2009-ről

Jó év volt.
Munkás év volt.
Fejlődő év volt.

Sok-sok embert kellene említenem, akikkel, akik miatt, akikért, akiknek köszönhetően...
Fordulatos év.

Valami reménytelenség végképp elmúlt.
Derű, hőskorszak. A nyavalygás vége, mintha kezünkbe vettük volna a sorsunkat, vagy legalábbis elkezdtük ezt, ez van, létezik, nem tudjuk meddig és hogyan lesz tovább, de tervek és erők és álmok között élünk.

Mindaz, amiről nem írtam év közben, de kellett volna, megérne egy-egy külön bejegyzést, némelyik többet is. Sajnálom, hogy nem vezettem a munkanaplókat.
Megfogadom, hogy 2010-ben vezetni fogom (?!)

Pedig jó lett volna a Gyros-ról, meg a Zsiráf-felújítókról (milyen hasznosak voltak a régi bejegyzések...), és mindenképp kellett volna még dolgokról, amik itt voltak közben, mondjuk a workshopok, különösen az olaszokkal...

Mit fogadjak még meg?

- kevesebbet fogok lazsálni.
- alaposabban dolgozom.
- több kapcsolatot építek a természettel.
- többet megyek külföldre.
- többet fogok olvasni és írni.
- további falakat török át.

Egyébként tényleg jó volt. Furcsa, általában nem szoktam ilyet érezni...
Úgyhogy most ennyi.

A cirkuszi eset folytatása

Azután ez az igazgató - illetve csak volt igazgató, hiszen az előző részben felmondott - együtt élt azzal a nővel, aki a kötéltáncosnő volt. Azaz valószínűleg a kötéltáncosnő volt, de az is lehet, hogy az ikertestvére, ezt már nem lehetett tudni pontosan. Hiszen miről ismerni meg az embert? Miről ismerni meg, kibe is szerettünk bele?

Sokak szerint csak ideákba szeretünk bele, valami égi képmásba, melynek nyomai földi körülmények között elbizonytalanodnak.

"Hiszen a saját nevünk is csak egyféle idea. Azt mondom: a nevem Vendelín, miként ez is a nevem. De mit jelent ez a név? Minden, ami Vendelínhez köthető, Vendelín nevével jelezhető. Vandál vagy egy szent? Csak egy jel. Vendelín mindig múlt idő vagy jövő idő, vagy elképzelt jelen. Vendelín nincs. Ha Jurij lennék, mi változna? Semmi. "A volt igazgató így morfondírozott. Mégis, ha önmagára gondolt, elősorban Vendelínként gondolt magára, sőt, úgy is gondolt magára, mint valami megváltoztathatatlanra, már ami vendelínségét illeti. Mint ahogy a kötéltáncosnő is mindig Milena volt, és Vendelin eszerint gondolt rá, milenaság nélkül Milena sem lehetett volna.

Milena neve sok-sok érzéki tapasztalattal töltődött fel. Illattal, érintéssel, csókok emlékével, szavak búgásával. Lélegzéssel. De hogy Milena az volt-e, az a húsvér létező, aki tegnap vagy azelőtt, arról miféle bizonyosságot nyerhetett volna. Vendelín gyűjtötte a Milena névhez kapcsolható emlékeit. És így szerelmes is lett, maradt, remélt maradni Milenába, aki nem Milenaként erre a szeretetre már nem lett volna érdemes, ez a szeretet a Milena nevű fogalomhoz tartozott, a fogalom pedig egybegyűjtötte mindazt, amit Vendelín Milena révén valaha is gondolt, érzett vagy amire emlékezett, vagy amire vágyott. "Kit érdekel, mit tartalmaz Milena fogalma! Milena fogalma van, és épül, és építhető, és olyan általa, mintha Milena valóban létezne. Nyerhető ennél nagyobb bizonyosság?!"

Többször elképzelte, mi történne, ha Milena egyszer bevallaná, hogy ő valójában nem Milena, hanem a testvére, és Milena halott, ő pedig valójában undorodik Vendelíntől, nyápicnak találja, nem szereti a szagát, idegesíti a jelenléte. Mindez előfordulhatna, ki lehetne biztos abban, hogy a helyes személybe szerelmes? Vendelín persze félt ettől, tartott ettől, nem szeretett volna magára egy hatalmas gyászmunkát felvenni, hogy megsirassa a halott Milenát, és ennek kapcsán egyedül maradt önmagát. Ezért végül úgy döntött magában, hogy amennyiben Milena önazonosságát illetően ilyen kétségek merülnek fel, esetleg a Milena-kép (idea, bálvány, szómágia-rendszer) összeomlik, úgy ő is semmissé teszi vendelínségét, névtelenségbe borul, majd idővel új nevet talál magának, ez ma már könnyűszerrel elintézhető, hogy még a saját neve se hirdesse önmaga számára Milenát, mint fogalmat, mint képet, mint ideát, mint illúziót. Mert ha Milena illúzió, úgy Vendelín is az.

A szerelmi életről beszámolni, azt mintegy közzétenni, íróilag vagy másképp, leírni találkozásaik, intim pillanataik sokaságát, nos ez nem lehet tárgyunk most. Mindez nem rejt túl sok fordulatot, drámai erőt, sem költői kihívást. Témánk inkább Vendelín egy bizonyos alvással töltött öt perce, melynek során még mélyebbre hatolt Milena milenaságát illetően, s mintegy rádöbbent saját vendelínségének határaira.

Történt ugyanis, hogy Vendelín egy délutánon elszundított kedvese karjai között, s álmában is ott maradt, e jótékony melegségben, egybeolvadásban, összefonódásban. Béke és halálos nyugalom áradt szét tagjaiban, mint aki évtizedek küzdelmeit piheni ki, jól emlékezett később, álmában sírt is, avagy pityergett, akár egy kisgyerek, elsírta minden bántalmát, elfojtását, ami gyerekkora óta rá nehezedett. A csalódások, a felnőtté válás nehézségei, a fogalmak áttörése, aztán a valósággal vívott harcok, a cirkusszal járó felelősségek, az emberek kiismerése, a folytonos éberség, a tettrekészség, az férfinak látszás akadályai, az erő mindenkori tételezése, döntések, és keménykedések, a félelmek, amik elől menekült tudattalanul is, a páncélok, amiket magára pakolt, a páncélok, melyek súlyosabbá, idegenné, nem önmagává tették.

Csakhogy Vendelín nem lehetett újra gyermek Vendelín. Hisz már felnőtt, Vendelín nem volt gyermek. Ha Vendelín gyermek tudott volna lenni újra, akkor megszűnt volna minden lehetősége a felnőtt Milena felé. Ezért Vendelín, az álmában gyermekké lett Vendelín kénytelen volt nagyon gyorsan, még álmában felnőtté lenni újra, s az álom közben felnőtt Vendelín, a felnőttként erre a felnőttségre ébredő Vendelín hirtelenjéban Milenát olyan idegennek, olyan végtelenül másnak látta meg, mint korábban, olyannyira meglepte Milena most tapasztalt egyedisége, hogy egyszeriben elveszítette Milena iránti minden kötődését.

Vendelín lebegett az űrben, ezt az űrt Milenának nevezte el, ő volt a kis bolygó a hatalmas Milenában, és mindez megváltoztatott mindent, amit korábban szerelemről vagy Milenáról vagy önmagáról gondolt.

Vannak történetek, melyeknek sosincs végük. Vendelín is így bolyongott az önmaga keltette világűrben.

Cirkuszi történet

"Elnézem magam, így, nyavalyásan, álmaimból kikelve, hajnali részegség után. Kiégett mesterdetektív pislog belül, nyomokat keresve valami felemelőbbhöz, mint a bénult vágy - vagy emlék -, hozzá, róla, ki megbabonáz, megbabonázott, meg-ba-bo-náz-hat-na. Euthanázia - meggyilkolni a halálos beteg részem, - ez bizony erkölcsi probléma, testi fájdalom, szellemi igézet. Végtelen közelítés a vágy titokzatos tárgyához. "

A cirkuszigazgató szabadnapján - egy késő őszi délutánon, elmélázva csésze kávéja fölött az üres kávézóban - így gondolkozott önmagáról, és egyéb körülményeiről. Ez a cirkuszigazgató - a világ egyik jelentéktelen cirkuszának jelentéktelen igazgatója - szerelemes volt az új kötéltáncosnőbe. Valószínűnek tűnt, hogy a kötéltáncosnő is hajlik az igazgató felé, aki azonban túlságosan félénk ember volt ahhoz, hogy további konkrét lépéseket tegyen a dolog érdekében. Hisz még alig ismerték egymást. Így aztán még abban is kételkedett, hogy kezdődő érzelmei valóban a szerelem kategóriájába esnek-e, vagy csupán valamely egyéb illúzió rabjaként csalják meg érzései. Így töprengett:

"Néha annyira hiányzik a szerelem, annyira vágyunk rá, hogy létrehozzuk mintegy a szerelem érzését, illúzióját, holott valójában nem is vagyunk szerelemesek, főleg nem abba a személybe, akiről azt képzeljük, hogy szerelmesek vagyunk belé. Éppen őbelé egyáltalán nem vagyunk szerelemesek, sőt, a lelkünk éppen olyan személyt keres magának, akiből aztán annál könnyebb lesz a kiábrándulás, a megszabadulás. Elvégre a lelkünk szabadságra vágyik, nem kötelékekre, és e mérhetetlen szabadságvágy nem enged bennünket a valódi szerelem tapasztalatához, mert a valódi szerelem: rabság."

Éppen ezért az igazgató a lelke mélyén azt remélte, hogy érzései a kötéltáncosnő iránt nem valódiak. Mit is kezdett volna egy ilyen kapcsolatban? Hogyan is nézhette volna végig hölgyét estéről estére a nagy magasságban egyensúlyozva, rettegve attól, hogy mégis rosszul talál lépni...? Az az igazság, hogy a cirkuszigazgató anyja valaha kötéltáncosnő volt, s még az igazgató gyerekkorában lezuhant a kötélről, s élete hátralévő részét nyomorékan töltötte. Egy kisgyereknek ez igen meghatározó élmény. Főleg, ha emellett az apa alkoholizmusba zuhan, s hagyja szétzülleni saját életével együtt egy teljes cirkuszi társulat működését.

Ennek ellenére azonban a cirkuszigazgató szerelmes lett ebbe az új kötéltáncosnőbe, és minden félelmével együtt folyton csak rá gondolt. Álomkóros lett, sokat ivott, az élet egyéb dolgai, mint például a cirkusz működése, egyáltalán nem érdekelte. A munkáját továbbra is ellátta, nem is rosszul, egyfajta külső rutinnal, egyfajta tehetlenségi erővel, mely mégiscsak erő volt, nem is kevés erő, így aztán a környezete nemigen észlelte a belső változást, azt a feszültséget, mely minden pillanatát meghatározta. Csak éppen minden este benn aludt a cirkuszban, pedig volt egy kis lakása a belvárosban, 5 percre a cirkusztól. Képtelen volt egyedül hazamenni. A cirkusz a belső lelki terévé vált. Szeretett egyedül lenni a hatalmas arénában, s a nézőtér fölötti világosító erkélyen berendezett magának egy kis alvóhelyet. Ilyenkor picinek érezhette magát, és a problémáit is. Az aréna volt a világ, melyhez mérhette magát. Alig mozdult ki a cirkuszból. A cirkusznak köszönhette az új érzést, a cirkusz tartotta életben ezt az érzést, de a cirkusz ezt az érzést nem fogadta magába, a cirkusz távol is tartotta saját vágyától, a cirkusz megbénította, cselekvésképtelenné tette. Az igazgató a cirkusz rabja lett. Ez a szerelem megszabadíthatta volna a cirkusztól, de a cirkusz nélkül a szerelem nem lett volna lehetséges. A cirkusz stabil volt, nem volt szüksége szerelemre. Az igazgatónak viszont szüksége volt rá.

Az úgy volt egyébként, hogy világ életében tartózkodott a nőktől.

"Mindig is túlságosan érzékenynek és intelligensnek tartottam magam azokhoz a nőkhöz képest, akik megtetszettek, vagy akikkel egyáltalán találkoztam. Igen, ez nagy gond, ez is hamis illúzió, úgylehet, de nem tudok mit csinálni, bevallhatom magamnak, hogy idealista vagyok, ami nem jó, de nem tudnék nem idealista lenni. Most azonban mérhetetlen gyanú ébredt bennem, hogy ez a kötéltáncosnő hozzám fogható. Hiszen nem is kötéltáncos, ezt a tevékenységet csak mellesleg fejti ki, valójában költő, vagy muzsikus, odafent az élet egészét táncolja el, úgy halad végig a kötélen, mint az ember az életének útján, pontosan oda lép, ahol a sorsa húzódik, és ő uralja a kötelet, ahová lép, ott van a kötél, ott van a sors, ott van az élet."

Kávéja elfogyott, rágyújott egy újabb cigarettára, és töltött egy pohár bort.

Ekkor belépett a kötéltáncosnő. Pontosan az a nő volt, aki az igazgató fejében élt. Elképesztő azonosság! Élhet valaki ennyire azonosan bennünk? Az igazgató hirtelen arra gondolt, hogy ők ketten azonos személy. Vagy talán testvérek. Vagy talán egy azonos angyali létezés kétféle anyagba szakadása. Marhaság! Egy húsvér nő volt. És mégsem.

Mindenki más arról beszélt volna, milyen megyötört állapotban találja ott az igazgatót. És szánalmas pillantások kísérték volna a látottakat. De ő nem. Minden olyan természetes volt. Hogy szeretne egy új számot kigyakorolni, szüksége volna próbaidőre, hogy ez arról szólna, hogy ő a kötélen hegedülni fog, és hogy nem is egy kötélen, hanem egy egész hálózaton, kötelek egymás alatt-fölött, és ő azokon átugrálva, átszökellve szeretné bemutatni az ember lelki bolyongását, a tévedéseket és a döntéseket, annak a lélekre gyakorolt hatását, néha csak egy szál gyertya fényében, melyet a hegedű fejére erősítene fel, de úgy, hogy a láng el ne aludjon, máskor meg szűk utcafényekben, vagy pásztázó fejfényben, vagy fellobbanó fénycsóvákban, vagy fények sokirányú áradásában, vagy fénylabirintusban, mely tovább rétegezné a kötélhálózat szerkezetét, vagy olykor teljes sötétben, a tér egyik oldaláról átutazva a másikba, gyorsabb tempóben, mint gondolná a sötétben várakozó, ennek révén meglepve a közönséget, és egyúttal a bolyongás érzetét erősítve, olykor énekelne, vagy legalábbis dúdolna, vagy akusztikai ritmusokat hozna létre, és a végén szeretne arról a kötélről leesni, valóban leesni, mert olyan megrázkódtatást szeretne érezni, amit még életében sosem, erre készül évek óta, erre az esésére, szabad zuhanásra, halálos zuhanásra, a halálos zuhanás túlélésére, erre neki van egy különös technikája, nem trükkje, hanem technikája, de ki kell próbálni, aznap este, csak azon az estén egyszer, emberek előtt, vállalva kockázatot, vállalva, de nem felelőtlenül, neki van egy ikertestvére egyébként, aki - ha ő belehal - helyettesítheti a nézők előtt, a lezuhant test ügyesen elrejthető, ha esetleg belehal, ez volna hát a terve.

A cirkuszigazgató másnap felmondott.

Hónapokkal később ott ült a nézőtéren. A produkció lélegzetelállító volt. A zuhanás tökéletes. Sikolyok, felhördülés, teljes sötét. Fény. Ott állt a fényben. Tudta, hogy ő az. Méginkább ő volt. Nem is számít már, ő vagy az ikertestvére.

Hiperbola

Sajnos nem folytattam úgy, ahogy megígértem. Mindig csak a mentegetőzések, pedig már nem is net-caféból nyomom. Annyi mindenről kellene beszámolni! Jancsó Miklós készülő filmjében, az Oda az igazság!-ban
(fotó: Horniák Ágnes) ... és a következő kép is....

Olyan sok mindenen túl vagyok az elmúlt hónapok révén, és annyi minden áll még előttem, jó volna számot vetni, számot adni, elmerengeni, hogy emlékem is legyenek, legyen jövőképem is...

Például visszaolvastam a régi zsiráfivóhelyes bejegyzéseket, és nagyon sokat segített az előadás felújításában. De nem csak a szakmai dolgokról van itt szó, bár jó, ha abban a köntösben jelenik meg. A szív ügyeire is tekintettel kellene lenni. Erre lenne megoldás, ha folytatnám az Egmontius-sorozatot.

Gyorsabban megy az élet, mint ahogy reagálni tudok rá.

Mostanában a praktikus ügyeket illetően próbálok előre dolgozni, hátha felszabadul némi idő előbb-utóbb, ami saját magamra szánható, de egyelőre a feladat megoldása csak újabb feladatokat szül, újabb vállalások lehetősége bontakozik ki, mindez jó, mert haladás, fejlődés, előremutatás, de hiányzik az a csóró, üres idő, ami annak idején ezt a blogot is létrehozta.

Olyan ez, mint egy matematikai függvény, mint egy hiperbola: folyamatos közelítés a tárgyhoz, és egyúttal folyamatos távolodás is egy másik tárgytól - a két tengely. A két tengely egymással derékszöget zár be. A metszéspont az origó. Amikor legközelebb vagyunk az origóhoz, akkor vagyunk egyenlő távolságra mindkét tengelytől, egyik sincs közelebb mint a másik, és viszonylag mindkettő messze van. A vonzás szabályai?

Az életünk persze sosem csak hiperbola, ez csak egy bizonyos metszet, az idő, amiben élünk, sokkal összetettebb, sokkal érzékibb.

Sokféle birodalom van, amiben lehet élni. Most Tűzraktér, Radikális Bázis a neve, máskor Szorongás, Szerelem, vagy Hiány. Konkrét fizikai terekben élek. A lelki terek feltérképezése -ezekben is élek, csak nem tudom pontosan, hogyan - talán a közelítő tél feladata.

Figyelmem itt van, itt is van!

Feltámadás!

Szeptembertől folytatom a blogot, de lehet hogy már hamarabb is. Sajnos lefoglal sok tevékenység, mint például hogy rákattantam a horrorfilmekre. Ez önmagában nem helyes, de biztos megvan az értelme. Szóval érdemes lesz visszalátogatni. Addig is... brrrrr....

Egy teszt

Egy ismerősöm kérésére kitöltöttem ezt a tesztet, az eredményt (?!) közzéteszem, talán mást is gondolatokra sarkall...

1. Mire a legbüszkébb abból, amit az életben elért?

a semmiből egy új világ nyílt, az új világ semmivé lesz

a. Minek tulajdonítja ezt a "sikert", ill van e köze hozzá valamilyen személyes
kvalitásnak?

a kitartásnak, a lustaságnak, a szerencsének, a balszerencsének, az éberségnek, az álmoknak

b. Mennyiben járul ehhez hozzá a családja, neveltetése, gyerekkora?

abszolút, szinte azonos ezzel, ami mégsem, az a hiánnyal, melyet be kell tölteni valahogy, hát betöltődik

2. Emlékszik e valamilyen lényeges momentumra az élete során, ami nagyon
meghatározó volt érdeklődési, tevékenységi körére, életvezetésére nézve?

Egyszer csak egy függöny válaszott el az emberek egyéb csoportjától, és tudtam, ha kilépek a függöny mögül, akkor látható leszek, és ahogy erre a kilépésre készültem, és ahogy titokban megfigyeltem őket előbb...


3. Melyik akadályt volt a legnehezebb leküzdenie azok közül, amelyekkel életében
szembe kellett néznie?

az anyagi feltételek biztosítása okozott némi zavart


a. Hogyan csinálta?
vártam a csodára, és így sikerült is, közben tettem a dolgom

b. Volt olyan, amit nem tudott leküzdeni?
nagyon sok ilyen volt, ilyenkor tekertem egyet a kormányon, és megkönnyebbültem.


4. Mi volt a legmélyebb pont (pontok) az életében?

egy szerelmi illúzió lefoszlása

a. Hogyan keveredett ki belőle/lük?

több művemben feldolgoztam (novellák, versek, színdarab), így olyan ember lettem, aki kereste a csalódást, hogy edzettebb lehessen

5. Mi az az elfoglaltság/állapot, amiben igazán jól érzi magát?


vezetni az emberek figyelmét, követni az emberek mozgását

Hogyan írná le, milyen ilyenkor ebben az állapotban lenni?

hatalom és alázat, erő és gyengeség, érzékiség és észlelés

6. Mi az az elfoglaltság/gondolat, ami bármilyen hangulati állapotban, a helyzetek többségében visszaállítja a harmónia érzését?

a történelmi idő távlatai, a formák változékonysága, a nagy átalakulás maga
mély belégzés, grimasz

7. Mi határozza meg (hogyan dönti el), hogy milyen projektbe vagy problémába fog bele, amikor eggyel épp kész van?

mint egy kertész, megnézem melyik palánta bújt elő a földből. ez némi önvizsgálat, a kor szellemének hajcihőzése, személyes ügyek (érzéki és érzelmes dolgok), spirituális összefüggések, sok-sok kérdés. ahol sok a kérdés, ott jó az irány(vesztés).

Voltak olyan időszakok, amikor nenéz volt eldöntenie, hogy mivel folytassa?
Ilyenkor mi lett?

volt ilyen, arra gondoltam, mi az, ami nélkül nem tudok élni, és mi az, ami nélkül tudok. És akkor arra mentem, amerre kellett, amerre vágytam, még akkor is, ha az sokkal félelmetesebbnek tűnt. Általában félelmetesek a jó döntések.

8. Mennyire bírja a magányt, illetve ez mit jelent Önnek? Milyen színezetű
(akár egy - + egyenes mentén..)

mostanában alig vagyok egyedül, kérdés, hogy ettől még magányos vagyok-e. valamilyen értelemben talán mindenki magányban él, mert oda be senki sem juthat, ahol én vagyok. és onnan kifelé is nehéz, végső soron nem is lehet kijutni – mily álmok jőnek a halál után... – csak halálélményeken keresztül lehet kijutni, mint például a Rómeó és Júliában, vagy valami lelki halál értelmében, vagy megtisztulással vagy ilyesmi. Ezek a kérdések örökké rohamoznak, örökké táncot lejtünk velük. Tehát bírom a magány, mindenki bírja, aki él, az a bizonyíték, hogy él, a módszer, ahogyan, ezzel azonos, legfeljebb nem ismeri, nem ismerjük fel.

Ennyi hát?
...

Igyekezz, a zéva' dzár!

A tavaszi időszakban 24 Radikális-előadásra került sor: ez több, mint a teljes 2008-as év fele. Átlagban havi 8 előadás.

Előadások szerint:

Zsiráfivóhely - 5

Brutus - 7

Az étellift - 6

Gyros-töredékek 1.0 - 2

Gyros-töredékek 2.0 - 1

Gyros-töredékek 3.0 - 1

Költészet-napi versinstallációk - 1

Időkapu-performansz -1

Városok szerint:

Budapest - 16

Szeged - 3

Sopron - 3

Pécs - 1

Pozsony - 1

Résztvevők szerint (31 fő):

Beczásy Áron -2

Béres Miklós - 10

Bíró Éva - 2

Császár Dávid - 2

Farkas Kata - 9

Formanek Csaba - 22

Daniel Hall - 1

Harsay Sára - 1

Hodászi Ádám - 1

Ilyés Lénárd - 7

Illuvision (Gáspár, Levi, Máté) - 2

Kása Tímea - 3

Kiss Dóra - 6

Kovács Dániel - 15

Mándly Mónika - 2

Móga Piroska - 8
Anastasia Morrighan - 1

Pokorny Szilárd - 10

Regényi Júlia - 2

Rovar17 - 2

Sütő András - 12

Szabó Emese - 14

Szakács Zsuzsi - 12

Szemessy Kinga - 1

Szerencsés Rita - 2

Szitás Balázs - 6

Szücs-Szabó Máté - 14

Tigrics - 1

Trabalka Cecília - 1

Ez idő alatt 0 db bejegyzés született a saját blogomba. Elszállt a tavasz, oda a termékeny íróidőszak...

És most jön a nyár, ahol...

Embernapló 1-6.

Valóságos fikciók

Új sorozatba kezdek, melyhez külön nem fűzök megjegyzést, remélem magáért beszél majd. Bízom abban, hogy utóbbi időkbéli hallgatásom nem tántorított el senkit, vagy ha mégis, hát annyi baj legyen...

Embernapló 1.

Egyik lábán félcipő, a másikon papucs, kockás papucs. Hetven-nyolcvan éves bácsi, a zebrán integet egy hatalmas betonkeverős autónak, hogy menjen át előtte. A sofőr is mutogat, elengedné az öreget. Az utca görcsbe rándul: mi legyen? Végül a bácsi szitkozódva elindul, nagyon lassan átcsoszog a zebrán, a teherautó előtt, aki türelmesen vár, míg a sor gyűlik mögötte. A gyalogosok zavarba jönnek, én is, aki a bácsival együtt, de őt alaposan megelőzve, dolgom után sietve vágok át az átkelőn.

Embernapló 2.

Nagy vita közepette a férfi hirtelen visszahőköl, homlokáról ebben a pillanatban orrára esik a szemüveg. Egy pillanatra meglepődik: vajon attól, amit a másik mondott, vagy a szemüveg váratlan lecsúszásától, vagy talán leginkább attól, hogy ez a két esemény egyidejűleg történt? Hatásos apró momentum, esetleg alaposan begyakorolt mozdulat, remek kivitelezés. Tárgyalni tudni kell.

Embernapló 3.

Egy ember beszél dolgairól a többieknek. Előre megígérte, hogy az övé lesz a leghatásosabb beszámoló. A mondatok eredete a testtartásban, tekintetben, levegőhasználatban. Színpadias, mégis esendő. Önmaga hevületét álszerényen cáfolják szavai, de csak játékból. Tudja, hogy tudjuk, ... de mégsem tudjuk annyira. Maximális erővel játszik, könnyedén. Koncentrált erő, mely játékosan hullámzik. Bohóc, aki lehengerel. Színész-költő, aki menedzsert játszik. Nem adja oda magát egészen sosem. Ha az életéért érvelne, akkor is tréfálkozna. Egocentrizmusa, nárcizmusa olyan feltűnő, hogy könnyen elfeledkezünk előbb még mindenre érzékeny figyelmén, amivel korábban már a mi megjelenésünket is többszörösen nyugtázta.

Embernapló 4.

Egy 50 éves férfi 30 éves szerelmével, fejüket összehajtják. Unják? Megy az előadás, mire figyel ez a pasas? Néha csak néz önmaga elé. Hallgatózik? Ha a lány nem jött volna el, ő sem lenne itt. A kísérők szent unalma, mikor szeretőjük színházba cipeli őket? Ő sem az előadásra gondol, legfeljebb mellékesen. Búcsúztatja itt nekem az ifjúságát. Emiatt aztán még a mi előadásunkat is szereti, alkalmat adunk neki erre. Magas, szép tartású ember, sok humorral és gyenge látással. A vastag szemüveg mögött úgy törnek a fények, mintha mindig sírna. Néha felnevet. Jól érzi magát. Itt most viszonylagos csendben és tétlenségben végiggondolhatott valamit az életéből.

Embernapló 5.

Bejön, valamit eszik, szokásos üdvözlési formák, tudja, hogy az én terepemen van, sokat kérdezni nem mer, inkább nem gondol arra, hogy itt ebben a térben ma biztos nem azt, amit megbeszéltünk. Gyanútlanságba ringatja magát, alszik. Az idő múlásáról is beszélgetünk, büszke rá, hogy mostanában nem késik. Apró önismereti ingadozásokat produkál, ezt teszi, mióta csak megismertem. Bájos. Szerintem földrengés kellene neki, biztos megviselné, de akkor gyereklányból nő lehetne. Az angyalok is megtestesülni vágynak.

Embernapló 6.

Ma alig találkoztam valakivel. Legfeljebb önmagammal. Ha ugyan. Néha olyannyira jólesik nemtársaságinak lenni, hogy még magamat se veszem figyelembe. A terek és a hangok szerint másként képzeli el az ember saját magát, mint testet. Ha zene szól, én nem tudok úgy írni, ahogy az írás tiszta képzete bennem van. Mormolva szeretek írni. Megállás nélkül, hallgatva a toll hangjait a papíron. Nyekereg a toll. Szép a papír. Ilyenkor rájövök, milyen életre vágyom. A szék is nyekereg. Nyugovóra kéne térni. Gondolataimban már a holnapba kapaszkodom. Ruha nélkül is más. Aludni is más. Sétálni is más, napfényben vagy esőben, nem ugyanaz. Sötétben más ember vagyok. Egyedül más ember vagyok. Feltételezem, mással is így van ez. Nagyon régen írtam gyertyánál. De hát itt most leoltották a villanyt. Úgy érzem magam, mint egy szerzetes, lehet, hogy az is vagyok. Ritkán van, hogy az ember egyetlen dologra tud koncentrálni, tisztán egy dologra. Vissza hát a középkorba. Mi más lennék, mint egy tudatállapot. Vagy tudatállapotok találkozása. A megfigyelés is tudatállapot. Fontos itt most leszögezni, hogy az emberek hatással vannak rám, és önmagamra is hatással vagyok. Nincs külső megfigyelés. A megfigyelés mindig legalább egy kicsit belső is. Vannak vidékek legbelül... ahol az ember otthon van. Eltelt egy hét. Eltelt egy élet. Jó most lenni egy pici gyertya fényében. Nincs éles határ a napok között. Éjszaka van a Földön. Ez már nem munka, nem feladat, csak úgy történik. Szokatlan mostanában... A megfigyelő eggyé válik a megfigyelttel. Az ártatlan a bűnössel. Az akarat az elengedéssel. A szándék a tétovasággal. Az ébrenlét az álommal. A papír az élettel. A tinta a testtel, elfolyik, gördül, forma, jelentés, képzelet.

Újévi köszöntő

Mégsem egészen úgy történt mindez, ahogy tegnap leírtam. Azt hittem, egyedül leszek, szimbolikusan vagy akárhogy, de mégsem így lett. Legyen ilyen hát az egész év.

Ennek vége... 2008-ról

"Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú."

Ezt írtam január 2-án 2007-ről. Az elmúlt egy évben elképesztően sok minden történt, mondhatni, hogy új ember lettem, nagyon más körülmények és gondolatok között élek, mint előtte, de mindezek ellenére most sem érzek másképp.

2008-ban rendeztem 3 előadást (Brutus, Az étellift, A gyermek), egy félórás performanszt (Patyomkin), felújítottuk a Zsiráfivóhelyet, összesen 40 előadást tartottunk, próba- és játszóhelyünk lett a Tűzraktérben (ahol nemrégiben színházi szervező is lettem), nyertünk egy csomó díjat, és főleg, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikre munkatársként mindig is vágytam. Játszottam commedia dell'artét, Doktort a Woyzeckben, Madár lettem az Apró Színházban, írtam cikkeket ide-oda, szerveztem két Színváltások fesztivált. És nem fogytam ki az ihletből a jövő évre sem, már újabb 3 előadást elterveztem, szeretnék többet írni, mint korábban, többet játszani színpadon, többet szervezni, többet gondolni, többet figyelni. Többet...

Mindez mégsem hoz lázba, ha az összegzésen van a sor. Ki tudja miért érzem kényszeresen, hogy az év végén számot kell vetni, és miért leszek ettől ösztönösen szomorú...

Voltaképp meg is rettenek, ha belegondolok a jövő évbe. A felelősség, amit vállalok egyszerre iszonyú teher, amitől cseppet sem érezhetem magam szabadnak. Show must go on. És mint ahogy a hógolyó elindul a hegytetőről, úgy növekszik, duzzad a munka mennyisége, egyik dolog vonzza, tapasztja magára a másikat, hogy a végén már nem is érzem magam másnak, mint színházműködtető gépezetnek, személytelen erőnek, s a feladatok között lassan eltűnök, megszűnök. Az élet helyett az élet produkálását végzem, s ha e "világklasszis" produkálás nincs, már én sem vagyok. Nem élek.

És a hátországom elfogyott, nem élek kapcsolatokban, s ha mégis megpróbálom, hát rögvest csalódom, azt sem tudom én menekülök ebből, vagy tőlem menekülnek, a civil létben valójában szorongok, abból is színházat csinálok, csak játszom a saját szerepem ebben a szerelmetes létben, ha mégsem, majd mások szorítanak vissza a mesterségesbe, ahol aztán a vágyaim belekapaszkodnak az anyagba, szárnyalhatok, és így végül mégis megtanulom az életet, másoknál is jobban, akik élnek, de élni mégsem nem tudok, itt nem lehet élni, és nincs visszaút az időben.

Ettől persze a színház izmosul, pimaszul kiszívja belőlem az életet.

Pedig élni, csak egyszerűen, szabadon, függetlenül élni, utazni, elutazni, a szerelem után utazni, még azzal sem törődni, ha potyautas vagyok... erre képtelen vagyok, nem azért, mert alkatilag nem vagyok erre alkalmas, hanem mert az átkozott hivatásom visszatart. Elképzelem, ha szakítanék mindennel, mi történne... Nem tudom elképzelni. Unatkoznék, elhagynám magam. Ha elutaznék, hiányoznék. De itt nincs személynév, hogy kinek. Csak ez lenne az alapállapotom. Ez a hiány. Most is a hiány az alapállapotom, de ezt a jellegű hiányt még el bírom viselni, sőt, ez a hiány inspirál. Ez a hiány reménnyel tölt meg.

Tegnap beláttam egy időre az illúzióim függönye mögé. Láttam a valóságot. A valóság elszomorított. De az illúziókból épülhet még valóságosabb valóság is, mint a valóság. Erről szól például a Don Quijote számomra. És mivel makacs ember vagyok, biztos, hogy az én illúzióim legyőzik a valóságot. Így a szomorúságot mégis a remény, majd a cselekvés váltja föl. A szomorúság nekem tisztítókúra. Kiszellőztetem a lelkem, kiszállnak a sok savanyú érzések, melyekkel foglalkozni évközben nem volt időm, nem volt bátorságom. Erre is jó hát egy évzárás.

Szimbolikusan egyedül töltöm a szilvesztert végül. Nem fizikailag, hiszen nagyon sok ember fog körülvenni. De mégis egyedül leszek, és azokra fogok gondolni, mágikus lelki gyakorlatok közepette, aki hűtlenül elhagytak, akiket hűtlenül elhagytam.

