Városi Színház

Egy(-két) próbafolyamat stációi - 16. rész

Az elmúlt napokban a Városi Színház számomra igen kedves, ámde meglehetősen lepusztult tereiben próbáltuk a Zsiráfivóhelyet és a Brutust. A hideg mellett némi krminalisztikai eseményekkel is meg kellett birkóznunk (betörés, tolvajlás, tolvajelfogás, tolvajszökés, tolvajüldözés, rendőri szemle, második betörés, második tolvajlás-kísérlet, második tolvaj elfogása, rendőrakció élesben, ajtóbeszögelés, bedrótozás, elreteszelés... - s mindez egyetlen este során, és igen, nyugi, senkinek semmi baja nem esett). Sajnos a Városi Színház környezete nem éppen barátságos, minthogy a nyócker szíve, ugyebár. A tolvajokat sem kell faji alapon megkülönböztetni, de ők éppen... igen, talált!

No de: tegnap újra végigmentünk a Brutuson, és sikerült is jópár percet lefaragni a vasárnapi 1 óra 50 hez képest. A darab, úgy tűnik, működik! A színészi vonalvezetés immár következetes volt, kisebb hibáktól eltekintve. Megoldottuk a befejezést, és néhány újabb színt is sikerült a palettára rakni. Egy-két dramaturgiai hibára is fény derült, melyeket könnyűszerrel orvosoltunk.

Aztán Sütivel sokat beszélgettünk a szerepéről, Brutusról. A darab kezdőlökete ugyebár, hogy "Brutus jellemének hibája van". Ezt akarja a darabbéli író kijavítani, mondván, hogy a racionális ember nem gyilkol. Brutus karaktere tehát egy paradoxonra van fölépítve. Az én olvasatomban azonban nem csupán arról van szó, hogy Cat megidézi Brutust, a saját Brutusát, hanem arról is, hogy Brutus szelleme, mint mondjuk Hamlet atyáé, nyughatatlanul bolyong a történelem színpadán, és az arra érzékeny lelkek számára meg is jelenik. Nem csak Cat akarja megérteni őt, Brutus is meg akarja érteni saját magát. Addig nem nyugodhat. Brutus szelleme vezekel. Nem csupán azért, amit ő maga követett el, de minden utána jövő királygyilkosságért is, melyeknek az ő tette szolgált mintául. Ez az örök vezeklés egyenlő a paradoxonnal, melyet nem lehet feloldani, de amelyhez részvéttel lehet társulni, még ha oly borzasztó is! Brutus karaktere számomra arról az ismeretlen lelki tartományról szól, ahol az ölés bűne születik, s amely egyidős az emberiséggel. Igen, mindannyiunkban benne van ez a lehetőség. Erről beszél Dosztojevszkij, Villon, József Attila is.

Süti gyors, konkrét és erőteljes a szerepben, de birtokolja az ellágyulás, az elmosódás színeit is. Most még elégedetlen önmagával, és jól teszi, hogy elégedetlen. Néhány szín még valóban hiányzik Brutusból: és ez Foster furcsa dramaturgiájából adódik. Csak a Caesar-Brutus jelenetben tudja meg Brutus, hogy Caesar nem őt jelöli utódjául. Előtte azonban már kétségbeesetten tiltakozik Cat-nél, hogy ne játsszassa vele újra a gyilkosságot. És itt - Cassius első megjelenésekor - némileg összemosódik a bolyongó Brutus-szellem, és a tiszta lappal nyitandó Cat-dráma történelembe visszahelyezett Brutusa. A megoldás persze egyszerű: a Caesar-Brutus jelenetben Brutusnak magabiztosnak és frissnek kell lennie. Bölcs államférfi látszatát kell mutatnia, ami persze csak maszk. És aztán ennek a leomlását kell jól megcsinálni a jelenet megfelelő pontján.

Ez a maszk eszményekből épül fel. Választott maszkja ez Brutusnak, melyet mégis le kell tépnie magáról. Önpusztító maszk ez. Mint ahogy mindannyiunk életében olykor választott útjaink éppen önmagukról terelnek le. Mert aki a tudás fájáról eszik, annak büntetése a kiűzettetés az édeni állapotból. És aki meg birodalomra vágyik, annak diktátorra van szüksége. A származás titkai és eszményeink szorosan össze vannak csavarozva. Eszményeink, választásaink voltaképp ugyanolyan sorsszerűek. Ez Oidipusz története, és ez Brutus története is. Brutus eszménye az összetartás. Brutus sorsa a kitagadás. De ha az utóbbi nem lenne, vajon létezne-e az előző?

A Városi Színház eszménye - szerintem - a nyitottság. És jelenleg az a helyzet, hogy be kellett szögelni és csavarozni a bejárati ajtót.