Egmontius a kolostorban - 1. A Szándékok Kamrája

Előzmények:
Egmontius kolostorba vonul
Egmontius a kolostorban - Előszó

Mindazok után tehát, hogy Egmontius végigzarándokolt Isten kiöltött nyelvének sétányán, és legyőzte a félelmetes mocsarat is, azon szerzetesi kolostor kapujához érkezett, ahol ezután több hónapot töltött el legnagyobb szellemi és lelki megnyugvás közepette. A szerzetesek tisztelettel és megértéssel fogadták. Egy tiszta szobába vezették, ahol a mester három teljes napot végigaludhatott, hogy nehéz útját kipihenje. A negyedik napon azonban felébresztették, s a kolostor vezetőjével egy hosszú, csendesen beszélgetős sétát kellett tennie a Megérkezők Udvarán. Ez a séta Egmontiusnak igencsak kedvére való volt, úgy érezte, mintha a saját lelke kertjében lépegetne, s ez a bájos önazanosság derűvel és nyugalommal töltötte fel.

A kolostor vezetőjét Omugnetsi-nek hívták, mely cs-vel ejtendő, s jelentése a szerzetesek nyelvén annyit tesz: valamennyi kóborló lélek tavacskája. Az Egmontius-szal nagyjából egyidős szerzetes így beszélt a mesterhez:

- Jöveteled a jóstekercsek már jelezték számunkra. Tudjuk azt is, mi űzött el otthonról, s miféle gyötrelmeket kellett kiállnod utad során. Most azonban meg kell tervezned, mivel töltöd idődet falaink között. Ez talán még az idevezető útnál is nehezebb feladat lesz. Hét napot kell leélned a Szándékok Kamrájában, mely az épület keleti szárnyában található, és ahol mélységes csönd és sötétség vesz majd körül. Találkozni fogsz félelmeiddel és vágyaiddal. A kamrán két ajtó van: az egyik kifelé vezet, a világba, ahonnan jöttél. Ezt bármikor kinyithatod, és szabadon távozhatsz. A másikat csak hét nap múltán nyithatod ki, pontosan akkor, amikor meggyőződsz róla, hogy az idő lejárt. Ekkorra kell döntést hoznod kolostori tevékenységeidről. A hét nap alatt ételt és italt nem vehetsz magadhoz. Most pedig három kérdést feltehetsz nekem.

Számtalan anekdota kering arról, mi volt Egmontius három kérdése, amelyet Omugnetsi-nek intézett. A művészettörténészek többsége úgy véli, Egmontius praktikus kérdéseket tett fel a Szándékok Kamráját vagy a kolostor rendjét illetően. Mások szerint a jóstekercsek és Omugnetsi személye érdekelték. Van egy kis támogatottságú, ámde figyelemreméltó változat, miszerint a festő nem élt a kérdezés lehetőségével, ami a rendfőnöknek igen kedvére való volt, mert nem szeretett sokat beszélni, a kérdezősködést pedig ki nem állhatta.

A kolostori dokumentumok és Egmontius saját elbeszélése az ügyben ellentmondásba keveredik egymással, s nekem magamnak is sok fejtörést okozott, hogy a végső választ megtaláljam. Végül az álomfejtés és a grafológiai vizsgálatok nyomán kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy mind a kolostori dokumentum feljegyzői, mind maga Egmontius szégyellték a valójában elhangzott párbeszédet, így azt nem is hiteles formában adták tovább.

Aki azonban ismeri a mester Egy tó arcvonásai című misztikus festményét, könnyedén rájöhet, mi volt a valóságosan lefolytatott beszélgetés. Egmontius e munkája közvetlenül a kolostorban töltött időszak után készült. Bizonyos egyházi vezetők ki is átkozták a mestert, az Egy tó arcvonásait ugyanis mélyen eretnek műnek találták. A kép Isten tóba ejtett tekintetét ábrázolja. Isten, amint megpillantja magát a víztükörben, nárcisztikus bűnhődésbe esik, mégpedig anélkül, hogy valódi bűnt követett volna el. Az önmagát csodáló Isten egyúttal - a víz hullámainak mentén - párbeszédbe elegyedik önmagával. Ha a képpel szemben felállítunk egy tükröt, majd a kép és tükörképe között forgatjuk tekintetünket, mintha egy teniszmeccset néznénk, akkor a hullámok formálta szájmozgásról a következő beszélgetést olvashatjuk le:

- Ha a tó befagy, hová tűnik a tükörképem?
- A tó álma őrzi azt.
- És ha kiszárad?
- A felhők őrzik azt.
- Nincs, ami megfoszthat tükörképemtől?
- Isten nem vész el, csak átalakul.

Ezután a két tó pironkodva elmosolyodik, és Isten szégyenlősen elfordul a víztükör fölül.