ADY ENDRE: SZERETNÉM, HOGYHA SZERETNÉNEK

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Novemberi menetelés

Sajnos nincs időm blogot írni, jelenleg, de nem hagyom cserben magam! Most annyit tehetek, hogy közlöm, mikor-hol színházazok épp. Gyertek, találkozzunk személyesen!

nov. 13. csütörtök - Az étellift , 19.00, Artkatakomba, Bp., Szent István krt. 2/pince
nov. 16. vasárnap - Az étellift, 19.00, Milleniumi Kávéház, Szeged, Dugonics tér

Színváltások 3. - Egyetemi Színpadok Szemléje
(Ezt a fesztivált főszervezem!!!)
nov. 22. szombat - Az étellift, 19.30, Tűzraktér
nov. 24. hétfő - Brutus, 18.00, Sirály
nov. 25. kedd - Jon Fosse: A gyermek, 20.00 PREMIER, Tűzraktér
a fesztivál programja: http://fesztival.blogspot.com

nov 30. vasárnap - Apró Színház: Mostohák 17.00 PREMIER, Tűzraktér
http://www.aproszinhaz.hu/

Nyári munkanapl(op)ó, 3. rész

Nem szeretek emlékezetből írni, mint ahogyan emlékezetből élni sem szeretek. Így aztán okoz némi nehézséget így szeptember vége felé felidézni a nyári munkálatokat, színházi kalandokat. Nem az emlékezés jelent gondot, hanem inkább az írás. Rögzíteni a még mindig folyton változót. Legyünk inkább benne a változásban.

Süti kedvéért

Tegnap éjszaka sokáig a Rosencrantz-próbák további menetén töprengtem. Hogyan lehetne azon a nyomvonalon tovább haladni, melyet Zalamerenyén megpiszkáltunk. Sorra vettem az etűdöket, melyeket készítettünk, és megpróbáltam minél hitelesebben felidézni a munkabemutatót, melyet ezekből tartottunk.

Döntéseket kell hozni, méghozzá stratégiai döntéseket. Ezeket szeretem, de olykor piszok nehéz dolog. Mint most is. Ha elindulsz egy irányba, lemondasz a többiről. És mivel a többin nem indulsz el, nem tudhatod, milyen eredményeket értél volna el azokon. Marad a lemondás, és elfogadása annak, ami végül majd marad. Mert minden előadás csak valamiféle maradvány. Maradvány a sok-sok lehetőség közül. De képzeletben talán mégis bejárhatók e halálra ítélt ösvények.

Dilemmák:

1. TÉR - több helyszínen, a közönség vándoroltatásával, bolyongván a helsingőri udvarban.
Vagy: egyetlen "normális" színházi térbe sűríteni a helsingőri bolyongás érzetét.

Mindkét irány újabb hatalmas kérdéseket vet fel. Ha vándorol a közönség, hol van az a tér, ahol a darab játszható? Van itt egy csapdahelyzet is: míg Merenyén készen kaptuk és elfogadtuk a teret (tereket), itt Budapesten már a mi választásunk lesz a játéktér. Ez a tudatosság - tetszik, nem tetszik - beleépül az előadás esztétikájába, nyelvezetébe. Itt minden teret gondozni kellene. Nem lehet készen talált szobákban, pincében, wc-ben megcsinálni ezeket a jeleneteket, mert az már nem lenne ugyanaz! Másrészt a merenyei közönségünk számára a játék természetes állapot volt. Jöttek velünk örömmel a világ végére is, ki a sötét focipályára. Attól tartok, a cinikus, ellustult, kiszolgált budapesti közönségből éppen ez a játékosság hiányzik.

(Az étellift premierjén olyan sokan voltak, hogy még plusz székeket kértek. De leghátulról semmit sem lehetett ülve látni. Miért nem maradtak állva? Fontosabb volt a kényelem, mint az elől zajló színház. A Woyzeck-koncert előadásain a Sirályban ugyancsak nagyobb volt a passzivitás, mint vártam volna. A legaktívabb közönség - azok közül, amiket láttam - Szegeden volt. Szegeden a közönség a Brutust is nagyon megsegítette figyelmével. Először fordult elő, hogy valaki elkezdett játszani az egyik késsel.)

Ez már persze önmagában is elég lenne, hogy éppen ezért csináljunk egy kényelmetlen színházat. De! Inkább szeretném azt elérni, hogy a lusta néző (döntse el ki-ki mennyire lusta), kezdjen el irigykedni a játék játékosságára. Inkább alig tudjon ülve maradni, minthogy alig tudjon közlekedni...

Ha viszont egy tér van, az legyen frontális, vagy körbeülős, esetleg ezen egy téren belül mászkálós, vagy csak az elején mászkálós, aztán ücsörgős, vagy még a végén is mászkálós, esetleg közben is olykor-olykor, a színészek és a nézőtér átjárható-e, stb.

Mindezek különösen erőteljes kérdések a Stoppard-dráma kapcsán, ahol a kívül-belülállás, a játék és valóság, az emlékezés és felejtés, a tudat és tudattalan, az otthon és otthontalanság, az ideák és az eltévedés tematikusan határozzák meg a darabot. De Stoppard is egyensúlyozik a kettősségek között. Könnyű a nyelvnek! De mi van a térrel?

2. ANYAG - a meglévő etűdök szoros egymáshoz fűzése, mélyreható próbákkal, a szerkezet kikristályosítása. Vagy: további etűdök, a füzérszerűség felvállalása, kevésbé megmunkált szerkezet, kevésbé megmunkált játék.

