Félelem és reszketés
Soha életemben nem féltem ennyire előadás előtt. A Kálvária téren történtek (lopás, értetlenkedések, beszólások, fenyegetőzések) után attól tartottunk, és azzal "kecsegetettek" minket, hogy még rosszabbra számíthatunk. Például ott volt a sok csavarral megtekert álomból álomba lépkedős New York-os jelenet, melynek kapcsán jelentős szorongás gyűlt bennünk össze, hogy semmit sem fognak érteni a történetből. Ráadásul abban ugyebár alsónadrágra vetkőzöm, ami a Kálvária teres köcsögözést követően börtönbéli kilátásaimat nem festette túl derűsre.
Szeptember 11. miatt azonban ezt a jelenetet mindenképp szerettük volna eljátszani, hiszen hőseink tanúi és elszenvedői is lesznek a tornyok leomlásának. És Imivel, aki a partnerem - és minden más szerepet ő játszik -, nagyon szeretjük ezt a kis etűdöt. És ha egyszer már arra vállalkoztunk, hogy olyan helyekre viszünk színházat, ahová egyébként nemigen jutna el, akkor ne legyünk szégyenlősek sem az intellektusunkra, sem a testünkre-lelkünkre, sem pedig esetleges színészi hibáinkra.
A feladat azért is ígérkezett nehéznek, mert nem csak ruháimtól fosztanak meg a jelenet során, hanem amikor meghalok, a maszk is lekerül rólam, és a Liliom-os fordulat során valamiképp a túlvilágra kerülök, ahol kifaggatnak és számon kérnek addigi életem felől. Itt pedig meztelen arccal és némileg meztelen lélekkel kicsit magamat, a saját életemet is beleszövöm az improvizációba. Ha itt értetlenség, netán köcsögözés vagy hasonló történik, akkor ott lenni a rabokkal szemben és végigcsinálni a jelenetet nagyon kínos lesz - ezt azért jó előre felmértem, rettegésem ebből is táplálkozott, valamint nyilván az ismeretlenből: azoktól a sötét alakoktól, akiket az ember a börtönbe képzeletben feltételez.
Az igazság odaát van
Aztán jött az idő, és mint a hideg vízbe, akármennyire is nem akaródzik, mégis belemész, mert hát szeretsz úszni. A rabok, amikor bekísérték (elővezették???) őket, szimpatikusnak(!) tűntek. Ha belegondolok, hogy saját kulturált nézőink hogyan foglalják el helyeiket kulturált színházainkban, bizony itt sokkal több nyílt tekintetet, kíváncsiságot éreztem. Olykor Budapest különféle színházaiban járva azt lehet gondolni: itt mindenki halálosan unja, ami történik, és nem csupán magát az előadást, hanem úgy ahogy vagyunk, mi, kultúrfogyasztók és -termelők, unjuk egymást mérhetetlenül (én is unom, engem is unnak, haj, de mennyire!).
Szegeden a Csillagban működött egy színházi csapat, a nevük az volt, hogy Álló Idő Színháza. (Sajnos nem láttam az előadásukat.) Olykor idekint is elkelne néha, ha képesek lennénk megállítani magunkban, magunk körül az időt.
Szóval olyan érzés volt, mintha valami elmeszanatóriumban lennénk, a nyugtatóktól mindenki kicsit belassulva, de meglehetősen békésen. Félelmeink persze még nem párologtak el, hiszen ki tudja mit rejtenek az ember különféle maszkjai, ugyebár.
Úgy ültünk le, hogy mi, akik épp nem szerepeltünk az adott jelenetben, a színpad mellől figyelhettük az eseményeket, s így oda-oda kukkanthattunk a rab urakra is, miként fogadják a látottakat. Sokat nevettek, végig mosolyogtak, de legalábbis a tekintetük folyamatosan derűs volt és nyitott. Sokszor kommentáltak, de nem úgy ahogy a Kálvária téren, tehát cseppet sem a dolog ellen, s nem agresszíven, hanem támogatólag, és a felismerés örömével. (Itt azért megérezni a commedia dell'arte igazi hatóanyagát, ami ténylegesen nem más, mint a közönség figyelme, aktivitása, ahogyan a képzeletével kiegészíti a látottakat, s amiben mi vagy úszunk, vagy elúszunk!)
A New York a második jelenet volt, s mint ilyen, a legjobb helyen szerepelt a műsorban. Ahogy elkezdtem, azonnal örülni kezdtek, a fene se gondolta volna, hogy ennyire szeretik a vonatzakatolást, meg hogy majd így veszik a lapot, mert bizony az elejétől a végéig vették az egészet, szinte minden poén ült (pedig tényleg sok úgymond intellektuális vicc van benne), s amikor a végén lejöttünk a színpadról, az egyik figura az első sorból egyenesen nekem mutogatott, és nagyokat mosolyogva közölte, hogy mennyire jól csináltam.
Amikor a jelentek elfogynak, az irodalom szakkörösök 8 fős csoportja a teremben marad és egy jó 3/4 órát beszélgetünk velük. Előtte még az eltávozók közül többen odajönnek kezet rázni. A beszélgetés során már némileg elvegyülünk köztük. A New York-jelenet kapja tőlük az "Arany Oroszlánt", azt szerették a legjobban, Imit is, engem is dícsérnek agyba-főbe. És nagyon jókat szólnak hozzá a másik kettőhöz is. És aztán, amikor bevalljuk nekik, hogy mennyire féltünk ettől a fellépéstől, ők is bevallják, hogy ezt bizony érezték is rajtunk (kivéve persze a New York-ot! ...amit nem is értek, hiszen én is féltem, de lehet, hogy színészileg kompenzáltzam?!). De azt is elmondják ám, hogy ők is féltek tőlünk! Én ezen azóta komolyan elgondolkoztam, és azt hiszem mára megértettem, miért...
Két verset is elmondanak, az egyik az idősebb bácsi Megy az öreg című saját verse volt. Kiderül, hogy a másik öreg az ÉS-ből vagdos ki verseket, s füzetekbe beragasztva gyűjti őket. Az olvasás, a színház mind menekülés a valóságos környezet elől a fantázia világába. A végén a Dezső nevő egyfogú cigány, aki tavasszal 9 év után szabadul, valami vallásos dalt énekel gitározva, állítólag a börtönben tért meg.
Nem tudtuk meg, ki miért ül, mert nem is kérdeztük. Valahogy nem is volt fontos, annak ellenére sem, hogy a kíváncsiságunk ez irányban a találkozás révén csak nőtt. De olykor arra azért lehet gondolni, hogy idekint a dolgok messze nem tökéletesek, s azok az öklök, vagy akár szavak, egyszóval indulatok, amiket idegeskedő életünkben hamarabb eresztünk neki a másik arcának, talán nem sülnének el olyan gyorsan, ha valahogy megtanulnánk, ami ott bent néhányan nálunk már sokkal jobban tudnak. S ebben nincs semmi romantika, mert egyrészt a kényszer tanítta meg velük ezt, másrészt pedig messze nem mindenkit. Az egyikük szerint: a börtönlakók 10%-a az, akivel egyáltalán valahogy szóba lehet állni.Az idejük végtelenül beosztott. Ez a szakkör egyben színházat is csinál. Heti egyszer próbálhatnak, másfél-2 órát. Ha az őröknek rossz napja van, befejeztetheti velük hamarabb is. Nem számít az sem, ha egy jelenethez még 5 perc kellene. Ha be kell fejezni, be kell fejezni. Elvégre ők a szabadságukat vesztették el.
A színházban bizonyára ezt a szabadságot élik meg felfokozva, nézőként, alkotóként egyaránt. Nem ritka, hogy az ember akkor érez meg valamit igazán, amikor elveszik tőle. Amikor mi megérkezünk, talán ennek a szabadságnak a nyomait kutatják az arcunkon. Ennek örülnek, amikor a színházunkat láthatják. S talán előzőlegesen éppen attól féltek, hogyan fognak ebbe a tükörbe belenézni. Önmaguktól féltek. Mint ahogy valójában mi is önmagunktól féltünk.
Sosem voltam még börtönben. Talán - remélem - Vácra visszamegyünk még játszani. Ilyenkor persze az ember eljátszik a gondolattal: ha egyszer lecsuknak, mert elúszom az adósságban vagy ilyesmi, akkor vajon lenne-e erőm még ott bent is folytatni. Nem baj, ha erre a kérdésre sosem tudom meg a választ. Egyébként meg nekem idekint van dolgom, s ahhoz sem csekély erő kell.
A fotók:
Az első kép Teknős Miklós fotója, ajánlom a börtönben készült riportját: http://www.nol.hu/cikk/376722/
A másik két fotó Középesy Gábor munkája, az ő képanyaga a börtönről: http://merengo.hu/galeria/?id=728
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése