Egmontius és az élet értelme

A messze földön híres arcképfestő mestert egy derűs tavaszi napon meglátogatta nálánál 8 évvel fiatalabb öccse, akinek életében igen nagy változások következtek be a közelmúltban, s ezen elsősorban szívbéli események a fiatalember amúgy is ábrándozásra hajlamos természetét még filozofikusabbá, mondhatni légneműbbé emelték, s eme sarjadzó szárnyalás hangulatában a következő talányt szegezte a mesternek:

- Vajon mi lehet az élet értelme, kedves Egmontius bátyám? Ezen töprengek jó ideje, s a kérdést bizony sokaknak felteszem, akik utamba akadnak, de megmondom én neked, ez idáig feleletével senki sem elégített ki igazán, habár kétségtelenül mindőjüknek igaza volt a maga mondókájával. Te talán, mint bölcselkedésre hajlamos ember, tudnál nekem némi megfontolandó válasszal szolgálni, mert bevallom, jövetelem célja is az volt, hogy téged megfejtésre buzdítsalak.

- Drága Eugénius öcsém – kezdte a mester, - megtisztelsz bizalmaddal, hogy engem, kézműves embert ilyen nagy kérdések elé állítasz, s bizony mondom néked, a feladatnak rögvest nekilátok. De előbb – mert borban az igazság! – ezt a palack bort ugyan fogyasszuk már el, s attól elménk, nyelvünk rögvest megered, s a titok nyomába nagy erőkkel indulhatunk.

Azzal fel is nyitotta a palack jó vörösbort, töltött is, ivott is, majd így folytatta:

- Mert bölcselkedő ember legjobb támasza a természet erejét, tüzét, sava-borsát hordozó jóféle vörösbor. A nagy döntések éjszakáit jómagam mindig efféle társaságban vészelem át, s másnapra a problémák általában meg is oldódnak. Márpedig az élet értelme felől döntést kell tehát hoznunk, mert arra sokféle válasz elképzelhető ugyan, de az egyetlen helyes megoldás csak az lehet, amely mellett magunkat elkötelezzük. Lássuk be tehát, hogy ilyen kötődést kialakítani, hogy hozzá hűek is maradhassunk, és ne csak fölöslegesen túráztassuk képzeletünket a káprázatok csalóka világában, igen nehéz lesz, mindez alapos előkészítést, gondos kimunkálást, jól illeszkedő gondolati íveket és magasba futó csúcstornyokat kíván, majd a végső konklúzió meghozatala széles látószöget, egymásra nyíló gondolati ablakokon való következetes, egy- és többirányú keresztülhaladást, s minden lehetséges szemléletet egybefoglaló, abszolút szemléletet. Erre pedig hétköznapi piszlicsáré ügyekhez szokott figyelmünk nem lehet alkalmas. Jobb azt kissé megerjeszteni, meglóbálni, megrendíteni vagy felhígítva összesűríteni, s talán a legjobb az iménti sorrendben rajta mindezt végrehajtani, s akkor az eredményre joggal számíthatunk majd.

Egmontius módszertani fejtegetéseit jó darabig folytatta még, s közben a palacknyi vörösbort mind be is nyakalta, míg öccse egy kortyot sem ivott, hiszen ő alkoholt tudvalevőleg ajkához soha életében nem emelt. A kérdés taglalásába azonban nemigen tudtak belefogni, oly nagyon lekötötte a mestert a fizikai előkészületek sokrétű problematikája.

- Öcsém uram – szólt Egmontius ekkor, - úgy látom, ez az üveg kiváló bor igencsak elfogyott. S bizony mondom néked, én még a nagy próbatételhez nem érzem magam megfelelő állapotban. Így aztán jobban tennénk, ha még egy palackot kibontanánk, s én azt nagy állhatatossággal ügyünk érdekében ugyancsak elfogyasztanám.

Így is lett. Eugénius mester – mert ő is mester volt, mégpedig építészmester – szakmája révén jól értette Egmontius építészhasonlatait, melyekhez Egmontius éppen öccse révén szerzett tapasztalatokat, amikor őt sok korábbi beszélgetésük során mesterségéről kifaggatta. Mivel a két mester egyaránt igen érdeklődő jellem volt, az éjszakát könnyedén végigdiskurálták a lét értelmére adandó válasz körültekintést igénylő nagyszabású előkészületeiről, felkészítvén magukat az előkészületre magára, mely előkészületbe már-már épp belefogtak volna, amikor Egmontius még egy palack bort megkívánván, csalódottan kellett tudomásul vegyék, hogy a mester borkészletei kimerültek, valamint odakint a Nap felkelt, s belátva, hogy a magasrendű filozófiát ilyen körülmények között nem építhetik tovább, az ablakokat besötétítve nyugalomra tértek.

