Ezt a régi vázlatos állapotából frissen született novellámat István öcsémnek ajánlom, ő tudni fogja, miért.
Egy napon Egmontius ráeszmélt, hogy embergyűlölővé érett. A férfikor e szép napjaiban, melyek új öntudatra ébredését követték, lelke belsejébe szállt, és ott egy nagy kertben sétálgatott. Barna faleveleket gyűjtött a séták közben, és azokkal betakarta az összes arcot, amire emlékezett.
Amikor mindezzel végzett, mindent csupa barna falevél borított. Egyedül ő maga volt az, aki elütött környezetétől. Ezért hát Egmontius önmagát is befedte, és akkor Egmontius önmaga számára elveszett.
Sokáig nem történt semmi: eső áztatta a rengetegnyi falevelet, szél söpörte-zörgette azokat, ha megszáradtak. Az elröppenő levelek alól újabb s újabb levélrétegek bukkantak elő, míg amott landoló társaik is hozzájuk hasonlatos egyedek közé érkeztek, s mint megannyi egymáson forgolódó papírlapocska, ereikbe karcolt titkos verseiket suttogván, lomha tenyészetben tagozódtak elveszendő önképeikbe, vagy keveredtek el s cseréltek múltőrző álarcokat a kerti bál téli álmot megelőző, s arra kecses komolysággal várva váró forgatagában, mert ez így is lett, mert hó esett, és sokáig, nagyon sokáig csupa fehér volt minden.
Bárki, kinek arcát falevéllel fedni Egmontius elmulasztotta volna, láthatta volna talán e fehér takaró ilyen-olyan minőségeit, de tekintet erre, a mester gondossága folytán, nem találtatott. Így a fehér árnyalatai csak önmagukkal játszották teremtő játékaikat, pompájukat pazarolva csupán egymás fényeit verték vissza önmagukba, s e teljes megfosztottság állapotában a fehér szín tökéletességét saját létük palettáján könnyedén kikeverték. Ha vakító fehéret elképzelni tudnánk anélkül, hogy képzeletünk el ne vakulna, talán elképzelhetnénk, miként festett ez a látvány. De pillantásunk, sejthetően, még ekkor is bepiszkítaná e minden patyolatok legtisztábbját, legfényesebbikét, s így legfeljebb azt érezhetjük meg, miféle lelki kalandokra vállalkozott az arcképfestő Egmontius, amikor negligálta magában nemcsak mestersége, de egzisztenciája minden alapvetését, eszközét és célkitűzését, vágyát és emlékét.
Az önmaga számára elveszett Egmontius minderről persze mit sem tudott, hiszen valamiképpen – ha ezt ésszel fölérhetjük egyáltalán – maga is e fehér világszellembe oldódott bele, vagy nyugodott alatta – mint ahogy erre nyelvi fordulatot is csak igen elbizonytalankodva alkalmazhatunk, tekintve mind a megfelelő ige, mind a tér- és mozgásbéli kifejezések eme helyzetre – bár ősi tudásként bennünk szunnyadó, onnan mégis – előhívhatatlan jellegét. Mint ahogy az akkor kétségkívül valamiképp zajló idő múlására sem tudhatjuk mennyiségi fogalmainkat igénybe venni. S mindennek révén a bárminemű tökéletességet kereső ember könnyedén beláthatja a témában biológiailag eleve elrendelt vereségét.
Nehéz arról képet alkotnunk, hogy a makulátlan fehérség miként hatott a fehérséget magát viselő anyagi hordozóra, tehát a hóra, mint tapintható állagra, mindenesetre a hó önnön fényességének fényében fürödve, saját hólétének tükrében egykedvűen tetszelegve, s onnan magát mintegy meglehetős hidegséggel pironkodóan kiizzasztva, egy idő után olvadozni kezdett.
Amikor a hó elolvadt, fekete föld bújt elő, és semmi más. E feketeséget leírnunk ugyancsak roppant vállalkozás lesz, hiszen miként megvilágító szavainkat a nagy fehérség az imént mind visszaverte, s így róla igaz állítást mondanunk nem sikerülhetett, akként a fekete föld minden kifejezésünket elnyelőn, állításaink bármelyikét – előre sejthetően – éppúgy igaznak fogadja majd el, de hogy Egmontius lelki sétájának tanulságait kiemelhessük, hogy művészetének további fejlődését és személyiségének vonásait megérthessük, mintegy saját mesterségünket is negligálva, az irodalmi abszurditást, s ennek révén a nevetségessé válás fenyegető árnyékát is vállalnunk kell, s bizony a fekete föld jellemzésébe halasztást nem tűrően bele kell fognunk.
A fekete föld, minthogy önmagán kívül másba nem tekinthetett, s más létet magához semmilyen módon nem fogadhatott, márpedig e befogadás nélkül önnön létezése meg nem történhetett volna, jobb híján önmagába tekintett, s önmaga létét önmagába befogadta. E teleszkópikus elmélyülésében az időt mint olyat, harmonikaszerűen, spirális formában, s végtelenségig apró darabokra törvén, de sosem megszüntetőn maga köré csavarta. Ez a másfelől tekintve fúrópajzs módjára a föld egyre mélyülő belsejébe hatoló időcsavar, ami voltaképp azonossá válik itt és most oda immár utólag sikamló tekintetünkkel, mint amolyan céljából eszközt nyerő spirituális fallosz, egyre hevesebb hegyesedésében végül a föld középpontját – el nem érve, de szüntelen törekvésében – kijelölve és ezáltal létrehozva, majd a szilárd térbeliségtől imígyen visszarettenve megrándult, s lökődésszerű visszacsapódásaiban hátrafelé kisimult. S akkor időt nyerve, a közben felforrósodott központ a már megnyugodott földben elkezdte hőjét ontani, s ezáltal a földet erjeszteni. Az így létrejött gömb alakú földképződmény egyúttal maga körül légüres teret alkotván, csak félig-meddig foglalkozhatott a benne megindult burjánzó folyamatokkal, másik irányultságát az imént létrejött univerzum foglalta le, melybe hatoló fürkésző gondolatai tárgyat maguknak nem találhattak. E semmibe tartó földi gondolatok végül, hogy áldatlan állapotukat megszüntessék – ezt kissé nehéz lesz megértenünk – magukból, mint lényegében a semmibe hanyatló semmiségekből, anyagot, mégpedig fekete földet hoztak létre. Ilyen módon születtek és szaporodnak azóta is az égitestek.
Ami erjedő földünket illeti, mint legelső égitest, a fallikus időkúptól oly jelentős, lételméletileg zsigeri lökést kapott, valamint ennek gondolatilag oly megrázó volta miatt, nagyfokú energiákat a középpont felé visszanyelve, egy olyan fényes energiatöbblet keletkezett, hogy az immár képtelen volt ekkora nyomás alatt az erjedéstől elkülönülni, s ezért azzal egyesült, s így jött létre a föld felszínére fokozatosan kiülő penész, mellyel az élet voltaképpen kezdetét vette.
Évmilliók teltek el, míg az emberi faj ebből kifejlődött. Egmontius újra megszületett, miután egy nő kitolta magából. Eleinte semmire sem emlékezett, élte az életét, míg egy napon ráeszmélt, hogy embergyűlölővé érett. A férfikor e szép napjaiban, melyek új öntudatra ébredését követték, lelke belsejébe szállt, ott egy nagy kertben sétálgatott, s mindent ugyanúgy csinált, mint évmilliókkal azelőtt. És akkor minden újra az elejéről kezdődött.
Egyszer, amikor Egmontius már a lelke legmélyebb bugyraiban rótta mizantróp zarándoklatát, úgy találta, a férfikor szép napjai véget értek. Felpillantott tehát a lelki szemlélődésből. Pillantása ezerszer és ezerszer megtört a lélek optikai hálózatában, míg felszínre került.
- Nagy kaland volt – sóhajtott fel Egmontius, és többé nem gyűlölte embertársait. Utána természetesen jó ideig csupán fekete-fehér képeket festett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése