Mint megannyi önarcképem, úgy vagyok
némán és bölcselőn immár, túl a sok
szerelmen, csordultig telten veletek,
ki ha kérné, hogy el ne felejtsetek,
mint önmagán kacagó éjjeli madár,
nyekergő szélkakas holdudvar ajtaján,
saját szívembe úgy lopóznék újra be,
magamtól koldulnék, tőletek sohase.
A szív arcképcsarnoka halotti tor,
és a büszke várúr asztalaitól
keretbe vert lelkeitekkel távozom,
nézem képem képeitekben, álmodom.
Álmodom, mintha ti lennétek, önmagam,
S kérdem hétszer is: egyedül mért maradtam?
