2011. május 25., szerda

Megint alvás helyett és előtt

úgy ver a szívem
ma már holnap lesz
bárhol lehetnék
vagyok
beleszédülök abba amit csinálunk
sorsaink egybesűrűsödő táncaiba
lüktetés a múltból
lüktetés a jelenben
lüktetés a jövőbe
arcok mozdulatok szemek lépések
mosolyok
ahogyan változunk
ahogyan egymás mellett
ahogyan egymás miatt
ahogyan egymásért
változunk

ezeregy éjszaka
hányszor fordul a föld
hány felhő átvonul
hány reggelbe ébredek

a ház méhében
magzatok

a ház én vagyok
a ház te vagy
a ház ő
a ház mi vagyunk
a ház ti vagytok
a ház ők

a ház házik

a ház ige
a ház idő
a ház tárgy
a ház élőlény
a ház határozó
a ház igeidő
a ház módszer
a ház anyaméh
a ház az apád
a ház az apám
a ház az apánk
a ház test
a ház hajó
a ház templom
a ház hit
a ház egy ház

a ház az utcára nyílik
az utca a térre nyílik
a tér a városra nyílik
a város a mezőre nyílik
a mező az égre nyílik
az ég a földre nyílik
a föld önmagába nyílik

a falak zárnak
a sorfal zár
az égbolt zár
a föld mélye zár

az eső áztat

a nap felkel
az ember felkel
a hold elvonul
a hajnal nyílik
a szemek nyílnak
a boltok nyitnak

a levegő áramlik

a testet körülvevő minden érzet hozzád köt

látlak
hallak
érzem tapintását hajadnak
bőrödnek
érzésednek
sóhajodnak
terheidnek
szabadságodnak

a ladikban fekszem
ringatózom át a fényből lett vizeken
rám hajló faágak között fönt a végtelen képzelet

ez a mesék birodalma
mindent átölel a természet
minden átöleli a természetet
minden amit létrehozunk a növények miatt van

benne vagyok a fában
a fa aminek része vagyok mindent átölel
utazom a fában
a fa lelke vagyok
a fa nem ér véget
a fa nem velem ér véget
valami véget ér
valami kezdődik
két fa összehajlik
közlekedik bennünk valami

a fény uralma
a béke fénye
a csönd békéje
az uralom csöndje

rituális írás
hajót építeni az érzéseknek
tenyérben tartani a vizet
az arcodat
két gondolat a szélben
léptek a hóban
csónak a vízben
lábnyom a földön
kavics a tóban
lenni a szemedben

aludni vinni önmagunkat
útravaló az álmokhoz
töredékek a teljesség igényéhez

tükröződik ami összeköttetett




2011. május 22., vasárnap

Hollétünk terei - Műhely után 1.

Csetneki Gábor egyhetes kurzusa csütörtökön véget ért.

Próbál tehát számot vetni az ember, honnan hová, mettől meddig, és hogy azután.

Régen voltam intenzívebb színészi workshopon szereplőként, s ahogy magamban előre megjósoltam, sok-sok rozsdaréteget kellett megvakargatni, hogy valami belsőbb utat kivívjak magamnak.

Belső út? Belül a csontok, a zsigerek, a hús van, mondja a Karnevál egyik szereplője, s valóban: hol az az út, ami színészi jelenlété, hol az az út, a milyen út is?

Gábor tréningje szűkszavú, kevés instrukcióval dolgozik, vagy pontosabban lassan, alaposan. A munkát neked kell elvégezni, nincsenek itt illúziók, helyettesítő technikák, vagy színészi pótlékok. Keresned kell a mondanivalód, a tested határait, a formákat, a jelentéseket, a jelenléteket, a kapcsolatokat, mindent egyszerre. Miközben semmit sem muszáj.

Ez nagyon nehéz: sokszor azt éreztem, több segítségre lenne szükség, több tippre, több súgásra, több visszajelzésre, több technikai instrukcióra. Aztán végül nem ez történt, nem pontosan ez. Mert mindez valahol máshol alakul ki, nehéz megmondani hol (megint ez a hol!), talán mélyebben, egy múltabb vagy jövőbb vagy jelenebb időben, szélesebben, sőt, talán tényleg belül: a csontokban, az izmokban, a zsigerekben, az érzékelés csatornáiban, a szívben, az idegrendszerben.

Tény, hogy elképesztő energiával töltött fel ez az egy hét (2 és fél napot kénytelen voltam kihagyni belőle), sok, talán nem is triviálisan letapogatható színházi gondolattal, inspirációval. De személyesen is, érzelmileg, lelkileg - ahogy ez talán kiolvasható a kurzus során írt naplóimból.

Összességében valamiféle anyagcsere-folyamat zajlott le itt, miként a színházban van ez: cselekszel, néznek, érzel, éreznek, látnak, látod magad, vezeted a tekintet, vezetik az érzéseid, vezetik és vezetsz, együtt lélegeztek, együtt haladunk a jelenben, együtt szűnünk meg annak lenni, aki még az előbb voltunk.

Felfrissülés és elfáradás, újjá alakulás és a múltba visszalépés játékait játszottuk.

Folyt. köv.

2011. május 18., szerda

Levelek az Alpolgármester Urakhoz

Tisztelt Bundula Úr,

Ma minden szándékunk ellenére ismét találkoztunk egymással, kétszer is, a Tűzraktér udvarán, sajnos nem is legjobb hangulat közepette. Engedje meg, hogy pár mondatban ajánljak Önnek egy szerintem sokkal békésebb és személyesebb hangnemre alkalmas megoldást a közös problémánkra, gondolva arra, hogy nyilván Önnek sem minden szíve vágya, hogy Terézváros alpolgármestereként ilyen furcsa emberi játszmákba kényszerüljünk, miközben, valóban, nem is ismerjük egymást, és jól lehet, az eddigiek alapján nem is látszik továbblépés.

Mégis, veszem a bátorságot, hogy megszólítsam Önt, mert látom a szemében az őszinteséget, igen, és valahogy mégis bízom Önben.
Picit személyes leszek, nézze el ezt nekem, nem tudok másként fogalmazni most. Nekem meghatározó volt a gyerekkorom: Békés megyéből származom, pedagógus szülőktől, Édesapám képviselő is volt Battonyán, persze függetlenként, plusz a helyi középiskola-gimnázium igazgatója is vagy 15 évig, és polgármester is lehetett volna, ha vállalja az indulást, de nem vállalta, sőt, inkább bölcsen kivonult a területről. Büszke lettem volna rá, gyerekként, ha polgármester lett volna, mert nála becsületesebb és alázatosabb embert még sosem ismertem. Ezt ma is így látom. Pedig sok konfliktusom volt az Édesapámmal, ahogy ez lenni szokott a fiaknál...

Lázadó korszak, és egyebek, biztos megérti.

A Tűzraktérbe én úgy kerültem, hogy egy csodálatos ember, Simor Ágnes ajánlotta, hogy hozzam ide a színházi csoportomat. Majd rá pár hónap múlva, megkért, hogy szervezzem a házban a színházi programokat. Ebben szinte szabad kezet kaptam. Nagy és szép felelősség, ugye megérti? Sok kemény év munkáját tettem ebbe bele, és nagyon sok embert sikerült itt mások előtt megmutatni, szerveztünk workshopokat is, ahol fejlődni lehetett, közönséget, akik ideszoktak, sok-sok hazátlan fiatal talált itt hivatást, szellemi táplálékot, és bizony lépett ezen túl is, jár vissza ide mind a mai napig, ahogy ez természetes is. Nekem személy szerint mindig is sok problémám volt a ház vezetésével, amit sosem rejtettem véka alá. Ennek ellenére nem próbáltak meg engem kitúrni, vagy korlátozni, pedig kemény voltam, igazán kemény, mégsem, sőt, inkább egyre több feladatot kaptam, amit alázattal és tisztességgel igyekeztem végrehajtani, mert hittem az eszményben, amit szeretnénk elérni. Sokszor, a nehéz helyzetekben is, fizetség nélkül akár. Én nem fogadtam itt lojalitást, hanem 3 év munkája során - több száz előadás megszervezése, emberek istápolása, színházi előadások rendezése, szereplés, telefonozás, együttgondolkodás, festés, takarítás, anyagi és szakmai befektetések mellett, az itt töltött idő munkájában - mint oly sokan amúgy - megszereztem.

Szerelmünk és hivatásunk lett ez az épület, mert ebben hoztunk létre sokan 20-as és 30-as éveink közötti átmenet munkáit, elkezdtünk hinni valamiben, amit Apáinktól kaptunk, mint ahogy az együtt gondolkodást is, amit nem volt könnyű elérni, de megharcoltunk érte, egymás között.

Én idehoztam az ELTE egyetemi színpadát, ami Rektori szintről támogatott. Kialakítottunk előtte használhatatlan tereket arra, hogy sok-sok ember időt-energiát nem kímélve a közösségért dolgozzon, és felfedezhesse önmagát. Ennek már olyan múltja van, hogy elképzelni is nehéz, nekem sem könnyű felidézni olykor a 2008-as állapotokat. Generációk találkoztak és kezdtek el felnőni ebben az épületben. A Hegedű 3-ban.

Ezért különösen fájdalmas, amikor az udvarra betérve Ön mint ebből kívülálló, úgy lép fel, mint aki tudomást sem akar venni ennek a háznak a lelkéről. Fájdalmas, emberileg, és nem másként.

Ön is tapasztalhatta ittjártában, hogy itt semmi ördögtől való nincs. Békés és jóságos emberek dolgoznak azért, hogy valamit megjavítsanak: önmagukban, másokban, egymásért.

Bundula Úr, én hallgattam az Ön rádióműsorát (nem tudom, hogy Ön hallgatta-e az enyémet, amíg volt), és bár Ön is bevallotta akkor, hogy kezdő ezen a téren (Cake Olivio képviselő úrral beszélgettek éppen), én semmi kivetnivalót nem találtam a műsorban. Szakmailag végképp nem, pedig erre érzékeny vagyok, mint tapasztalt rádiós. De amúgy sem. Ez alapján - más alapom sajnos még nincs - kérem, hogy hallja meg azt, amit én (egy senki talán) üzenek, teljes szívemből üzenni szeretnék Önnek: emberek vagyunk, akik szeretnének létrehozni valamit, emberek, akik, közös dolgokban gondolkozunk, és egymás véleményét hibáinkról meghallgatjuk és teszünk, végtelenül tenni akarunk annak érdekében, hogy a legjobb megoldásokat megtaláljuk.

Hadd javasoljam Önnek, és kérjem egyúttal tisztelettel, hogy Óvári alpolgármesterrel Úrral együtt talán, üljünk le együtt egy asztalhoz, akár itt a Hegedű utcában, vagy máshol, szívesen meghívom Önöket egy kávéra, egymást megtisztelve, és tárjuk fel őszintén azt, mit gondolunk minderről, cseréljünk tapasztalatokat, keressünk jó megoldást erre a mindannyiunk számára terhes helyzetre. Hiszek abban, hogy az egymásra figyelés számos félreértésre megnyugtató választ hozhat, és nem kell tovább játszanunk azokat a kényszeres szerepeket, amelyekbe - így hiszem - mindannyian szerencsétlenül belekényszerültünk. Egyúttal úgy gondolom, a teljes helyzet tisztázásához is ez a leggyümölcsözőbb út, szemben a haderők egymásnak feszülésével.

Őszintén bízom nyitottságában és várom mihamarabbi válaszát!

(Egy lényegében hasonló levelet elküldök Óvári alpolgármester Úrnak is.)

Üdvözlettel:
Formanek Csaba
32 éves
színházi rendező, szervező
Tűzraktér




Tisztelt Óvári Úr,

Ma végre találkoztunk egymással, késő délután, a Tűzraktér udvarán, sajnos nem is legjobb hangulat közepette. Én voltam az a fiatalember, aki merészelte megkérdezni, miben segíthet Önöknek. Ön erre udvariasan reagált és elsimította a Bundula Úrral kezdett szóváltást. (Ezért személyesen is nagyon hálás vagyok.)

Engedje meg, hogy pár mondatban ajánljak Önnek egy szerintem sokkal békésebb és személyesebb hangnemre alkalmas megoldást a közös problémánkra, gondolva arra, hogy nyilván Önnek sem, Önöknek sem minden szíve vágya, hogy Terézváros alpolgármestereiként ilyen furcsa emberi játszmákba kényszerüljünk, miközben, valóban, nem is ismerjük egymást, és jól lehet, az eddigiek alapján nem is látszik továbblépés. (Itt jegyzem meg, hogy nagyon hasonló levelet írtam Bundula alpolgármester Úrnak is.)

Mégis, veszem a bátorságot, hogy megszólítsam Önt is.
Picit személyes leszek, nézze el ezt nekem, nem tudok másként fogalmazni most sem. Nekem meghatározó volt a gyerekkorom: Békés megyéből származom, pedagógus szülőktől, Édesapám képviselő is volt Battonyán, persze függetlenként, plusz a helyi középiskola-gimnázium igazgatója is vagy 15 évig, és polgármester is lehetett volna, ha vállalja az indulást, de nem vállalta, sőt, inkább bölcsen kivonult a területről. Büszke lettem volna rá, gyerekként, ha polgármester lett volna, mert nála becsületesebb és alázatosabb embert még sosem ismertem. Ezt ma is így látom. Pedig sok konfliktusom volt az Édesapámmal, ahogy ez lenni szokott a fiaknál...

Lázadó korszak, és egyebek, biztos megérti.

A Tűzraktérbe én úgy kerültem, hogy egy csodálatos ember, Simor Ágnes ajánlotta, hogy hozzam ide a színházi csoportomat. Majd rá pár hónap múlva, megkért, hogy szervezzem a házban a színházi programokat. Ebben szinte szabad kezet kaptam. Nagy és szép felelősség, ugye megérti? Sok kemény év munkáját tettem ebbe bele, és nagyon sok embert sikerült itt mások előtt megmutatni, szerveztünk workshopokat is, ahol fejlődni lehetett, közönséget, akik ideszoktak, sok-sok hazátlan fiatal talált itt hivatást, szellemi táplálékot, és bizony lépett ezen túl is, jár vissza ide mind a mai napig, ahogy ez természetes is. Nekem személy szerint mindig is sok problémám volt a ház vezetésével, amit sosem rejtettem véka alá. Ennek ellenére nem próbáltak meg engem kitúrni, vagy korlátozni, pedig kemény voltam, igazán kemény, mégsem, sőt, inkább egyre több feladatot kaptam, amit alázattal és tisztességgel igyekeztem végrehajtani, mert hittem az eszményben, amit szeretnénk elérni. Sokszor, a nehéz helyzetekben is, fizetség nélkül akár. Persze én is sokat hibáztam a munkám során, sokat tanultam belőle. Én nem fogadtam itt lojalitást, hanem 3 év munkája során - több száz előadás megszervezése, emberek istápolása, színházi előadások rendezése, szereplés, telefonozás, együttgondolkodás, festés, takarítás, anyagi és szakmai befektetések mellett, az itt töltött idő munkájában - mint oly sokan amúgy - megszereztem.

Szerelmünk és hivatásunk lett ez az épület, mert ebben hoztunk létre sokan 20-as és 30-as éveink közötti átmenet munkáit, elkezdtünk hinni valamiben, amit Apáinktól kaptunk, mint ahogy az együtt gondolkodást is, amit nem volt könnyű elérni, de megharcoltunk érte, egymás között.

Én idehoztam az ELTE egyetemi színpadát, ami Rektori szintről támogatott. Kialakítottunk előtte használhatatlan tereket arra, hogy sok-sok ember időt-energiát nem kímélve a közösségért dolgozzon, és felfedezhesse önmagát. Ennek már olyan múltja van, hogy elképzelni is nehéz, nekem sem könnyű felidézni olykor a 2008-as állapotokat. Generációk találkoztak és kezdtek el felnőni ebben az épületben. A Hegedű 3-ban.

Ezért különösen fájdalmas, amikor az udvarra betérve Bundula Úr mint ebből kívülálló, úgy lép fel, mint aki tudomást sem akar venni ennek a háznak a lelkéről. Fájdalmas, emberileg, és nem másként. Az Ön szemében mást láttam, érdeklődést és őszinte csodálkozást. Persze, lehet, hogy tévedek.

Ön is tapasztalhatta ittjártában, hogy itt semmi ördögtől való nincs. Békés és jóságos emberek dolgoznak azért, hogy valamit megjavítsanak: önmagukban, másokban, egymásért.

Óvári Úr, én hallgattam Önt a Fúzió Rádióban, élőben (nem tudom, hogy Ön hallgatta-e valaha is az enyémet a Kontaktban, amíg volt), és ez alapján nekem nagyon szimpatikussá vált. Ön olyan érveket hozott fel, amelyek számomra is sok tekintetben érvényesek voltak, és egy megfontolt önkormányzatai hozzáállást képviseltek. Ez alapján - más alapom sajnos még nincs - kérem, hogy hallja meg azt, amit én (egy Ön számára senki talán) üzenek, teljes szívemből üzenni szeretnék Önnek: emberek vagyunk, akik szeretnének létrehozni valamit, emberek, akik, közös dolgokban gondolkozunk, szívben, szakmában, pénzben is, és egymás véleményét hibáinkról meghallgatjuk és teszünk, végtelenül tenni akarunk annak érdekében, hogy a legjobb megoldásokat megtaláljuk. Szeretnénk tanulni másoktól, egymástól, saját hibáinkból is.

Hadd javasoljam Önnek, és kérjem egyúttal tisztelettel, hogy Bundula alpolgármesterrel Úrral együtt talán, üljünk le együtt egy asztalhoz, akár itt a Hegedű utcában, vagy máshol, szívesen meghívom Önöket egy kávéra, egymást megtisztelve, és tárjuk fel őszintén azt, mit gondolunk minderről, cseréljünk tapasztalatokat, keressünk jó megoldást erre a mindannyiunk számára terhes helyzetre. Hiszek abban, hogy az egymásra figyelés számos félreértésre megnyugtató választ hozhat, és nem kell tovább játszanunk azokat a kényszeres szerepeket, amelyekbe - így hiszem - mindannyian szerencsétlenül belekényszerültünk. Egyúttal úgy gondolom, a teljes helyzet tisztázásához is ez a leggyümölcsözőbb út, szemben a haderők egymásnak feszülésével.

Őszintén bízom nyitottságában és várom mihamarabbi válaszát!

(Egy lényegében hasonló levelet elküldtem Bundula alpolgármester Úrnak is.)

Üdvözlettel:
Formanek Csaba
32 éves
színházi rendező, szervező
Tűzraktér

2011. május 15., vasárnap

Az érintés megérint - Színészjegyzetek 2.

Második és harmadik nap

1.
Mindent megváltoztat, hogy 
Kezed a kezemben, kezem a kezedben
Minden így természetes
Nem akartam elmozdítani, csak
Úszni abban a csónakban, a lehajló fák között
Finom ringásban ébrenlét és álom között ahol
Egymáshoz simulnak a lelkek
Hol a lélek, kérdeztem.
Van, ahol érdemes annak lennie.
A jelenléted tere. A jelenlétem tere.
A jelenlétünk tere.

2.
Korábbról emlékszem rád,
Olyan időkből, mikor még nem is ismerhettelek
Az életünk párhuzamaiban
"A két szó közti résben"


3.
Van olyan érzés is, hogy szeretkezni egy királynővel

4.
Ahová a zsiráfok inni járnak
Belekóstolni a forrás vizébe.
Ahogyan a szívünk egymásnak ver
Átütjük egymás testét.
Egy függönyön túli világ kinyílik
és belelépünk.

5.
A társam, aki e jelenben
keresztmetszete az életemnek.
A pillanatok gyöngysorra fűzve
Itt tartana valami
Úgy haladunk pontról pontra

"Az emberek veszedelmes közelsége"

6.
hiányozni fog, gondoltam, ez hiányozni fog
erre gondoltam
miként meglököd az évszakok kerekét
alig tavasz után
hull az ősz
"s telünk szigora"
illatok emlékek a bőrön
a szerelem írásjegyei
jóslatok
minden szerep mágikusan átragad 
és közben május van

7.
megérint
te vagy és én vagyok
nem tudod ki vagy nekem
nem tudom ki vagyok neked
gyermek- és öregember-lét között
a szerelem körforgása
holdasszonyok napemberek

2011. május 14., szombat

Színészi tréningjegyzetek, 1. nap

Tegnap kezdődött a Tűzraktérben Csetneki Gábor színházi kurzusa, A színészi jelenlét tere címmel. Az egyhetes workshop közben születő jegyzeteimet publikálom és utólag kommentálom a következő napokban.

  • 05.13. délelőtt/1

Mindennek a végén, bár nem tudni előre, hogyan, elkezdődik valami új.
Valami a kicsinyes énünkből esetleg.
Nem mindig a nagyságunkból.
Végül is tehát komédiázunk.
Mert szerencsétlenek vagyunk.

(itt helyesebb lett volna talán egyes szám első személyben fogalmazni)

A test eredendő, természetes rázkódtatásai.
Nem tudni, előbb a test vagy a lélek, vagy hol.
De az álmokban világok nyílnak.
A cselekvő álmot szőni kell
fonni kell
az anyag, amire figyelni kell.

(az improvizációban az ember nem tudja feltétlenül, és főleg nem előre, hogy mit szeretne közölni, mi a mondanivalója, mi annak a valaminek a legjobb kifejezési formája - a tréning célja eszerint nem is lehet más, mint "csupán" a testi és lelki és szellemi rugalmasság megteremtése, a lehetséges színészi eszközök feltérképezése, egy csoportnyi ember színházi munkára való összehangolása. ebben a tekintetben nem sokban különbözik az élettől magától, már ha azt a bizonyos életet elég intenzíven éljük. szóval az életről kéne itt megtudni valamit)

Meg hogy nincs garanciád.

A szó kevés most lezárni ezt a kört.
Úgyis elkezdődik valami új.

"És a végén mindenki összeáll majd egy képpé... tara-rara-rara-ra"

(Kispál és a Borz)

  • 05.13. délelőtt/2

Az asszociációkra a test minimális váltása, az állapot maximális váltása.
Azonban a tér: ezt létre kell hozni.
A kép nem csupán belső, szükséges a külső tér valaminő definiálása.
A belső inger és a külső cselekvés viszonya.

Egy lényegi megtestesüléshez az állapot maximálisan legyen személyes, különben az illusztráció ural el minket.

(Mitől lesz valami személyes???)

  • 05.13. délután/1

Átjárható legyek érzelmileg.
A magunkba záródás nem jó.
De csendjét valahogy valaminek.
"A test, ha elfárad, van hol pihennie, de ha a lélek elfárad, hol pihenjen?"
(nem biztos hogy pontos idézet a Leonce és Lénából)

A legapróbb dolgokban bújik itt a lényeg.
Lehet, hogy lemállanak életben alakított szerepeink?

(jó-jó, de mi van ez alatt? mi van e maszkok alatt? megint a Leonce és Léna jut eszembe: "felséged egy nagy könyv, teleírva, csupa üres lappal", valami ilyesmi. lehet, hogy illúzió azt hinnünk, hogy majd elérünk egy tisztább létezést. csak a színházi forma által és az arra nevelés-rendezés - megmunkált gondolat - által lesz tisztább bármi is. az élet koszos, legalábbis nem steril)

Dőlt
  • 05.13. délután/2

A gömbös feladatnál begolyóztam.
Úgy éreztem, nincs ebben számomra még egy felvonás.

(ha már az ember rákényszerül, hogy maga írja-rendezze is jelenlét-folyamát, hát joga van lezárni egyszer csak, nem? formai mérlegelés nélkül képtelen vagyok, és nem is szeretnék dolgozni)

van néha, hogy sok a jóból(?)

(mi a jó, ugye...)

elfogyott a cérnám, na

(magyarázom itt a bizonyítványomat, felesleges. sok szempontból lehetett volna máshogy felépíteni a tréninget, úgy, hogy jobban számíze szerint való legyen, hogy személyesebb legyen, hogy csoportépítőbb legyen, ilyen hiányok az első nap után maradtak bennem, de meglátjuk, mit hoz a mai nap)

Folyt. köv.

2011. május 13., péntek

Mit tegyek mást, ha nem tudok aludni éjjelente, mint azon töprengeni, hogy mások vajon hogyan tudnak

Olvasom a híreket, nézegetem a Facebook-posztokat, miújságavilágban.
Csupa abszurd hír, hogy távolról kezdjem, valami Oszama bin Laden nevű egyén kiloccsant agyáról.
Meg hogy a válság - ama bizonyos - majd kiterjed ide Közép-Európába is.
Kik és hogyan szólnak be egymásnak a hazai-nemzetközi vizeken. Stb.

Aztán beljebb, egyre beljebb, nyugalmazott rendőr levele az épp aktuális miniszterelnökhöz, iskola-bezárás, tiltakozások, a kultúra elnyomása, elvonások, egyoldalú, szakmaiatlan döntések. Csoportosulnak csoportok, akik. Modellek, százalékok, lobbi, érdekérvényesítés.
Napi tucatnyi szúró, fájó érzés, önfejű emberek hatalmi mámora teljesedik vakulásig.

Vívjuk szabadságharcunkat a Tűzraktérben.

Soha ennyi politika nem volt még része az életünknek. Mi, mondjuk a 70-es, 80-as, de már a 90-es években születettek is, nem voltunk erre felkészülve. (Felkészítve...) Mondjuk nem csak mi, gondolom... Én elakadtam nagyjából Petőfinél az általános iskolában, amikor is nagyon absztraktnak tűnt még ama márciusi ifjak-ügy.

Most élhetjük közelről, és éljük is. És ebben a részvétel nem olyan romantikus, mint szerethettük volna akár, ha szerettük volna valaha. Se nem egyértelmű, és még olykor nem is elég tanulságos. Arcpirító élmények nap mint nap, szorongás és szembenézés a sötétséggel, ami tanyát üt, és terpeszkedik. Az arca nő, a mellénye nő, a muníciója náladénál sokkal több. És tudja. Csak négyévente nyalja a segged, máskor tapos lefelé, mert hely kell az arcnak (még nagyobb seggeket nyalni).

Gyengének, erőtlennek, tehetlennek érzed magad, lesed a híreket, lesed a Facebook-ot, lesel bármit, hogy támaszt találj a világban, hogy nem vagy egyedül, hogy nem vagyunk olyan kevesen, mint tűnik. És hogy ebben erő van, lesed az erőt, ami veled van, körülötted van, vélnéd, szeretnéd, hogy legyen. És ebben a lesésben feltűnő minden, ami másképp nem volna annyira az.

Hogy például vannak, akik éppen e vészhelyzetekben találnak utat befelé.
És vannak, akik úgyan így: kifelé.
Vannak, akik bent vannak, ide figyelnek, és állhatatosak, mint gyerekkorunkban olvastuk az Egri csillagokban.
Vannak, akik bent vannak, ide figyelnek, és tétovák, vagy elbizonytalanodnak, vagy elmenekülnek, mint későbbi olvasmányunkban, az Odüsszeiában.
És vannak, akik nincsenek sehol, és ott vannak mindenütt, és ha figyelnek is, hiába: közönyösek maradnak vagy hallgatnak. Esetleg cinikusan mosolyognak. De lehet, hogy titokban még örülnek is. Sőt, lassan már titkolózniuk sem kell: a gátlástalanság zöld utat kap.
Shakespeare-i gazdagsággal bontakoznak ki a karakterjegyek.

Aztán sokan, nagyon sokan még mindig féltett kincseiket gyűjtögetik: monomániájukat az egyetemes katasztrófa sem sodorhatja el. Ők érinthetetlenek: a világ összeomolhat, akkor is az egyéni jó hangulatok és érvényesülések ilyen-olyan formáit hajszolják, és bőven és könnyen, egyre könnyebben találnak indokot erre. Erős falakkal magukat körbeépítik, hogy még inkább érinthetetlenül élhessenek.

Három részre szakad a körülöttünk élők raja: kevesen vannak a küzdők, az áldozathozók, a jelenlétükkel, szavaikkal, tetteikkel cselekvők; még kevesebben (mert nem sok ember az!) a hatalom által eltiprók, az arrogáns győzők, vagy győzelmükben megrészegültek. Jaj, de nagyon kevesen vannak!

És nagy, hatalmas nagy tömegekben e furcsa harc statisztái: a szőnyeg alól éppen elő- vagy az éppen alámászók, a csendesen megbúvók, a fittyethányók, a hivatalukba-családjukba menekülők, a polgári kényelembe tunyultak, a lavírozók, a talán még ebből hasznot is húzók, az ügyeskedők, a hittel kereskedők, a szellemi hajléktalanok, az eltompultak, a megtévesztettek, a megvezetettek, a befásultak, a rutinélők, az érzelmi kiszolgáltatottak, a rendszer katonái és hivatalos vagy öntevékeny szolgái. Hatalmas szürke sáv, se hideg, se meleg, se hívő, se lázadó. Langyos, középszerű berekedtségben. Mozgósíthatatlan, bármely hatalomnak alkalmas több-kevesebb munkával átszínezhető néptömeg.

Vagy, ha tetszik, beszéljünk csak "barátainkról", akik bár velünk nőttek fel, hasonló eszméken (sic!), és mégis kezdenek ismeretlenné válni, kiszürkülni az állományból. (Mint mi az övéikből?) Vagy ismeretlenekről, akik máshol nőttek fel, és mégis: kilépnek a ködből, megragadhatók, konkrétak, erejük van és lassan barátaink lesznek.

Korunk könnyű tükre a Facebook.
(Már ha ebben nézegetjük magunkat. És azért tesszük sokan, valljuk be.)

Nézzük meg jól, kik a barátaink, és mit közölnek velünk.
Vagy hogyan hallgatnak, hallgatnak el.

Saját közegünkben látszik legjobban, merre tart az ország, merre tart a közösség.

Sokféle út van.
Sokféle válasz van.
Sokféle szenvedés, sokféle áldozat.

Az életünk így telik, napra nap.

2011. május 1., vasárnap

Mizantróp után

követik egymást a jelentések
március végén másképp kellett itt menni vagy maradni
mint most április végén

a tűzraktérben ma alkotni-létezni forradalmi érzés
megismerik és kiismerik egymást az emberek

például kiderült
hogy poxy valódi forradalmár
barikádharcos
és mondjuk zsolt is
vagy leó attila csilla mesi anita lili pisti
különböző szempontokból
és még laci is
és persze ákos
zsuzsi
és az is kezd kiderülni ki nem az
csak mondja vagy szeretne vagy szeretne majd

és ki az aki menekül mint süllyedő hajóról patkány

például ugyanakkor senki sem jött még el
aki a régi radikális mizantrópban szerepelt
megnézni az újat höhö
csak frici látta a próbát
de hát így vagyunk
szétszabdalt ország
generáció
érdek és figyelem

én sem tudok elmenni a babazsúrokba
sem nagymamám temetésére

mindig azt hiszem hogy halottaim onnan fentről látnak
és sokkal jobb barátaim lesznek így mint korábban
gyerekkorom óta így hiszem
követnek és megértenek
és bölcsek
amilyennek lenni csak onnan lehet

nagymamám csodával határos módon
túlélt
és akkor hagyta abba
amikor minket a halállal fenyegetnek

a gyász a múlt idő energiája
az örökség a leélt élet ereje
a jövő az emlékezet