Másnap későn keltek, s Eugénius, mindkettejük legnagyobb sajnálatára kénytelen volt búcsút venni, s hazaindulni, hiszen városkájában temérdek munka várt rá, ahogy ő maga mondta:

- Rengeteg légváraimat kell építgetnem, kedves bátyám.

Eugénius távozása után Egmontius lelkét igencsak bántotta az úgymond eredménytelenül végigdorbézolt éjszaka, s hogy öccse előtt szégyenbe ne maradjon, elhatározta, hogy - inkább saját szakmája felől, de – a feltett testvéri kérdésre tisztességgel megfelel, s rögtön Az élet értelme című festményének megalkotásába kezdett. Ez azonban cseppet sem tűnt egyszerű feladatnak.

- Mit kellene látnunk a képen? – tette fel a kérdést magának a mester. – Hiszen az életet magát még csak-csak ábrázolhatjuk valahogy, akár a maga teljességében is, erre művészetünk már több esetben bizonyítékul szolgált, no de hogyan képzeljük el az értelemnek, mint olyannak a látványát? Miután azonban az értelem az összefüggésekben rejlik, nekünk most minden életbéli látványok összefüggéseit kellene megfestenünk. Csakhogy, bárhogy képzeljük is, maga a megfestett kép is csak egy lesz azon bizonyos látványokból. Tehát igen logikusnak tűnik, hogy magának a képnek valamely részében tartalmaznia kell önmagát, méghozzá úgy, mintha ez a belső kép lenne maga a gondolat, mellyel a külső kép önmaga felé adózik. S minthogy a külső kép tartalmazza önmagát, a belső képnek is tartalmaznia kell önmagát, mindaddig, amíg csak ezt szemmel és idegekkel követni bírjuk, de úgy lehet, azon túl is. No de ha jobban meggondoljuk, az előttünk álló üres vászon eme tulajdonsággal szinte tökéletesen rendelkezik. Igaz, a vászon szálai túl durva szövésűek, s a figyelmes szemlélőt az élet értelmének keresésében megzavarják. Ezért tehát mindenekelőtt valamilyen egységes színbe és festékrétegbe kellene öltöztetnünk a vásznat. Ez a szín pedig a fehér vagy a fekete lehet, hiszen ezek bírják minden más szín együttesét vagy együttesének komplementerét, ami, ugye, ugyanaz.

Egmontius azonban a két szín közül sehogy sem bírta kiválasztani a megfelelőt. Végül jobb híján oda jutott, hogy az életnek bár természetesen csak egyetlen értelme lehetséges, a mi földi világunkban ez kettéválik. A kettőt azonban valahogy együtt kellene kezelni, hiszen a művészet végső soron mégsem az egyszerű földi világhoz tartozik.

Egy másik jelentős gondolat így fogalmazódott meg Egmontiusban:

- Az élet értelme ugyanakkor nem feltétlenül azonos a cselekvő élettel, tehát az élet megnyilatkozásaival. Hiszen mi magunk is, habár sok értelmes ötletet forgatunk elménkben, leginkább teljesen jelentéktelen, elhibázott, balga cselekvéseket valósítunk meg. Másfelől persze ennek is valamilyen értelmet kell tulajdonítanunk. De ha már ilyen kettős hajszában élünk, hogy folyton kapkodva kell hidat vernünk az élet és az értelem között, akkor ez a végtelen dialektika nem egyszerre tartalmazza-e az életet is, és az értelmet is, úgymond egymást fogva tartva, egymás birtokosaivá téve a másikat, s így az élet értelme, miként az értelem élete, e folytatólagos párbeszédben lesz az ami? Tehát míg az élet folyamatos törekvésében az értelem elpusztítására tör, s az értelem a maga elhivatottságában az élet tétova rügyeit fosztogatja, aközben mindkettő élteti is a másikat, valamint értelemmel látja el.

Mindebből Egmontius már megsejtette képének témáját, s rövid időn belül meg is alkotta.

A festmény hátterében két képet láthatunk a falra akasztva, de igen ravaszul megfestve. Bizonyos szemszögből ugyanis az egyik kép fekete, míg a másik fehér, más szemszögből éppen fordítva. A kép előterében maga Egmontius és Eugénius látható, amint egymás arcához igen közel hajolva farkasszemet néznek, s szemtükreikben a falra akasztott két kép villódzik, aszerint, honnan szemléljük a festményt. Az asztalon álló borospohárban azonban – igen megfontolt szándéktól vezérelve – csak egyetlen kép tükröződik, ez pedig maga Egmontius önmagát és öccseurát ábrázoló képe, vagyis maga a kép. A két mester, ha alaposan belemélyedünk a remekműbe, jelentős különbséggel van megfestve. Egmontius alakja mintha mindjárt az asztalra borulna, Eugéniusé mintha kissé lebegne széke fölött. Az egymásba kapcsolt tekintetek azonban mintha éppen visszafognák őket, nehogy kimozduljanak a vízszintes tengelyből.

Ezenkívül mindkettejüknek egy-egy kártyalap van a kezében, melyet egymás és a néző elől eltakarva a megfelelő pillanatra várnak, amikor azokat mindenki számára felfedik.

A kép központi része azonban nem ez, és nem is az imént felsoroltak.

A két arcél közötti légtérben egy jól kivehető női alak rajzolódik ki, combjainak hajlata a borospohár kelyhében fut össze, csípője a két férfiú állához tapad, dereka orrnyereg-él, vállai homlokból ívelnek, arcokon kúszó redőkbe vájt álomkarjaival hajlik, tekintetét szemérmesen vagy buján füstfelhőhajába burkolja, s mindazt, amit férfiak között titok, élet, értelem jelenthet, magába sűrítve, életet-értelmet egymás ellen egymásért kijátszva, fürkésző pillantásunk elől, valamely születés reményét fenntartva, mélyen magába temetve rejti el.

Egmontius igen büszke volt festményére, rögvest másolatot készített, s azt egy postai futárra bízva Eugénius mesterhez sebtiben elküldette. Nagy izgalommal várt ezután öccsének válaszára a képet illetően, s a válasz persze nem is maradt el, még azon a tavaszon megérkezett, pedig a két város igencsak messze volt egymástól.

A levélben ez állt:

„Kedves bátyám! Képedet az élet értelméről jó darabig szemlélgettem, mire minden zegét-zugát fölfedeztem. Mondhatom, nagyon fortélyosan alkottad meg művedet. A fő téma persze a jobbra-balra kacsintó Isten portréja, mely az Atya-Fiú-Szentlélek hármasságát éppúgy kivetíti magából, mint a Káin-Ábel szembeszegülés láttán kétségbeeső anyai Évát, s így a Teremtést, mint sorozatos bűnbeesések láncolatát bemutatva, de az áldozathozatal révén a megváltás reményét hordozóan, önmagából születő gondolatként röppenve bontja ki, s így, bár meg nem mondom, hogy csináltad, de a kép egyszerre sugározza a mindent betöltő értelemet, s a mindent betöltő életet is. Ezzel elérted, hogy az élet értelmét magamban is tükröződve felismerjem, mint életemet és értelmemet, melyet hosszú szültések révén osztályrészül kaptam. Különösen dicséri géniuszod, hogy a pohár borodat, - melyhez tudom, milyen mély érzések fűznek – egyszerre ábrázolod női szeméremtestként, s Isten szájaként. E szimbolika magáért beszél, ugyanakkor nem beszélhet eleget, hogy minden értelmét ideje és módja legyen elmondani. Az értelem túléli egyéni életünket. Még akkor is árasztani fogja magából a jelenések és jelentések tömegeit, amikor mi már meg sem mozdulunk többé. Az élettel együtt a halál értelmét is megértettem tehát képeden keresztül. Mert ama nagy mozdulatlanságban lélegzetvisszafojtva figyeljük majd a nélkülünk zajló Teremtést. E hatalmas negligációa fekete-fehér verziók, a kacsintó Isten mintájára teljesíti ki a kört, avagy színskálát. Az élet után az élet inverzében kötjük össze önmagunkkal a bajuszunkat. Szerető öcséd: Eugénius.”

A mester a sorokat olvasván szivében igen nagyon ellágyult, s öccsének egészségére gondolván egy palack bort kinyitott, s nagy éjszakai magánya közepette, derűs gondolatokkal játszadozva, az élet értelmének megfejtése fölött örvendezvén, sírva-kacagva, a finom nedűt mind benyakalta.