Egzotikus virág

Halász Glória interjúja

A következő beszélgetés kb. 3 héttel ezelőtt zajlott le. Az interjú a Bárka Hajónapló kurzusára készült. A mellékelt fotók Fogarasi Anna (Patyomkin, Hermész), Tóth Melinda Liza (Mizantróp) és Papp Gergő (A szerelem írásjegyei) munkái - F. Cs.

Huszonegyedik századi sötéten víg és groteszken komor Pulcinella. Egyszemélyes színház: alakja és személyisége színházi levegővel telíti a helyiséget. 2002-ben alapította a kísérleti Radikális Szabadidő Színházat. A huszonnyolc éves Formanek Csaba ír, költ, rendez, tanít és játszik – másokkal és egyedül.

Halász Glória: Kísérleti színház, mozgásszínház. Olyan fogalmak, melyektől – ha óvatlanul használjuk őket – lila köd ül a tájra. Mitől kísérlet? Miért (és milyen módon) mozgás? Milyen a Te színházad?

Formanek Csaba: Éppen Tarkovszkij, akit nagyon szeretek, erősen támadta a „kísérleti” jelzőt, mondván, hogy a műalkotás vagy igazságot közvetít, vagy nem, a kísérlet szónak semmi értelme. Én ezzel egyet is értettem, és nagyon sokáig ódzkodtam ennek a szónak a használatától. Ugyanígy voltam a mozgásszínházzal is. Mégis, a kísérlet az utóbbi időben a próbafolyamat egyes fázisait kezdte el jelölni, amelyekben még nem tudjuk pontosan, mit szeretnénk elérni, megfogalmazni, inkább a módszer vagy az út világos, hogy hogyan is kell haladnunk. A kísérlet azért jó szó, mert egyszerre vagyunk ennek a próbának alanyai és tárgyai. Magunkon kísérletezünk, de végül, jó esetben egy elkészült színházi előadás már nem kísérlet. Hacsak nem a közönséget méricskéljük, de ennél azért van jobb dolgunk is. Tehát a „kísérlet” itt a „próba” szóval áll rokonságban. A mozgásszínház szerencsétlen kifejezés, magam sem tudom megmondani, mi választja el pontosan a táncszínháztól vagy a pantomimtől, pedig világos, hogy ezek külön dolgok, sok átfedéssel. Most egy nagyon buta hasonlat jut az eszembe, de azért megosztom: ha a pantomim a némafilm, a tánc az animációs film, a mozgásszínház a dialógus nélküli kortárs film. Ebből azért legalább az látszik, hogy a mozgásszínház nem műfaj, nincs körülírható technikája, hanem alkotói választás. Lemondunk a szövegről, hogy a testet tegyük hallhatóvá.

Halász Glória: Ascher Tamás egy színházi fesztiválon azt mondta a társulatodra A szerelem írásjegyei című előadás kapcsán: olyanok vagytok, mint egy egzotikus virág. Az egzotikus virág – bár szépségéért és különlegességéért csodáljuk – mindig idegen marad. Nem félsz, hogy végleg az elefántcsont-torony rabjává válsz? Kerestek utat a közönséghez?

Formanek Csaba: Nagyon örültem annak, amit Ascher mondott, ugyanakkor megértettem azt is, hogy szükséges a melegházból való nyitás. Ennek nagyon sok része szerintem mesterségbéli és színésztechnikai kérdés, amelyekre folyamatosan keresem az újabb és újabb kérdéseket és válaszokat. A színház számomra mindenképpen kísérleti terep, a titkai, a mélységei vonzanak, amelyek nagyon közeliek a létezés nagy kérdéseihez. Ide nekünk sem, másoknak sem könnyű lehatolni. Úgy érzem, a nézőktől is várhatunk ebbe az irányba tett erőfeszítéseket. Miközben a színházi munka részének tartom azt is, hogy megtaláljuk a saját közönségünket.

Halász Glória: Egy kísérleti színház megtalálhatja a saját közönségét – vagy maguk nevelik ki őket? Hosszú út vezet a megértésig?

Formanek Csaba: Hosszú út vezet addig, amíg az ember a maga képére tudja formálni az anyagát, amivel dolgozik. Ez az önazonosság szerintem vonzó lehet egy bizonyos közönségnek, hiszen mindenkinek vannak hasonló problémái az életben. A színházban lehetséges ennek játékos megközelítése, tehát még szórakoztatható is lehet. Tehát a közönség megtalálható, ha önmagunkat is meg tudjuk találni az alkotás folyamatában. A színház ilyen értelemben is tükör. Vagyis nem kell sokat foglalkozni a közönséggel, az anyagot kell hittel és tisztességgel megmunkálni.

Halász Glória: El tudod képzelni, hogy más szerző által megírt darabot a maga eredeti formájában (szöveggel és tartalommal) színre vigyél? Volt egy klasszikus, „amatőrszínház hagyományaira épített” (idézet a honlapodról) előadásotok: a Mélységes érzelmek emberi lények között. Ez sem kivétel: ha jól sejtem, Te magad (vagy a társulat) írtad, tehát merőben szubjektív és eredeti – ha a formája még nem is az. A „klasszikus” színház útja járhatatlan számodra?

Formanek Csaba: Nem, sőt, nagyon vonz ilyesféle kaland is. Ehhez azonban professzionálisabb színészi játékra van szükség, és mélyebben kellene foglalkozni szövegekkel, színpadi beszéddel is. Mi az utóbbi években erősen elmozdultunk a mozgás és a vizualitás felé, de már érzem a közeledtét a szöveges előadásoknak. Nagy kedvem lenne például Thomas Bernhard vagy Nádas Péter egy-egy darabját színpadra vinni, és vannak még más szerelmeim is: Harold Pinter, Beckett, Shakespeare, Moliére.

Halász Glória: Shakespeare és Moliére – A Prospero-szigetek és a Mizantróp. Miért hozzájuk, a nagy géniuszokhoz nyúlsz vissza?

Formanek Csaba: A személyes elfogódottság mellett tanulási célzattal. Rengeteget tanultam Shakespeare-től és Moliére-től. Ilyenkor nemcsak egy-egy darabot elemez végig az ember alaposan, de „körül is olvassa” a szerzőt: támpontokat, hasonlóságokat, ellentmondásokat keres, valamiféle logikát. E két géniusz, miközben a legerősebb következetességgel alkottak, elképesztő következetlenségekre „ragadtatták” magukat. Ezek olyan fontos pontjai egy-egy drámának, hogy szerintem éppen itt feslik fel valami – a történeten vagy a nyelvezeten túli – mélyebb összefüggés. Az írói géniusz megtermékenyítő hatású lehet a színházra, de leginkább hosszútávon. Én pedig ebben a műfajban is hosszútávfutó vagyok.

Halász Glória: Részben provokáció, részben észrevétel: a Radikális Szabadidő Színház Formanek Csaba egyszemélyes színháza, melyben az alkalmi és állandó színészek az ő vízióinak rendelik alá magukat. Társas magány?

Formanek Csaba: Ez így van. Szerencsések azok, akik megtalálják állandó alkotótársaikat. De ez alkati kérdés is. Én meglehetősen összeférhetetlen tudok lenni, nagyon nehezen viselem a mellébeszélést és a lustaságot. Biztonságra azonban szükségem van, a név valamiféle védelem, melyhez ragaszkodok, és mintegy diktatórikusan benne ülök. A legutóbbi felállásban már azért nem tudtunk együtt dolgozni, mert ahányan voltunk, annyifélét mondtunk. Nem voltunk képesek igazán egymásra figyelni, vagy magunkat odaadni egymásnak. Gyanús és fojtogató lett a légkör, ez pedig engem halálosan idegesített, és végül minden kreativitást felemésztett. Szerencsés esetben egy előadás úgy születhet meg, hogy a résztvevők nem érzik ezt a víziónak való alárendelést. A szerelem írásjegyei így tudott elkészülni. Ott keményen megharcoltunk egymás elképzeléseiért. Más kérdés, hogy egy bizonyos ponton a darab megakadt a továbbfejlődésben – ennek mondhatni fizikai okai voltak – s végül le kellett venni a műsorról.

Halász Glória: Mesélj a „gyökereidről”. Mi fordított a színház felé, majd az egyenes útról a kanyargósra: a saját, egyéni ösvényedre? Kik a mestereid?

Formanek Csaba: Mint oly sokan, én is a középiskolában, a szegedi Radnóti Gimnáziumban kezdtem a „pályát”. Akkor még matematikus akartam lenni, de a színház beszippantott. Volt ott egy ember, egy megszállott színházcsináló, Koy Gábor. Ő volt az első mesterem, afféle „színházi édesapám”. Sajnos már nincs közöttünk. Vele klasszikus amatőrszínházat csináltunk, ha van ilyen egyáltalán. Nagyon okos és ravasz ember volt, mai szemmel már látom, hogy a kreativitás egészen magas fokaira vitt minket. Már alig emlékszem, hogyan rendezett, talán azért, mert nem is annyira rendezett, hanem játszott velünk. Az, amit ma csinálok, az ő örökségeként tartom számon, habár egészen más irányba tartok. Budapesten alapítottam meg a saját színházamat, és lettünk különféle kanyargós utakon az ELTE egyetemi színpada. Ez egy hihetetlen naivitás és ravaszság kettős játéka volt: a mai napig nem használhatjuk például az Egyetemi Színpad nevet, pedig szerintem minket illetne, és azt hiszem, tudnám is megbízhatóan, nyitottan kezelni az erre épülő struktúrát. Miközben anyagilag és technikailag is az ELTÉ-től kapunk támogatást. Furcsa helyzet, de elég jól beleilleszkedik a kultúra fölött ücsürgő döntéshozók tehetetlenségei közé. Azóta Csetneki Gábortól, a Szárnyak Színháza vezetőjétől tanultam nagyon sokat, talán a legtöbbet, azonban 2-3 év intenzív munka és „atyai jóbarátság” után eltávolodunk. Legutóbb pedig Oleg Zsukovszkij-val, a Derevo volt tagjával dolgozhattam bő egy hónapot, aki a színház olyan lehetőségei felé nyitotta ki a szememet, melyek irányába csak félve tapogatóztam ez idáig.

Halász Glória: Színházi, rendezői végzettséged nincs. A sikertelen felvételi a Színház- és Filmművészeti egyetemre megtántorított – vagy éppen ellenkezőleg: inspiráció, intő jel, mely azt mutatja: Neked más rendeltetett? Érzed a „papír” hiányát?

Formanek Csaba: A felvételin – egy évvel ezelőtt volt – olyan embereket kerestek, akik még könnyen formálhatók egy intézményes rendszer szájíze szerint. Ettől persze még lehetnek nagyon jó rendezők, de nekem már sok minden kialakult a színházi látásmódot illetően. Azt sajnálom, hogy nincs egy intézménnyel járó védettség, így sokkal nehezebb, de a szabadság és függetlenség a másik oldalon nagy erő. Most már biztosan nem futok neki még egyszer, már nem nagyon bírnék iskolapadban ücsörögni. Azt a tudást, amire szükségem van, megpróbálom máshonnan megszerezni. Néha úgy érzem, „idekint” erre több lehetőség van, mint „odabent”.

Halász Glória: Tanítasz: lelkes fiatalokat színházra. Mit adsz át nekik, hiszen Te magad is fiatal vagy még? Bár a honlapodon olvasott színházelméleti írás (Az esendő színész) alapján jóval idősebb is lehetnél. Zavarbeejtően sokat tudsz és gondolkodsz a színházról, a színészről.

Formanek Csaba: Én is tanulni szeretnék tőlük. Ez a csoport most fog indulni, és nagyon izgatottan várom, mi lesz belőle. Versekkel és mozgással fogunk foglalkozni. Ami az írást illeti: én nem tudnék esztétikailag olyan normatív lenni, mint például Tarkovszkij, de annak igazságát nagyon is érzem, hogy az alkotó embernek előbb-utóbb szembe kell néznie saját nyelvezetével, formavilágával, meg kell ismernie a lehető legmélyebben művészetének anyagát. A színházban a hús-vér ember az első számú anyag. Ez a téma elképesztően inspiráló. Sok minden elmondható róla, és néha szükséges, hogy túl keményen fogalmazzunk. Ki kell jelölni a saját utunkat. De aztán mindig letérünk róla, hűtlenek leszünk saját rögeszméinkhez, és talán jobb is így. Emellett néha kritikákat is írok, és nagyon szeretek elmélkedni mások előadásairól. A nyelv, az írás az egyik lehetséges kapcsolattartás.

Halász Glória: Öntudatos lépéseket teszel az utadon. De hova vezet – lehet egyáltalán végállomása egy ilyenfajta kacskaringós ösvénynek? Ha a társulatod biztos helyet kapna, a mechanizmus részévé válna. Feladható az amatőr lét – sorsfordító veszteség nélkül? Mit jelent hivatásosnak lenni? Ti lehettek valaha azok?

Formanek Csaba: Már nincs mi. Lemondtam a társulatépítésről: 5 évig csináltam, de elfáradtam azok helyett is dolgozni, akik szeretnek egy társaság részei lenni, de a színházat valójában nem szeretik. Most szeretném megtalálni azokat a független alkotótársakat, akikkel örvényszerűen behúzzuk egymást. Ebben végtelenül hiszek, és alakulnak is különböző tervek, kapcsolatok. A tanítás egy másik dolog, ott szeretném visszahúzni a csápjaimat, és hagyni, hogy mindenki annyira teljesítse ki magát, amennyire önszántából tudja. Ehhez megpróbálok majd stabil hátteret adni. A hivatásosság kérdése nem érdekel, csak a kreatív energiákban hiszek, ezeknek ilyen színezetük nincs.

Halász Glória: Miért csinálsz színházat: még keresed önmagad – vagy már megtaláltad és ezt a bonyolult képletet akarod megmutatni a világnak?

Formanek Csaba: Természetesen keresem még, és azt hiszem, érzem, sőt tudom, hogy nagyon az út elején járok. Néha, ad absurdum, úgy tűnik, hogy hosszabb az út, mint amikor elkezdtem. De ez így működik: a naiv ember mindent átlát, és olyan mint a gyerek, aki azt hiszi, ő sosem fog meghalni. Aztán felnősz, és rájössz, hogy bizony rád is ez vár. Ahogy egyre többet tanulunk, egyre nehezebbnek, terhesebbnek érezzük a létet, egyre parányibbnak önmagunkat. Tele leszünk félelmekkel és szorongásokkal. Ezzel valahogy szembe kell nézni. Mint ahogy 17 évesen rájöttem, hogy a belső kérdéseimre a matematika már nem adhat több választ, lehet, hogy a színházzal is így leszek egyszer. Ez egy belső misszió vagy megtisztulás, aminek a tapasztalatai, élményei talán más számára is jól jönnek.

Halász Glória: Hallva és látva (blog, honlap, egyszemélyes performansz stb.) mindazt, ami Formanek Csabát jelenti, azt gondolom: Te rendkívül exhibicionista ember vagy (bármit jelentsen is ez a szó…). Igaz ez?

Formanek Csaba: Nem vagyok exhibicionista. Honlapot, blogot azért működtetek, mert ebben az illékony világban, ami a színház jelenidejűsége, szükség van valamilyen formában megőrizni az időt. A felejtés és az elmúlás ellen szól mindez. És persze a kapcsolattartás végett. Te is így tudtál meg egy csomó mindent, és ez kérdéseket generált Benned. Ez azért jó dolog. A szólók kapcsán pedig az érdekel, meddig bírok elmenni teljesen egyedül. Nagy tanulság például, hogy valamiképpen az egyedüli munka során meghasad az ember személyisége, legalábbis az enyém, többször rajtakaptam magam, hogy fennhangon beszélgetek vagy vitatkozok magammal. Nem árt tisztában lenni azzal, meddig terjed a saját erőnk. Ezt olykor a másokkal való munka lefedi, át lehet ragasztani egymásra a különféle paranoiákat, elúszik a felelősség a sok kéz között, s az ember nem mindig tudja, mi is a dolga a többiek között. Szóval ezt a szólista szerepet is a tisztulás egy lehetséges útjának látom, ami után jobban tudok majd másokkal is dolgozni.

Halász Glória: Performansz. Színház, provokáció, létünknek akaratos bizonyítása, élő manifesztum, harc a mulandósággal a mulandóság ellen? Mi ez voltaképp?

Formanek Csaba: A performanszok igazából őrült kalandok, józanésszel egyet sem lett volna szabad megcsinálni, de nagyon sokat tanultunk belőlük. Legutóbb a Gödör lépcsőjén, a Performansz Fesztiválon adtam elő egy szólót. Botrányos bukás lett, de néhányan azért így is szerették. Nekem meg fontos volt, mert leraktam benne egy későbbi előadás vázlatát. De talán a performanszban nem is a kiforrottság számít, hanem a gondolat, amely mentén megtörténik, és közönség váratlan reakciói, amely visszaprovokálja az előadót. Kicsit egyoldalú játék, de majdnem olyan, mint egy workshop. Ott sem kell feltétlenül jónak lenni. Mint egy szivacs, felszívod magadba a tudást, amely a közönség és a benned zajló folyamatok között mutatkozik meg.

Halász Glória: A színház kohézió: szerinted mi minden tartozik bele?

Formanek Csaba: Ez jó kérdés. De erről inkább egy ezeroldalas könyvet kellene írni, hogy valami igazat is mondjunk…

Halász Glória: Te fogod megírni azt a könyvet?

Formanek Csaba: Biztosan nem, de egy szócikket szívesen írnék bele, csak még nem tudom, miről.

A képek sorrendben:

Patyomkin Performansz,

A szerelem írásjegyeiben Éles Eszterrel,

A szerelem írásjegyei,

Márkik és Céliméne a Mizantrópban (Tr.Szabó György, Kirizs Betti, André Pita),

Andelin és Nádúr A szerelem írásjegyeiben (Gyimesi Judit, Bakajsza Gábor),

Tr.Szabó György (Apa) A szerelem írásjegyeiben,

Ugyanő a Mizantrópban,

Nádúr és Soma párbaja,

Bakajsza Gábor Nádúr szerepében,

Hermész a Senkiföldjén (Formanek Csaba)