Augusztus elején Patcán, Somogy megye legkisebb falujában egy 3 napos lagzin volt szerencsém részt venni. Ott készült el, a túristaház melletti kiserdőben - Weöres Sándor versének nyomán -a performansz első változata. Az erdőbéli térinstalláció, melynek hivatása volt hallhatóvá tenni az erdő csöndjét, hogyan változzon színházi előadássá? - tettem fel magamnak a kérdést még aznap, s azóta sokszor.
A mongoloknál obónak hívják az emlékhelyeket. Emlékeztető a halottakra. És valamiképp az élőkre is. Emlékezetető az Emberre.
Az ember színházat visz az erdőbe, vagyis rendezett formákat karistol az élő burjánzásba. Időt, teret állít, határokat jelöl ki (fönt, lent, elöl, hátul, oldalt). De a burjánzás ilyen határokat nem ismer. Az ember már a saját benne létével is tagadja magát az erdőt. Vagyis sosem lehet az erdőben. Ahhoz erdővé kellene válnia.
Visszaadni az erdőnek, ami az erdőé! Valamiért elfogott hát az az érzés, hogy az installációt ott kell hagyni a performansz után. Az erdő visszarendezetlenedése az erdő saját performansza, cselekvése, élete, lüktetése. Nyilvánvaló, hogy a találkozásban (az ember és az erdő között) új élet születik. Talán azért, mert a valódi találkozásban, vagyis a valamiféle erdőbéli meditáció folyamatában, az erdő ránkboruló csöndjében elsuhan (vagy inkább betölt) egy gondolat, vagy sejtés egy születendő szerelemről, gyermekről. Ki érti ezt?
Nem elemeztem a helyzetet, a környezetet, hanem használtam. Nekem, mint előadónak egyetlen feladatom volt: végigvinni a közös meditációt.
A mesterséges színházban talán fölösleges is lenne az erdő érzetének előállításával próbálkozni. A csönd minősége bizonyára egészen más lesz, de végül is minden helynek van szelleme. Persze rést kellene valahogy ütni az épület, a város falán, s mindazt, ami rendezett, szabályos és kiszámított összevetni az enyészet és a tenyészet sűrű illataival, hangjaival, sajátos idejével. Ez a bizonyos résütés régóta foglalkoztat. Nem tudom hogyan kellene ezt megcsinálni. Az lenne az igazi, ha a színházat, mint helyet örökre ott lehetne valahogy hagyni.
Íme a vers:
Weöres Sándor: Dob és tánc
csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény
lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény
kút csöndje fű
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fű inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke
szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
fűruháju fény
kőarcú béke
reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tűz írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány
béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke
1 megjegyzés:
sokat tanultam
Megjegyzés küldése