Itt van amúgy, amit Petinek e-mailben küldtem, hogy mivel szeretnék dolgozni a táborban:
"A tábor során egyszerű fizikai gyakorlatokból és szituációkból építkezve keresünk majd izgalmas színészi állapotokat és folyamatokat. Vizsgálni fogjuk a tudattalan szerepét a színpadon, olyan fizikai impulzusok mentén, amely a színészben a pillanat teremtő erejét képesek megnyitni. Módszerünk elsősorban az improvizáció, tárgyunk a jelen időben létrejövő kontaktusok, felismerések, színpadi döntések mechanizmusa, anyagunk az alkotó jelenléttel bíró színész, személyes törekvéseivel, érdeklődésével, testével, beszédével, mozgásával. A vélhetően egyre konkrétabb munka során rögzített formákat, vagy dramaturgiai pontokat is keresünk, folyamatokat építünk fel (vagy építünk le), térbeli, érzelmi kompozíciókat hozunk létre, s mindkét csoportmunkát egy irányított, vagy részben rögzített improvizációs etűdsorral zárjuk. Röviden: a semmiből próbálunk majd új világot teremteni, s abban felfedezéseket tenni - önmagunkból, de nem csak önmagunkért... Mozgásra alkalmas öltözék szükségeltetik, valamint bármilyen hangszer."
Azt hiszem ezt nagyjából teljesült. Nagyjából, mert a naccsoporttal a tréningmunka csak amolyan ízelítő tudott lenni (átnyergeltünk hipp-hopp a konkrét Don Quijote-anyagra), a tréningcsoporttal pedig szintén izgalmas lett volna még egy hetet dolgozni, és engedni tovább duzzadni a bővülő energiákat.
A Don Quijote-anyagot végül nagyon megszerettem. Szívem csücske Bálint lett, aki egyszerre (vagyis egymásra váltva) vitte Don Quijoté-t, az autista beteget, a vallatóbírót, a Tükrök Lovagját és az orvost. Nagy meló volt, megérte. Pepe - Czene Zoli után - az első színész akiről el tudom képzelni, hogy meg tudja csinálni azt a Don-t, akit igazán szeretnék látni, akire nagyon kíváncsi vagyok, és aki sűríti magában a naiv kamaszfiút, a kamaszsága miatt zavart felnőttet, a meggárgyult öregembert, a hős szerelmest, a kérlelhetetlen lovagot, és a halált kihívó metafizikust. Hát, ez nem könnyű, amúgy. Pepének is csak részben sikerült ezt megcsillantani, de a próbák és tréningek során mindegyik színt láttam tőle külön-külön, összeötvözni pedig egyszerűen nem volt elég időnk. Roland a legjobb Sancho Panza életemben (Csák Gyuri mellett), igazán és őszintén a szívéből dolgozott, hozzátudta adni a lovag figurájához azt is, ami picit hiányzott belőle. És persze mindenki más: a három festő-halálmadár elképesztő energiája, amivel a tulajdonképpen statiszta szerepeket fel tudták tölteni, pedig három társulati húzóemberről van szól: Zsuzsi, Viki, Peti (nincs kis szerep, csak kis színész... na ők nem kicsik ebben sem!), aztán a két kiváló őrünk, még kisebb szerepekben (Márió és Arnold, utóbbi játszott Sanchót is picit, kiválóan) maximálisan biztosították a háttér energiáját és színeit. Nagyszerű volt András, és nagyszerű volt Dóri a két törvényszéki szolga avagy szanatóriumi ápoló szerepében. Ha Dulcinea, akkor pedig Sára mindig eszembe fog jutni. Miként a szép fogolynő szerepében Csenge, akinek szintén kisebb szerep jutott, mint amiben igazán kiteljesedhetett volna. De ez ilyenkor megtörténik. Örülök annak, hopgy éppen Bálint és Pepe kapott nagyobb feladatot. 6 nap alatt minden nem fér bele. Ilyenkor a hiányérzet jó, helyes, örvendetes. Mert további munkakedvről árulkodik.
A Don Quijote-bemutatónk nagy erénye volt szerintem a térkezelés, a (döccenésektől nem mentes) dramaturgiai folyamat, amin végigvittük szereplőket, ahogy a vcégn kiderül, hogy mindenki egy szanatórium lakója, még az orvos is bolond, és mindenki agyon nyugtatózva, Pepe bácsival együtt támolyog a kertben, valami állítólagos belső békés tájban, mely amúgy ott van a szemünk előtt, és benne rohangál az orvosszerepből visszavedlett, boldog autista. Van-e ennél megrázóbb-felemelőbb kép önmagunkról?
A tréningcsoport bemutatója rögvest ezután következett. Hihetetlen kihívás, valójában lehetetlen feladat elé állítottam a csoportot: 5-ször 2-3 órás térningek után mindenféle rávezetés nélkül bedobni őket a közönség elé egy tréning-bemutatóval, amely tréningen egyébként csak maga a bemelegítés hosszabb, mint amit nekik műsorként ezúttal meg kellett csinálniuk. Nagyon helyt álltak, de mégis sajnálom, hogy nem volt 2 óránk előtte felkészülni. Ha azt látták volna, ami akkor kijön belőlük!!! Íme a nevek: Franci, Leti, Bea, Arnold, Márió, András. Fiatalok (érettségi előtt) és mindannyian titánok!
És a többi fantasztikum.
Neveket mondok most még, és élményeket. Aki kimarad, az csak azért marad ki, mert fáradt vagyok, és túl sok minden foglalkoztat.
GÁBOR - A társulat vezetője, aki egyszerre tud nagyon szigorú és nagyon kedves is lenni. Szeretni való tekintélye van, és tekintélyes szeretetre méltósága. Csak keveset beszélgettünk, pláne nem dolgoztunk együtt, de minden számított ebben a 6 napban, amikor csak láttam, amikor csak találkoztunk. Hihetetlen, hogy ennyi emberre van figyelme és türelme és szíve!
SOMOGYI - Sokat tanultam tőle arról, milyen nehéz és nemes feladat mesélni, hogy ennek milyen hagyományai vannak (az ember lelkében is) arról, hogy milyen fontos a saját történeteinkhez való viszony, és emlékezetett arra, hogy milyen mélyen bennünk van a színház, amit valójában szeretnénk megalkotni. Nem akart mintákat adni - ezt többen felrótták, mint hibát, és valóban kicsit lusta volt... - nekem ez tetszett, valószínűleg mert én is erre vágyom rendezőként, és én is belül mélyen nagyon lusta vagyok, csak nem sikerül megcsinálnom, nem merem megmutatni (csak kicsit)... Valamit megértettem az éneklés fontosságából is. (Höhö...)
SIPI - Először egy kisfiúnak tűnt, aztán megjelent benne valami mindenen túli, például Soly-nál gyerekpszichológust játszott (játszott??? - dehogy, inkább azzá vált) és nem tudtam nem elhinni, nem tudtam nem látni a figurát, aki sokkal idősebb volt, és vele együtt valódi. Sipi sosem tűnt fáradtnak, nyűgösnek, sem pedig nem okoskodott, sem pedig nem gyerekeskedett sehogyan sem. Kicsit olyan ő, mint Hiro a Hősökben(!) Lehet, hogy otthon másmilyen, de én most így láttam. Nagyon lelkesítő ilyen srácokat látni, és arra gondolni, hogy ezért érdemes. Egyébként ráférne (nem csak rá...) egy alapos, sok időn átnyúló mozgástréning. Sipi nélkül ez a tábor nem lett volna ugyanaz...
CSENGE - Senki sem akarja elhinni, hogy mindössze 17 éves, például Kazincbarcikán sem gondolták volna, én sem, direkt megnéztem a Facebook-on, vajon tényleg úgy-e, hát biza... Nekem amit a Somogyi-féle csoportban együtt dolgozhattunk, az nagyon jól esett, és persze különösen csodáltam a Hídavatás összeállításánál, ami roppantul komplex és veszélyes feladat volt, és nem csinálta ám rosszul! Szóval nekem Csenge inkább 25 éves, akkor is, csak azért is!
***
Itt most befejezem mára, kimerültem, reggelig tudnám folytatni. Remélem folytatom, van még mondanivalóm, bár el kellene kezdenem a saját csapatos tréningekről szóló munkanaplót is, rögvest. Írni vagy élni??? Bárcsak fel bírnék kelni 6-kor. De nem bírok... Grrr.
Folyt. köv, és fotók köv!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése