Régen nem írtam a blogomba. Néha a hallgatás beszédesebb a szónál. Igen, sok minden történt ez alatt a 2 hónap alatt. Talán nem is nagyon lehet szétválasztani őket. Nem akarok külön Kazincbarcikáról, vagy a szegedi Thealterről, vagy Zalamerenyéről, vagy az Étellift-próbákról, vagy a Kisoroszi táborról sem írni. Valahogy hülyeség lenne szétválasztani őket, legalábbis így utólag. Inkább tematikusan szeretnék írni. Egy esemény minősége talán azon mérhető, mennyire változtat meg, mennyire alakítja át gondolataidat, érzékelésedet, netán érzelmeidet.
RENDEZŐI ÖNARCKÉP-KÍSÉRLET
Hogy erre a hülyeségre mi szükség, azt nem tudom, de jól esik. Valahogy fel kell dolgozni mindennapi szerepünket. Itt van például a Rosencrantz-tábor, ahol..., de nem úgy, mint a Brutusban, és egész másképp Jon Fosse darabjával, és megint más ügy a Zsiráfivóhely, nem is beszélve Az ételliftről.
Az anyag (az írott mű, az alkotótársak, a helyszín, az időjárás, a komfortfokozatok, az elfogyasztott ételek és italok minősége, stb.) maga formálja önmagát. Nekem, mint rendezőnek az a feladatom, hogy levezényeljem a szülést. Ha nem kell beavatkozni, nem avatkozom be. De ha kell, kiráncigálom a gyereket a világba. Zalamerenyén a dolgok történtek maguktól. Kérdéseket tettem fel, amivel megpiszkáltuk a Stoppard-művet, majd feladatokat adtam, és a színészek megcsinálták. Ők maguk, a maguk színházát. Ők ilyen színházat szeretnének játszani. Ilyesfélét. Ők maguk adják a saját előadásuk nyelvét. De nekem még náluk is jobban kell tudnom, miféle nyelvet keresnek, miféle színházat szeretnének játszani. Ehhez nekem mit kell hozzátennem a magam ízléséből? Van nekem egyáltalán ízlésem?
Volt olyan etűd (világra jövetelét erős kézzel vezényeltem), melyre azt mondták a többiek: ez olyan Formanek volt. Én ezt nem értem. De valójában mégis értem. Szeretem is ezt az állítólagos felismerhetőséget, nem is. Jó lenne olyat csinálni, amin meglepődnek. Amin én is meglepődöm. Közben mégis ott van ez a névjegy dolog. A kettő együtt az igazi. Az ellentmondás az igazi.
Kisorosziban 3-4 napig csak a lábamat lógattam, nem hajtottam a munkát, vártam, ki tudja mire. Nem volt jó kedvem, sok dolog miatt. Nem kívántam a munkát, nem kívántam a színházat. Talán még túlságosan közel volt Merenye, a Brutus, a Zsiráf, Az étellift, a Tűzraktér, a Tízpercesek, a Thealter, Kazincbarcika, túl sok munka, bizonytalan jövő, harc harc hátán.
Nem is tudom, hittem-e egyáltalán abban, hogy a Fosse-darabot meg tudjuk ragadni. Csupa ellentmondást éreztem benne, képtelen voltam előre látni a szereplőket szerepeikben, képtelen voltam színpadképet látni, egyáltalán: képtelen voltam látni. Vagy nem akartam látni. Ott volt az a szép bányató, a déli futások-úszások. Víz, felhők, napsütés. Azt gondoltam, megérdemlem. Megérdemeljük. Majd lesz valami a darabbal is. Nem kell annyit magunkkal foglalkozni. Hogy tréningek, meg ilyenek... Nem kell. Nem most. Együtt vagyunk, ez a lényeg.
Aztán némi kis etűdözés, lazán, de azért egyre nagyobb húzóerővel.
Meglepetések:
Szilvi keresztjei a fehér falon abban kis szobában, ahová úgy lopóztunk be, mint akik leselkedni jönnek, más emberek titkait kifürkészni. A titkainkat néha jó, ha kifürkészik.
Noémi tükörbe elmondott monológja. Ő is fürkészi a fürkészők titkait, ott a tükörben mindannyian úgy érezzük, van egy csomó titkunk. A közelségben rájövünk, hogy vannak titkaink. De nem olyan könnyű elmondani azokat.
Balázs (ki)tartása, ahogy közelít a szerepéhez, ahogy keresi a hangokat, a gesztusokat, a mozdulatokat, ahogy egymásra fűzi azokat, ahogy elfelejt és ahogy nem felejt el dolgokat. Ahogy visszamenekül sablonjaiba, más szerepek gúnyáiba, ahogy nem menekül vissza, ahogy egyre tisztább és tisztább lesz, különösen a kórházi rész. Balázs színészete az egyéniségén múlik. Az egyénisége bonyolult. A technikázás számára veszélyes. Balázs számára a színház szerintem - lehet hogy tévedek, - tisztulási út. Ez nekem nagyon szimpatikus.
(Talán Süti számára is az? Néha az ellenkezőjét érzem nála: számára a színház inkább a sötétebb erők kiemelése-megbolygatása. Mostanában. Ahogy Brutus alakult a Sirály és a JATE Klub között: egy naiv "kisfiú" Brutusból veszélyes, beteges, züllött Brutus lett, de vérrel teli, valódi és döbbenetesen erős. Valamennyiünk bűnét hordozó Brutus lett belőle. Ez veszélyes út. Nekem nagyon szimpatikus út. Külön szólni kell még a betört ablaküvegről, ide tartozik, később.)
Emese éppoly démoni erővel itatja át Evelyn karakterét, mint a Zsiráfivóhelyben a Királynőt. Ez a női erő mindig meglepő. Honnan van? Hová tart? Félelmetes és szédítő. És nagyon vonzó.
Zsolt koncentrált arca a szinpadon. Nem amikor játszik, hanem amikor nem játszik. Amikor igazi. És akkor elképesztően pontos. Milyen jó volt vele lazán összedobni a Két guberáló egy lakásban etűdöt!
Kisoroszi végül belefordult a darab teljes megrendezésébe, egy nap alatt 3 felvonás vázlata készült el, magam sem értem, hogyan tudtunk idáig eljutni. Úgy látszik, már akkor is színházat csinálunk, ha nem csinálunk színházat. Igen, olykor meg kell várni a születés megindításának megfelelő pillanatát. Az idő nem objektív, hanem bennünk dolgozik.
A rendező sem objektív. Néha akkor teszi a legjobban, ha nem dolgozik. Néha ez nehéz. Az álomgyár nem könnyen szenderül álomba. De ha az álomgyár leáll, és elalszik, és álmodik, akkor mit lát álmában? Valahogy így kéne megsejteni a dolgokat...
(Folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése