Egmontius álma

Ez is novella
Kedves Olvasóim, ha ugyan vagytok, a mai napon sok közölnivalóm támadt, s ezért most mindezeket ide felpakolom, hogy olvasgassátok őket legalább olyan figyelemmel, mint amilyen lelkesedéssel jómagam megalkottam őket. Találtok itt frissen két Egmontius-novellát, valamint a Vihar-levelek másik két darabját, alattuk a tegnap közzétett harmadikkal, azalatt pedig még egy Egmontius-történet vár Titeket még szerdáról, A Hálósipkás önarckép. De menjünk sorba: ami most először jön, annak vázlata két és fél éves, a kidolgozás ma reggel a Múzeum kávéházban történt.

Álmában megvakult, és így, nem látva maga körül a valóságot, kör alakú vásznakat készített Egmontius, az érzékeny lelkű művészmester. A vásznak közepéből tenyérnyi átmérőjű karikákat vágott ki, majd felállított egy ekképp meglékelt darabot az erre a célra összeszerelt állványra. Megkerülte a szerkezetet, a háta mögé állt, és a karikán átnyúlva, csuklójával körbevezetve az ecsetet a vásznon, különféle formákat keltett életre.

Amikor a kép elkészült, egy mitológiai gyűrűt ábrázolt, mely egyfelől az evolúció alakzataira és kronológiai szerkezetére emlékeztethette volna a szemlélőt, másfelől valamiképp a végítélet látomásának is tűnhetett volna. Mindenesetre csodálatos gondossággal volt megfestve, a legapróbb részletekig lehetett a kép mélységeibe merülni, míg meglepő dinamikája a fürkésző tekintetet újabb és újabb váratlan irányokba terelte, s az ember, ha Egmontius álmaiba hatolhatott volna, egy minden ízében illatosan omló-újraépülő, mégis kecses nyugalmat árasztó kertben sétálgathatott volna, s minden bizonnyal megérthette volna a festészet – vizuális eszközeiben rejlő – lételméleti jelentőségét csakúgy, mint az emberi lélek falára vetülő különféle ábrándok sorsalakító erejét, de egyúttal mindezt összehasonlíthatta volna egyéni és mindenféle világtörténetek leképezéseivel, vagy a természet bármely alakzatának felépítményével, vagy a bárminemű tudományok logikai konstrukcióival és a hézagokban húzódó sötét rejtélyekkel, de joggal gondolhatott volna az érzelmek hullámjátékaira, vagy csak egyszerűen a kép láttán szégyentelenül elérzékenyülhetett volna, azt sem vethetnénk szemére, oly sokrétűen érvényes festmény alkotott álmában e különös eljárással Egmontius.

Amikor pedig Egmontius aranyat érő csuklóját kivette a nyílásból, a vászon lassan forogni kezdett, s e csodálatos mozgásban táncra perdült minden látomány, amelyet eddig oly részletesen jellemeztünk, s melyek a forgás által, mint az idő tavában úszó virágkelyhek nyitották-csukták újabb s újabb önarcképeiket, akár megannyi szemecske pislogtak fel a festékfolyadékból, mely végső soron magába nyelt s visszatükrözött minden beléeresztett tekintetet, hogy e tekintetek olykor már-már a teljes beleveszés határán szédelegtek, mígnem a legveszélyesebb, lélegzetmegállító pillanatban mégis szilárd összképpé terpeszkedve visszarántsák önmagukat a kép előtt álló, önmagát már elveszettnek hitt szemlélőbe, s így mintegy friss öntudatra rándítván, újabb kalandokra tegyék kívánkozónak a – mondjuk ki! – magát az Univerzumot ábrázoló festmény művészi tájaiba.

Sok képet készített Egmontius ezzel a technikával, és végül a műhely telis-tele lett forgó festményekkel.

Aztán fogta a kivágott karikákat, és így, megvakulva, csupán a csuklójára s pókhálókat egymástól megkülönböztetni képes finomságú ujjaira bízva a szemlélődést, arcképeket festett rájuk, és amikor ezzel is elkészült, a portréket beillesztette a nyílásokba, és akkor a forgás abbamaradt.

Egmontius felébredt és a Föld forgását érezte, és látta a saját arcát, ami mozdulatlan, és hogy körülötte, mint egy mitológia ügyesen elszórt darabkái, forog az összes egyéb, jól megmunkált látványosság, ami mintegy valóságként, a festék-, olaj-, kátrány- és még ki tudja milyen szagú műhelyében körülvette.