(Ez és a következő kis írás szintén színházi feladat kapcsán készült.)
Istenem! Hiába nyújtogatom a nyakam, mind eltűntek! Legalább az öcsém itt lenne, igaz, rövidebb a nyaka, de még így is 2 és fél méter! Fenébe. Gyötör a szomjúság, de nagyon. Levél se rezdül, csak tízkilós szívem dübörög. Bátorság! Csillapodj elme, nyughass szív! Motorikusan ejtem rémületbe magam. A rémület szomjammal oltja szomját. Lenyelt nyálam útja nyakamon 3 perc. Nyálam sűrül. A következő 5 perc. A következő 7. A következő 10! Aztán vége, kiszáradok. Vascsővé lett nyakamra nyársra húzhatom magam. Én vagyok a trójai fazsiráf. Ördögök bújtak belém. Belülről sütögetnek, falatoznak belőlem. Mindjárt feldobom a talpam. Fenséges magasságom porba hull, pihegve még 2 perc tán, s a hiénák, a hiénák! Gyerünk hát, nem mindegy már?! Miféle illúzió ránt görcsbe, ver béklyóba, hogy talán a halál méltóságos?! Bárhogy képzelem, ahogy meghalok, idétlennek érzem magam. Meghalni idétlenség. Gyávaság. Élve-halva gyáva vagyok. De ezt is hiába magyarázom magamnak, arra úgy sem tudok felkészülni. Szegény Ralf! Ahogy belecsapott a villám, milyen undorítóvá lett hirtelen, s még jobban undorotott, ahogy saját undorítósága fölött még egy pillanatig, füstölgő szőrét még be, de lelkét már ki ahogy lehelte... Hogy meglepődött, éppen ő, a jámbor, méltóságos bölcs, a minden tisztelet övezte aggastyán, s e meglepődése, hogy is mondjam, valahogy még taszítóbbá tette. Micsoda csapda! Egész életünkben igyekszünk, teperünk, hogy így vagy úgy elfogadjuk, megszeressük saját magunkat, méltóságunk legyen önmagunk és mások előtt, és akkor halálunk percében keservesen felépített békénk egycsapásra szertefoszlik, ha még lenne időnk, lehánynánk magunkat undorunkban, s csak még undorítóbb, hogy már erre sem vagyunk képesek. S az élet? Az se jobb... Folyton csak a halálra gondolunk, vagy ha nem, hát becsapjuk magunkat, ami még visszataszítóbb. És ebbe már bele is nyugodhatnék, közönnyel, cinikusan, mondhatnám: "Isten halott!", maradék hitványságommal fölemészthetném magam körül az élet húsát, s legalább szabadságot nyernék, igen, szabadságot, végtelen formában és aljas módon, de szabadságot, igen, ezt mind megtehetném, miért is ne, hacsak e selymesen csobogó forrásvíz nem csalogatna úgy magához, ha nem lenne ez a végtelen és csillapíthatatlan szomjúság, ami mindennek ellenére mégiscsak létszomj, mégiscsak életvágy, mégiscsak mindennél jobban élni szeretnék, hát nem épp ezért, nem éppen hogy egyesegyedül csakis ezért szeltem át a sivatagot, lemondva tétova társakról, kontár kényelemről, bárgyú biztonságról, hát nem ezért, és csakis ezért másztam szavannához szokott patáimmal sziklás hegycsúcsokat, térdemet összeverve, lelkemet megtépázva, egyedül és remény nélkül, de mégis élve, ideérve, rettegőn figyelve a vadakat, kik lecsapni készek, hát nem azért volt mindez, hogy a Fiatalság Forrásából legalább egy kortyot, de bármi áron?! Szétvetett láb, lehajtott nyak, pucsítok bele a pofátokba, vadászaim, s hogy karmotokkal segglyukamba ha belekaptok, hát legyen, szemérmes pontjaimon át szaggassatok szerte szét, én, az életerőtől duzzadó részeg zsiráf tekergő beleim táncán át röhögök rátok, meglássátok! Patára fel, csak lazán... de jaj! Ó, nem! Nem és nem. Így nem lehet. Így nem kívánom. Rettegve nem tenni, annyi mint rettegés nélkül tenni. De rettegve, és mégis megtenni, no mégis, hát nem így? Hát így... Mert a félelem maga az élet. És az élet maga a félelem. És én nem másra, arra szomjazom. Ölelj át, félelem, ölelj át rettegés! Mint kidobva anyai méhből, reszketek. Istenem, a tudatom szeretetet termel! Fogadd vissza tékozló fiad, atyám! Vizet. Vizet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése