Szóval azzal, hogy a történet véget ér, bebizonyosodik, hogy a történet nem ér véget.
A látszólag elkanyarodó ösvények visszavisznek az erdőbe, vissza a tudattalan terepére, ahol a találkozás önmagunkkal ismét szükséges, és ismét szükséges, hogy majd újra feltörjenek a fénybe és ott megforogjanak mindazok az álmok, melyeket hajszolunk.
Az évek haladtával, ahogyan egyre inkább azok leszünk, akik, egyre többen csalódnak bennünk, és mi is csalódunk másokban. Nem teljesítjük be mindazt, amit emberileg elvártunk egymástól. Holott jól lehet, sokáig elhallgattuk a bajainkat. Mert azt reméltük a másiktól, hogy majd megváltozik, úgy kezeltük, mint aki a változásban áll, és az feltétlenül arra tart, amilyennek őt látni szeretnénk a magunk számára. Elképzeljük előre, és persze ez nem sikerül.
Nem egymásban csalódunk, hanem az álmainkban.
Aztán ezek a tervek szétfoszlanak, és ott állunk, hogy merre tovább.
A jövőnkkel együtt a múltunk is kártyavárként összeomlik. Milyen tehetségesen elhitetjük magunkkal, hogy szükségünk van egymásra, aztán azt vesszük észre, hogy egyszer csak már azon ábrándozunk: mennyivel jobb is volna valahogy máshogyan. A kötelékek egy ideig erősítenek, utána viszont - mert erőnk szabadságot szül - növekvő szabadságunk útjában állnak. Márpedig szabadság nélkül alkotni is, élni is lehetetlen. Az robbantja szét a világot, ami összetartotta. Szétrobbantja, és önmagába roskasztja.
Ezért tehát az ötödik, eddigi legméretesebb Oberon világai-galaxis most bezárul - belénk zárul -, hogy majd hamarosan újra kinyílhasson. Másképp. Máshol. Robbanó energiával, és újféle célok sokaságával.
Három nap őrlődésen vagyok túl.
Munkára fel!
