Don Quijote nyeregben alszik, dárdájára támaszkodva. Őrködik. Az alvó ember őrködik. Az alvó ember ártatlan, mondják, érezzük. Nem bolond. Don Q. ébren bolond, álmában valódi kóbor lovag. Pontosabban alvás közben, alakjában, fizikumában, posztjában! Mások akkor sem kóbor lovagok. Mások - mások. Don Q. önmaga tudatának áldozata, tudattalanjának viszont hőse. Ez a tudás (vagy nemtudás) nem közvetíthető - hogy Kierkegaard-ra utaljak. Ez egy régebbi, ősibb tudás, túlnő az egyénen. Don-unkat elragadja egy múltbéli szellemi kihívás. Komikus és tragikus is egyszerre, ahogyan ennek megfelelni képtelen. Abszurd módon mégis képes. Ezért itt most helyes, ha a múltba utazunk, ha onnan magunkat származtatni kívánjuk. De jó tudni, hogy ez talán nemes cselekedet, egyúttal komikus és tragikus is. Ezért túl sok megértésre nem számíthatunk. A naplopó zenész, a naplopó festő - nem zenél, nem fest, csak ő hallja, csak ő látja. Csak ő tudja, hogy dolgozik. A társadalom szemete, terhe, nyűge, fölöslege, nem hajt hasznot, kolonc, veszélyes, kiismerhetetlen, amije van, meg se érdemli. De talán szentelhetnénk neki nagyobb figyelmet is. Ez is csupán piaci kérdés. Tessék tévé helyett bolondokat, álmodozókat nézni. Van olyan szórakoztató, van olyan szenvedélyes, sőt!Rettentő, gigantikus vállalkozás Don Quijote-é. Rettentő, és gigantikus. Cseppnyi reménnyel sem kecsegtet. Olyannyira, hogy néha, sokszor kifejezetten ellenszenves alakként ábrázolja Cervantes. Csak a romatikus kenőcs csinált belőle rajzfilmfigurát. Ez egy nagyon durva, nagyon kegyetlen történet. Végtelenül szomorú és hideg mese. Ezért lehet, hogy ha valaki belekezd Cervantes-be, eleinte csalódhat. Kicsi a nézettség, na, mondanánk ma! Mindenki imeri a sztorit, de ki olvas manapság Cervantest? Ja, az a kóbor lovag! Tudjuk. Letudjuk. Aranyos. Tanulságos, megindító. Ő meg a kövérkés Sancho-ja. De a nyelvezete ennek a Cervantes-nek felettébb avitt, kérem. Hja, hát mert régies a lelkem. Ezen mi már túl vagyunk! Pláne, hogy cseppet sem tanulságos, cseppet sem szentimentális.
Később azonban ráérezhetünk, ha nem vagyunk restek, mekkora egzisztenciális drámát ás hőse köré. Arcunkra dermed a lefitymálás. Elképesztően csípős pofon, amit Cervantes ránk legyint.
Don Quijote valójában történelemfilozófus. Sőt több: hagyományőrző. Nem formailag - azt aláássa Cervantes, mert ott komikus. Álmában, alvás közben őrzi a hagyományt. Az aszketikus hóbortok mélyén szunnyadó ember végtelenül közel jut önmagához, eredetéhez. De el sosem érheti.
A kóbor lovag, a búsképű lovag. Meg a Tükrök lovagja, a másik oldalon. Idáig tart Don Q. birodalma. Nincs itt egy percnyi, pillanatnyi remény sem, egy pillanatnyi felsóhajtás sem.
Nincs mit őriznie a lovagnak. Hát mit őriz mégis? Mégis, mit őriz? Hamvas Karneváljában van a figura, aki hajnalban kel, hogy ordítson, mert ha nem ordít, nem kel fel a Nap. Az indiánok nem vették észre a feléjük közeledő vitorlás hajókat, mert a tudatukban ilyen dolgok nem léteztek. Nem lehetséges, hogy mi nem látunk valamit abból, amit Don Q. őriz? Hogy mi nem halljuk a zenét, mi nem látjuk a képet, mert a tudatunk merőben mást keres? Hogy mi nem látjuk esélyünket mássá lenni egy társadalomban, csak ahová besorolnak, mert tudatunk nem hajlandó mást észlelni? S ha mégis kiállnánk a rendből, vajon ott mit vennénk észre, s akkor mire ítéltetnénk életünk további részében? Riogatnak a munanélküliséggel, a hajléktalanokkal, statisztikákkal, gazdagsági ellehetetlenülésekkel. Na bumm! Bravó, idáig tart a kor erénye!
Jó! Ki meri ezt megpróbálni? Ki meri összeroppantani saját elméjét, hogy onnan újjászületve tudósítson más igazságokról? Ki meri tönkretenni az életét, hogy az lehessen, akinek valójában született? S ki meri ezt akkor is megtenni, megpróbálni, ha tudja, hogy ez a vállalkozása cseppet sem sikerülhet?
Oda lépjünk ki most, még egy lépést, egy színház erejéig, vagy talán annál is tovább! Azt hiszem, muszáj lesz némiképpen illetlennek lennünk.
(A képen Peter O'Toole Don Quijote szerepében)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése