Ivi kedvéért nekilátok ennek, és képzeletben az összes többi jövőbéli kalandnak is egyúttal. Azaz mostantól minden érdemleges akcióról beszámolok, és teszem ezt levél formájában, azaz mindig lesz egy - fiktív vagy valós - címzett, és valamiféle személyes hangnem is. Az első (és immár második) levél (is) természetesen Válik Istvánnak (Ivi-nek) szól, aki valós személy, és nem fiktív.

Kedves Ivi,

Pár óra telt el csupán előző levelem óta, de közben másnap lett, egész pontosan 3 óra 51 perc van, és hát úgy ítéltem meg, van még bennem szufla, hogy folytassam kérésedre születő beszámolómat a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett renitens performanszunkról.

Ugyanakkor kötelességemnek tekintem, hogy jelezzem, az elmúlt órákban olyan sok gondolat megfogant bennem, és ezzel párhuzamosan olyan sok bort ledöntöttem a gigámon, hogy annak is örülök, ha ötleteim felét fel tudom most idézni. Persze az is igaz, hogy a szükségesnek mutatkozó kocsmakör nélkül talán a fele sem jutott volna eszembe mindannak, amit valahogy mégis visszaidézek majd. Na, hát ez ilyen ellentmondásos dolog, érted, mi volt előbb, a bor vagy az igazság???

Ebből látszik az is, hogy esetleg ez a második levél jóval "költőibb" lesz az elsőnél, adott esetben homályos, sőt,  netán balladai, vagy ne adj isten csapongóbb, sőt, olyan, amit másnap visszaolvasva reszkethetek, hogy mit voltam képes magamról vagy másról kibeszélni. Különösen nagy veszélye lenne ennek, ha hoztam volna haza némi rendes innivalót, de szerencsére nem hoztam, így be kell érjük azzal, ami már eleve bennem van. Vagy ami úgymond az anyag továbbtöltése nélkül szellemileg most megerjed. A biztonság kedvéért azért egy jó kávét már ledöntöttem e hajnali órán, hogy az elemek kényes egyensúlyának táncára további alapot adjak, és így megkeverve biológiai órám (sőt, óráim!) mértékét, belső energiáim huzavonáit szélesítve, a mámor és a józanság párhuzamos vonalain csúszkálva, annak csúcsait bemérve, és folyamatos közelítéssel el nem érve megragadjam, amit mondani szeretnék.

Elsőként például azt, hogy mi történt a kocsmában. Vagyis mégse. Azzal még várjunk. Inkább térjünk most vissza az eredeti témához. Azaz a performansz elkészítésének és lebonyolításának hiteles krónikájához. Megjegyzem, sok fontos mondanivalóm van a sorozatokat illetően is, illetve a kocsmai esettanulmányok és az alapvető iddogálás-filozófiák témakörében is, szóval ezeket nem felejtve, sőt azt sem, hogy magánérzeti lelkiségben miféle újabb adalékok történnek akár csak pár órányi gyanútlan korhelykedés idején - és ezek, mondanom sem kell, miféle szoros összefüggésben állnak fő témánkkal kapcsolatban -, de most szigorú leszek magamhoz, és hozzád is, azaz arra szorítkozom, amire kell, szakmailag helyesen és iránymutatóan.

Vagyis. Ott hagytam abba, ha jól emlékszem, hogy lement ez a szerdai próbanap, ami  nagyszerű és megrengető volt. Rögtön itt kell egy kanyart tennem. Ennek Fattila az oka, mégpedig amiatt, hogy volt képes arra ez a jóember, hogy eljött Gyurihoz is fotózni a próbát (mint láttad is az ott készült képeket), és hamarosan közzé is tette a megfelelő helyen, amiből pár dolog következett. Egy dolog a látvány, és egy másik dolog a látás. Fattila munkája azért felbecsülhetetlen erejű számomra, és azért tartozik nagyon is szervesen az alkotómunkánkhoz az ő tevékenysége, mert a fotóin nem csupán egy érzékeny és jó szemű fotográfus termékeit látom készen, hanem azt is, ahogyan ő - sok részben nyilván szintén tudattalanul, és valamiféle megfejtésre vagy megérzésre váróan - megállapításokat és javaslatokat tesz a munkafolyamat egészére vonatkozóan. Ha tetszik, velem-velünk felesel abban, hogy mit kell, és mit lehet nézni, és látni! És ehhez olykor, sőt inkább úgy, hogy általában!, meg sem kell várnom a közzétett képeket. Sokszor azt figyelem, Fattila mire figyel egy próbán. Találgatom is persze, mert sosem látom azt, amit ő az objektívben lát - mintegy szubjektíve előre, persze, - és így párhuzamosan megszületik bennem egy alternatív látkép arról, vagy képsorozat, mondjuk, hogy hol van a perspektívája(!) annak, amiről éppen próbálunk beszélni. És ez több mint képiség. Ez a figyelem irányításának és szabadságának, azaz szabadon hagyásának roppant érzékeny és rendkívül izgalmas tudománya. Mint a festészetben, Rembrandt-nál, vagy Velazquez-nél, a fény és a személyiségek vagy történetek-témák megtörése, egymásba játszása, a néző, mint passzív-aktív játékos ebben a nagy karneválban, amit néha művészetnek csúfolunk. Ravaszdi játék ez. Incselkedünk egymás észleléseivel. Élőben, az itt és most égisze alatt, a "vajon te is azt látod-érzed, amit én, vagy mást" kicselezős-meggyőzős fordulataival. Mint ahogy még a szexben is van intelligencia, ez a játék sem lenne elég csupán a maga realitásában. Minden arról szól, hogy az emberi létezés végtelenül izgalmas, intim is, és közpréda is, látvány is, és belsőség is, spontaneitás is, és szigorú dramaturgia is. A testünk valósága, hogy mást ne  mondjak. Micsoda téma! És hát itt ez elkerülhetetlen tényező, ennél a performansznál. Azt hiszem azt lehet mondani, hogy egyikünk sem egy rendes reklámalkat. Kivéve persze Gyurit! És Rékát! Naná! Meg Mesit, de ő most nem vetkőzött, nem volt ennyi vetkőzős szerep, na. Majd lesz még... Mi többiek, na, hát, ühüm... Aztán meg rögtön érdekes ez az öntestkép-tudat. Érted, a szépség, meg ilyenek. Hogy mondjuk Poxy-nak mi a saját viszonya ehhez, és mi a viszonya ehhez a színpadnak, a fotónak. Vagy én magam, ahogy kénytelen voltam megdöbbenve rácsodálkozni önnön véznaságomra. Innen belülről ez nem tűnik fel... És ennek annyi, de annyi jelentése van. Képileg, jelenlétileg, satöbbi, és magunkat látni ebben a tükörlabirintusban, hát, izgalmas. És a mások szeméről mit tudunk. Kik vagyunk mi mások szemében? Jelmezesek? Ha jelmezesek, mi van a jelmez alatt? Lehet-e jelmez a saját testünk? És hogyan közvetít, és mit?

Ne haragudj, hogy csapongok. De hadd idézzek fel egy (vagy több) jelentős élményt. Az egyik a 2010-es merenyei tábor, ahol Cs. színésznő - most épp nem dolgozik velünk - elszánta magát és egy szólójelenet erejéig, amit ő maga talált ki, meztelenül futkározott a focipályán, háttérben a lovakkal, majd hempergőzött a fűben. Harapni lehetett azt a füvet. Ő meg átlépett valamin, ami ki tudja mi is lehetett, és hol tart ebben most. De átlépte. Akkor és ott. Megérintette és összekötötte az eget a földdel, a lovat a fűvel, önmagát önmaga egy másik képével. Másik példám K. Az egyik előadáshoz készítettünk videóanyagot, még a Tűzraktérben, 2009-ben vagy talán már 10-ben, mindegy is. Éppenséggel fiú szereplőt játszott a hölgy (Hamletet), és szükségem volt a meztelen hátára, ahogy csapkodja falat Pilinszky Apokrifjének előadása közben. Hihetetlen erotikus volt az egész. Később vettem észre, hogy a nagyszerűen kitalált súrlófényes világítás miatt a falon teljesen jól látszottak a mellének az árnyai. Gyönyörű volt. Így maradt. Na és? Hiszen színház, úgyis tudja mindenki, hogy lány játssza. Ha van hozzá önazonossága, hogy Hamlet legyen, akkor az árnyékban megjelenő női vonalak csak erősítik ezt. Ha meg nincs, akkor úgyis mindegy. És hát volt. Nem volt tökéletes, amúgy, hiszen úgymond technikailag lehetett volna még miben fejleszteni az egész alakítást. De belső erejénél és sugárzásánál fogva K. volt akkor az én küzdelmes és szerelmetes Hamletem. Erről is lehetne még regélni sokat... Tehát a testek esztétikája, vagy mi... A színháznak ez a fizikai része, mint tudod, nekem nagyon az érdeklődésem központjában van. És akkor most tenni kell még egy kanyart a kanyaron belül. Ugyanis a fotó mégiscsak állókép, és bizonyos szinten túl nem tudja visszaadni a mozgás vagy mozdulat minőségét. De ez dupla csavar: a személő ugyanis, főként ha saját magát látja egy fényképen, hajlamos azonosítani a szereplőt önmaga merev képével. Miközben mozgásban és időben természetesen minden egészen máshogyan van. Álljunk csak meg egy pillanatra ennél a paradoxonnál! Hiszen ha ez így igaz lenne, nem lehetne egyetlen fényképben sem semmilyen igazság. Márpedig látjuk, hogy némelyikben igenis van! Ez hogyan lehetséges?! Persze bizonyára sokféle módon, akár csak az egészen egyszerű absztrakció révén, aminek köszönhetően valahogy mégis látjuk az előzményt és a következő pillanatokat is, vagy éppen hogy amiatt, hogy nem látjuk. Néha az árnyékok-fények, a homály-élesség, a kép arányainak térbeli viszonya megmozdítja a megállított időt. És van szerintem még minimum egy nagyon markáns lehetőség, amolyan kegyelmi pillanat mindannyiunk számára, ami a színháznak és az életnek is csodája. Ezt úgy hívják bizonyos színházi írásokban, hogy a felfüggesztett energia állapota. Az ugrásra készen lét mozdulatlansága. Amikor az a belső energia maximumon van, a külső mozgás viszont a minimumon. Feszültség van, megáll a kés a levegőben, mondjuk olykor. Egy jó színésznél ezek a pillanatok tetten érhetők. Egy jó előadásban sok ilyen pillanat adódik. És egy jó fotóst sokszor látunk hasonló ugrásra készségben, mozdulatlanul meredve a célpontjára. Amikor az fotó tárgya felfüggeszti az energiát, a fotós kioldja. És fordítva. A fotós pedig a néző prototípusa. Bizonyos értelemben.

Most már igazán felmerülhet, miért is nem illesztek ide szépen fényképeket a próbákból, vagy az előadásból. Azt hiszem, éppen ezért nem. A feszültség miatt. Illetve azért, mert könnyű lenne ezt illusztrálni. Inkább nézzük végig a fotókat, ilyen szemmel. És mindenki válassza ki azt, amit ide vagy máshova illesztene. Tudjuk, hol találhatók, vagy ha mégsem, pici nyomozással meglesznek azok.

Ugyanis amire igazán szükségünk van, azok a belső képek. Hogy ezeket lássuk, tanulnunk kell sokat a külső képekből, sőt, létre kell hozzunk nekünk magunknak is külső képeket, és szemlélnünk kell azokat, majd megtanulni emlékezni rájuk. Az igazi képek azonban mindig belül születnek.

Na jó, ezek után gondolom elsősorban az érdekel, hogy mi történt ma éjjel a kocsmában. Hát jó, akkor jöjjön ez. Ugyanis ez szorosan ide tartozik most, és ezt nyilván te is érzed. Nem csupán azért, mert e levél első részének fáradtságos megírása már lelkileg eleve meghatározta kocsmai időm jó részét, hanem mert a dolgok misztikusan össze is fésülődtek, mint egy tóba dobott kavics körül gyűrűző hullámok, ugyanarról fecsegett minden körülöttem. Nem is lett volna ezzel semmi baj, egész addig, amíg tartott nagy nyugalmam a pohár borom felett, kibámulva a Király utcán sétálókra (na, melyik helyen voltam?), csendesen szopogatom, és azért olykor egy-egy elhaladó női (vagy nőinek vélt) alakban persze látom őt, mint lehetséges megbúvót, de ezt már ismerem magamban, ilyenkor ez előfordul velem gyakran, akár hónapokig tart ez a kényszerű azonosítási mánia, bizonyára mással is így van ez, hogy akár csak a haja színe miatt, vagy akár csak a magassága miatt, vagy akár csak egy mozdulata miatt őt látom oda, kiradírozva mintegy az összes többi oda nem illő dolgot egy pillanatra (a látás, ugye!), aztán persze könnyedén meg lehet állapítani, hogy ő nem ő, és hogy na, tessék, milyen hülyén belénk szorult valami ösztön, ami egy valaha szeretett egyénből ebben a buta idegrendszerünkben maradt, és villog a belső riadó, mint Pavlov kutyájánál, hogy tessék, itt a vágyad titokzatos tárgya. De azért az ablaküveg mintha mindezt tompítaná, meg amúgy is figyelmezteted magad, hogy a múlt elmúlt, a kísértetek márpedig vannak, de ennek ellenére jól elvan idebent az ember, a sarokba befészkelődve, göngyölgetve és variálva magában a témákat, amiken rágódik, mint egy amatőr Mozart. Én is így üldögéltem ott, az újra dohányzóssá lett Sirályban (na tessék, ott!), és annyi minden eszembe jutott arról, hogyan folytassam ezt a levelet, meg mi mindent kéne beleírni, amikből persze még szinte semmit sem írtam le, mert valahogy egészen mást sikerült leírnom idáig. És nézek ki azon a kedvenc ablakomon, amelyen 2008-ban is kinéztem például, nagyjából azonos reménytelenség derűjével (höhö...), és akkor hirtelen ott látom az alakot újra, mármint őt, érted, F-et, de nem kint, hanem az üvegben tükröződve, azaz bent, miközben én kifelé bambulok, és szerzem magamnak a témát, ugye, az alak nagy cselesen belülről kísért. Na, mindegy, mondom, kívül-belül leselkedő halál elől, meg ilyenek, kábé, szóval megfordulok, hogy látásom új perspektívába helyezésével a kísértetet mintegy elűzzem, ugye, csakhogy bekövetkezik, amire cseppet sem számítottam, az alak nem csupán alak, hanem ő maga, ott billeg a maga valójában a pultnál, és kér két kisfröccsöt, azon a hangon, amit nem nagyon lehet eltéveszteni, tudjuk. Engem, mint ott a sarokban ülőt vagy nem vett észre, vagy nem szentelt oda több figyelmet, mindenesetre én egy kicsit nézem ezt a jelenséget, aki nekem nagyrészt háttal italát rendeli, kapja, és indul vele tova. Ablaküveg nincs, Pavlov kutyája, a rohadék, veszettül nekiindul, a szívem kalapál, levegőm nincs, ki érti miért, az a nyomorult testbe költözött emlék a perspektíváimmal mit sem törődik. Nesze neked felvilágosulás! F. elbilleg egy szomszédos asztalhoz, valakivel szívélyesen diskurál, egy külföldi férfivel, puszi meg mosoly, nézem én, de hiába, na jó, inkább az ablak. Gondolom, F. észre fog venni, hiszen szinte szembe van velem, bár elég elszállt, de ki tudja, hol tart a perspektíváiban, ugye, meg persze a szándékok, és úgy sincs mit beszélnünk, úgyhogy végül is rendben van ez így, hogy sem én, sem ő, nem lépünk rá a másik jelenléte adta halovány körre, hogy itt most udvariasan váltsunk két szót, ennek semmi értelme sem lenne, tekintve teljesen különböző malmokban őrlésünket, vagy ilyesmi, nem is tudom. Úgy van tehát, hogy éppen vissza az ablak felé, de közben meggyőződésem, hogy neki látnia kell engem, és hát csak idejön majd, elvégre mégiscsak ő van mozgásban, nem én, meg aztán én egyedül vagyok, ő meg nem, na szóval ezen egy kicsit Pavlov kutyája még elrágicsált magában, mielőtt megfordulván tapasztalta - ő vagy a gazdija, nem is tudom - hogy F-nek hűlt helye, tovább állt, fel vagy le, esetleg abban a hátsó sarokba, ahová helyzetemnél fogva cseppet sem látok rá. Aztán satöbbi. Mondanom sem kell, izgalmas belső perspektívákat variálgattam, a téma végül továbbra is azonos, hát miért ne fészkelődjünk a bőrünkben. Erről most nem számolok be részletesen. A lényeg, hogy közben megérkezett Amigó, akivel jól lehetett beszélgetni, és ráadásul meghívott egy unicumra. F. közben újra feltűnt, fentről le, illetve még lejjebb, aztán fel, mindegy, akkor már nagyon szembe kerültünk, elmaradhatatlanná vált egy kósza odaintés, valami félmosoly, vagy mi. És akkor most szépen visszakanyarodok oda, hogy elhidd, nem csak magam miatt mesélem mindezt. Hanem a mozdulat miatt. Meg a fentebb taglalt feszültség és felfüggesztett energia miatt. Ugyanis ezekben a feltételezhetően kölcsönös suta mozdulatokban, az egymás köszöntésnek megbocsájtható, ámde mégis várakozáson alul teljesített megvalósulásában egyszeriben szembesülnöm kellett felkészültségem teljes hiányával, ha tetszik saját bénultságom újbóli bizonyítékával, Pavlov kutyája ide-oda, mégiscsak ez van, ez a felkészületlenség, a lehulló szereplehetőségek kacatjai fölött az élet torz fintora, a közölhetetlenség, illetve közlés valódi igényének teljes hiánya, a közlésé, mint egyféle hídnak a létezése, ami összeköt, vagy legalábbis valamely élményeket átszállítani adatott. Márpedig ha ebbe komolyan belegondolok, mentesen a könnyen hajlítható érzelmektől, akkor úgy látom, hogy civil létünk esetlegessége, ha tetszik esendősége sokkal erősebb, mint perspektíváink akár művészileg kimunkált rendszere. Ha magamba nézek, a belső félelmeim sokkal gyökeresebbek, mint azok a megoldások, melyekkel ellenük igyekszem felfegyverkezni, és ahogyan azokat elhárítani tudom, vagy valaha képes leszek rá. De itt rögtön leszögezem, hogy emiatt cseppet sem lettem szomorú, vagy rosszkedvű. Ezt csak úgy beláttam, mint ahogy két pont között a távolság sem nem szomorú, sem nem vidám, még akkor is, ha több mint puszta adat. Mert lehet, hogy az két pont valójában két csillag. De a csillagokról épp úgy nem tudunk semmit, mint a pontokról, vagy mint a nőkről. Hogy a történetet befejezzem, F. hamarosan távozott, és éppen a jó Amigó is. F. még egy kicsit beszélt valakivel az utcán, mit ad isten, éppen az én kedvenc ablakommal szembefordulva, gondoltam, nézem egy kicsit. De ő nem nézett vissza. Aztán elment.

Ebben a történetben, ha ugyan történet, ahogy elmeséltem, F. lehetne persze A. is vagy J. Teljesen mindegy, nem róla akartam beszélni. Ha ezt tenném, máshogy tenném, illetve róla, a mostani F-ről nem is tudnék mit mondani. Csak arról, aki akkor volt, vagyis arról, amit együtt, vagy ahogy akkor én, és amire visszaemlékszem. Hát ezt lehetne, de majd inkább a Mizantrópban, meg az új Oberonban. És hát nem is itt kéne ezt kezdeni, hanem talán E-nél, vagy minimum R-nél. De E. (egy másik E) bizonyosan megkerülhetetlen. Mint ahogy az ábécé még néhány betűje.

Jól elkalandoztam, csak abban bízom, hogy lesz időd ma a munkahelyen mindezt elolvasni, vagy ha később, az se baj. Nem is hagyom még abba, hiszen el sem kezdtem. Mindenesetre itt és most 6 óra 44 perc van. Zabálja az időt ez a sok betű. De hát te kérted, hogy írjak beszámolót, és sajnos ez mind hozzá tartozik az egészhez, enélkül az alkotói folyamatot megérteni nem lehet. Na jó, ezzel együtt sem, tudom. Meg nem is megérteni kell.

Visszaugorva az időben, másnap, azaz a próba utáni napon, vagyis a fellépés napján reggel fél 9-kor találkoztunk, mi fiúk, a Szerb utcánál, a Szerb utcai fiúk, hogy a színpadelemeket átkocsizzuk a tér másik oldalára, a PIM-hez. Minden menetrendszerűen alakult, mindössze a könyvtárból nem tudtuk kihozni a szükséges cuccokat 9-kor, de elvoltunk úgy is. Remek szar idő volt, csepegett az eső, derűs szürkeség uralta az utcákat. Nem volt nagyon hideg, de azért kabátban is lehetett vacogni annak, aki fázósabb. A leheletünk látszódott. Pici próba, persze vetkőzés nélkül, és konzultáció a rendőrökkel, akik biztosították a rendezvényt. Nagyon udvariasak és korrektek voltak. Megtudtuk, hogy azért vannak itt, hogy nehogy valaki megzavarja a demonstrációt. Én azért elmondtam, hogy számítsanak némi enyhe provokációra, már ami a műsort illeti. A rendőr szépen kifejtette, hogy ez nem az ő dolguk, az csinálunk, amit akarunk, ők abba nem szólnak bele. Igazán megható volt, hogy így vigyáznak ránk, és támogatnak.

Aztán megjelentek a szakszervezet emberei is, egyen-mellényben, zászlócskákkal, molinóval, miszerint "a miniszter a múzeumban ünnepel, a dolgozók az utcára szorulnak". Ez nekem tetszett, azért is mert, nagyon jól szervezettnek tűntek, másrészt pedig ez a jelmondatocska a mi helyzetünkre is teljesen igaz volt. Aztán vártunk, kortyolgattuk a pálinkát, keverve a lámpalázzal, kinek mennyire volt, ugye. Én elég izgulós vagyok amúgy, hol így, hol úgy vezetem le, de általában egyféle hiperaktivitással. A közeg mindenesetre barátságos volt. Lassan kezdtek feltünedezni ismerősök is, akik kifejezetten miattunk jöttek. Jó érzés volt. Vártunk még, mert a szervező szerette volna, ha az államtitkár érkezése után indítjuk az akciót. Hogy átadhassák neki a petíciót. Ez teljesen érhető. Nekünk időnk, mint a tenger. Aztán Szőcs csak nem akart megérkezni, Halász János meg éppen akkor ment be, amikor a szervező (a KKDSZ elnöke) interjút adott valamelyik tévének. Így hát nem volt más, nekikezdtünk.

Volt itt azért még érdekes színházi probléma, mielőtt nagyon belevágnék a főeseménybe. És ismét a látás témája. Nevezetesen a színpad elhelyezése. Kis emelvényünket a múzeum oldala mellett, a járdán állítottuk fel, szemben a disznótorossal, ahol egyszer együtt ebédeltünk. Az elképzelés az volt, hogy a nézők a kis utca másik oldaláról figyelik majd a műsort. Azaz maga az úttest a nézők és a színpad között van. Ezen az úttesten egyébként csak a 15-ös busz jár, mert az autós forgalom elől le van zárva. De azért a busz jöhet bármikor, szóval az úttesten sem néző, sem színház nem lehet. Csakhogy valaki felvetette még jóval a kezdés előtt, hogy a színpadnak ez a frontális elhelyezése nem jó, mert esetleg sokan majd oldalról látják az egészet, és úgy nem érvényesül az akciónk, fordítsuk inkább meg a színpadot a PIM bejárata felé, hiszen úgyis oda gyűlnek az emberek. No, megint a logika! Hogyan is legyen a színpad?

Most kellene természetesen beváltanom ígéretemet a Sherlock című sorozatot illetően, éppen ide vág, mert ez a BBC által készített sorozat egy 21. századba helyezett Sherlock Holmes-adaptáció, és persze sokkal jobb, mint a Guy Ritchie-féle mozifilmek. De most ezt kihagyom, dramaturgiailag ugyanis nem lenne helyénvaló. Hiszen most a saját zseniális logikámat kell elővezetnem, ami nagyon is valóságos, míg a Sherlock teljes egészében fikció. Igaz, nagyon szellemes. Igazi jó kis rejtélyek vannak benne, melyeknek a megfejtésére a nézőnek persze esélye sincs, de folyton elhitetik veled, hogy van. És aztán leesik az állad Holmes zsenialitásán. Persze ettől még nem lenne jó a sorozat, ami igazán az erénye, az a hihetetlenül jól kidolgozott és eljátszott karakterek, valamit az a megint csak sajátos angol humor, amivel ezt a különc figurát áthelyezik a 21. századi Londonba, annak minden szükséges és elégséges helyszínével, kellékével és élő környezetével.

A 21. századi Budapesten pedig a színpad elhelyezésének ügyében a következőképpen okoskodtam: minthogy a színpad lényegében csaknem a teljes járdát elfoglalja, úgy a közlekedő népesség, már amennyi ebben az időben ilyenkor erre jár, úgyis automatikusan átmegy a másik oldalra. Annak valószínűsége, hogy oldalsó irányban megáll, és onnan szemlél minket, csekély. A PIM bejárata előtt pedig senki sem fog várakozni, hisz aki befelé megy, ténylegesen bemegy, aki meg hozzánk jön, azzal elbánunk magunk! Ugyanakkor a frontálisan elhelyezett színpadra a szemben lévő oldalról mindkét irányban közelítő egyének viszonylag jól rálátnak, és megszületik számukra a frontális erő élménye, különösen, hogy előtte ugye majd a disznótoros elé tereljük a ránk várakozó jónépet, akik ezzel az elhelyezkedésükkel eleve kijelölik a tér általunk definiált irányait a később érkezők vagy véletlenül arra kószálók számára is. Ha viszont elforgatjuk a színpadot akárhány fokkal is a PIM bejárata felé, úgy a Ferenciek tere felől érkezők mindenképp hátulról, vagy legalábbis oldalról kapnak belőlünk, ráadásul még a mi eleve meglévő nézőink is átlósan fogják látni a cuccost, ami gyengíti a tér geometriája adta eleve meglévő erőket. Így tehát a helyes megoldás, hogy a színpadot hagyjuk szépen frontálisan, azaz szembenézve a disznótorossal. Ezzel meg is győztem mindenkit, legalábbis azt hiszem. A színpad maradt úgy, ahogy leraktuk.

Az események sora persze végtelen aprólékosan mesélhető és elemezhető. Hogyan történt végül is, hogy a rossz idő miatt viszonylag csekély létszámú demonstráló közönség a disznótoros elé került? Gyuri mintegy önkéntesen vállalt koordinációja révén, csak azt sajnálom, így utólag, hogy nem hangzott el egy "professzor apuka is álljon szépen a hentesüzlet mellé, mosolyt kérünk, mindenki mosolyog" típusú családiasságot sugárzó mondat. De jó volt így is. Aztán viszont megható pillanat következett. A tüntetős mellénybe öltözött, zászlós szakszervezetis nénik odaálltak szépen a színpadunk mellé, mintegy szolidaritást vállalva a még nem is tudták mivel. Közrefogtak minket, persze lehetne azt mondani gonoszul, hogy biztos csak azért minél több fényképen és videófelvételen rajta legyenek, de szerintem nem ez történt. Hanem velünk akartak lenni. És bár nem láttam kívülről a performanszt, lelki szemeim előtt látom a képet, ahogyan toljuk előre az energiát a menetelésben, majd a futásban, ők pedig ott állnak mellettünk, mint valami őrzők a strázsán.

A színpadon töltött perceket elemezzem? Hát jó. Szóval annak hihetetlen ereje van, amikor emberek egy irányba néznek. És hihetetlen ereje van, hogy el is indulnak arra. Jelen esetben a disznótoros felé. Na persze nem, hanem a bennük kitűzött cél felé. Ami valahogy a legfontosabb, még ha nem is tudatos. Szóval lassan lépegetsz az esőben, és ott szemben valakik azért állnak veled szemben, mert erre kíváncsiak. Belegyalogolsz a kíváncsiságukba. Csend. Tiszta Pilinszky az egész. Lépéseink apró zajai. Ez mi lesz? Érzed a bizonytalanságot a csendben. Érzed ennek a szépségét, a hártyavékony illó voltát. A feszültséget. A figyelmet. A kapcsolat az úttest két oldala között gyenge. Vagy gyengéd, ha tetszik. Az ingerekre szükség van, körülöttünk egy zajos város. És mi csendben tartjuk a lassú tempót. Meddig? Nem lett ez kimérve, nem lett ez kitalálva, sem közösen ráhangolódva nem lettünk. Leó vezet. Ennyi. Melyik ritmus a Leóé? Melyik lépés hangosabb? Ki lép? Nem nézelődünk jobbra-balra. A cél van, és a belső tekintet. Erősödünk. Dübörög alattunk a színpad. Menetelünk az esőben, tekintetünk a nézők feje fölött. És akkor engem elfog valami boldogság vagy inkább szabadság érzése. Meg a nyugodt és stabil erőé. Az energia még mindig sok részben felfüggesztve, visszafogva, de már nyergelne, már vágtatna. Már az a célom, ami az erőm, már az az erőm, ami a célom. Az önazonosság élménye. Vagyok is, meg nem is vagyok. Elhagyom magam, hogy utolérjem. Loholunk. Futok én már mindenért, ami valaha, ami egykor, ami majd. Futok azok között, akikkel jó együtt futni. Szembe a disznótorossal és a disznótoros előtt álló tekintetekkel. Már nem is emberek ők. Tükörenergiák. Persze nagyon is emberek. Én is ilyen tükör vagyok. A figyelő tekintetek erejét tükrözöm tovább, és lövöm bele a célba, a cél felé. Még a 15-ös busz is elsuhan, köztünk és a nézők között, gyönyörű! Látom magunkat egy pillanatra az ablaküvegében. Ezek az ablakok, ezek a tükrök! Közben megöklözöm kicsit az előttem futó Lacit, mert lassan ki kellene szállnia a menetből. Harmadjára megérti, leáll. Kevesebben futunk, érezni is a hiányát. egészen biztos, hogy a hátsó sorfal nem lövi azt az energiát, amit kéne. Mindegy, majd legközelebb. Aztán jönnek szépen, és lefosztanak minket. Az egység megbomlik, ott belül én is elvesztem a rálátásom. Fogalmam sincs, hogyan megy az egész. Arra figyelek, hogy Laci minél gördülékenyebben ki tudjon bújtatni a ruhákból. Mellette meg a karakter. Hihetetlen gyorsan megtörténik, szeretném, ha az egész valahogy lassabb lenne. Pedig időben az lehet, amit bepróbáltunk. Összehúzódunk középre, mi legatyásítottak. Attila már jön is, az is olyan gyors. Maradnék még itt, nem is dideregve. Picit rá kell tenni, a dráma kedvéért. Ja, persze a nyakkendők lemaradnak, Sára elfelejti, Laci elfelejti. Súgom hátra, hogy a Plus-os szatyorban (van a Poxy csokornyakkendője, az baromira fontos)! Végül Mesi hozza. Emiatt az egyik jól megkomponált kép nem jön létre megfelelően. Mindegy, hiba! Hiba! Közben beszalagoznak, meg a többi. Aztán elindulunk lefelé, totyogunk letolt nadrággal a vizes járdán. A fotósok és kamerások ránk mozdulnak. Naná! Egy ilyen képre, persze! Mi vagyunk a színes csupasz valóság, a totyogó nemzeti öntudat. Mert végül is mi más a haza szeretete, nem, mint ez a szalagozott totyogás? Háttérben felhangzik a Himnusz a többiektől, "balsors akit régen tép", mi meg megyünk a PIM-be befele. Halljuk a tapsot, persze nem megyünk meghajolni, ezt megbeszéltük. Odabent az őrök nagyon kedvesek, mondják, hogy nyugodtan menjünk a mosdóba felöltözni. Fattila és Laci hozzák a ruháinkat. Nem is fázok, és Poxy sem. Réka pálinkát ad körbe.

Szőcs Géza a performansz után érkezik. 20 percet késett a saját rendezvényéről.

Visszavisszük a színpadelemeket, utána csatlakozunk a szakszervezetis keménymaghoz a PIM hátsó részében lévő étterembe. Meghívnak minket teára, pálinkára. Az egyik néni elmeséli, hogy nagyon aggódott, hogy megfázunk. A performansz tetszett nekik. A barátainknak is, úgy tűnik. Ott van Zsolt, akivel két napja összeszólalkoztunk a kocsmában, ma eljött. Megbeszéljük, minden rendben. Itt van Ági is, eljött megnézni minket. Gyuri nem iszik pálinkát, csak teát. Beszélgetünk kicsit a hogyan továbbról. Lassan elszivárog a csapat. Páran még visszamegyünk a Szerb utcába egy-két dolgot elpakolni.

A többi már csupán az élet. Valahogy így történt, valahogy így történik minden, nincs ebben semmi különös. A munka, az energia, az energiák összesítése, az energiák szakadása, az útkeresés, a minták és az antiszuperhősök krónikája az egész.

Jól megdolgoztattál, Ivi, jól tetted, amúgy 8 óra 42 perc van. A nap felkelt, a lakás kihűlt, én kijózanodtam, F. talán alszik, E. talán gyereket szoptat, az emberek végül úgyis mindent elfelejtenek, jut eszembe, és biztos mások is ezt gondolják másokról, mert talán valóban csak magunknak őrizgetjük az emlékeinket, meg talán azoknak, akikkel majd találkozunk, amúgy igazából, és sokak már talpon, munkába menet, vagy már ott, sorsunk valahol éppen az eldőlés irányába halad.

Most a tanulságok levonása rész következne itt, de tanulság nincs több. Van viszont vágy és van cél, ami felé loholhatunk. És ha néha elveszítjük azt a célt a látómezőből, majd adunk egymásnak feladatot. Tegyük is.

Barátsággal:
Csaba