Tisztelt Bundula Úr,
Ma minden szándékunk ellenére ismét találkoztunk egymással, kétszer is, a Tűzraktér udvarán, sajnos nem is legjobb hangulat közepette. Engedje meg, hogy pár mondatban ajánljak Önnek egy szerintem sokkal békésebb és személyesebb hangnemre alkalmas megoldást a közös problémánkra, gondolva arra, hogy nyilván Önnek sem minden szíve vágya, hogy Terézváros alpolgármestereként ilyen furcsa emberi játszmákba kényszerüljünk, miközben, valóban, nem is ismerjük egymást, és jól lehet, az eddigiek alapján nem is látszik továbblépés.
Mégis, veszem a bátorságot, hogy megszólítsam Önt, mert látom a szemében az őszinteséget, igen, és valahogy mégis bízom Önben.
Picit személyes leszek, nézze el ezt nekem, nem tudok másként fogalmazni most. Nekem meghatározó volt a gyerekkorom: Békés megyéből származom, pedagógus szülőktől, Édesapám képviselő is volt Battonyán, persze függetlenként, plusz a helyi középiskola-gimnázium igazgatója is vagy 15 évig, és polgármester is lehetett volna, ha vállalja az indulást, de nem vállalta, sőt, inkább bölcsen kivonult a területről. Büszke lettem volna rá, gyerekként, ha polgármester lett volna, mert nála becsületesebb és alázatosabb embert még sosem ismertem. Ezt ma is így látom. Pedig sok konfliktusom volt az Édesapámmal, ahogy ez lenni szokott a fiaknál...
Lázadó korszak, és egyebek, biztos megérti.
A Tűzraktérbe én úgy kerültem, hogy egy csodálatos ember, Simor Ágnes ajánlotta, hogy hozzam ide a színházi csoportomat. Majd rá pár hónap múlva, megkért, hogy szervezzem a házban a színházi programokat. Ebben szinte szabad kezet kaptam. Nagy és szép felelősség, ugye megérti? Sok kemény év munkáját tettem ebbe bele, és nagyon sok embert sikerült itt mások előtt megmutatni, szerveztünk workshopokat is, ahol fejlődni lehetett, közönséget, akik ideszoktak, sok-sok hazátlan fiatal talált itt hivatást, szellemi táplálékot, és bizony lépett ezen túl is, jár vissza ide mind a mai napig, ahogy ez természetes is. Nekem személy szerint mindig is sok problémám volt a ház vezetésével, amit sosem rejtettem véka alá. Ennek ellenére nem próbáltak meg engem kitúrni, vagy korlátozni, pedig kemény voltam, igazán kemény, mégsem, sőt, inkább egyre több feladatot kaptam, amit alázattal és tisztességgel igyekeztem végrehajtani, mert hittem az eszményben, amit szeretnénk elérni. Sokszor, a nehéz helyzetekben is, fizetség nélkül akár. Én nem fogadtam itt lojalitást, hanem 3 év munkája során - több száz előadás megszervezése, emberek istápolása, színházi előadások rendezése, szereplés, telefonozás, együttgondolkodás, festés, takarítás, anyagi és szakmai befektetések mellett, az itt töltött idő munkájában - mint oly sokan amúgy - megszereztem.
Szerelmünk és hivatásunk lett ez az épület, mert ebben hoztunk létre sokan 20-as és 30-as éveink közötti átmenet munkáit, elkezdtünk hinni valamiben, amit Apáinktól kaptunk, mint ahogy az együtt gondolkodást is, amit nem volt könnyű elérni, de megharcoltunk érte, egymás között.
Én idehoztam az ELTE egyetemi színpadát, ami Rektori szintről támogatott. Kialakítottunk előtte használhatatlan tereket arra, hogy sok-sok ember időt-energiát nem kímélve a közösségért dolgozzon, és felfedezhesse önmagát. Ennek már olyan múltja van, hogy elképzelni is nehéz, nekem sem könnyű felidézni olykor a 2008-as állapotokat. Generációk találkoztak és kezdtek el felnőni ebben az épületben. A Hegedű 3-ban.
Ezért különösen fájdalmas, amikor az udvarra betérve Ön mint ebből kívülálló, úgy lép fel, mint aki tudomást sem akar venni ennek a háznak a lelkéről. Fájdalmas, emberileg, és nem másként.
Ön is tapasztalhatta ittjártában, hogy itt semmi ördögtől való nincs. Békés és jóságos emberek dolgoznak azért, hogy valamit megjavítsanak: önmagukban, másokban, egymásért.
Bundula Úr, én hallgattam az Ön rádióműsorát (nem tudom, hogy Ön hallgatta-e az enyémet, amíg volt), és bár Ön is bevallotta akkor, hogy kezdő ezen a téren (Cake Olivio képviselő úrral beszélgettek éppen), én semmi kivetnivalót nem találtam a műsorban. Szakmailag végképp nem, pedig erre érzékeny vagyok, mint tapasztalt rádiós. De amúgy sem. Ez alapján - más alapom sajnos még nincs - kérem, hogy hallja meg azt, amit én (egy senki talán) üzenek, teljes szívemből üzenni szeretnék Önnek: emberek vagyunk, akik szeretnének létrehozni valamit, emberek, akik, közös dolgokban gondolkozunk, és egymás véleményét hibáinkról meghallgatjuk és teszünk, végtelenül tenni akarunk annak érdekében, hogy a legjobb megoldásokat megtaláljuk.
Hadd javasoljam Önnek, és kérjem egyúttal tisztelettel, hogy Óvári alpolgármesterrel Úrral együtt talán, üljünk le együtt egy asztalhoz, akár itt a Hegedű utcában, vagy máshol, szívesen meghívom Önöket egy kávéra, egymást megtisztelve, és tárjuk fel őszintén azt, mit gondolunk minderről, cseréljünk tapasztalatokat, keressünk jó megoldást erre a mindannyiunk számára terhes helyzetre. Hiszek abban, hogy az egymásra figyelés számos félreértésre megnyugtató választ hozhat, és nem kell tovább játszanunk azokat a kényszeres szerepeket, amelyekbe - így hiszem - mindannyian szerencsétlenül belekényszerültünk. Egyúttal úgy gondolom, a teljes helyzet tisztázásához is ez a leggyümölcsözőbb út, szemben a haderők egymásnak feszülésével.
Őszintén bízom nyitottságában és várom mihamarabbi válaszát!
(Egy lényegében hasonló levelet elküldök Óvári alpolgármester Úrnak is.)
Üdvözlettel:
Formanek Csaba
32 éves
színházi rendező, szervező
Tűzraktér
Tisztelt Óvári Úr,
Ma végre találkoztunk egymással, késő délután, a Tűzraktér udvarán, sajnos nem is legjobb hangulat közepette. Én voltam az a fiatalember, aki merészelte megkérdezni, miben segíthet Önöknek. Ön erre udvariasan reagált és elsimította a Bundula Úrral kezdett szóváltást. (Ezért személyesen is nagyon hálás vagyok.)
Engedje meg, hogy pár mondatban ajánljak Önnek egy szerintem sokkal békésebb és személyesebb hangnemre alkalmas megoldást a közös problémánkra, gondolva arra, hogy nyilván Önnek sem, Önöknek sem minden szíve vágya, hogy Terézváros alpolgármestereiként ilyen furcsa emberi játszmákba kényszerüljünk, miközben, valóban, nem is ismerjük egymást, és jól lehet, az eddigiek alapján nem is látszik továbblépés. (Itt jegyzem meg, hogy nagyon hasonló levelet írtam Bundula alpolgármester Úrnak is.)
Mégis, veszem a bátorságot, hogy megszólítsam Önt is.
Picit személyes leszek, nézze el ezt nekem, nem tudok másként fogalmazni most sem. Nekem meghatározó volt a gyerekkorom: Békés megyéből származom, pedagógus szülőktől, Édesapám képviselő is volt Battonyán, persze függetlenként, plusz a helyi középiskola-gimnázium igazgatója is vagy 15 évig, és polgármester is lehetett volna, ha vállalja az indulást, de nem vállalta, sőt, inkább bölcsen kivonult a területről. Büszke lettem volna rá, gyerekként, ha polgármester lett volna, mert nála becsületesebb és alázatosabb embert még sosem ismertem. Ezt ma is így látom. Pedig sok konfliktusom volt az Édesapámmal, ahogy ez lenni szokott a fiaknál...
Lázadó korszak, és egyebek, biztos megérti.
A Tűzraktérbe én úgy kerültem, hogy egy csodálatos ember, Simor Ágnes ajánlotta, hogy hozzam ide a színházi csoportomat. Majd rá pár hónap múlva, megkért, hogy szervezzem a házban a színházi programokat. Ebben szinte szabad kezet kaptam. Nagy és szép felelősség, ugye megérti? Sok kemény év munkáját tettem ebbe bele, és nagyon sok embert sikerült itt mások előtt megmutatni, szerveztünk workshopokat is, ahol fejlődni lehetett, közönséget, akik ideszoktak, sok-sok hazátlan fiatal talált itt hivatást, szellemi táplálékot, és bizony lépett ezen túl is, jár vissza ide mind a mai napig, ahogy ez természetes is. Nekem személy szerint mindig is sok problémám volt a ház vezetésével, amit sosem rejtettem véka alá. Ennek ellenére nem próbáltak meg engem kitúrni, vagy korlátozni, pedig kemény voltam, igazán kemény, mégsem, sőt, inkább egyre több feladatot kaptam, amit alázattal és tisztességgel igyekeztem végrehajtani, mert hittem az eszményben, amit szeretnénk elérni. Sokszor, a nehéz helyzetekben is, fizetség nélkül akár. Persze én is sokat hibáztam a munkám során, sokat tanultam belőle. Én nem fogadtam itt lojalitást, hanem 3 év munkája során - több száz előadás megszervezése, emberek istápolása, színházi előadások rendezése, szereplés, telefonozás, együttgondolkodás, festés, takarítás, anyagi és szakmai befektetések mellett, az itt töltött idő munkájában - mint oly sokan amúgy - megszereztem.
Szerelmünk és hivatásunk lett ez az épület, mert ebben hoztunk létre sokan 20-as és 30-as éveink közötti átmenet munkáit, elkezdtünk hinni valamiben, amit Apáinktól kaptunk, mint ahogy az együtt gondolkodást is, amit nem volt könnyű elérni, de megharcoltunk érte, egymás között.
Én idehoztam az ELTE egyetemi színpadát, ami Rektori szintről támogatott. Kialakítottunk előtte használhatatlan tereket arra, hogy sok-sok ember időt-energiát nem kímélve a közösségért dolgozzon, és felfedezhesse önmagát. Ennek már olyan múltja van, hogy elképzelni is nehéz, nekem sem könnyű felidézni olykor a 2008-as állapotokat. Generációk találkoztak és kezdtek el felnőni ebben az épületben. A Hegedű 3-ban.
Ezért különösen fájdalmas, amikor az udvarra betérve Bundula Úr mint ebből kívülálló, úgy lép fel, mint aki tudomást sem akar venni ennek a háznak a lelkéről. Fájdalmas, emberileg, és nem másként. Az Ön szemében mást láttam, érdeklődést és őszinte csodálkozást. Persze, lehet, hogy tévedek.
Ön is tapasztalhatta ittjártában, hogy itt semmi ördögtől való nincs. Békés és jóságos emberek dolgoznak azért, hogy valamit megjavítsanak: önmagukban, másokban, egymásért.
Óvári Úr, én hallgattam Önt a Fúzió Rádióban, élőben (nem tudom, hogy Ön hallgatta-e valaha is az enyémet a Kontaktban, amíg volt), és ez alapján nekem nagyon szimpatikussá vált. Ön olyan érveket hozott fel, amelyek számomra is sok tekintetben érvényesek voltak, és egy megfontolt önkormányzatai hozzáállást képviseltek. Ez alapján - más alapom sajnos még nincs - kérem, hogy hallja meg azt, amit én (egy Ön számára senki talán) üzenek, teljes szívemből üzenni szeretnék Önnek: emberek vagyunk, akik szeretnének létrehozni valamit, emberek, akik, közös dolgokban gondolkozunk, szívben, szakmában, pénzben is, és egymás véleményét hibáinkról meghallgatjuk és teszünk, végtelenül tenni akarunk annak érdekében, hogy a legjobb megoldásokat megtaláljuk. Szeretnénk tanulni másoktól, egymástól, saját hibáinkból is.
Hadd javasoljam Önnek, és kérjem egyúttal tisztelettel, hogy Bundula alpolgármesterrel Úrral együtt talán, üljünk le együtt egy asztalhoz, akár itt a Hegedű utcában, vagy máshol, szívesen meghívom Önöket egy kávéra, egymást megtisztelve, és tárjuk fel őszintén azt, mit gondolunk minderről, cseréljünk tapasztalatokat, keressünk jó megoldást erre a mindannyiunk számára terhes helyzetre. Hiszek abban, hogy az egymásra figyelés számos félreértésre megnyugtató választ hozhat, és nem kell tovább játszanunk azokat a kényszeres szerepeket, amelyekbe - így hiszem - mindannyian szerencsétlenül belekényszerültünk. Egyúttal úgy gondolom, a teljes helyzet tisztázásához is ez a leggyümölcsözőbb út, szemben a haderők egymásnak feszülésével.
Őszintén bízom nyitottságában és várom mihamarabbi válaszát!
(Egy lényegében hasonló levelet elküldtem Bundula alpolgármester Úrnak is.)
Üdvözlettel:
Formanek Csaba
32 éves
színházi rendező, szervező
Tűzraktér
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése