A merenyei napló folytatása
Onnan mesélem tovább, ahol egy hete abbahagytam. Tehát belekerültem egy vakon tapogatózásba a munkaanyag kapcsán, s a legnagyobb félelmem nem is az lett, hogy majd így vakon elrontom a képet, amit alkotok, hanem az, hogy én magam esetleg soha nem is fogom látni már az elkészült munkát. S valóban, bizonyos érzéketlenség lett úrrá rajtam a saját születendő rendezésem előtt.
Mostanra jobban látom, hogy ez nem teljesen volt így: a szereplőimet figyeltem, az alkotótársaimat, és arra voltam kíváncsi, mi az ő mesélni valójuk. Hiszen végső soron ők fogják interpretálni a közös darabunkat, és ehhez tudnom kell, mi az ő legbelsőbb kényszerük, mi az, ami hajtja őket a színházi munka felé, mik azok a történetek, amiket valójában szeretnének elmesélni, amit valóban ismernek, amit viszont esetleg eltitkolnak, esetleg maguk sem tudnak annak létezéséről, vagy nem tudják hogyan kifejezni, nos, ehhez a forráshoz szerettem volna eltalálni, megközelíteni, vagy ha tetszik, kivenni az útból a fát, hogy lássuk az erdőt (sic!).
És eközben a szülőorvosi feladat közben nem nagyon érdekelhetett maga a „rendezés”. Rendezni akkor kell, amikor már elég nagy a káosz. Addig csak a káosz teremtésével lehet foglalkozni. Egyébként a káoszítás összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a rendezés. Nem lesz bármilyen káoszból rend, sőt bizonyos káoszok teljesen érdektelenek, még akkor is, ha rend lesz belőlük. A káosz az alkotásban talán a lelkünk azon részeinek lenyomata, amelyek azt kiáltják, meséljük el őket. Ez önmaga a káosz: ez a kiáltozás több szólamban, kiszámíthatatlanul, összebogozódva, disszonánsan, néha egyenesen rémisztően: tényleg ezek szólalnak meg belőlem?! Olykor egyetlen hangot sem lehet külön kivenni a tömegből. Máskor meg egymással vitatkoznak, hogy kit illet meg az elsőbbség. Harcolnak egymással ezek a hangok, sőt, minden bizonnyal vannak álhangok is, akik valójában nem is léteznek, csak a többiek szólamaiból furcsa módon, mint egy démon, összeállnak. Hány ilyen hang szól egy emberből egyszerre, és hányféle hang szól 15 emberből!
Az alapállapot persze a csend, az a csend, amikor a karmester felemeli a pálcáját. Az a csend, ahogy a toll az üres papír fölött időz egy pillanatig. Hosszú-hosszú csend. Ugrásra kész csend. Ezt akkor is lehet hallani, ha általában igyekszünk agyon nyomni mindenféle civil szájtépéssel. Ebben a csendben senki sem tudja, mi a következő, vagyis az első lépés. Mindent nem lehet egyszerre elkezdeni, és ugyebár az sem mindegy, nem tűnik annak, hogy mivel kezdjünk. Mint a sakkban. Ha már elkezdtük, abból nem lehet bármilyen játszma. Ez a fojtott, feszült csend egyszer csak megtörik. Kavicsot dobunk a nyugodt tó tükrébe. Figyelhetjük a hullámait. Újabb kavics, újabb hullámok. Több kavics egyszerre, stb. Egy kívülálló számára mindez úgy tűnhet: mire jó ez a sok kavics, csak egy kaotikus össze-vissza hullámzás jön létre. Ezt hívjuk mi próbának. Fel kell fedezzük, mit tudunk kidobálni magunkból. Aztán jönnek az egyéni kavicsdobálások. Tőle azt kértem, hogy egy sziklát dobjon a vízbe, pedig csak egy pici követ szeretne, a másikkal viszont fordítva. Meg kell tapasztalni azt is, amit nem szeretünk. Amiről azt véljük, hogy nem szeretjük. A színészben ne legyenek előítéletek. (Viszont lehetnek és legyenek is benne előfeltevések.)
A rendezőnek mindent meg kell jegyeznie, hogy átlássa a káoszt. A káoszt persze nem lehet átlátni, mert túl gyorsan terjed, és nem rögtön nyilvánvalóak az erővonalak, ami mentén valójában burjánzik. Ezért nagyon fontos, hogy a káosz teremtésekor ne veszítsük el az irányvonalainkat. Emlékezzünk rá, milyen erővel hoztuk létre a káoszt. Annak ott kell lennie a káoszban. Csak folyamatosan átalakul. Ezért a káosz teremtésekor létfontosságú, hogy meg tudjuk különböztetni a káoszba nem illő elemeket. Lehet olyan, ami nem illik a káoszba? Miféle káoszt építünk? És mi történik, amikor magunkat is káosszá kaotizáljuk, s akkor mire lehet egyáltalán emlékezni?
Azt hiszem van egy pont, óhatatlanul mindig van, és ha még sincs: az baj, tehát egy pont, ahol a káosz elszabadul. Vagy ahol bele kell vetni magunkat, a saját lelkünket is a káoszba. Erősebbnek tűnik már ez a káosz, mint bármely kontroll. Ha ez nem történik meg, akkor vélhetően nem nyúltunk elég mélyre magunkban, vagy túl korán elkezdünk rendszert építeni, és madárkalitkát építünk majd, mittudomén, a kutyánknak. Tehát jó, ha ez a káoszerő áttör, és átitat minket is.
Ilyen káoszt sikerült már létrehoznom korábban is: A Mizantrópnál a társulat nem bírta idegileg, úgyhogy a kocsmában ordibáltunk órákig egymással. (Én azt nem bírtam idegileg, hogy ők nem bírják idegileg...) Aztán Portugáliában taroltunk. A Zsiráfivóhelynél azt hiszem csak az utolsó változatban sikerült a káoszt visszarendezni, s ez a tapasztalatlanságom miatt volt, amikor rosszul káoszítottam az anyagot, és nem főztem elég sokáig a némileg összecsapódott levest. A Gyors 1.0 esetében a káosz tetőpontja az 50 jelenetes struktúra fölül elhulló (elszálló) színészeim. A megoldás a fölösleg leválasztásában és ihlettel megáldott magára hagyásában állt. (Így lett még két, mások által rendezett Gyros, amiknek örültem.)
Merenyén a falunapi szombatra érte el a káosz a csúcspontját, éppúgy alkotóilag, mint ahogyan a lelkemben is. Megvoltak a formák, a jelentések, a tartalmak. Külön-külön. De hidegen, szanaszét, mint egy teljesen szétcsavarozott televízió. Hogy lesz ebből műsor? Főleg ha nem is tévé lesz belőle, hanem mondjuk tank. De ki akart itt tankot csinálni? Szóval mi értelme az egésznek egyben? És mit kell tegyünk, hogy amit összerakunk, az sugározzon, az működjön, az hordozza az átváltozás képességét, és tükrözze a világ sokarcúságát, és megjelenítse a világ valamiféle egységét. Hogy világ legyen. (Hm, vajon miért adtam többesszámú címet Oberon világainak?)
Velem most két dolog történt, ami megmentett, és mindkettő kellett ahhoz, hogy megszülessen a merenyei Oberon világai. Az egyik az volt, hogy nem estem pánikba. Nem kezdtem el kapkodni, hanem szinte tudatosan lelassítottam a próbafolyamatot, és azzal áltattam magunkat, hogy most még mélyebbre megyünk. Valójában nem mentünk mélyebbre, csak elkezdtük összeillesztgetni a formákat, a tartalmakat, a jelentéseket. Elkezdtük tudatosítani, hogy a sokféle hang, ami belőlünk kiszakadt, az nagyon is egyazon dologról szól. Egyetlen titokzatos meséről. A káosz hangjai lassan szavakká, mondatokká, történetrészekké kezdtek összeállni. Azzá, amit közösen akartunk elmesélni, csak korábban nem tudtunk róla.
A másik egy élmény volt, ha úgy tetszik látomás: felébresztett egy tündér.
(Igazából volt egy harmadik is, de arra csak később jöttem rá (jelesül ma): ez pedig az esti spontán erdei séta volt. Bementünk (négyen: két fiú, két lány) a legsötétebb erdőbe a világon, a káoszba, a félelembe (nem, a várthoz képest ez nem volt félelmetes), és ott béke volt, csend és nyugalom. És mi. És lehetett érezni a lelkeinket, ahogy a testünkhöz kötözve lebegnek a fák között. Ezt most ilyen szépen-lilán tudom (van kedvem) csak megfogalmazni, de akkor ott nagyon egyszerű volt és valós.)
Ahogy alakultak a próbák, ahogy tisztultak a vonalak, ahogy át- és egymásba és megint visszaértek a motívumok, a káosz szépen elrejtőzött a formák mögé. Visszabújt oda. De ott maradt. Mint aki tudja, hogy ő hozta létre, s joga van visszavenni. Mint az ördög a kenyérrel abban a mesében. Ott volt velünk a bemutatóban is, készen arra, hogy bármikor kipattanjon. Én pedig a másik oldalon, hogy azonnal tetten érjem, ha kipattan. Ott zsibongott a forma mögött. Őrületesen izgalmas volt. És köztünk ott voltak a színészek, az alkotótársaim, akik e kétféle figyelő erő harcában („a húsuk került bele a moslékba”) remekül állták a sarat. A káosz nem pattant ki, és álom szállt a szemekre.
Nem írom le az előadást, bár ezt az előadást már soha senki sem látja többet. A merenyei környezet, mint egy anyaméh, gondozta ezt a produkciót. A születés csak egyszer volt. A gyermekünk, az általunk megtermékenyített Merenye, és a Merenye által megtermékenyült társulat közös gyermeke megszületett. Kihordtuk, és megszültük. És most elhoztuk az anyától, elszakítottuk az anyától. Vigyáznunk kell rá, hogy szépen nőjön fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése