Az ünnephez, amit tervezel, mindig sok ember kellene, hogy ünnepi voltát megteremtse, de a megjelentek általában alkalmatlanok az ünnepre, akiknek meg kéne, azok nem jelennek meg. Így a szándék mindig megvalósítatlan marad. Így a színház csak látszat. Mondjuk soha sehol sem lehet reálisabb látszatot teremteni.
Tapasztaltam, hogy az egy-másfélórás műremekeink túl rövidek, hogy átlendüljön a civil lény egy másvilágba. Jöjjenek tehát az eposzi művek! Nos, így mondanivalóim legcsekélyebb mennyiségét tekintve is szép, összetett formájú mondatokban tudom kifejezni magam. És ennek hatását lemérném, ha tudnám bárhogy. De oly nagy a kuss.
Gyűlöletes számomra e hangtalanság, mondandónélküliség, ahogyan nap mint nap pörögnek a lények. S a tervek, miket létrehoznak, mily idegen attól, ahogyan élnek. Ahogyan élni vágynak, vagy vágy nélkül ahogyan semmivé foszlanak a mindennapi teljesítés igézetében vagy átkaiban.
Emiatt aztán nem tudok jobbat, mint folytatni a reménytelen, ámde gyönyörű küzdelmet, hogy megpróbáljuk magunkat legalább e kor nemcsak valamely specialistájává, de mint érzőközpont, valamiféle csomópontjává is megnemesíteni. Hogy a végén lehet-e vörös gömböt lengetni a nagy közös takarón? S közösen csendesíteni a hullámokat? Vagy növelni azokat, s mégis óvni a gömböt? Ki érti meg ezt figyelmeztetés nélkül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése