Mint Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő egyetlen, hitellel bíró életrajzírója, megérettnek látom az időt - saját irodalmi kvalitásaimat tekintve csakúgy, mint korunk és kortársaink szellemi fejlettségét szemügyre véve -, hogy a mester több hónapos, kolostorban töltött, aszkézissel és mámorral teljes élményeiről végre beszámoljak. Úgy remélem, e kalandok leírása nem csak a festő életművéhez nyújt majd gyökeresen új aspektusokat, hanem általában véve minden emberi alkotás és cselekedet magyarázatához is hozzájárul.
Írásom egyrészt Egmontius saját elbeszélésein alapul, melyeket egy teljes héten át, éjszakánként álmaimban megjelenve sugdosott fülembe, másrészt azon szerzetesi kolostor levéltári dokumentumain, melyek ugyan egy tűzeset során teljes mértékben megsemmisültek, mielőtt még egy pillantást is vethettem volna beléjük, de amelyeket több száz évvel puszulásuk után egy mexikói sámántornát gyakorló jugoszláv színjátszó csoport az extázis állapotába kerülvén, ismét papírra vetett. Az álombéli Egmontius-beszámolók meglepő módon teljes mértékben igazolják az újraalkotott dokumentumokat, és fordítva. Sokszor azonban ellentmondások feszülnek közöttük, olyannyira, hogy a két forrás egymást elhitelteleníti, cáfolja. Ez a furcsa kettősség azonban nem az események igazságát kezdi ki, hanem Egmontius és a dokumentáló szerzetesek eltérő, mégis egymást szorosan kiegészítő, egymással kölcsönhatásban lévő világnézetét tárja fel, és ilyen módon teljes képet ad a mester látogatásáról.
Egmontius életrajzának megalkotása során már eddig is többször ért az a vád, hogy túlságosan szigorú vagyok a források hitelességét illetően. "Mindig kínosan ügyel arra, hogy Egmontius szájába csakis olyan szavakat adjon, amelyeket a festő valóban kimondott. Holott egy életrajzban olykor megengedett, hogy a szerző picit átfogalmazza, leegyszerűsítse, vagy több forrást összevonva tömörítse anyagát. Ettől F. urat még továbbra is kiváló életrajzírónak tekintenénk", írja P. Scott a New York Times-ban. Egy londoni lap kritikusa pedig rosszmájúan szolgalelkűnek nevez, s a teremtő fantáziát kéri számon eddig publikált Egmontius-töredékeimen.
Nos, ezen uraknak csak azt tudom válaszolni, hogy engem a mester személyiségének és művészetének tökéletes megértése és közvetítése motivál, s eképpen ahogy maga a mester mondogatta tanítványainak: "a vonalnak a vonalon kell lenni, a foltnak a folton", magam is úgy vélem, bírálóim lebecsülik az irodalmat, ha nem kívánják meg tőle ugyanazt a pontosságot, mint a képzőművészettől.
A kolostori történet jól példázza mindezt. A reggeli testgyakorlatok, melyek alapjait képezték a későbbi "Rajzmozdulatok" néven híressé vált, a kolostorban Egmontius által kimunkált technikához, megkövetelték a teljes némaságot. És mindez nem véletlen. A kolostorban Egmontius egy másik festési technikát is kikísérletezett, melyet később verbális festésnek nevezett el. Ennek során azt vizsgálta, hogy a festés közben kimondott szavak hogyan befolyásolják a készülő művet. A módszer szélsőséges változata szerint a festő csak szavakkal fest, vagyis az üres vászonra mintegy ráolvassa a szavakat, s azzal a képet befejezettnek tekinti. Később röntgenvizsgálatokkal kimutatták, hogy a kimondott szavaknak valóban hatásuk van a vászonra, sőt, az teljes mértékben különbözik az üres vászontól. Ezek a leheletfinomságú különbségek a valódi festékkel készült műveken is megfigyelhetők. Az alaposabb elemzés azt is feltárja, hogy Egmontius olykor torkaszakadtából ordibált festés közben, máskor pedig énekelt, vagy suttogott, és a festő arra is figyelmet fordított, hogy a hangok megfelelő távolságból és a kellő szögben essenek a vászonra. Ha ennyire gondosan ügyelt a verbalitásra, az azt feltételezi, hogy Egmontius számára a nyelvi és képi kifejezés nem volt teljesen különálló dolog, hanem inkább átjárhatóság, sőt, azonosság(!) jellemezte őket. Tanítványai beszámolnak arról is, hogy Egmontiust többször rajtakapták, amint a vászonhoz közel hajolva hallgatózik, s több órát a vászon előtt lassan mozogva végighallgatja az egész képet. Egy anekdota szerint Az öreg Odüsszeusz álma című óriási szárnyas tablójára úgy került rá a fül alakú lenyomat, hogy Egmontius, megbűvölve a festményből áradó szirénénektől, túl közel hajolt a még száradó festményhez. Ez persze ostobaság. A fül a képen tudatosan megalkotott szimbólum, mely egyfelől a témához tartozik, másfelől ars poétikus vallomás a festészet auditív vonatkozásait illetően.
Pár évvel ezelőtt egy japán tudóscsoport néhány Egmontius-kép alapján rekonstruálta a mester hangját, és hogy milyen szavakat intézett képéhez a festés során. Ezt a mintegy 48 órányi felvételt szigorúan titkosították, ugyanis egy olyan matematikai kódrendszer alapjait tartalmazza, melynek segítségével feltörhetetlen titkosított üzeneteket lehet készíteni. A kódrendszer jelenleg is a japán titkosszolgálat tulajdonát képzi.
Nem tekinthetünk el tehát a szavak mágikus jelentőségétől, sem az Egmontius-életmű kapcsán, sem egyéb vonatkozásban.
Bár Egmontius nem volt beszédes ember, és a fecsegőket is ki nem állhatta, több képét úgy készítette, hogy csukott szemmel végigsétált a piacon, és amiket hallott, elraktározta elméjében, majd hazatérve megfestette azokat. Így született csodálatos trilógiája, A piac hangalakjai. Azt is tudjuk, hogy a mester milyen áhítattal fülelte a kolostor falaiban motozó mindenféle lényeket, s e sajátos élményből született Suttogó kövek című freskója, melyet a kolostorban kihallgatott falra pingált föl, mintegy tükröt tartva a természetnek.
Egy precíz német nyelvész azt is bebizonyította, hogy Egmontius a természet zajait nyelvi egységekként kezelte, s ezzel végképp bezárult a kör Egmontius egységes érzéki-esztétikai világnézete körül. Zaj, nyelv és kép egy és azonos volt számára. Ebbe a transzcendens közlekedésbe vezeti be nézőjét az életmű, s ebbe a szférába kívánom magam is elvezetni olvasóimat. Az Egmontius-szal való találkozásnak ez az egyetlen hiteles útja. A mester, bár gyűlölte az irodalmat, eljárásomat helyénvalónak és festészetével egyenértékűnek, voltaképpen azzal azonosnak(!) fogadná el - ha meg lehetne őt kérdezni minderről.
(Folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése