Cirkuszi történet

"Elnézem magam, így, nyavalyásan, álmaimból kikelve, hajnali részegség után. Kiégett mesterdetektív pislog belül, nyomokat keresve valami felemelőbbhöz, mint a bénult vágy - vagy emlék -, hozzá, róla, ki megbabonáz, megbabonázott, meg-ba-bo-náz-hat-na. Euthanázia - meggyilkolni a halálos beteg részem, - ez bizony erkölcsi probléma, testi fájdalom, szellemi igézet. Végtelen közelítés a vágy titokzatos tárgyához. "

A cirkuszigazgató szabadnapján - egy késő őszi délutánon, elmélázva csésze kávéja fölött az üres kávézóban - így gondolkozott önmagáról, és egyéb körülményeiről. Ez a cirkuszigazgató - a világ egyik jelentéktelen cirkuszának jelentéktelen igazgatója - szerelemes volt az új kötéltáncosnőbe. Valószínűnek tűnt, hogy a kötéltáncosnő is hajlik az igazgató felé, aki azonban túlságosan félénk ember volt ahhoz, hogy további konkrét lépéseket tegyen a dolog érdekében. Hisz még alig ismerték egymást. Így aztán még abban is kételkedett, hogy kezdődő érzelmei valóban a szerelem kategóriájába esnek-e, vagy csupán valamely egyéb illúzió rabjaként csalják meg érzései. Így töprengett:

"Néha annyira hiányzik a szerelem, annyira vágyunk rá, hogy létrehozzuk mintegy a szerelem érzését, illúzióját, holott valójában nem is vagyunk szerelemesek, főleg nem abba a személybe, akiről azt képzeljük, hogy szerelmesek vagyunk belé. Éppen őbelé egyáltalán nem vagyunk szerelemesek, sőt, a lelkünk éppen olyan személyt keres magának, akiből aztán annál könnyebb lesz a kiábrándulás, a megszabadulás. Elvégre a lelkünk szabadságra vágyik, nem kötelékekre, és e mérhetetlen szabadságvágy nem enged bennünket a valódi szerelem tapasztalatához, mert a valódi szerelem: rabság."

Éppen ezért az igazgató a lelke mélyén azt remélte, hogy érzései a kötéltáncosnő iránt nem valódiak. Mit is kezdett volna egy ilyen kapcsolatban? Hogyan is nézhette volna végig hölgyét estéről estére a nagy magasságban egyensúlyozva, rettegve attól, hogy mégis rosszul talál lépni...? Az az igazság, hogy a cirkuszigazgató anyja valaha kötéltáncosnő volt, s még az igazgató gyerekkorában lezuhant a kötélről, s élete hátralévő részét nyomorékan töltötte. Egy kisgyereknek ez igen meghatározó élmény. Főleg, ha emellett az apa alkoholizmusba zuhan, s hagyja szétzülleni saját életével együtt egy teljes cirkuszi társulat működését.

Ennek ellenére azonban a cirkuszigazgató szerelmes lett ebbe az új kötéltáncosnőbe, és minden félelmével együtt folyton csak rá gondolt. Álomkóros lett, sokat ivott, az élet egyéb dolgai, mint például a cirkusz működése, egyáltalán nem érdekelte. A munkáját továbbra is ellátta, nem is rosszul, egyfajta külső rutinnal, egyfajta tehetlenségi erővel, mely mégiscsak erő volt, nem is kevés erő, így aztán a környezete nemigen észlelte a belső változást, azt a feszültséget, mely minden pillanatát meghatározta. Csak éppen minden este benn aludt a cirkuszban, pedig volt egy kis lakása a belvárosban, 5 percre a cirkusztól. Képtelen volt egyedül hazamenni. A cirkusz a belső lelki terévé vált. Szeretett egyedül lenni a hatalmas arénában, s a nézőtér fölötti világosító erkélyen berendezett magának egy kis alvóhelyet. Ilyenkor picinek érezhette magát, és a problémáit is. Az aréna volt a világ, melyhez mérhette magát. Alig mozdult ki a cirkuszból. A cirkusznak köszönhette az új érzést, a cirkusz tartotta életben ezt az érzést, de a cirkusz ezt az érzést nem fogadta magába, a cirkusz távol is tartotta saját vágyától, a cirkusz megbénította, cselekvésképtelenné tette. Az igazgató a cirkusz rabja lett. Ez a szerelem megszabadíthatta volna a cirkusztól, de a cirkusz nélkül a szerelem nem lett volna lehetséges. A cirkusz stabil volt, nem volt szüksége szerelemre. Az igazgatónak viszont szüksége volt rá.

Az úgy volt egyébként, hogy világ életében tartózkodott a nőktől.

"Mindig is túlságosan érzékenynek és intelligensnek tartottam magam azokhoz a nőkhöz képest, akik megtetszettek, vagy akikkel egyáltalán találkoztam. Igen, ez nagy gond, ez is hamis illúzió, úgylehet, de nem tudok mit csinálni, bevallhatom magamnak, hogy idealista vagyok, ami nem jó, de nem tudnék nem idealista lenni. Most azonban mérhetetlen gyanú ébredt bennem, hogy ez a kötéltáncosnő hozzám fogható. Hiszen nem is kötéltáncos, ezt a tevékenységet csak mellesleg fejti ki, valójában költő, vagy muzsikus, odafent az élet egészét táncolja el, úgy halad végig a kötélen, mint az ember az életének útján, pontosan oda lép, ahol a sorsa húzódik, és ő uralja a kötelet, ahová lép, ott van a kötél, ott van a sors, ott van az élet."

Kávéja elfogyott, rágyújott egy újabb cigarettára, és töltött egy pohár bort.

Ekkor belépett a kötéltáncosnő. Pontosan az a nő volt, aki az igazgató fejében élt. Elképesztő azonosság! Élhet valaki ennyire azonosan bennünk? Az igazgató hirtelen arra gondolt, hogy ők ketten azonos személy. Vagy talán testvérek. Vagy talán egy azonos angyali létezés kétféle anyagba szakadása. Marhaság! Egy húsvér nő volt. És mégsem.

Mindenki más arról beszélt volna, milyen megyötört állapotban találja ott az igazgatót. És szánalmas pillantások kísérték volna a látottakat. De ő nem. Minden olyan természetes volt. Hogy szeretne egy új számot kigyakorolni, szüksége volna próbaidőre, hogy ez arról szólna, hogy ő a kötélen hegedülni fog, és hogy nem is egy kötélen, hanem egy egész hálózaton, kötelek egymás alatt-fölött, és ő azokon átugrálva, átszökellve szeretné bemutatni az ember lelki bolyongását, a tévedéseket és a döntéseket, annak a lélekre gyakorolt hatását, néha csak egy szál gyertya fényében, melyet a hegedű fejére erősítene fel, de úgy, hogy a láng el ne aludjon, máskor meg szűk utcafényekben, vagy pásztázó fejfényben, vagy fellobbanó fénycsóvákban, vagy fények sokirányú áradásában, vagy fénylabirintusban, mely tovább rétegezné a kötélhálózat szerkezetét, vagy olykor teljes sötétben, a tér egyik oldaláról átutazva a másikba, gyorsabb tempóben, mint gondolná a sötétben várakozó, ennek révén meglepve a közönséget, és egyúttal a bolyongás érzetét erősítve, olykor énekelne, vagy legalábbis dúdolna, vagy akusztikai ritmusokat hozna létre, és a végén szeretne arról a kötélről leesni, valóban leesni, mert olyan megrázkódtatást szeretne érezni, amit még életében sosem, erre készül évek óta, erre az esésére, szabad zuhanásra, halálos zuhanásra, a halálos zuhanás túlélésére, erre neki van egy különös technikája, nem trükkje, hanem technikája, de ki kell próbálni, aznap este, csak azon az estén egyszer, emberek előtt, vállalva kockázatot, vállalva, de nem felelőtlenül, neki van egy ikertestvére egyébként, aki - ha ő belehal - helyettesítheti a nézők előtt, a lezuhant test ügyesen elrejthető, ha esetleg belehal, ez volna hát a terve.

A cirkuszigazgató másnap felmondott.

Hónapokkal később ott ült a nézőtéren. A produkció lélegzetelállító volt. A zuhanás tökéletes. Sikolyok, felhördülés, teljes sötét. Fény. Ott állt a fényben. Tudta, hogy ő az. Méginkább ő volt. Nem is számít már, ő vagy az ikertestvére.

Hiperbola

Sajnos nem folytattam úgy, ahogy megígértem. Mindig csak a mentegetőzések, pedig már nem is net-caféból nyomom. Annyi mindenről kellene beszámolni! Jancsó Miklós készülő filmjében, az Oda az igazság!-ban
(fotó: Horniák Ágnes) ... és a következő kép is....

Olyan sok mindenen túl vagyok az elmúlt hónapok révén, és annyi minden áll még előttem, jó volna számot vetni, számot adni, elmerengeni, hogy emlékem is legyenek, legyen jövőképem is...

Például visszaolvastam a régi zsiráfivóhelyes bejegyzéseket, és nagyon sokat segített az előadás felújításában. De nem csak a szakmai dolgokról van itt szó, bár jó, ha abban a köntösben jelenik meg. A szív ügyeire is tekintettel kellene lenni. Erre lenne megoldás, ha folytatnám az Egmontius-sorozatot.

Gyorsabban megy az élet, mint ahogy reagálni tudok rá.

Mostanában a praktikus ügyeket illetően próbálok előre dolgozni, hátha felszabadul némi idő előbb-utóbb, ami saját magamra szánható, de egyelőre a feladat megoldása csak újabb feladatokat szül, újabb vállalások lehetősége bontakozik ki, mindez jó, mert haladás, fejlődés, előremutatás, de hiányzik az a csóró, üres idő, ami annak idején ezt a blogot is létrehozta.

Olyan ez, mint egy matematikai függvény, mint egy hiperbola: folyamatos közelítés a tárgyhoz, és egyúttal folyamatos távolodás is egy másik tárgytól - a két tengely. A két tengely egymással derékszöget zár be. A metszéspont az origó. Amikor legközelebb vagyunk az origóhoz, akkor vagyunk egyenlő távolságra mindkét tengelytől, egyik sincs közelebb mint a másik, és viszonylag mindkettő messze van. A vonzás szabályai?

Az életünk persze sosem csak hiperbola, ez csak egy bizonyos metszet, az idő, amiben élünk, sokkal összetettebb, sokkal érzékibb.

Sokféle birodalom van, amiben lehet élni. Most Tűzraktér, Radikális Bázis a neve, máskor Szorongás, Szerelem, vagy Hiány. Konkrét fizikai terekben élek. A lelki terek feltérképezése -ezekben is élek, csak nem tudom pontosan, hogyan - talán a közelítő tél feladata.

Figyelmem itt van, itt is van!