Egyre a lehajló faágakat nézi, s a fölöttük előbukkanó égi magasságot, a levelek zizegnek, lágy hullámok csobbannak, és ahogy a csónak lassan úszik egyre befelé, a maga mögött hagyott partok emlékképei elgyengülnek, s ő megérkezik önmaga jelen terébe. Érzi a testét, érzi a testét körülvevő csónakot, érzi a csónak körül a roppant vizet, érzi a vízből kiálló, föléje hajló fák figyelmét. Maga alatt a mélységet, maga fölött a magasságot. A fák figyelnek a vízre, a csónak az égre, minden figyel mindenre. Ebben az erdei vízi-világban minden egyszerre létezik.
Újabb házak lesznek fontosak, újabb szobák. Ahogy ezekben közlekedik, észreveszi testének bizonytalanságát. Lelassít, megáll. A tér ereje, a tér múltja, egy otthon múltja. Ott állnak egymással szemben, a múlt és a jövő remegő membránjai kettejük között. A vonzás szálai végigfutnak a hártyákon, áthatolnak a város utcáin, az idő alagútjain. Egyetlen érintéstől sorsok fordulnak meg. Senki sem tud róluk, mégis mindenki őket figyeli.
Olyan tétova a fogalmazást illetően, mint két egymásba merülő szempár. Csodálatos tétovaság tettenérése. A pillanatokban világok cserélődnek. Alig választja el valami a boldogságot és a fájdalmat. A gondolatot és a tettet. Az álom és a valóság szövete összefonódik, s mint egy selyemfüggöny nyílik szét. Belépnek abba a belső térbe, ahová egymást vezetik. A dolgok mögötti térbe.
Kilépnek az esőbe, a kapualjból nézik a zuhogást. Az eső mossa az utat, a szél mossa az esőt. Az emlékek belekapaszkodnak a szélbe, széthullanak az eső pergésében, a vízcseppekkel gördülnek az aszfalton, beivódnak a talajba. Lépkednek a vizes járdán. A fák felszívják emlékeiket, és belelélegzik azokat a száradó városba.
