Színházi levelek 2. - az első rész folytatása

Mint pár órája kinyilvánítottam, új sorozatot indítok, (és most jön ugyanaz a szöveg majdnem, mindig kicsit variálom majd), mellyel többek között az is célom, hogy életet leheljek a blogomba, valamint hogy színházi kalandjaimat megörökítsem a magam és mások számára. Még az is lehet, hogy tanulságul szolgál valakinek, például nekem magamnak. Az ötletet Válik István rendező-színész kollégám adta, akinek nem volt elég a fotó- és videódokumentáció, melyet megtekinthetett, hanem telhetetlen módon arra buzdított, hogy készítsek szöveges beszámolót is erről a legutóbbi performanszunkról. És igaza van. Nosza hát, Ivi kedvéért nekilátok ennek, és képzeletben az összes többi jövőbéli kalandnak is egyúttal. Azaz mostantól minden érdemleges akcióról beszámolok, és teszem ezt levél formájában, azaz mindig lesz egy - fiktív vagy valós - címzett, és valamiféle személyes hangnem is. Az első (és immár második) levél (is) természetesen Válik Istvánnak (Ivi-nek) szól, aki valós személy, és nem fiktív.

Kedves Ivi,

Pár óra telt el csupán előző levelem óta, de közben másnap lett, egész pontosan 3 óra 51 perc van, és hát úgy ítéltem meg, van még bennem szufla, hogy folytassam kérésedre születő beszámolómat a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett renitens performanszunkról.

Ugyanakkor kötelességemnek tekintem, hogy jelezzem, az elmúlt órákban olyan sok gondolat megfogant bennem, és ezzel párhuzamosan olyan sok bort ledöntöttem a gigámon, hogy annak is örülök, ha ötleteim felét fel tudom most idézni. Persze az is igaz, hogy a szükségesnek mutatkozó kocsmakör nélkül talán a fele sem jutott volna eszembe mindannak, amit valahogy mégis visszaidézek majd. Na, hát ez ilyen ellentmondásos dolog, érted, mi volt előbb, a bor vagy az igazság???

Ebből látszik az is, hogy esetleg ez a második levél jóval "költőibb" lesz az elsőnél, adott esetben homályos, sőt,  netán balladai, vagy ne adj isten csapongóbb, sőt, olyan, amit másnap visszaolvasva reszkethetek, hogy mit voltam képes magamról vagy másról kibeszélni. Különösen nagy veszélye lenne ennek, ha hoztam volna haza némi rendes innivalót, de szerencsére nem hoztam, így be kell érjük azzal, ami már eleve bennem van. Vagy ami úgymond az anyag továbbtöltése nélkül szellemileg most megerjed. A biztonság kedvéért azért egy jó kávét már ledöntöttem e hajnali órán, hogy az elemek kényes egyensúlyának táncára további alapot adjak, és így megkeverve biológiai órám (sőt, óráim!) mértékét, belső energiáim huzavonáit szélesítve, a mámor és a józanság párhuzamos vonalain csúszkálva, annak csúcsait bemérve, és folyamatos közelítéssel el nem érve megragadjam, amit mondani szeretnék.

Elsőként például azt, hogy mi történt a kocsmában. Vagyis mégse. Azzal még várjunk. Inkább térjünk most vissza az eredeti témához. Azaz a performansz elkészítésének és lebonyolításának hiteles krónikájához. Megjegyzem, sok fontos mondanivalóm van a sorozatokat illetően is, illetve a kocsmai esettanulmányok és az alapvető iddogálás-filozófiák témakörében is, szóval ezeket nem felejtve, sőt azt sem, hogy magánérzeti lelkiségben miféle újabb adalékok történnek akár csak pár órányi gyanútlan korhelykedés idején - és ezek, mondanom sem kell, miféle szoros összefüggésben állnak fő témánkkal kapcsolatban -, de most szigorú leszek magamhoz, és hozzád is, azaz arra szorítkozom, amire kell, szakmailag helyesen és iránymutatóan.

Vagyis. Ott hagytam abba, ha jól emlékszem, hogy lement ez a szerdai próbanap, ami  nagyszerű és megrengető volt. Rögtön itt kell egy kanyart tennem. Ennek Fattila az oka, mégpedig amiatt, hogy volt képes arra ez a jóember, hogy eljött Gyurihoz is fotózni a próbát (mint láttad is az ott készült képeket), és hamarosan közzé is tette a megfelelő helyen, amiből pár dolog következett. Egy dolog a látvány, és egy másik dolog a látás. Fattila munkája azért felbecsülhetetlen erejű számomra, és azért tartozik nagyon is szervesen az alkotómunkánkhoz az ő tevékenysége, mert a fotóin nem csupán egy érzékeny és jó szemű fotográfus termékeit látom készen, hanem azt is, ahogyan ő - sok részben nyilván szintén tudattalanul, és valamiféle megfejtésre vagy megérzésre váróan - megállapításokat és javaslatokat tesz a munkafolyamat egészére vonatkozóan. Ha tetszik, velem-velünk felesel abban, hogy mit kell, és mit lehet nézni, és látni! És ehhez olykor, sőt inkább úgy, hogy általában!, meg sem kell várnom a közzétett képeket. Sokszor azt figyelem, Fattila mire figyel egy próbán. Találgatom is persze, mert sosem látom azt, amit ő az objektívben lát - mintegy szubjektíve előre, persze, - és így párhuzamosan megszületik bennem egy alternatív látkép arról, vagy képsorozat, mondjuk, hogy hol van a perspektívája(!) annak, amiről éppen próbálunk beszélni. És ez több mint képiség. Ez a figyelem irányításának és szabadságának, azaz szabadon hagyásának roppant érzékeny és rendkívül izgalmas tudománya. Mint a festészetben, Rembrandt-nál, vagy Velazquez-nél, a fény és a személyiségek vagy történetek-témák megtörése, egymásba játszása, a néző, mint passzív-aktív játékos ebben a nagy karneválban, amit néha művészetnek csúfolunk. Ravaszdi játék ez. Incselkedünk egymás észleléseivel. Élőben, az itt és most égisze alatt, a "vajon te is azt látod-érzed, amit én, vagy mást" kicselezős-meggyőzős fordulataival. Mint ahogy még a szexben is van intelligencia, ez a játék sem lenne elég csupán a maga realitásában. Minden arról szól, hogy az emberi létezés végtelenül izgalmas, intim is, és közpréda is, látvány is, és belsőség is, spontaneitás is, és szigorú dramaturgia is. A testünk valósága, hogy mást ne  mondjak. Micsoda téma! És hát itt ez elkerülhetetlen tényező, ennél a performansznál. Azt hiszem azt lehet mondani, hogy egyikünk sem egy rendes reklámalkat. Kivéve persze Gyurit! És Rékát! Naná! Meg Mesit, de ő most nem vetkőzött, nem volt ennyi vetkőzős szerep, na. Majd lesz még... Mi többiek, na, hát, ühüm... Aztán meg rögtön érdekes ez az öntestkép-tudat. Érted, a szépség, meg ilyenek. Hogy mondjuk Poxy-nak mi a saját viszonya ehhez, és mi a viszonya ehhez a színpadnak, a fotónak. Vagy én magam, ahogy kénytelen voltam megdöbbenve rácsodálkozni önnön véznaságomra. Innen belülről ez nem tűnik fel... És ennek annyi, de annyi jelentése van. Képileg, jelenlétileg, satöbbi, és magunkat látni ebben a tükörlabirintusban, hát, izgalmas. És a mások szeméről mit tudunk. Kik vagyunk mi mások szemében? Jelmezesek? Ha jelmezesek, mi van a jelmez alatt? Lehet-e jelmez a saját testünk? És hogyan közvetít, és mit?

Ne haragudj, hogy csapongok. De hadd idézzek fel egy (vagy több) jelentős élményt. Az egyik a 2010-es merenyei tábor, ahol Cs. színésznő - most épp nem dolgozik velünk - elszánta magát és egy szólójelenet erejéig, amit ő maga talált ki, meztelenül futkározott a focipályán, háttérben a lovakkal, majd hempergőzött a fűben. Harapni lehetett azt a füvet. Ő meg átlépett valamin, ami ki tudja mi is lehetett, és hol tart ebben most. De átlépte. Akkor és ott. Megérintette és összekötötte az eget a földdel, a lovat a fűvel, önmagát önmaga egy másik képével. Másik példám K. Az egyik előadáshoz készítettünk videóanyagot, még a Tűzraktérben, 2009-ben vagy talán már 10-ben, mindegy is. Éppenséggel fiú szereplőt játszott a hölgy (Hamletet), és szükségem volt a meztelen hátára, ahogy csapkodja falat Pilinszky Apokrifjének előadása közben. Hihetetlen erotikus volt az egész. Később vettem észre, hogy a nagyszerűen kitalált súrlófényes világítás miatt a falon teljesen jól látszottak a mellének az árnyai. Gyönyörű volt. Így maradt. Na és? Hiszen színház, úgyis tudja mindenki, hogy lány játssza. Ha van hozzá önazonossága, hogy Hamlet legyen, akkor az árnyékban megjelenő női vonalak csak erősítik ezt. Ha meg nincs, akkor úgyis mindegy. És hát volt. Nem volt tökéletes, amúgy, hiszen úgymond technikailag lehetett volna még miben fejleszteni az egész alakítást. De belső erejénél és sugárzásánál fogva K. volt akkor az én küzdelmes és szerelmetes Hamletem. Erről is lehetne még regélni sokat... Tehát a testek esztétikája, vagy mi... A színháznak ez a fizikai része, mint tudod, nekem nagyon az érdeklődésem központjában van. És akkor most tenni kell még egy kanyart a kanyaron belül. Ugyanis a fotó mégiscsak állókép, és bizonyos szinten túl nem tudja visszaadni a mozgás vagy mozdulat minőségét. De ez dupla csavar: a személő ugyanis, főként ha saját magát látja egy fényképen, hajlamos azonosítani a szereplőt önmaga merev képével. Miközben mozgásban és időben természetesen minden egészen máshogyan van. Álljunk csak meg egy pillanatra ennél a paradoxonnál! Hiszen ha ez így igaz lenne, nem lehetne egyetlen fényképben sem semmilyen igazság. Márpedig látjuk, hogy némelyikben igenis van! Ez hogyan lehetséges?! Persze bizonyára sokféle módon, akár csak az egészen egyszerű absztrakció révén, aminek köszönhetően valahogy mégis látjuk az előzményt és a következő pillanatokat is, vagy éppen hogy amiatt, hogy nem látjuk. Néha az árnyékok-fények, a homály-élesség, a kép arányainak térbeli viszonya megmozdítja a megállított időt. És van szerintem még minimum egy nagyon markáns lehetőség, amolyan kegyelmi pillanat mindannyiunk számára, ami a színháznak és az életnek is csodája. Ezt úgy hívják bizonyos színházi írásokban, hogy a felfüggesztett energia állapota. Az ugrásra készen lét mozdulatlansága. Amikor az a belső energia maximumon van, a külső mozgás viszont a minimumon. Feszültség van, megáll a kés a levegőben, mondjuk olykor. Egy jó színésznél ezek a pillanatok tetten érhetők. Egy jó előadásban sok ilyen pillanat adódik. És egy jó fotóst sokszor látunk hasonló ugrásra készségben, mozdulatlanul meredve a célpontjára. Amikor az fotó tárgya felfüggeszti az energiát, a fotós kioldja. És fordítva. A fotós pedig a néző prototípusa. Bizonyos értelemben.

Most már igazán felmerülhet, miért is nem illesztek ide szépen fényképeket a próbákból, vagy az előadásból. Azt hiszem, éppen ezért nem. A feszültség miatt. Illetve azért, mert könnyű lenne ezt illusztrálni. Inkább nézzük végig a fotókat, ilyen szemmel. És mindenki válassza ki azt, amit ide vagy máshova illesztene. Tudjuk, hol találhatók, vagy ha mégsem, pici nyomozással meglesznek azok.

Ugyanis amire igazán szükségünk van, azok a belső képek. Hogy ezeket lássuk, tanulnunk kell sokat a külső képekből, sőt, létre kell hozzunk nekünk magunknak is külső képeket, és szemlélnünk kell azokat, majd megtanulni emlékezni rájuk. Az igazi képek azonban mindig belül születnek.

Na jó, ezek után gondolom elsősorban az érdekel, hogy mi történt ma éjjel a kocsmában. Hát jó, akkor jöjjön ez. Ugyanis ez szorosan ide tartozik most, és ezt nyilván te is érzed. Nem csupán azért, mert e levél első részének fáradtságos megírása már lelkileg eleve meghatározta kocsmai időm jó részét, hanem mert a dolgok misztikusan össze is fésülődtek, mint egy tóba dobott kavics körül gyűrűző hullámok, ugyanarról fecsegett minden körülöttem. Nem is lett volna ezzel semmi baj, egész addig, amíg tartott nagy nyugalmam a pohár borom felett, kibámulva a Király utcán sétálókra (na, melyik helyen voltam?), csendesen szopogatom, és azért olykor egy-egy elhaladó női (vagy nőinek vélt) alakban persze látom őt, mint lehetséges megbúvót, de ezt már ismerem magamban, ilyenkor ez előfordul velem gyakran, akár hónapokig tart ez a kényszerű azonosítási mánia, bizonyára mással is így van ez, hogy akár csak a haja színe miatt, vagy akár csak a magassága miatt, vagy akár csak egy mozdulata miatt őt látom oda, kiradírozva mintegy az összes többi oda nem illő dolgot egy pillanatra (a látás, ugye!), aztán persze könnyedén meg lehet állapítani, hogy ő nem ő, és hogy na, tessék, milyen hülyén belénk szorult valami ösztön, ami egy valaha szeretett egyénből ebben a buta idegrendszerünkben maradt, és villog a belső riadó, mint Pavlov kutyájánál, hogy tessék, itt a vágyad titokzatos tárgya. De azért az ablaküveg mintha mindezt tompítaná, meg amúgy is figyelmezteted magad, hogy a múlt elmúlt, a kísértetek márpedig vannak, de ennek ellenére jól elvan idebent az ember, a sarokba befészkelődve, göngyölgetve és variálva magában a témákat, amiken rágódik, mint egy amatőr Mozart. Én is így üldögéltem ott, az újra dohányzóssá lett Sirályban (na tessék, ott!), és annyi minden eszembe jutott arról, hogyan folytassam ezt a levelet, meg mi mindent kéne beleírni, amikből persze még szinte semmit sem írtam le, mert valahogy egészen mást sikerült leírnom idáig. És nézek ki azon a kedvenc ablakomon, amelyen 2008-ban is kinéztem például, nagyjából azonos reménytelenség derűjével (höhö...), és akkor hirtelen ott látom az alakot újra, mármint őt, érted, F-et, de nem kint, hanem az üvegben tükröződve, azaz bent, miközben én kifelé bambulok, és szerzem magamnak a témát, ugye, az alak nagy cselesen belülről kísért. Na, mindegy, mondom, kívül-belül leselkedő halál elől, meg ilyenek, kábé, szóval megfordulok, hogy látásom új perspektívába helyezésével a kísértetet mintegy elűzzem, ugye, csakhogy bekövetkezik, amire cseppet sem számítottam, az alak nem csupán alak, hanem ő maga, ott billeg a maga valójában a pultnál, és kér két kisfröccsöt, azon a hangon, amit nem nagyon lehet eltéveszteni, tudjuk. Engem, mint ott a sarokban ülőt vagy nem vett észre, vagy nem szentelt oda több figyelmet, mindenesetre én egy kicsit nézem ezt a jelenséget, aki nekem nagyrészt háttal italát rendeli, kapja, és indul vele tova. Ablaküveg nincs, Pavlov kutyája, a rohadék, veszettül nekiindul, a szívem kalapál, levegőm nincs, ki érti miért, az a nyomorult testbe költözött emlék a perspektíváimmal mit sem törődik. Nesze neked felvilágosulás! F. elbilleg egy szomszédos asztalhoz, valakivel szívélyesen diskurál, egy külföldi férfivel, puszi meg mosoly, nézem én, de hiába, na jó, inkább az ablak. Gondolom, F. észre fog venni, hiszen szinte szembe van velem, bár elég elszállt, de ki tudja, hol tart a perspektíváiban, ugye, meg persze a szándékok, és úgy sincs mit beszélnünk, úgyhogy végül is rendben van ez így, hogy sem én, sem ő, nem lépünk rá a másik jelenléte adta halovány körre, hogy itt most udvariasan váltsunk két szót, ennek semmi értelme sem lenne, tekintve teljesen különböző malmokban őrlésünket, vagy ilyesmi, nem is tudom. Úgy van tehát, hogy éppen vissza az ablak felé, de közben meggyőződésem, hogy neki látnia kell engem, és hát csak idejön majd, elvégre mégiscsak ő van mozgásban, nem én, meg aztán én egyedül vagyok, ő meg nem, na szóval ezen egy kicsit Pavlov kutyája még elrágicsált magában, mielőtt megfordulván tapasztalta - ő vagy a gazdija, nem is tudom - hogy F-nek hűlt helye, tovább állt, fel vagy le, esetleg abban a hátsó sarokba, ahová helyzetemnél fogva cseppet sem látok rá. Aztán satöbbi. Mondanom sem kell, izgalmas belső perspektívákat variálgattam, a téma végül továbbra is azonos, hát miért ne fészkelődjünk a bőrünkben. Erről most nem számolok be részletesen. A lényeg, hogy közben megérkezett Amigó, akivel jól lehetett beszélgetni, és ráadásul meghívott egy unicumra. F. közben újra feltűnt, fentről le, illetve még lejjebb, aztán fel, mindegy, akkor már nagyon szembe kerültünk, elmaradhatatlanná vált egy kósza odaintés, valami félmosoly, vagy mi. És akkor most szépen visszakanyarodok oda, hogy elhidd, nem csak magam miatt mesélem mindezt. Hanem a mozdulat miatt. Meg a fentebb taglalt feszültség és felfüggesztett energia miatt. Ugyanis ezekben a feltételezhetően kölcsönös suta mozdulatokban, az egymás köszöntésnek megbocsájtható, ámde mégis várakozáson alul teljesített megvalósulásában egyszeriben szembesülnöm kellett felkészültségem teljes hiányával, ha tetszik saját bénultságom újbóli bizonyítékával, Pavlov kutyája ide-oda, mégiscsak ez van, ez a felkészületlenség, a lehulló szereplehetőségek kacatjai fölött az élet torz fintora, a közölhetetlenség, illetve közlés valódi igényének teljes hiánya, a közlésé, mint egyféle hídnak a létezése, ami összeköt, vagy legalábbis valamely élményeket átszállítani adatott. Márpedig ha ebbe komolyan belegondolok, mentesen a könnyen hajlítható érzelmektől, akkor úgy látom, hogy civil létünk esetlegessége, ha tetszik esendősége sokkal erősebb, mint perspektíváink akár művészileg kimunkált rendszere. Ha magamba nézek, a belső félelmeim sokkal gyökeresebbek, mint azok a megoldások, melyekkel ellenük igyekszem felfegyverkezni, és ahogyan azokat elhárítani tudom, vagy valaha képes leszek rá. De itt rögtön leszögezem, hogy emiatt cseppet sem lettem szomorú, vagy rosszkedvű. Ezt csak úgy beláttam, mint ahogy két pont között a távolság sem nem szomorú, sem nem vidám, még akkor is, ha több mint puszta adat. Mert lehet, hogy az két pont valójában két csillag. De a csillagokról épp úgy nem tudunk semmit, mint a pontokról, vagy mint a nőkről. Hogy a történetet befejezzem, F. hamarosan távozott, és éppen a jó Amigó is. F. még egy kicsit beszélt valakivel az utcán, mit ad isten, éppen az én kedvenc ablakommal szembefordulva, gondoltam, nézem egy kicsit. De ő nem nézett vissza. Aztán elment.

Ebben a történetben, ha ugyan történet, ahogy elmeséltem, F. lehetne persze A. is vagy J. Teljesen mindegy, nem róla akartam beszélni. Ha ezt tenném, máshogy tenném, illetve róla, a mostani F-ről nem is tudnék mit mondani. Csak arról, aki akkor volt, vagyis arról, amit együtt, vagy ahogy akkor én, és amire visszaemlékszem. Hát ezt lehetne, de majd inkább a Mizantrópban, meg az új Oberonban. És hát nem is itt kéne ezt kezdeni, hanem talán E-nél, vagy minimum R-nél. De E. (egy másik E) bizonyosan megkerülhetetlen. Mint ahogy az ábécé még néhány betűje.

Jól elkalandoztam, csak abban bízom, hogy lesz időd ma a munkahelyen mindezt elolvasni, vagy ha később, az se baj. Nem is hagyom még abba, hiszen el sem kezdtem. Mindenesetre itt és most 6 óra 44 perc van. Zabálja az időt ez a sok betű. De hát te kérted, hogy írjak beszámolót, és sajnos ez mind hozzá tartozik az egészhez, enélkül az alkotói folyamatot megérteni nem lehet. Na jó, ezzel együtt sem, tudom. Meg nem is megérteni kell.

Visszaugorva az időben, másnap, azaz a próba utáni napon, vagyis a fellépés napján reggel fél 9-kor találkoztunk, mi fiúk, a Szerb utcánál, a Szerb utcai fiúk, hogy a színpadelemeket átkocsizzuk a tér másik oldalára, a PIM-hez. Minden menetrendszerűen alakult, mindössze a könyvtárból nem tudtuk kihozni a szükséges cuccokat 9-kor, de elvoltunk úgy is. Remek szar idő volt, csepegett az eső, derűs szürkeség uralta az utcákat. Nem volt nagyon hideg, de azért kabátban is lehetett vacogni annak, aki fázósabb. A leheletünk látszódott. Pici próba, persze vetkőzés nélkül, és konzultáció a rendőrökkel, akik biztosították a rendezvényt. Nagyon udvariasak és korrektek voltak. Megtudtuk, hogy azért vannak itt, hogy nehogy valaki megzavarja a demonstrációt. Én azért elmondtam, hogy számítsanak némi enyhe provokációra, már ami a műsort illeti. A rendőr szépen kifejtette, hogy ez nem az ő dolguk, az csinálunk, amit akarunk, ők abba nem szólnak bele. Igazán megható volt, hogy így vigyáznak ránk, és támogatnak.

Aztán megjelentek a szakszervezet emberei is, egyen-mellényben, zászlócskákkal, molinóval, miszerint "a miniszter a múzeumban ünnepel, a dolgozók az utcára szorulnak". Ez nekem tetszett, azért is mert, nagyon jól szervezettnek tűntek, másrészt pedig ez a jelmondatocska a mi helyzetünkre is teljesen igaz volt. Aztán vártunk, kortyolgattuk a pálinkát, keverve a lámpalázzal, kinek mennyire volt, ugye. Én elég izgulós vagyok amúgy, hol így, hol úgy vezetem le, de általában egyféle hiperaktivitással. A közeg mindenesetre barátságos volt. Lassan kezdtek feltünedezni ismerősök is, akik kifejezetten miattunk jöttek. Jó érzés volt. Vártunk még, mert a szervező szerette volna, ha az államtitkár érkezése után indítjuk az akciót. Hogy átadhassák neki a petíciót. Ez teljesen érhető. Nekünk időnk, mint a tenger. Aztán Szőcs csak nem akart megérkezni, Halász János meg éppen akkor ment be, amikor a szervező (a KKDSZ elnöke) interjút adott valamelyik tévének. Így hát nem volt más, nekikezdtünk.

Volt itt azért még érdekes színházi probléma, mielőtt nagyon belevágnék a főeseménybe. És ismét a látás témája. Nevezetesen a színpad elhelyezése. Kis emelvényünket a múzeum oldala mellett, a járdán állítottuk fel, szemben a disznótorossal, ahol egyszer együtt ebédeltünk. Az elképzelés az volt, hogy a nézők a kis utca másik oldaláról figyelik majd a műsort. Azaz maga az úttest a nézők és a színpad között van. Ezen az úttesten egyébként csak a 15-ös busz jár, mert az autós forgalom elől le van zárva. De azért a busz jöhet bármikor, szóval az úttesten sem néző, sem színház nem lehet. Csakhogy valaki felvetette még jóval a kezdés előtt, hogy a színpadnak ez a frontális elhelyezése nem jó, mert esetleg sokan majd oldalról látják az egészet, és úgy nem érvényesül az akciónk, fordítsuk inkább meg a színpadot a PIM bejárata felé, hiszen úgyis oda gyűlnek az emberek. No, megint a logika! Hogyan is legyen a színpad?

Most kellene természetesen beváltanom ígéretemet a Sherlock című sorozatot illetően, éppen ide vág, mert ez a BBC által készített sorozat egy 21. századba helyezett Sherlock Holmes-adaptáció, és persze sokkal jobb, mint a Guy Ritchie-féle mozifilmek. De most ezt kihagyom, dramaturgiailag ugyanis nem lenne helyénvaló. Hiszen most a saját zseniális logikámat kell elővezetnem, ami nagyon is valóságos, míg a Sherlock teljes egészében fikció. Igaz, nagyon szellemes. Igazi jó kis rejtélyek vannak benne, melyeknek a megfejtésére a nézőnek persze esélye sincs, de folyton elhitetik veled, hogy van. És aztán leesik az állad Holmes zsenialitásán. Persze ettől még nem lenne jó a sorozat, ami igazán az erénye, az a hihetetlenül jól kidolgozott és eljátszott karakterek, valamit az a megint csak sajátos angol humor, amivel ezt a különc figurát áthelyezik a 21. századi Londonba, annak minden szükséges és elégséges helyszínével, kellékével és élő környezetével.

A 21. századi Budapesten pedig a színpad elhelyezésének ügyében a következőképpen okoskodtam: minthogy a színpad lényegében csaknem a teljes járdát elfoglalja, úgy a közlekedő népesség, már amennyi ebben az időben ilyenkor erre jár, úgyis automatikusan átmegy a másik oldalra. Annak valószínűsége, hogy oldalsó irányban megáll, és onnan szemlél minket, csekély. A PIM bejárata előtt pedig senki sem fog várakozni, hisz aki befelé megy, ténylegesen bemegy, aki meg hozzánk jön, azzal elbánunk magunk! Ugyanakkor a frontálisan elhelyezett színpadra a szemben lévő oldalról mindkét irányban közelítő egyének viszonylag jól rálátnak, és megszületik számukra a frontális erő élménye, különösen, hogy előtte ugye majd a disznótoros elé tereljük a ránk várakozó jónépet, akik ezzel az elhelyezkedésükkel eleve kijelölik a tér általunk definiált irányait a később érkezők vagy véletlenül arra kószálók számára is. Ha viszont elforgatjuk a színpadot akárhány fokkal is a PIM bejárata felé, úgy a Ferenciek tere felől érkezők mindenképp hátulról, vagy legalábbis oldalról kapnak belőlünk, ráadásul még a mi eleve meglévő nézőink is átlósan fogják látni a cuccost, ami gyengíti a tér geometriája adta eleve meglévő erőket. Így tehát a helyes megoldás, hogy a színpadot hagyjuk szépen frontálisan, azaz szembenézve a disznótorossal. Ezzel meg is győztem mindenkit, legalábbis azt hiszem. A színpad maradt úgy, ahogy leraktuk.

Az események sora persze végtelen aprólékosan mesélhető és elemezhető. Hogyan történt végül is, hogy a rossz idő miatt viszonylag csekély létszámú demonstráló közönség a disznótoros elé került? Gyuri mintegy önkéntesen vállalt koordinációja révén, csak azt sajnálom, így utólag, hogy nem hangzott el egy "professzor apuka is álljon szépen a hentesüzlet mellé, mosolyt kérünk, mindenki mosolyog" típusú családiasságot sugárzó mondat. De jó volt így is. Aztán viszont megható pillanat következett. A tüntetős mellénybe öltözött, zászlós szakszervezetis nénik odaálltak szépen a színpadunk mellé, mintegy szolidaritást vállalva a még nem is tudták mivel. Közrefogtak minket, persze lehetne azt mondani gonoszul, hogy biztos csak azért minél több fényképen és videófelvételen rajta legyenek, de szerintem nem ez történt. Hanem velünk akartak lenni. És bár nem láttam kívülről a performanszt, lelki szemeim előtt látom a képet, ahogyan toljuk előre az energiát a menetelésben, majd a futásban, ők pedig ott állnak mellettünk, mint valami őrzők a strázsán.

A színpadon töltött perceket elemezzem? Hát jó. Szóval annak hihetetlen ereje van, amikor emberek egy irányba néznek. És hihetetlen ereje van, hogy el is indulnak arra. Jelen esetben a disznótoros felé. Na persze nem, hanem a bennük kitűzött cél felé. Ami valahogy a legfontosabb, még ha nem is tudatos. Szóval lassan lépegetsz az esőben, és ott szemben valakik azért állnak veled szemben, mert erre kíváncsiak. Belegyalogolsz a kíváncsiságukba. Csend. Tiszta Pilinszky az egész. Lépéseink apró zajai. Ez mi lesz? Érzed a bizonytalanságot a csendben. Érzed ennek a szépségét, a hártyavékony illó voltát. A feszültséget. A figyelmet. A kapcsolat az úttest két oldala között gyenge. Vagy gyengéd, ha tetszik. Az ingerekre szükség van, körülöttünk egy zajos város. És mi csendben tartjuk a lassú tempót. Meddig? Nem lett ez kimérve, nem lett ez kitalálva, sem közösen ráhangolódva nem lettünk. Leó vezet. Ennyi. Melyik ritmus a Leóé? Melyik lépés hangosabb? Ki lép? Nem nézelődünk jobbra-balra. A cél van, és a belső tekintet. Erősödünk. Dübörög alattunk a színpad. Menetelünk az esőben, tekintetünk a nézők feje fölött. És akkor engem elfog valami boldogság vagy inkább szabadság érzése. Meg a nyugodt és stabil erőé. Az energia még mindig sok részben felfüggesztve, visszafogva, de már nyergelne, már vágtatna. Már az a célom, ami az erőm, már az az erőm, ami a célom. Az önazonosság élménye. Vagyok is, meg nem is vagyok. Elhagyom magam, hogy utolérjem. Loholunk. Futok én már mindenért, ami valaha, ami egykor, ami majd. Futok azok között, akikkel jó együtt futni. Szembe a disznótorossal és a disznótoros előtt álló tekintetekkel. Már nem is emberek ők. Tükörenergiák. Persze nagyon is emberek. Én is ilyen tükör vagyok. A figyelő tekintetek erejét tükrözöm tovább, és lövöm bele a célba, a cél felé. Még a 15-ös busz is elsuhan, köztünk és a nézők között, gyönyörű! Látom magunkat egy pillanatra az ablaküvegében. Ezek az ablakok, ezek a tükrök! Közben megöklözöm kicsit az előttem futó Lacit, mert lassan ki kellene szállnia a menetből. Harmadjára megérti, leáll. Kevesebben futunk, érezni is a hiányát. egészen biztos, hogy a hátsó sorfal nem lövi azt az energiát, amit kéne. Mindegy, majd legközelebb. Aztán jönnek szépen, és lefosztanak minket. Az egység megbomlik, ott belül én is elvesztem a rálátásom. Fogalmam sincs, hogyan megy az egész. Arra figyelek, hogy Laci minél gördülékenyebben ki tudjon bújtatni a ruhákból. Mellette meg a karakter. Hihetetlen gyorsan megtörténik, szeretném, ha az egész valahogy lassabb lenne. Pedig időben az lehet, amit bepróbáltunk. Összehúzódunk középre, mi legatyásítottak. Attila már jön is, az is olyan gyors. Maradnék még itt, nem is dideregve. Picit rá kell tenni, a dráma kedvéért. Ja, persze a nyakkendők lemaradnak, Sára elfelejti, Laci elfelejti. Súgom hátra, hogy a Plus-os szatyorban (van a Poxy csokornyakkendője, az baromira fontos)! Végül Mesi hozza. Emiatt az egyik jól megkomponált kép nem jön létre megfelelően. Mindegy, hiba! Hiba! Közben beszalagoznak, meg a többi. Aztán elindulunk lefelé, totyogunk letolt nadrággal a vizes járdán. A fotósok és kamerások ránk mozdulnak. Naná! Egy ilyen képre, persze! Mi vagyunk a színes csupasz valóság, a totyogó nemzeti öntudat. Mert végül is mi más a haza szeretete, nem, mint ez a szalagozott totyogás? Háttérben felhangzik a Himnusz a többiektől, "balsors akit régen tép", mi meg megyünk a PIM-be befele. Halljuk a tapsot, persze nem megyünk meghajolni, ezt megbeszéltük. Odabent az őrök nagyon kedvesek, mondják, hogy nyugodtan menjünk a mosdóba felöltözni. Fattila és Laci hozzák a ruháinkat. Nem is fázok, és Poxy sem. Réka pálinkát ad körbe.

Szőcs Géza a performansz után érkezik. 20 percet késett a saját rendezvényéről.

Visszavisszük a színpadelemeket, utána csatlakozunk a szakszervezetis keménymaghoz a PIM hátsó részében lévő étterembe. Meghívnak minket teára, pálinkára. Az egyik néni elmeséli, hogy nagyon aggódott, hogy megfázunk. A performansz tetszett nekik. A barátainknak is, úgy tűnik. Ott van Zsolt, akivel két napja összeszólalkoztunk a kocsmában, ma eljött. Megbeszéljük, minden rendben. Itt van Ági is, eljött megnézni minket. Gyuri nem iszik pálinkát, csak teát. Beszélgetünk kicsit a hogyan továbbról. Lassan elszivárog a csapat. Páran még visszamegyünk a Szerb utcába egy-két dolgot elpakolni.

A többi már csupán az élet. Valahogy így történt, valahogy így történik minden, nincs ebben semmi különös. A munka, az energia, az energiák összesítése, az energiák szakadása, az útkeresés, a minták és az antiszuperhősök krónikája az egész.

Jól megdolgoztattál, Ivi, jól tetted, amúgy 8 óra 42 perc van. A nap felkelt, a lakás kihűlt, én kijózanodtam, F. talán alszik, E. talán gyereket szoptat, az emberek végül úgyis mindent elfelejtenek, jut eszembe, és biztos mások is ezt gondolják másokról, mert talán valóban csak magunknak őrizgetjük az emlékeinket, meg talán azoknak, akikkel majd találkozunk, amúgy igazából, és sokak már talpon, munkába menet, vagy már ott, sorsunk valahol éppen az eldőlés irányába halad.

Most a tanulságok levonása rész következne itt, de tanulság nincs több. Van viszont vágy és van cél, ami felé loholhatunk. És ha néha elveszítjük azt a célt a látómezőből, majd adunk egymásnak feladatot. Tegyük is.

Barátsággal:
Csaba