"Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú."
Ezt írtam január 2-án 2007-ről. Az elmúlt egy évben elképesztően sok minden történt, mondhatni, hogy új ember lettem, nagyon más körülmények és gondolatok között élek, mint előtte, de mindezek ellenére most sem érzek másképp.
2008-ban rendeztem 3 előadást (Brutus, Az étellift, A gyermek), egy félórás performanszt (Patyomkin), felújítottuk a Zsiráfivóhelyet, összesen 40 előadást tartottunk, próba- és játszóhelyünk lett a Tűzraktérben (ahol nemrégiben színházi szervező is lettem), nyertünk egy csomó díjat, és főleg, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikre munkatársként mindig is vágytam. Játszottam commedia dell'artét, Doktort a Woyzeckben, Madár lettem az Apró Színházban, írtam cikkeket ide-oda, szerveztem két Színváltások fesztivált. És nem fogytam ki az ihletből a jövő évre sem, már újabb 3 előadást elterveztem, szeretnék többet írni, mint korábban, többet játszani színpadon, többet szervezni, többet gondolni, többet figyelni. Többet...
Mindez mégsem hoz lázba, ha az összegzésen van a sor. Ki tudja miért érzem kényszeresen, hogy az év végén számot kell vetni, és miért leszek ettől ösztönösen szomorú...
Voltaképp meg is rettenek, ha belegondolok a jövő évbe. A felelősség, amit vállalok egyszerre iszonyú teher, amitől cseppet sem érezhetem magam szabadnak. Show must go on. És mint ahogy a hógolyó elindul a hegytetőről, úgy növekszik, duzzad a munka mennyisége, egyik dolog vonzza, tapasztja magára a másikat, hogy a végén már nem is érzem magam másnak, mint színházműködtető gépezetnek, személytelen erőnek, s a feladatok között lassan eltűnök, megszűnök. Az élet helyett az élet produkálását végzem, s ha e "világklasszis" produkálás nincs, már én sem vagyok. Nem élek.
És a hátországom elfogyott, nem élek kapcsolatokban, s ha mégis megpróbálom, hát rögvest csalódom, azt sem tudom én menekülök ebből, vagy tőlem menekülnek, a civil létben valójában szorongok, abból is színházat csinálok, csak játszom a saját szerepem ebben a szerelmetes létben, ha mégsem, majd mások szorítanak vissza a mesterségesbe, ahol aztán a vágyaim belekapaszkodnak az anyagba, szárnyalhatok, és így végül mégis megtanulom az életet, másoknál is jobban, akik élnek, de élni mégsem nem tudok, itt nem lehet élni, és nincs visszaút az időben.
Ettől persze a színház izmosul, pimaszul kiszívja belőlem az életet.
Pedig élni, csak egyszerűen, szabadon, függetlenül élni, utazni, elutazni, a szerelem után utazni, még azzal sem törődni, ha potyautas vagyok... erre képtelen vagyok, nem azért, mert alkatilag nem vagyok erre alkalmas, hanem mert az átkozott hivatásom visszatart. Elképzelem, ha szakítanék mindennel, mi történne... Nem tudom elképzelni. Unatkoznék, elhagynám magam. Ha elutaznék, hiányoznék. De itt nincs személynév, hogy kinek. Csak ez lenne az alapállapotom. Ez a hiány. Most is a hiány az alapállapotom, de ezt a jellegű hiányt még el bírom viselni, sőt, ez a hiány inspirál. Ez a hiány reménnyel tölt meg.
Tegnap beláttam egy időre az illúzióim függönye mögé. Láttam a valóságot. A valóság elszomorított. De az illúziókból épülhet még valóságosabb valóság is, mint a valóság. Erről szól például a Don Quijote számomra. És mivel makacs ember vagyok, biztos, hogy az én illúzióim legyőzik a valóságot. Így a szomorúságot mégis a remény, majd a cselekvés váltja föl. A szomorúság nekem tisztítókúra. Kiszellőztetem a lelkem, kiszállnak a sok savanyú érzések, melyekkel foglalkozni évközben nem volt időm, nem volt bátorságom. Erre is jó hát egy évzárás.
Szimbolikusan egyedül töltöm a szilvesztert végül. Nem fizikailag, hiszen nagyon sok ember fog körülvenni. De mégis egyedül leszek, és azokra fogok gondolni, mágikus lelki gyakorlatok közepette, aki hűtlenül elhagytak, akiket hűtlenül elhagytam.
ADY ENDRE: SZERETNÉM, HOGYHA SZERETNÉNEK
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
