Mert ha a démonok végül bennünk vannak, és mintegy félelmeinkkel vagy vágyainkkal azonosak, akkor minden bizonnyal ott ülnek a testünkben, befészkelték magukat, ahogy életünk során megtöltöttük velük a választásaink hézagait. Így például minden döntésünk, melyet valaha meghoztunk, méginkább azok, melyek mellett nem döntöttünk, mint egy csók, egy nő, egy érintés, egy barátságos pillantás, vagy valaki, akit elűztünk így vagy úgy magunk mellől, ésatöbbi, ott lapulnak a múltunk sötét zugaiban, bebörtönözve, a falak mögött, melyeket tartunk, míg erőnk bírja. A testünkben, az idegrendszerünkben: mi magunk vagyunk a démontanya. Önmagunk csak az álcánk.
A saját történeteim idebent keringenek. Minél többet dolgozom, hogy múlttá váljanak, annál makacsabbul törnek a jelenbe. Minden út valami régi, rettenetesen erős pillanatba vezet, hogy az idő múlásában csak még tisztábbá váljék az a sűrű, szerelmes kötelék.
A hiánnyal járó fájdalom mőgül csak több és több kép sziporkázik elém, oly temérdek, oly tömör, mint egy test, egy rejtekhely, és e képek mögött már képtelen, ábrázat nélküli démonok bújnak, nincs mit elijeszteni, tükörképünk megszűnik képszerűnek lenni, az ember elveszíti önmaga képét.
...
1 megjegyzés:
Huhh! Ez nagyon jó leírás. Beleborzongtam.
Rakovszky Zsuzsa megfogalmazásában:
..."A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben."
Megjegyzés küldése