A mester következő tréfás verse csak nemrégiben került elő. Jól jellemzi a festő radikalizmusát csakúgy, mint humanista kívülállását. Egyesek szerint ars poétikus olvasata révén közelebb kerülünk Egmontius festészeti világához. Szerintem inkább..., no de döntsétek el, kedves Olvasók, Ti magatok:
Úgy döntöttem eltékozlom önmagam,
végzek vele talán már egy hét alatt,
tépem, szaggatom múltat és jövendőt,
kiirtok magamból minden feltörekvőt.
Szükségem nem csak rátok, önmagamra sincs,
jól elleszek majd az énem nélkül is.
Elhagyom mindenem s beborít az éj,
kihúnynak a csillagok, a Hold is elalél.
Sűrű sötét vizekben úszik ki egykoron
dúsgazdag volt, s pazar asztalokon
vacsorára testét-lelkét kínálta fel,
de látta, hogy az senkinek se kell,
s így a nagy lakomát maga kezdte el.
Matt fekete önarcképét egy szál ecsettel
a saját ábrázatára rákenegette,
mint inverz angyalok szállt fel az egekbe.
Ott az Isten előtt könnyedén meghajolt,
szerszámával egy nagyot kalimpolt,
s az égi Atyát egy jelentős vonással
koromszínbe burkolta, ezt is vállal-
ta, hörgött az Úr, húzta mélybe, az örvénybe
a rárakott maszk démoni törvénye,
mit leszakítani sehogy se lehetett,
oly méregerős festéket erjesztett
Egmontius önpusztító mesteri dühe.
A világ egy nagy latyakba gyűlt össze.
Én vagyok Egmontius, a dorbézoló mocsár,
ki magam hoztam létre az öngyilkosság során.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése