A Hálósipkás önarckép

Novella az Egmontius-sorozatból

Két és fél évvel ezelőtt belekezdtem egy novellafüzér írásába Egmontiusról, a messze földön híres arcképfestőről. Több kisebb-nagyobb darab született, a legutóbbi éppen tegnap. Ezt teszem most itt közzé, s lassanként a többit is majd, mai képemre és ízlésemre formálva. Az alábbi novellát Rényi András tanár úrnak ajánlom hálával és nagy tisztelettel. F.Cs.

Egmontius, a messze földön híres arcképfestő életéről és haláláról oly sok bizonytalan eredetű legenda kering arra érdemtelen, beavatatlan krónikások tollából, s különösen e misztikus tehetség munkáit magyarázzák és értik félre oly sokan az önmagukat műértőknek kikiáltott intellektuális lézengők közül, hogy a felbecsülhetetlen szellemi kaland ígérete mellett, s e roppant jelentős személyiség igézetén túl, szent kötelességemnek tekintem a tőlem telhető történeti hűséggel és a romantikus pátosz álságos szavai nélkül beszámolni a mester minden bizonnyal főművének tekinthető Hálósipkás önarckép keletkezési körülményeiről, felsorolva és illő módon megjelölve azokat a szellemi, művészeti és biológiai hatásokat, melyek a művészt képének megalkotására sarkallták. Fontos ez nem csupán e korszakalkotó mű nagysága miatt, hanem azért is, mert a Hálósipkás önarckép, születése után szinte azonnal, egy sajátos művészi magatartás következtében, elpusztult, így alkotóján kívül azóta sem látta senki emberfia. Bár egyesek tudni vélik, hogy az akkoriban a festő mellett segédként tevékenykedő Sernyete Kotron látta a képet, sőt, később, jóval a mester halála után emlékezetből újraalkotta, ez a feltételezés nem csak a Kotron által állítólagosan helyreállított festmény hiánya miatt ingatag, de erősen kétségbe vonható azon történeti tény miatt is, miszerint Kotron és Egmontius ugyanazon napon halálozott el. Egy másik elmélet szerint közös haláluk éppen e kép újraalkotása körüli bonyodalmakból fakadt, és az eszerint magyarázók a Hálósipkás önarckép lényegét a halálhoz való előzetes – és a későbbiekben önsors-beteljesítő – viszony művészi megsejtésében, továbbmenve: a művészet démoni gyökérráncigálásában látják, s ezzel indokolják azt is, hogy a festő a képen mintegy a saját halálát megélve, rémületében semmisítette meg saját keze munkáját. Létezik egy harmadik, igen ravasz, ámde túlságosan kacifántos interpretáció is. Eszerint a képet valójában Sernyete Kotron készítette, kigúnyolva rajta mesterét, aki meglátva a képet oly szörnyű haragra gerjedt, hogy azonnal a tűzbe vetette. Csakhogy ez a verzió nagyon valószínűtlen, tekintve Egmontius igen békés, nyugodt, derűs humorra hajlamos természetét.

A magyarázók egyike sem volt képes épkézláb ötlettel előállni arra vonatkozóan sem, hogy a kép valójában hogyan ábrázolta Egmontiust. A démonikus változat képviselői szerint az álmából felriadó festő holdkóros rémlátomást pingált önmagáról a vászonra, óriásira dülledt, sárga fényben úszó szemekkel, halálos karmolásoknak látszó homlok- és pofaráncokkal, hörgésre tátott sötét szájjal, különös jelentőséggel ruházva fel a kép aljára felkomponált, kaszaélszerűen előreugró födetlen kulcscsontokat, s a háttérben ügyesen elhelyezett tükörben látható, kapaél módjára odavésett lapockákat. Többen úgy vélik, ezzel a festő a földműveléshez fűződő, mélyen személyes viszonyát kívánta mintegy öntudatlanul megjeleníteni, sőt, a földművelés és a festészet rokonságát az emberi testben – önmaga alkotásba görnyedő, a termékenység oltárán minden kényelmét föláldozó aszkétikus testében - összekapcsolni. A műértők hivatkoznak ezzel kapcsolatban Egmontius azon, lényegében ugyancsak elpusztult különféle képeire, melyeket a festő maga ásott el a kertjében egy önítélkezésre szánt napon, s amely képeket később onnan kiemelték. Ezeken a vásznakon a földréteg különböző lenyomatait fedezték fel, s hamarosan A föld arcai-sorozatnak, sőt, -korszaknak keresztelték el a szériát. Az interpretációs utaknak A föld arcait illetően – mondanunk sem kell - se szeri, se száma. A geológiai és geofizikai, valamint a legmodernebb, geobiológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a képeket Egmontius tudatosan helyezte el a kert különböző részeiben, különböző dőlésszögekkel különböző fizikai nyomásokat érve el, valamint más és más növényi környezetbe szánva őket, az élő anyag szín- és állagviszonyaira is tekintettel volt. A növényi származékú festékanyagokat egy német művészettörténész szerint éppen ezzel az eljárással indította el visszafelé a technológiai evolúción, s ezt az is alátámasztja, mondja a német, hogy Egmontius radikálisan az eredet kérdéseit kutatta. Habár a démonikus irányú magyarázatok mellett a mester sok hóbortos és egyedi képalkotó módszere szól, a Hálósipkás önarcképre vonatkozóan ezek csak felületes ránézéssel hozhatók összefüggésbe. Ellentmond mindennek Egmontius fürdőszobában esett halála – mely sajnálatos eseményről egy másik írásban már részletesen beszámoltam -, csakúgy, mint a természet iránt tanúsított egykedvű és egész életében éppúgy jellemző nyugodt, hűvös megvetése. Egmontius nem volt sem lélek-, sem természetbúvár, a búvárkodást, mint olyat, általában életidegennek és emiatt érdektelennek találta, mint ahogy saját egzisztenciális kiszolgáltatottsága sem izgatta különösebben. Ez születésétől fogva így volt, hiszen, mint tudjuk, nagyon nyugodt, szinte a szentek arcvonásaira jellemző ábrázattal jött a világra, s embertársai ordibáló-bőgicsélő megnyilvánulásait később is egzotikus furcsaságként szemlélgette. Egmontiust éppen ezen humanista kívülállása tette az emberi részletek iránti rendkívüli érzékenységűvé. Jó kérdés tehát, mit láthatott érdekesnek saját arcán.

Azok, akik Sernyete Kotron kézművének tartják a Hálósipkás önarcképet, valószínűsítik, hogy a szélhámos segéd – a démoni verziónak mintegy az inverzeként – szemébe csúszott sipkával ábrázolta a mestert, gúnyosan utalva arra, hogy a festő esetleg álmatag ember lehetett, s alkotás közben egészen máson járt az esze. Ezt sokan cáfolják, a gúny szerintük inkább Egmontius azon szokását veszi célba, hogy gyakorta vakon festett. A vakon festés valóban egyike volt Egmontius alkotói technikáinak, miként szállóigévé lett mondása is hirdeti: „Az író a szájával, én a kezemmel látok. Látom azt is, amint művészetemmel befogom az írók száját.” E mondat ars poétikus csengése nyilvánvaló, ha a mester életművét ismerjük. Innen gondolják sokan, hogy a Kotron-féle Hálósipkás önarckép a művészi önmeghatározás ironikus reflexiója. Néhány elvetemült elemző odáig ragadtatta magát, hogy a képet eredetileg Egmontius jegyezhette, de tréfás kedvű segédje átfestette, s a korábban a festő fejbúbján pihenő sipka így csúszott a szemébe. E vegyes elmélet megengedi a földtani fejtegetések igazságát, de előszeretettel kacsingat a vakon festő mester toposza felé is. A legádázabb elmélet szerint Egmontius maga festette önarcképét szemébe csúszott sipkával, mint aki a halál előtt szimbolikusan és ironikusan letakarja tekintetét.

Egy alapos történeti felkészültséggel bíró dán esztéta verziója új utat nyitott az interpretációs káoszban. A dán kutató Egmontius mesterére hivatkozik, bizonyos Eduardus-ra, akit állítólag hálósipkában temettek el, tisztelegvén a nagyhatású mester utolsó négy évtizede előtt, amikor is Eduardus – betegsége folytán – már csak ágyban fekve alkothatott. A temetési szertartás különös motívuma által azt kívánták reprezentálni, hogy Eduardus életműve a festő halála után is tovább él. Ebből kifolyólag azután előbb divattá, majd szinte állandó szokássá vált, hogy az elhunyt festőket hálósipkában temették el, sőt, később hétköznapi halandók is így temettették el magukat, bízva az örökkévalóság rájuk eső szeletében. A dán esztéta fejtegetése szerint Egmontius saját mestereként reprezentálja magát a képen.

Egyes források megerősítik azt a képzetet, hogy a Hálósipkás önarcképen volt még egy fontos attribútum, mégpedig egy úgynevezett éjjeli festőgyertya. A festőgyertyák használata a kor elterjedt gyakorlata volt. A művészek a kép egyes részeinek jobb megvilágításához éppúgy használták, mint a modellek fény- és árnyviszonyainak finomítására, s eszerint léteztek a különböző napszakokhoz alkalmazott reggeli, délelőtti, délutáni, esti, éjjeli és hajnali (vagy virrasztó) festőgyertyák. Emellett a festőgyertya még egy fontos szerepet kapott: a lecsöpögő faggyút a festmény bizonyos részeire kenegették, hogy sajátos színhatásokat érjenek el. A dán esztéta egy másik elemzésében tudni véli, hogy Egmontius ezzel a gyertyával gyújtotta fel festményét, mely cselekedet eredetileg csupán a festékréteg megpörkölésére irányult, de a lángra lobbanó önarckép olyan bűvölettel töltötte el a festőt, hogy végül hagyta elpusztulni alkotását. Ezt a dán szerint alátámasztja Egmontius több más nevezetes képe, az Égő önarckép, a Lángra lobbanó önarckép, illetve a Megpörkölt önarckép. Ezek az alkotások azonban elvesztek, és senki sem látta őket.

A Hálósipkás önarckép megfejtésében fordulat állt be, amikor 5 évvel ezelőtt egy portugál művészettörténész és amatőr festő, állítása szerint, rekonstruálta a képet. Ez a szélhámosság gyanújától nem teljesen mentes portugál férfiú állítólag álmában egyszer csak megpillantotta a híres festményt, majd felriadva gyorsan lefestette. Értő körökben a portugál verzió nagy derültséget váltott ki, nem csak sajátos születési körülményei miatt, hanem azért is, mert magán a képen a hálósipkának nyoma sem volt. A kopasz, torzonborz alakról elképzelni sem lehetett, hogy a híres arcképfestőt ábrázolná, bár a festési technika kétségkívül magas színvonalon, az amatőr portugál feltételezett képességeit messze meghaladónak látszott. Mindenesetre ekkor terjedt el az a nézet, miszerint a Hálósipkás önarcképen valójában nem szerepelt a hálósipka, mert Egmontius éppen így kívánta megkülönböztetni magát mesterétől, Eduardus-tól, s a kor bohókás, ostoba divatjától a hálósipkák kultuszát illetően.

Valójában azonban egyik keletkezéstörténet, és egyik magyarázat sem közelíti meg az igazságot.

A kép születésének éjszakáján Egmontius igen nyugodtan aludt, álom nélküli szelídségben, akár egy gyermek. Amikor reggel felébredt, maga is meglepődött az ággyal szemben felállított festményen, mely őt magát ábrázolta, alvás közben, szeretett hálósipkájában, melyet viszont azon az éjjelen már nem viselhetett, hiszen azt évekkel korábban kedves háziebe szétszaggatta. Egmontius kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy a képet valójában álmában, ténylegesen alvás közben festette önmagáról. Ezt alátámasztotta egyrészt félreismerhetetlen festési technikája, másrészt az, hogy az állvány és a vászon éppen karnyújtásnyira volt az ágyától, s melyet azért állított maga mellé, mert az ablakon besütő erős holdvilág zavarta elszenderedését. A képet vizsgálgatva a mester megállapította, hogy alkotása igen kifejező, s egyszerre minden kifejezés híján van. E kettős erő olyan varázst lopott a képbe, melyet egyik korábbi munkáján sem volt képes elérni. További figyelemreméltó felfedezés volt a hálósipka, melynek kapcsán Egmontiusnak fel kellett ismernie, hogy a vásznon nem előző éjszakai önmagát örökítette meg, hanem sok évvel korábbi alvó arcképét, melynek emlékét minden bizonnyal éveken keresztül magában hordozta. Talán épp egy fontos álomkép pillanata rögzült valahogy és szorult be egyszerre szervezetének festészeti központjába. A festett arcról azonban nem tudta leolvasni ennek az álomképnek semmilyen minőségét. Hogy közelebb jusson saját műve titkához, különös elhatározásra szánta magát: a reggeli verőfény és frissessége ellenére visszaszuszakolta magát az ágyába, s újra elaludt.

Mire felébredt, éjszaka volt. A sötétben nem látott jól, így festőgyertyájával közelített a képhez, hogy ellenőrizze esetleges újabb festési ábrándjait. Ekkor azonban, a hálósipkája a szemébe csúszott, s így elvétette a távolságot: véletlenségből olyan ügyetlenül lépett és nyújtotta maga elé karját, hogy a láng belekapott a vászonba, s a kép kigyulladt. Akkor Egmontius mérgében disznózsírba mártotta a rakoncátlan sipkát, s azt háziebe elé vette, aki menten szétszaggatta. De a festményt már ez sem mentette meg.

A titok egész élete során gyötörte a festőt. Hiába állított éjszakánként üres vagy félig kész vásznakat ágya közelébe, többé sosem festett alvás közben. S hiába gyötörte elméjét a hálósipka rejtélyes előkerülése témájában, nem jutott megnyugtató megoldásra. S hiába próbálta maga elé idézni elpusztult festményét, hogy esetleg éber állapotban újraalkossa, hiába próbálkozott a vakon festés módszerével, a kép nem tudott újra megszületni.

Akkor Egmontius vállat vont, s a következő, azóta szállóigévé lett, némileg ars poétikus mondás szökkent ki belőle: „Az író a szájával, én a kezemmel látok. Amit a kezem munkájából nem látok, azt az írók szájára bízom.”

Így esett tehát a híres Hálósipkás önarckép megalkotása és pusztulása, mely azóta is oly sokat foglalkoztatja a festészet iránt rajongókat. Krónikám ajánlom okulására mindazoknak, akik a festészet titkait igazán megismerni kívánják.