Mit tegyek mást, ha nem tudok aludni éjjelente, mint azon töprengeni, hogy mások vajon hogyan tudnak

Olvasom a híreket, nézegetem a Facebook-posztokat, miújságavilágban.

Csupa abszurd hír, hogy távolról kezdjem, valami Oszama bin Laden nevű egyén kiloccsant agyáról.

Meg hogy a válság - ama bizonyos - majd kiterjed ide Közép-Európába is.

Kik és hogyan szólnak be egymásnak a hazai-nemzetközi vizeken. Stb.

Aztán beljebb, egyre beljebb, nyugalmazott rendőr levele az épp aktuális miniszterelnökhöz, iskola-bezárás, tiltakozások, a kultúra elnyomása, elvonások, egyoldalú, szakmaiatlan döntések. Csoportosulnak csoportok, akik. Modellek, százalékok, lobbi, érdekérvényesítés.

Napi tucatnyi szúró, fájó érzés, önfejű emberek hatalmi mámora teljesedik vakulásig.

Vívjuk szabadságharcunkat a Tűzraktérben.

Soha ennyi politika nem volt még része az életünknek. Mi, mondjuk a 70-es, 80-as, de már a 90-es években születettek is, nem voltunk erre felkészülve. (Felkészítve...) Mondjuk nem csak mi, gondolom... Én elakadtam nagyjából Petőfinél az általános iskolában, amikor is nagyon absztraktnak tűnt még ama márciusi ifjak-ügy.

Most élhetjük közelről, és éljük is. És ebben a részvétel nem olyan romantikus, mint szerethettük volna akár, ha szerettük volna valaha. Se nem egyértelmű, és még olykor nem is elég tanulságos. Arcpirító élmények nap mint nap, szorongás és szembenézés a sötétséggel, ami tanyát üt, és terpeszkedik. Az arca nő, a mellénye nő, a muníciója náladénál sokkal több. És tudja. Csak négyévente nyalja a segged, máskor tapos lefelé, mert hely kell az arcnak (még nagyobb seggeket nyalni).

Gyengének, erőtlennek, tehetlennek érzed magad, lesed a híreket, lesed a Facebook-ot, lesel bármit, hogy támaszt találj a világban, hogy nem vagy egyedül, hogy nem vagyunk olyan kevesen, mint tűnik. És hogy ebben erő van, lesed az erőt, ami veled van, körülötted van, vélnéd, szeretnéd, hogy legyen. És ebben a lesésben feltűnő minden, ami másképp nem volna annyira az.

Hogy például vannak, akik éppen e vészhelyzetekben találnak utat befelé.

És vannak, akik úgyan így: kifelé.

Vannak, akik bent vannak, ide figyelnek, és állhatatosak, mint gyerekkorunkban olvastuk az Egri csillagokban.

Vannak, akik bent vannak, ide figyelnek, és tétovák, vagy elbizonytalanodnak, vagy elmenekülnek, mint későbbi olvasmányunkban, az Odüsszeiában.

És vannak, akik nincsenek sehol, és ott vannak mindenütt, és ha figyelnek is, hiába: közönyösek maradnak vagy hallgatnak. Esetleg cinikusan mosolyognak. De lehet, hogy titokban még örülnek is. Sőt, lassan már titkolózniuk sem kell: a gátlástalanság zöld utat kap.

Shakespeare-i gazdagsággal bontakoznak ki a karakterjegyek.

Aztán sokan, nagyon sokan még mindig féltett kincseiket gyűjtögetik: monomániájukat az egyetemes katasztrófa sem sodorhatja el. Ők érinthetetlenek: a világ összeomolhat, akkor is az egyéni jó hangulatok és érvényesülések ilyen-olyan formáit hajszolják, és bőven és könnyen, egyre könnyebben találnak indokot erre. Erős falakkal magukat körbeépítik, hogy még inkább érinthetetlenül élhessenek.

Három részre szakad a körülöttünk élők raja: kevesen vannak a küzdők, az áldozathozók, a jelenlétükkel, szavaikkal, tetteikkel cselekvők; még kevesebben (mert nem sok ember az!) a hatalom által eltiprók, az arrogáns győzők, vagy győzelmükben megrészegültek. Jaj, de nagyon kevesen vannak!

És nagy, hatalmas nagy tömegekben e furcsa harc statisztái: a szőnyeg alól éppen elő- vagy az éppen alámászók, a csendesen megbúvók, a fittyethányók, a hivatalukba-családjukba menekülők, a polgári kényelembe tunyultak, a lavírozók, a talán még ebből hasznot is húzók, az ügyeskedők, a hittel kereskedők, a szellemi hajléktalanok, az eltompultak, a megtévesztettek, a megvezetettek, a befásultak, a rutinélők, az érzelmi kiszolgáltatottak, a rendszer katonái és hivatalos vagy öntevékeny szolgái. Hatalmas szürke sáv, se hideg, se meleg, se hívő, se lázadó. Langyos, középszerű berekedtségben. Mozgósíthatatlan, bármely hatalomnak alkalmas több-kevesebb munkával átszínezhető néptömeg.

Vagy, ha tetszik, beszéljünk csak "barátainkról", akik bár velünk nőttek fel, hasonló eszméken (sic!), és mégis kezdenek ismeretlenné válni, kiszürkülni az állományból. (Mint mi az övéikből?) Vagy ismeretlenekről, akik máshol nőttek fel, és mégis: kilépnek a ködből, megragadhatók, konkrétak, erejük van és lassan barátaink lesznek.

Korunk könnyű tükre a Facebook.

(Már ha ebben nézegetjük magunkat. És azért tesszük sokan, valljuk be.)

Nézzük meg jól, kik a barátaink, és mit közölnek velünk.

Vagy hogyan hallgatnak, hallgatnak el.

Saját közegünkben látszik legjobban, merre tart az ország, merre tart a közösség.

Sokféle út van.

Sokféle válasz van.

Sokféle szenvedés, sokféle áldozat.

Az életünk így telik, napra nap.