Kisvárosi fények

Brutust játszottunk Nagykanizsán

Április 26-án a kanizsai Plakátmúzeumban (melyet magtárból alakítottak át egy gyönyörű épületté) játszottuk Brutus című előadásunkat. A csodálatos belső térhez azonban sehogy sem illett a frontális színház: kb. 5 percnyi merengés után már tudtam, a Brutust ezúttal körbenülős változatban (aréna jellegű térben) fogjuk bemutatni. Sütő barátom (Brutus megformálója, a kanizsai kirándulás főkolomposa, zalamerenyei lakos) igencsak megrökönyödött az ötleten, és minden eszközzel próbált ellene dolgozni - egy darabig. Aztán csakhamar ő is megértette, amit persze még én is csak sejtettem korábban: az arénában a "játék és képzelet" fokozott lehetőségei tárultak elénk.

Az előadásokat megelőző pénteki nap kora reggeltől éjfélig próbával telt, hogy merész tervünket kivitelezni tudjuk. És még így sem jutottunk a végére.

Süti aggályai részben megjelentek a csapaton belül is: sokan még nem játszottak ilyen jellegű térben. A hosszú próba, az azt megelőző utazás, magánéleti gondok mindenkit feszültté, idegessé tettek. Másnap pedig folytattuk, szintén reggeltől, és alig készültünk el délután 3-ra, amikor az első előadás elindult.

Süti félelmei közé tartozott az is, hogy a vidéki közönség nem fogja megérteni, jó szívvel venni ezt a körbeülős teret, meg hogy majd át kell menniük a hálószoba-jelenethez a másik terembe... Nos, ismét bebizonyosodott, hogy a vidéki közönség nem kevesebb a budapestinél, sőt! Az első előadáson kevesen voltak, nagyjából 15-en, s jórészt idősek vagy kamaszok. Nem is volt az a harsogó röhögés, amihez hozzászoktunk a darab egyes részeit illetően, mégis: én az első pillanattól éreztem a figyelemnek egy olyan minőségét, amihez a rohangálós, kultúrafogyasztásra beállt, önmagát végtelen ravasz pozícióban tudó fővárosi figyelemnek semmi köze.

A tér kiválóan működött, és kiválóan működtek benne a színészek is. A Brutus Kanizsán eseménnyé vált, nem csak amiatt, mert rengetegen segítettek nekünk az előadás megvalósításán, nem csupán a jól megszervezett reklám, és a tavaly érettségizett Süti visszatérése miatt - bár ezek nélkül aligha boldogultunk volna - hanem mert ezen a játéktéren keresztül a közönség és a színházi előadás minden korábbinál jobban tudott kommunikálni. Én például, a fénypult mögött a második, teltházas előadást végigkuncogtam, annyi meglepetés ért engem is.

De sokat erről nem akarok írni, hiszen aki még nem látta, de látni szeretné a Brutust, az megnézheti májusban a Sirályban (frontális változat), valamint nyáron Szegeden (az egyetem udvarán, körbeülősen), és talán még itt-ott-amott, reméljük, minél több helyen. Aki pedig látta már, az is jöjjön el újra, hiszen ki tudja miféle érdekes kanyarokat vesz még ez az előadás.

Végül pedig itt a zalamerenyei templom, azon 197 fős falucskáé, ahol szállásunk volt, és ahol annyi vendégszeretetben részesültünk:

Utca SzAK - bemutató

Videóanyag commedia dell'arte társulatunk munkájáról, rendezői kommentárok, szakmai szempontok, részletek a váci börtönben és a Kálvária téren játszott előadásból, beszélgetés a rabokkal, stb. >>

István öcsém filmplakátja

Nyáron Manga Dani barátommal belevágtunk Don Quijote-projektünkbe. Egy filmplakáton már szerepelünk! És remélhetőleg hamarosan folytatódik a Próféta és Királyfi Társulás konkrét színházi munkája is.

Visszatérés a Patyomkin páncélosra

Egy performansz munkálatai - 1. rész

Ismét egy őrült terv! Az előző két év kísérletei után megint belevágok az Eisenstein-film reflexiójába, megint a Gödör a lépcsőjén, hogy a macska rúgja meg! Hát nem volt elég kétszer?! És ráadásul most mintegy 15 szereplővel... Ma elég sokat gondolkodtam a dolgon, és be kell valljam, állandóan kicsúszkál a kezemből az anyag. Már abban sem vagyok biztos, inspirál-e még ez az egész ügy. Mit lehet hozzátenni, hogyan lehet aktualizálni a Patyomkint, vagy annak bármely szegmensét, motívumát, esztétikai minőségét? Nem kellene-e inkább visszafognom magam, és valós élményeket gyűjteni, mielőtt újra nekiesek egy témának? Hiszen csak most készült el a Brutus, s éppen elég feladat van azzal is, meg szeretném a Zsiráfivóhelyet is tovább játszani (ha ugyan ez lehetséges szerteszaladó figuráimat látva...), és egyéb színházas ügyeim is aktuálisak (három másik csapatban is dolgozom éppenséggel...)

No de ezt most már mégis megcsináljuk, és soha többet Patyomkin, ígérem!

Formai feladatokat persze könnyedén kicsikarok magamból, így például a tömegmozgás (-mozgatás), a lépcső, a háború, mindenféle tengerészeti és forradalmi asszociáció, nők és férfiak, a tér hatalmas kihívása. De egyelőre nem igazán találom a belső motivációt, bár ehhez nagyban hozzájárulhat ma esti 16 órás alvás utáni nyomott hangulatom is. Kimerültem az elmúlt napokban. Bizony, az embernek kell lelki hátország is ahhoz, hogy tevékenységeit ne érezze egy idő után öncélúnak, automatikusnak. Kísért a múlt is: sok ember hiányzik, akik egykor részei voltak életemnek, de azóta eltűntek, felszámolódtak, megváltoztak. Azt sem tudom, ők hiányoznak, vagy akik voltak, vagy akik lehettek volna...

Ha visszatérhetnék a múltba, most szívesen kipróbálnám, hogyan csinálnám másképp a dolgokat. Kiket engednék el ugyanúgy, és kiket nem engednék el már. Ki tudja, talán éppen ugyanúgy történne minden.

A múltat megélni a játék és képzelet valamennyi kellékével és eszközével: ezt kerestem legutóbb a Zsiráfivóhelyben és a Brutusban is. Aztán a múltból jövő lett. Jövőkép, bizalom, csapat, energia, és végre valódi radikális szabadidő. De mi lett azokból a szeretetekből, amelyek a múltban voltak? Azok mégsem tudnak átalakulni, jöhetnek új szeretetek, de nem pótolhatják a régit: a régiek kísértenek.

Minden gyülekezőhely, így a színház sajátossága is, hogy előbb-utóbb "hazamennek a legények". Noé bárkájáról éppúgy szétoszlik minden faj térben és időben, mint Bábel tornyából özönlik ki a soknyelvű emberiség, vagy ahogyan a forradalmi tömegek oszlanak egyénekké, s majd az úgynevezett békeidők lassú mérgeit szívják magukba, ki-ki a maga elkülönült sorsa vagy szenvedélye mentén.

Hamvas Béla írja (kiemelések tőlem):

"A direkt morál inkább őrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amiből mindenki más kizárt.

Abban, aki ez ellen nem tud kellőképpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gyűlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja Nietzsche, az akarat tiltakozása az idő ellen.

Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik? „Ó, ha az embert a bosszútól valaki meg tudná váltani!"

A behódolás az embert eredeti alakjából kivetkőzteti és az élet eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.

A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik hősies és görcsös tisztaságához. A direkt morál nem szociális, hanem egocentrikus. Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem forradalmat. A direkt morál, mint a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja. A direkt morál középszerű és démoni.

Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága. A direkt morál a közösségből kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.

A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.

A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet világába lépjen, és tényleg belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti."

Hát talán ezért kellene visszatérni arra a Patyomkin páncálosra is.

Brutus-próba (március 9., Sirály)

A fotókat Tóth Zoltán Gábor (johogy@yahoo.com) készítette. Az összes képet itt nézheted meg >>

A kertitörpe lázadása (...?!)