A szégyenlős Isten témája Egmontius munkásságában többször visszatér. Itt kell megjegyeznünk, hogy mint minden érzékeny ember, Egmontius is rendkívül szégyenlős volt. Minthogy azonban szégyenét szégyellte, igyekezett azt jól elleplezni, még önmaga elől is. Ezt persze nagyon szégyellte, mert szíve mélyén szeretett volna leplek nélkül élni. De hát szégyenlős volt... Egmontius úgy képzelte, hogy Isten szégyenében teremtette a világot, hogy legyen mi mögé elbújnia, miként ő maga is azért festett, mert szégyenkezett. "Szégyenletes, amikor a szégyen eme eredendő állapotát elfogadjuk, és már nem szégyenkezünk miatta!" - írta le egyszer a mester a naplójába, majd hozzáfűzte: "Ilyet leírni is szégyen!" De ez utóbbit áthúzta.

Amikor tehát Omugnetsi és Egmontius szégyenlősen elfordultak egymástól, életre szóló barátságuk megalapozódott.

Másnap Egmontius beköltözött a Szándékok Kamrájába. A tökéletes csöndben és sötétségben azonban már egy óra múlva kétségbeesett, hiszen azt sem tudta megállapítani, hogy életben van-e még. A kamrát a ravasz szerzetesek valahogy úgy szerkesztették meg, hogy a bentlévő által keltett zajokat vagy hangokat is elnyelje. A mester később úgy mesélte: a hét nap során többször is valódi halált halt a Szándékok Kamrájában. Egmontius pontosan hét halálesetet számolt össze, amely őt a sötét csendben érte. Ezek pedig a következők voltak: fulladásos halál, miután a kamrában minden levegő elfogyott; szívroham, amelyet az egyedüllétből eredő pánik hozott létre; végső elgyengülésből eredő halál; kiszáradás, majd éhhalál; öngyilkosság, melyet lelki okokból követett el, akaratereje segítségével; és végül a mindenről való lemondással együttjáró, lassú, finom halál, avagy a tudat fokozatos elenyészése, semmivé válása. Mindeközben azonban Egmontius-nak volt egy nagyon különös érzése is egy másik valóságban való létéről. Azzal egyidőben, hogy hét napot és hét éjszakát a kamrában töltött, egyúttal ő volt a bibliai Noé is, akihez így szólt Isten:

- Noé, minthogy nincs bárkád, és idő sincs rá, hogy összeeszkábáld, használd menedékül az állatoknak a saját tested. Hamarosan özönvizet zúdítok a világra, s akkor neked ki kell nyitnod a tested, hogy az állatok egy-egy hím- és nőpéldánya oda bemászhasson, s amíg tart a pusztító áradás, a felszínen lebegő testedben védelmet találhassanak.

Így is lett. A Noéként funkcionáló Egmontius kinyitotta a testét, és az állatok szép sorban bemásztak Egmontiusba. Sosem látott karneváli felvonulás volt. Az egysejtűek nyitották a sort, majd a különféle tengeri élőlények (Egmontius nem értette, ők minek jönnek, ha úgyis vízben élnek), aztán a csigák, férgek, és a legkülönfélébb rovarok, bogarak és pókok, majd a hüllők, és bár a mester kezdte úgy érezni, hogy teljesen megtelt, meglepetésére egy krokodil is könnyedén belecsusszant, nem beszélve az olyan nagytestűekról, mint a medvék, a lovak és az elefánt. Amikor mindenki beszállt, eleredt az eső, és Egmontius hamarosan ott lebegett az özönvíz felszínén. Akkor eszébe jutott, hogy Isten megfeledkezett az ő női párjáról és családjáról (minthogy nem is volt neki ilyen), és felkiáltott a felhők felé:

- Uram, engem miért hagytál így egyedül?

Az Úr azonban nem válaszolt. Teltek a vízen lebegő napok, Egmontius teste már igencsak szétázott a rengeteg esővízben, de elméjében egyfolytában hiányzó családja járt. Fel nem foghatta, hogyan követhetett el az Isten ekkora hibát, hogy őt, magányos embert szemelte ki erre a feladatra.

Sok nappal később Egmontius teste végre megfeneklett egy nagy hegy csúcsán, és az özönvíz szépen apadni kezdett. Isten pedig kikukkantott a felhők mögül, és így szólt:

- Noé, most ismét nyisd ki a tested, és egyenként engedd ki belőle az állatokat. Ámde itt e nagy sziklafalra fesd meg mindegyikük képmását, dicsőítendő teremtményeimet, és ennek révén magát a Teremtést.

- És azután énvelem mi lesz, Uram? - kérdezte a mester, és újra előhozakodott a feleség- és gyerekkérdéssel.
- Az már igaz, hogy kicsit pórul jártál - bólogatott az Úr. - De ha a festmény jól sikerül, talán kedvet kapok tőle még egy kis teremtéshez, s akkor csinálok neked egy társat, akivel kedvedre gyarapíthatod majd fajtádat.

Ámde az Úr a festéshez mit sem értett, és semmiféle eszközt, vagy festéket nem biztosított Egmontiusnak, aki ott állt a hatalmas, kopár sziklafal tövében, és azon töprengett, mivel álljon neki a rettentő műnek. És végül meglelte a megoldást. A vörös színt az állatok vérének megcsapolásával, a sárgát a madarak tojásainak felhasználásával, a kéket pedig arra érzékeny állatok könnycseppjeinek értő megkeverésével nyerte ki. Sok festékre volt azonban szükség, s nem volt könnyű az állatokat a hatnapos festés alatt folyamatos vérzésre, tojásra és sírásra buzdítani, úgy, hogy közben még modellt is kellett állniuk, de Egmontius valahogy mégis sikerrel járt. A három alapszínből már könnyedén kikevert mindenféle árnyalatot, sziklaporral kedvére sűrítette, hígította a festéket és mindezzel roppant művészi hatásokat tudott elérni. Palettája jobb híján a tenyere lett, olykor pedig az egész teste, ecsetét pedig szakállából sodorta meg.

A hatodik nap végén a sziklafal megtelt az állatok ábrázataival, és Egmontius ott állt előtte, végignézett a gigászi munkán, és boldog volt. Soha nem érezte magát ilyen közel a természethez, a teremtéshez, az élethez, mint most, amikor valamennyi állat az ő keze nyomán hirdette Isten dicsőségét a sziklafalon. A képpel valóban nem lehetett betelni. Nem csak külön-külön mutatta meg az élőlényeket, de valahogy - bár ez a szándék nem volt erőteljesen rányomva a képre - a közöttük lévő fejlődési és függőségi viszonyokat is tartalmazta, ráadásul - és ez volt a sziklafestmény valódi csodája - az állati formákat egészen új, dinamikus esztétikai keretbe ágyazta. Egmontius a festészet eszközeivel (színek, kompozíció, formák csoportosítása) képes volt ábrázolni a természet organikus, rejtett törvényeit. Ezért aztán a képnek A Teremtés nyelve címet adta, s izgatottan várta, mit szól majd Isten a munkájához, s leginkább, hogy valóban kedvet kap-e, hogy számára nőt alkosson.

A hetedik napon tehát Egmontius megpihent, s jóízűen várakozott az Úrra. Eközben az állatok szépen feloszlottak a szélrózsa minden irányába, magára hagyva a mestert és művét. Isten azonban a nyolcadik napon sem jelentkezett, majd újabb hét nap telt el, de mindhiába. Egmontius szólítgatta, könyörgött hozzá, rituális táncot járt, hogy előcsalogassa, egy alkalommal még meg is fenyegette, hogy a képet megsemmisíti (ez utóbbit nem gondolta komolyan), de az Úrnak se híre, se hamva nem volt, szőrén-szálán eltűnt.

- Milyen szeszélyes ez az Isten - gondolta Egmontius, amikor már a második hét is a végére járt. Úgy döntött, búcsút vesz hát tőle és gyönyörű festményétől is, mégpedig egy jókora szobor kifaragásával, mely végül Istent magát fogja ábrázolni, amint a sziklafalra festett teremtményeit szemléli megelégedve.

Egmontius egy hatalmas kőtömböt görgetett a szikalfal elé, és nekiállt a munkálatoknak. Éjt nappallá téve fúrt és faragott, csiszolt és kalapált, teljesen elveszítve időérzékét, és az éles kötömbön véresre marcangolva közben a testét. Amikor elkészült, ott állt Egmontius a szobor előtt, cafatokban lógott rajta a ruhája, teste csupa seb és festékfolt volt, haja, szakálla csomókban tapadt a fejére, s ha valaki akkor látta volna, bizonyára nagyon megszánta volna, olyan ágrólszakadtnak tűnt.

Állt ott Egmontius, tátott szájjal, tágra nyílt szemmel, mert akkor látta csak, hogy Isten szobra őt magát, Egmontiust ábrázolta. Ekkor félelmében összerezzent, vacogva térdre esett, és valamit mondani szeretett volna, de elméjébe nem jutottak el a szavak, és mellkasában benne szorult minden hang. És akkor még furcsább dolog történt. Az eddig a sziklafestményt szemlélő kőszobor rápillantott a reszkető festőre, ajkai mozogni kezdtek, és így szólt:

- Köszönöm, Noé.

A szerzetesek írásaiból kiderül, hogy miközben Egmontius a Szándékok Kamrájában tartózkodott, minden nap, pontban éjfélkor, sosem látott mennyiségű és fajtájú állat gyűlt össze a kolostor keleti falánál, és várakozott csendben egész reggelig. Napfelkeltekor a csoportosulás feloszlott, de a következő éjjelen ismét visszatértek.

A nyolcadik napon, hajnalhasadván, Egmontius elhagyta a Szándékok Kamráját, s azután az állatok már nem jöttek vissza.

- Mivel kívánod hát eltölteni idődet kolostorunkban? - kérdezte Omugnetsi a mestertől.
- A fény és árnyék viszonyainak vizsgálatával - felelte Egmontius.

Omugnetsi bólintott, majd magára hagyta Egmontiust a gyönyörű kertben, hadd élvezze nyugodtan a friss és szabad levegő jótékony hatásait.

(Folyt. köv.)