2010 végére

Gyakran van mostanában Szilveszter. Jöjjön ismét a szokásos évzáró "beszéd".

Milyen messze kerültünk mégis azon januári Brutus-felújító próbáktól, a Gyros-töredékek felújító próbáitól, a Zsiráfivóhelytől, nevek jutnak eszembe, olyan nevek megint, akikkel nem dolgozok most (már) együtt, de akikkel akkor még igen: Minki, Kata, Zsuzsi, Áron, Csaszi (a teljes Gyros 1.0-stáb), aztán Piri, meg Dé, meg Balázs, meg Marci (a Brutus-stáb fele), nincs színpadunkon már Pisti sem, vannak persze mások, akik Oberon világainak fáiban laknak - ahogy Csetneki Gábor mondta - valamiféle megrendülés ez a darab a színházban, az emberi létezésben. Végigtekinteni egy éven, mintegy a múlt csatornáiban vájkálni: "ami van, széthull darabokra", de persze "csak ami lesz, az a virág"...

Vagy akár így, év végi Eszméletben:

"Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol."

Valahogy minden jelen van egyszerre: minden múltak rétegei egymáson, a korábbi évek is, arcok is, érintések is, szagok-illatok is, terek és termek, zöld füvek, melyeken örökké ismétlődnek régi mozdulatok. Ugyanaz a megismerő izgalom, ugyanaz a vágy a titok felé, bennem, mint akkor is volt, és hiába a működés kötelezettségei, a szabályosság igényei, a rendteremtés szükséglete, a szakmai kívánalmak, pénzügyi nyakatekervények, a látszatra érettebbnek lenni: maradunk szeszélyesnek és marad az újrateremtődő káosz, és marad mindig hiány, mindig antiszimmetria, s ez mozgatja a szeleket, ez táplál majd vihart, ez indítja el a folyókat, kőbe-hegyekbe vájva új utakat.

Az alkotás, meg az élet: hallgatom a Brook-féle Mahabharata zenéit, megrendül minden, amit eddig megéltem, amit eddig létrehoztam. S főként a hogyan kellene-lehetne élni, s szemben ezzel a hogyan élek, hogyan élünk valósága. Oly sok az elpazarolt, eltékozolt pillanat. Vajon lehet másképp? Elzárva elérhetetlen tudásoktól, elzárva megélhetetlen élményektől. De mi zár el ezektől? Van-e kulcs, van-e kulcshoz való zár, van-e kulcsot, zárat megfeleltető mozdulat?

Mit tudtam megfogalmazni magamból ebben az elmúlt évben, s mit tudtam igazán megélni a világból az elmúlt évben? Vagy azonosultam-e bármivel, sikerült-e magammal azonosítanom azt, amin dolgoztam? Mindenhol ott vannak a részeredmények, de a teljességből sok hiányzik. Brutus, Gyros, Zsiráfivóhely, Étellift, Oberon, Goya, de még a Soltis-tábor Don Quijoté-ja is: a kívülállás sosem számolódott fel. Ez a rendezőnek talán a sorsa is, csak a színész alkot igazán, csak a táncos, az élőzenész alkot igazán, a szemlélő szemlélő marad, s jó esetben létrejön benne valamiféle mozgás igénye, vágya, ennek felismerése, szinte kötelezvényszerűen, hogy rákényszeríti az emberre, hogy "változtasd meg életed". És én, aki saját munkám legavatottabb és legkitartóbb személője vagyok, vajon rám kényszeríti-e a sok darabka, hogy aktivizájak valamit, olyasmit magamban, ami eddig szunnyadt? Vagy erőt vesz rajtam a munkában való elfáradás, s az igazi átváltozásra már nem marad töltöttség? De van-e valódi értelme akkor e munkának? Fogalmazni, strukturálni, színekkel ellátni, élvezhetővé tenni, fordulatossá tenni, energiával feltölteni - mindez hová vezet, ha a kinőtt virág nem ró ránk még nagyobb feladatot, melyet örömmel veszünk föl?

A színházat, éppúgy, mint a kocsmát, vagy mint minden "kulturális gyülekezőhelyet" ezernyi dologra lehet használni: hogy ne legyünk egyedül, hogy érezzük magunkat valakinek, hogy feltöltődjünk, hogy a felesleges időnket eltöltsük, hogy az alkotás igézetébe kerüljünk, hogy tartozzunk valahová, hogy csendben elbújhassunk egy sarokba önmagunk elől, hogy önmagunkról szóló dicséreteket halmozzunk fel, hogy a középpontba kerüljünk, hogy szeretetet csaljunk ki másokból, hogy szeretet érzését higgyük el magunkban, hogy gondoskodó attitűdöket vehessünk fel, hogy mások jelenlétével erősített gondolatainkkal felszánthassuk a belső ugart, hogy okosnak mutatkozhassunk, hogy tehetségesnek mutatkozhassunk, hogy műveltnek mutatkozhassunk, hogy szépnek mutatkozhassunk, hogy kiválónak mutatkozhassunk, hogy érdekesnek mutatkozhassunk, hogy szerencsésnek mutatkozhassunk, hogy társasági embernek mutatkozhassunk, hogy elhiggyük, hogy másoktól tanulhatunk, vagy elcsenhetünk valamit, meg hogy elhiggyük, hogy mindezért még jól is érezzük magunkat, és nagyon hasznosan és magas minőségben töltjük az időnket.

Nehéz és ritka dolog a színházat arra "használni", hogy valamiképp szembenézzünk magunkkal, és az életünkkel. Általában mimózák vagyunk ehhez, vagy túl büszkék. Vagy a bukástól félünk, vagy eleve erősnek hisszük magunkat. Márpedig mindkettő teljes céltévesztés: lehet szórakoztatni, lehet esztétizálni is ezekkel, de mindahhoz képest, amit a valódi átváltozás jelent, és amit a színház lehetőségként tartogat, ez semmi. Mert a show-bizniszhez meg nem vagyunk elég képzettek, sőt, a show-bizniszhez talán nem is kell akarnunk elég képzettek lenni, hacsak nem szeretnénk show-biznisz-hősöket eljátszani (bár ez már önmagában is show-biznisz...).

Sajnos az utóbbi időben csak elvétve láttam olyan alakításokat a darabjainkban, amiben igazán benne lett volna ez a szembenézés. Pontosítok: nem láttam. Voltak a közelében többen is: Balázs Cat-ként a Brutusban, Minki Guil-ként, Kata és Csaszi is Hamletként, Áron Poloniusként a Gyros-okban, aztán Pisti a Zsiráfivóhelyben, olykor-olykor Süti, inkább az elején, de aztán nagyon szerep lett a szerepből, Lili az Oberon második workshopjában, itt Lambi meg Dé is, Leó Merenyén, Süti bizonyos tréningeken, Poxy a Goyában, de ezzel nagyjából be is van fejezve, és még Paolo tréningjein sem láttam ilyesfélét, módszer ide vagy oda...

A módszerből vagy az emberekből, nem tudom, hiányzik valami, ami erre felnyitná a szemeket, ami feledtetné a praktikus és privát dolgokat, tehát sok a máz, a míveltség, a mímeltség, a már sokszor működött, rutinszerű színészi ábrázatok, formai kibúvók, megszokott, valódi kérdés és tét nélküli megoldások, melyek, tudjuk, bármikor eladhatók, lesz rá vevő, ha eléggé azonosítható a gesztus, ha eléggé "hétköznapi" a cselekvés. Valójában azonban ez pongyola fogalmazást takar.

Túlságosan jellemző a szerephalmozás-kényszer, a produkció- és produkálás-kényszer, a társasági kényszer, az okosnak lenni kényszer, a fölösleges kommunikáció-kényszer. Szemben az elmélyüléssel, a kutatással, a presszió nélküli valódi érdeklődéssel, amitől belső megrendülés várható, amitől változás, átváltozás várható. Összességében túl sokat várunk kívülről, a kívülről várás illúziójában vagyunk, úgy élünk, oda tartunk folyton, ami tőlünk kívül van, eltartunk tehát magunktól, és ennek megfelelően végül el is idegenedünk, és tanácstalanok leszünk munkánkat, sőt, életünket tekintve is.

Mindig olyanok vagyunk, mint akiket meg kell menteni.

2010 jó év volt, mindezzel együtt is jó év volt, nagyszerű volt, izgalmas, tartalmas, fordulatos, aktív, nem nagyon mély, de azért mélységre törekvő, szóval minden jót el lehet mondani, de nehogy még egy ilyen évet!

Mindaz, amit egy csoportról el lehet mondani, jellemző kicsiben az egyénre is. Rám is, a közösségi és színházi, és a saját - ha van ilyen - privát életemre is.

"Az igazi felfedező út befelé vezet."