Fringes előadásunk után odajön hozzám Sz., és elkezd arról beszélni, hogy hogyan nincs megrendezve, végiggondolva, elemezve, összerakva a Brutus. Erről írtam már tegnap is. Egy megnevezés azonban mégis nagyon beült a fejembe, amitől nem nagyon tudok - bár valójában nem is akarok - megszabadulni. Igazán groteszk megfogalmazás, hogy a mi Brutusunk egy kertitörpe lenne! A kertitörpe fellázad, s mögé áll egy állam, egy gépezet, s végül az ügy gyilkossággal ér véget. Ez lenne egy rövid szinopszis?! Nyilvánvalóan ez a fura hasonlat a mi Sütink karakterére-alkatára reflektál, s valójában egy nagyon lényeges észrevételt rejt. Jelesül, hogy a színház annyira valóságos, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a játszók minden tudatosság és tehetség fölött is megnyilvánuló adottságait.

Persze hogy kivé válik Brutus a mi színpadunkon, azt nagyon nehéz jól megragadni, és az előadás szolgálatába állítani. Mi lehet tehát a kertitörpe hasonlat legjobb hozadéka számunka? A mai próbánk alapján talán úgy tűnik: jót tesz a darabnak, a drámai részének is, ha a Brutus és Cat, illetve Brutus és Caesar közötti viszonyok groteszkebbek, szürreálisabbak, némiképp komikusabbak és játékosabbak. A Brutus valószínűleg akkor lesz jobb, ha a karaktereket közelítjük a játszókhoz, és immár nem fordítva! De ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert a köldöknézegetés árnyékának sem szabad rávetülnie! Jelenleg a végsőkig próbáljuk kidolgozni a jeleneteket, az utolsó gesztusig, tekintetig, s keressük azok igazságát. Ez a munka némiképp dekonstruálja is az eddigi koreográfiákat, a szövegek hangsúlyait, és sokmindenben a dolgok tartalmi részét is. Összességében mindez a cinkosság irányába tolja a szereplők viszonyait csakúgy, mint a színészek játékmódját. Ami nagyon jót tesz szerintem az egésznek, mert rákényszerít mindannyiunkat, hogy sokkal jobban figyeljünk egymásra. És feltöri a beülepedett gesztusok és szöveghangsúlyok mechanikusságát.

A színház nyilván valamilyen módon az élet modellezése. Az életből kell fakadnia, és oda kell visszatalálnia. De a kettő között iszonyú hosszú az út. És arról nagyon könnyű letérni, eltévedni. Amíg azonban játszani tudunk saját anyagunkkal, saját magunkkal, saját adottságainkkal, és azokat, mindezeket nagyon konkrétan fel is tudjuk fedezni, meg is tudjuk ragadni, akkor azt hiszem oda tartunk, ahová valójában is szeretnénk eljutni.

Az az ország azonban, ahol a kertitörpe végül legyilkolja a kertészt, az már nem a történelemkönyvek és Appianus Rómája. Az az abszurditás már nagyon is itt van valahol körülöttünk.

Bru-túszdráma

Megvolt hát a bemutató, és azóta a Fringen is lenyomtuk a Brutust, s jönnek az áprilisi vidéki játékok, majd a májusi Sirály. A munkanapló eszményét nem meghazudtolva összegezni kellene most a tanulságokat, irányokat kijelölni, a fejlesztés lehetőségeit firtatni. Nyilván meg is fog ez történni néhány bejegyzés során.

Jelen pillanatban a Brutusban egy nagy ellentmondás keletkezett, melyet a közönség előtti játék és a nézői reakciók világítottak meg számunkra. Bár ennek a lehetőségével már az elején - nagyjából - tisztában voltam. Sokféleképp meg lehet fogalmazni a dolgot, az igazsághoz talán így közelíthetünk a legjobban: hol vannak annak a nyers igazsága, amit az előadásban megteszünk?

Van, aki azt szeretné, hogy a Brutus jelenetei egyetlen vonalon haladjanak végig, vagyis munkáljon minden jelenetben ugyanaz a kérdés, ugyanaz a probléma. Az illető szerint kevés jó színház van, ha viszont ennek a lehetősége felmerül, mint a mi esetünkben is, akkor nem úszhatjuk meg valami igazán jelentős állásfoglalás nélkül. Jelen pillanatban szerinte a Brutus széttartó elemekkel, jelenetekkel működik, ilyenformán nincs összefogva, sok helyütt nincs megfelelően elemezve, végiggondolva. Sokszor a dolgok túl általánosak maradnak benne: például meg kellene kérdezni magunktól, milyen ma, a 21. században egy jós. Mert hogy Rómában milyen volt, azt nem tudhatjuk. De nagyon nagy találat lehetne, ha korunk hasonló jelenségeire reflektálnánk. Az illető szerint, akinek véleményét most tolmácsolom (és akinek egyébként ez az előadás és ez a csapat valamiért nagyon is szívügye), a Brutus-szal sokszor majdnem megfogunk valami nagyszerű dolgot, aztán mégis kicsúszik a kezünkből. És igaza van. Elvégre nekem is éppen ilyen céljaim voltak, amikor ezt a darabot választottam.

A politikai színház lehetőségeit éppúgy láttam benne, mint a személyes, közvetlen színházét. Az előadással sok mindent megvalósítottunk, amit terveztünk, s amelyeket én is célként tűztem ki magam elé: 100 percen keresztül folyamatos cselekmény van, nem ül le, folyamatosan fenntartja a figyelmet, intenzív, kommunikál a nézőkkel, voltaképpen szórakoztató, működnek benne a komikus és drámai elemek is, a szereplők színpadra való, tehetséges, szerepükkel azonosságot vállaló emberek, akik képesek valódi életet lehelni a színpadra, akik kellően játékosak és figyelmesek, és akikben még bőven maradtak tartalékok a későbbi aprómunkához is, a színpadkép jól komponált, a viszonyokat tisztán megmutatja, mégsem merev, a világítás dramatikus szerepet kap, a hátsó falra vetülő árnyak karakterizálják és egyúttal megemelik az egész darab világát, a jelmezek színeikben, formáikban jól jellemzik a szereplőket, és látványként is hatásosak.

Ami mégis hiányzik, az valóban az a minden pillanatban remegő erő, amelyért az egész játszma zajlik. Ez olykor hatalmas hiánynak tűnik számomra, olykor pedig az aprómunka szükségességét látom benne. A Brutus még korántsem nyerte el végleges minőségét. Az igazi felfedezőút a próbaterembe vezet!

"Rajongóinknak" pedig egy kis ajándék. Íme a rap-betét szövege:

Rome is the City
(written by Caesar, Cleo, Brutus, Bijou)

Róma a város, hol az alkony elborul
Róma a város, hol a konzul az úr
Róma a város, hol a fórum véres
Róma a város, hol a származás kétes
Róma a város, hol mindig hideg van
Róma a város, hol az arcokban

nincs őszinteség, mert a birodalom a lényeg
nincs őszinteség, mert mindegy a lényed
nincs őszinteség, mert úr akarsz lenni,
nincs őszinteség, mert képes vagy ölni!

Mert mondhat bárki bármilyeneket
én egy életre megutáltalak titeket
mert ez akkor is csak poros történelem
de mégis megváltoztatta az életem.

Szeretem a hideget, a tavasz engem zilál
március idusa: közeleg a halál
következetes vagyok, mert Cézár örök
a kocka el van vetve, oda-vissza pörög.

Et tu Brute, Khai szü teknon Brute
mindegyik fiamat másik gádzsi szülte
mondta volna volna Iván a Sirályban
de nem ott vagyunk, hanem Rómában.

Itt van Stahr, ő a sztár
minden gyilkosságot jól analizál
Ptah választottja, azaz Nílus gyöngye
nadragulya-gyökér, atyja: Cleo-pátre.

Fél-Egyiptom kifosztva, no libertate!

Bru-túszdráma, muStahr: hiába
már majdnem készen van a Cézár-saláta
Cassiusító késnyaló kutyák
szenvednek a kanok, röhögnek a szukák.

Brutálesz Brutesz, Radikále Ráte
Cézárt majd újra meggyilkolnád-e?!

Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Ten!