2007. augusztus 7., kedd

Utószó a Thealter-hez

A szegedi seregszemle sűrű erdejében, miután csaknem minden előadást megnéztem, és közel 30 élőadásos rádiós beszélgetést vezényeltem le, nem könnyű egyenes utakat kijelölni és tanulságokat levonni. Talán nem is szabad. A sokszínűség, a műfaji egyenjogúság, a kísérletezés olyan szavak, melyeket persze említeni érdemes, de valójában semmit sem árul el magáról az élményről. Következzék hát az értelmező tudósítás helyett néhány szubjektív megjegyzés.

A 2007-es fesztiválon számomra a következő előadások emelkedtek ki a mezőnyből:

Finita la Commedia: Woyzeck-koncert

A vándorló nézősereg pulzálása akár maga a dramaturgia Büchner-nél. Lélegzetvisszafojtva figyeljük Woyzeck-et, az Embert, egymást, magunkat; mi magunk vagyunk a kísérlet végrehajtói, tanúi és alanyai. Az embert megértenünk egyenlő-e azzal, hogy az ember útját a gyilkossághoz megértjük? Ábrahám és az ő hite... De hisz-e Woyzeck? Megkérdezhető-e Woyzeck? Ki más lenne Woyzeck ebben az előadásban, mint maga Fehér Feri? És akkor csak a vége hibázik: a gyilkosság valahogy mégsem történhetne itt meg. Ott már minden nagyon előadottá válik. Így aztán mégsem Büchner művét látjuk, hanem valami mást, annak apropóján. Jó a cím. Ez egy koncert. Ha a zene nem húzná alá és mélyítné el mindazt, amire a dráma motívumait fölfűzik, minden összeomlana. Kötéltáncol az előadás, és zseniálisan fönnmarad a vékony pallón. Játék Büchner-rel, önvallomás egy szál gitárral. Majdhogynem naiv színház. Ettől lesz olyan bonyolult mégis.



DAH Színház: Előszó a III. Richárd-hoz

Maszkos, zenekaros rituálé- avagy misztériumjáték, folyamatosan áradó képek, áradó zene, valami ősi opera tehetséges utánzata. Élő bábjáték, elegencia és vad erő keveréke. Ez maga Shakespeare. Csak a humor hiányzik mindebből, és persze mindennel együtt mégis van valami poros íze, mintha nem számolna, nem tudna számolni azzal, hogy bármilyen látványos, izgalmas, lélegzetelállító is a produkció, a rituálé utánzata mégis drasztikusan nevetséges és kiüresedett. De azért borzongtató gondolat, hogy mindez még csak előszó volt. És lehangoló, hogy utána valójában mégsem történik semmi sem.


Artus Stúdió: Sztélé

Ami az előzőből hiányzott, Godáék előadásában hibátlanul megvalósul. Ez a játék egyszerre megy vérre és egyszerre neveti ki saját magát. Valódi Beckett-dráma, csak éppen Artus-nyelven. Az öt színész együttese kiváló, igazi csapatmunka, figyelem és spontaneitás, ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva. Úgy sejtem, az előadást úgymond meg lehetne fejteni, csak ez esetben nem nagyon érdemes. Olyannyira zenei felépítésű, hogy nem erről vagy arról szól, hanem mindenről. Az előadás nyelve persze szorgos munkával leírható lenne, és még bizonyára számos nagyszerű konklúziót is levonhatnánk aztán, aminek a végén kiderülne, miféle igazságokat csihol a maga nyelvéből az előadás. Izgalmas munka lenne, de esztétához nem illő módon most megelégszem annyival: gyönyörködtetett!


La Dance Company: 2 solo 1 duet

Direkt egyetlen nevet sem írok le, máshol föllelhetők. Három erőteljes színről van itt szó ugyanis, nem nevekről. Vörös, kék és arany. Egy fehér térbe (vászonra, műterembe, álomtérbe, stb.) fölhúzott alakokról. Absztrakt festészet, élő humor, abszurd dráma. Az eredmény költészet. Három haiku ez valójában, és együtt pedig egy "nagy" haiku. És persze egy műhelymunka bemutatója is. A legnemesebb értelemben. Ugyanis láthatóvá teszi a saját anyagát, a saját kidolgozottságát. Végtelenül áttetsző. Ha tetszik: lecsupaszított. És persze annál titokzatosabb. A rejtély megint csak mi magunk vagyunk. (Külön köszönet azért, hogy a festészet mint olyan megjelent a színházban - sicc!)