Legszívesebben a kettő valamiféle egyvelegét választanám, de alapvetően mégis dönteni kell. Az eddigi etűdök egyik nagy erénye számomra, hogy nincs túllihegve a két címszereplő, míg Stoppardnál ez aligha igaz. Mégis valamelyest több súlyt kell pakolni rájuk, de csak annyira, amennyire a belső cselekmény intenzitása engedi. Zalamerenyén éppen az volt jó az etűdökben, hogy nagyon cselekményesek, játékosak, lendületesek lettek. Ezzel szemben nem szeretnék két unatkozó udvaroncot nézni órákon át. Olvassa el, aki akarja Stoppardot, nagyon is megéri, de nekünk a saját Hamletünket(!) kell megcsinálnunk.

A zseniális szemüveg nem is annyira Ros és Guil, bár ők sűrítik a lényeget, hanem a Polonius által szervezett titkosrendőrség, a bizalmaskodó, ámde kimért alaphang, ami a nézőkből kémeket varázsol, kíváncsiskodókat, ha tetszik Ros és Guil-eket. A két főszereplő a nézőket képviseli a darabon belül. De éppúgy a darabot is képviselik a nézőtéren.

Egyébként számos hasonló hidacska van már fölverve a szerkezeten belül. A Helsingőrbe érkező színészcsapat magát a Hamletet próbálja. Ros és Guil önmagát nézi a színjátékban ( ez még Stoppardnál is így van), de később e két színészalak (akik előtte a kocsmában teljesítettek szolgálatot nagyon is profán módon) Claudius rémálmává válik. Claudius rámálma, hogy látják őt. Nem csak Hamlet - vele még meg lehet birkózni - , de az egész udvar, a hatalom, melynek középpontja ő maga. A titkosrendőrség önmaga feje ellen fordul. Ahol figyelnek, ott a figyelő is megfigyelt lesz, legalábbis álmaiban, önmaga számára. A kór így terjed vissza a mérgezőre.

Stoppard esetében precízen kiszámított, hogyan illeszkedik bele Ros és Guil a Hamlet cselekményébe. Emiatt mi, olvasók (nézők) kívülről figyeljük e két szerencsétlen botladozását egészen a halálig. Mi ismerjük a történetet. Őket, akik nem ismerik, kinevetjük, szánakozunk rajtuk, sorsukat üresnek, képtelennek találjuk.

Ha azonban a Hamlet világát úgy bonyolítjuk meg, hogy ne legyen kiszámítható, akkor a közönség együtt tud majd botladozni a főhősökkel. És ha a főhősökről levesszük azt a sok abszurd marhaságot, amivel Stoppard elszórakozik kárukra, akkor máris egészen civilizált lényeket kapunk, akik minden további nélkül alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak a közönségnek, és tükröt tartsanak a Hamlet történetének is.

Így például a Hamlet-Ophélia jelenetünk nagyon is ezt szolgálja. A (köz)veszélyes Hamlet ezenfokú őrülete más régiókba röpíti az egész karaktert. És Helsingőr egész világát is. Ahol a rettegés az úr, ott a színfalak mögé nézni cseppet sem biztonságos. Stoppardnál nagy hatalommal bír a Színész. Túlságosan is naggyal. Merenyén nem éppen a legsikerültebb etűd lett a Ros-Guil-Színész a konditeremben jelenet, de egy rendkívül fontos lehetőségre felhívta a figyelmet: a Színész talán érdekesebb, ha gyenge, ideges, van mit rejtegetnie, kiszolgáltatott, és esetleg van még egy kis betegesen bonyolult szexuális hajlama is segédszínésze, Alfréd iránt (akit egyébként bár fiú, lány játszik). Nem kell neki isteni vonatkozásokat kapnia. Nem kell olyan nagyon tudnia semmit, vagy ha mégis, hát ne higgyük el neki mindenáron. Nem kell neki betöltenie semmiféle sors-képviselete szerepet.

Számos nagyon izgalmas irány van még munkaanyagunkban. A legjobb módszer talán: csak óvatosan bővíteni az etűdok sorát, alaposan kidolgozni az eddigiek világát!

3. NYELV - Milyen (színházi) nyelven beszél ez a világ? Mi a centruma ennek az egész örvénynek, mely végül mindenki behúz a halálba, a túlvilági sötét oldalra, hol végtelen szenvedés vagy végtelen dalolás vár kire-kire.

A Brutus középpontját nem volt nehéz megtalálni, hiszen ott volt a darabbéli író, Cat, akinek fejében játszódik minden cselekmény. Hozzá lehet igazítani az előadás nyelvét. A Rosencrantzban azonban többpólusú világot találunk, ha a szereplők felől közelítünk. Különösen, ha a főszereplőket közel visszük a közönséghez. A mű kinyílik. És sötéten tátong, mert nem értjük. Sejtjük, de végül rá kell jönnünk, hogy nem értjük. A sötétbe azonban mégis csak fénnyel lehet levezetni az embereket. Az emberek pedig belejátszanak a cselekménybe.

Az előadás fő motívuma egyébként két dolog legyen: az egyik egy szekrény, Hamlet kedvenc olvasóhelye. A szekrény, ahol Hamlet megfigyelhető. A szekrény, melyből Hamlet hallgatózik. A szekrény, ahonnan Polonius a halált kapja, egy kiszaladó tőr formájában. A szekrény, ahol Ros és Guil megkínozza Ophéliát, legalábbis akit annak hisznek. A másik a szekrény mögött nyíló világ, Hamlet összes reménye. Nevezhetnénk úgy is: Ophélia kertje. E kert azonban kiszárad.

Az előadás fő mozgáselve a körbefordulás. Beszélni a hátam mögött lévőkhöz. Megnézni, hogy ki figyel hátulról. Faképnél hagyni a színészek előadását, majd visszafordulni, és átkokat szórni rájuk. Visszatekinteni. Emlékezni, felejteni. Ros és Guil a falnál, rájuk vetítve körkörös sorsuk villódzó árnyai. Ikrek valami hideg anyaméhben. Nincs hová fordulni, csak egymáshoz. És talán eltűnni hirtelen.

(Folyt. köv.)