Mozgástréningek

Munkanapló 3.

"Színészi tréning nélkül ma színházat csinálni illúzió", mondta egyszer Csetneki Gábor, s bizony - ami engem illet - igazat kell adnom neki, habár közös útjaink azóta már jócskán elváltak. Vagy talán olyan nagyon mégsem. A közös utak elválása is illúzió, mondhatnám a parafrázist.

Az alapvetés igen egyszerű: a színpadon álló színész, mivel látható, testében látható. Nem is kérdés például a festészetben vagy a szobrászoknál, hogy látható anyagukkal mélységes belső viszonyt kell kialakítaniuk. A zenészek folyton gyakorolnak. Mit tehet a színész? Megismeri a saját testét, amelynek persze része a hangja is, sőt, hamar rájövünk: az érzelmei, szelleme, minden, ami ő maga lehet. A színház elsősorban energia, s csak azután lehet belőle dráma vagy rituálé, vagy költészet, vagy bármi.

A testi problematika ugyanakkor nem ilyen egyszerű. Sokan összekeverik a tánccal, a szép mozgással, az akrobatikával. Kétségtelenül ez mind része lehet a színháznak, de önmagában kevés. A test azonban a személyiség kapuja is lehet a színpadon, erről sokan elfelejtkeznek. A személyiség valamiféle gócpont: nemzedékek, sorsok, történetek emlékei csakúgy, mint vágyak, álmok és törekvések terepe. A test valamiképpen pályaudvar (resti!), ahol a legfontosabb az áthaladás lehetősége, bizonyos lételméleti logisztika, avagy metamorfózis. Várakozással, rugalmassággal, szervezőerővel. Van erre még egy szép szó: szervezet! A test ilyen értelemben hordozza a színpadi alkalmasságot. Ha valakinek erre a szervezésre-szervezettségre sikerül tisztán rákérdeznie, alkalmas a rákérdezésre mint olyanra, akkor máris ott vagyunk vele a közlés folyamatában.

Csodálatos dolog, amikor a test organikus működésbe lép. A hétfői próbán ennek erőteljes megnyilvánulásaival találkozhattunk. Köszönöm azoknak, akik éppen ott voltak. Igazából erről szeretnék most írni, ha lehet egyáltalán e témában az embernek verbális mondanivalója, ami nem túl személyes ahhoz, hogy itt leíródhassék.

Önreflexió: sokaktól tanultam az utóbbi években színpadi mozgást, s azokat a gyakorlatokat, mögöttes filozófiákat, melyeket igaznak éreztem, azóta is rendszeresen használom, ami itt azt jelenti, hogy kutatom, fejlesztem, tehát megőrzöm és átalakítom, összekapcsolom és szétválasztom. A másik oldalon mindig ott vannak azok a nagyon is konkrét munkatársak, akikkel éppen együtt dolgozunk, a legkülönfélébb emberek, valahol 15 és 61 éves kor között, különböző sorsok különböző elhivatottsággal, tapasztalattal, rugalmassággal, és bizony különböző tehetséggel.

A tét ilyenkor sosem csupán az, hogy egy-egy játszó hogyan tud fejlődni színészetében, hanem az is, hogy az együttes milyen formán képes összeállni. Van-e például igazi érdeklődés egymás iránt, önmagunk iránt, van-e kellő bizalom, munkakedv, pontosság, végső értelemben tehát, hogy tudunk-e egymásra megtermékenyítőleg hatni.

A hétfőhöz kellett a vasárnap, ami előtte volt. A sikerhez, az eredményhez kell a kudarc, vagy - itt és most - a nehezebb próbatétel. Például a vasárnapi ejtőernyős gyilkos. A biztonsághoz kell a sérülékenység tudata. A bizalomhoz a bizalmatlanság. A próbatermi parkettához a margitszigeti füves placc, poros fákalja, ostoba focisták, de rögtön az angyali gyermek is.

Hogy a test kivirágozzék, nem technikai tudásra van szükség. A technika teljes mértékben lefedi az embert, s láthatatlanná teszi a legfontosabbat. A technika nem feltétel, hanem kísérőjelenség, avagy gyűjtőfogalom, mély értelemben semmit sem jelent. A kivirágzáshoz emlékekre és vágyakra van szükség, valamint valamire még, amit nehéz megmagyarázni. A jelenidő ízére. Az egyszeriség intimitására. A rebbenő pillanat erotikájára. Amiben végül - de csak végül és általában - minden emlék és vágy összefut. Ez azonban nem a tudat terepe. Ez valóban a hánytorgó óriáscet terepe. Az óceán emléke, vágya, a sikátor jelene, erjedt ízei, az eső, a félelem, a hiány, a boldogság megkísértő vágya.

Végezetül nem tudom másképp zárni ezt a bejegyzést, akkor sem, ha megbotránkoztató a kijelentés: az együttes sikere azon múlik, hogy tagjai között lángra kap-e újra s újra valamiféle szeretet érzése. Hogy ez az egyénnek szól-e vagy a jelenségnek, amit az egyén képvisel? Hát aki színházzal foglalkozik, annak a kettő vajon nem ugyanaz-e?

Szóval: egy mindenkiért, mindenki egyért. Minden értelemben.