Réti Anna: Lélek pulóver nélkül

A rejtély mi magunk vagyunk. Önmagával folytatott testi párbeszéde közben minket mintegy tükörként használ, aztán megmutatja mire megyünk nélküle. Mire megy ő nélkülünk. Hihetetlen, hogy újra rá tudok csodálkozni arra, miféle gyönyörűség, hogy szemben áll egymással az előadó és a néző, ember és ember, ember és tér, ember és sötét; hogy figyelünk egymásra! No lám, ebben, csak ebben de szeretnék elveszett lenni! De mi más vonz minket a színházba, legyen az egyik vagy a másik oldala azon bizonyos határvonalnak, avagy ugyebár a folyamatos pulzálás? Megtanít lélegezni, azon keresztül mindenre, ami ritmus és tér. Sajnálom, hogy nagyon hátul ültem. Legközelebb az első sorból fogom megnézni.


Szakmázzunk!

Kevés szót utálok jobban, mint azt, hogy "szakma". De itt szakmai beszélgetések voltak, amiből persze a "szakma" szó megint csak viccesen cseng. Két okból: egyrészt mert azon bizonyos szakmához, melyet magukénak vélnek tudni az itt egybegyűltek, bizony kevesen konyítanak valójában. Például a táncról egyszerűen senki, de senki sem tud elfogadható módon beszélni. Kínos hallani, milyen szavak hangzanak el ennek kapcsán: "kifacsart", "massza", stb. El is felejtettem a nagy részét gyorsan, mert ragadós!


Másrészt valójában nincs is szakma. Szakma ott van, ahol ipar van. Itt ipar nincs. Az operában, a kereskedelmi színházakban, sőt, a kőszínházak többségében van. Mi szükség akkor itt erre kínos szóra? Mintha a felnőttségünket kellene bebizonyítani! De hát nem lehet, hogy éppen az az erényünk, hogy dadogunk?

Amit még kritizálnom kell, az a nézői szubjektivitással való mérhetetlen előhozakodás. Hogy ki hogy érezte magát az előadás közben. Kit érdekel ez? Nem az az érdekes elsősorban, hogy hogyan működik a néző, hanem az, hogyan működik a mű. Fölösleges olyan nagyon előhozakodni magunkkal, hiszen úgyis mi beszélünk. Ez a mentegetőzős attitűd, ami néha komolykodásba csap át, és dilettáns elméletekként újra és újra fölragyog, ezt ki kellene azért pucolni magunkból. Ha lehet. A másik véglet a végtelen objektivitásba burkolózás, és a véleményformálástól való riadt elzárkózás. Ez meg azt próbálja elhitetni magával, hogy a mű néző nélkül is működik. Ez szintén abszolút szakmaiatlan elképzelés.

De nem is a szakma itt a fontos. Azt hiszem a szavakhoz éppúgy tehetség kell, mint bármilyen alkotáshoz. És persze vezérlő gondolat. A tehetség mibenlétéről itt nem tudok én okosakat mondani. Tudjuk jól, kik azok, akik tehetségesen nyilvánultak meg a beszélgetéseken és kik azok, akik dilettánsan.

De mindez ez nem baj! Mert az egész fölött mégis uralkodott egy sokkal fontosabb döntés: eldöntöttük, hogy figyelünk egymásra. És mindenkit meghallgattunk és nem sértődtünk meg. Talán segítettünk egymásnak, hogy tisztábban lássunk. Hogy közelebb jussunk. Vagy távolabb. De legalábbis mozogjunk. Valamerre. Így az élet látszatát kelthetjük. Az is több a semminél. És a látszatokból olykor valóban előpattan az, ami igazán igazi.

fotók: Kenyeres Csilla

Nincsenek megjegyzések: