Az élet milyen váratlan fordulatokkal felel olykor önmagunknak feltett kérdéseinkre! Előző bejegyzésemben - valaminő év végi fáradtság, de egyúttal tisztánlátás uralma alatt is - kétségeimet fejeztem ki színházi életem értelmét illetően.
Nyilvánvaló azonban, hogy elhanyagoltam egy lényeges momentumot, és most erről szeretnék írni. Arról, hogyan váltam színésszé.
Amikor sok-sok évvel ezelőtt Szegeden elkezdtük próbálni a Leonce és Lénát, rendezőmtől Valerio szerepét kaptam, ami számomra túl nagy falatnak bizonyult. Nem szerettem igazán a szövegeit, és nem találtam magamban azokat a hangsúlyokat, mozdulatokat, érzéseket, amivel eljátszhattam volna a figurát. Nem is nagyon voltak eszközeim. Honnan is lettek volna! Vissza akartam adni a szerepet. Akkor, amikor odaálltam ezzel a rendezőmhöz - jól emlékszem, meg voltam győződve döntésem végérvényességéről - ő csak mosolygott, és annyit mondott, hogy menni fog. Erre nem számítottam. Ez ellen nem lehetett érvem. Arra készültem, hogy egyet fog érteni, hiszen tényleg nem működtem a próbákon, és egy rendező (hisz ez a dolga) majd nyilván örömmel veszi, hogy nem kell tovább szenvednie velem.
Hosszú idő telt el azután, mire színpadra került a Leonce és Léna. Már Budapestről jártam vissza a próbákra, amik többek lettek színházi próbáknál. A rendezőnk ugyanis időközben meghalt, és amolyan örökségként várt ránk ez a munka, és elhatároztunk, hogy tűzön-vízen keresztül, de befejezzük a darabot! Az albérletemben egy diktafonra sokszor fel-felmondogattam a szövegeimet, és - bár először nem esett jól - mindannyiszor visszahallgattam magamat. Aztán elhatároztam, hogy minden hamis hangot megpróbálok kiirtani belőle.
A mostani fejemmel tudom, hogy akkor nem csak a szerepen, hanem magamon is dolgoztam. Rendszeren észrevettem például, hogy a kedvem ingatag, az energiáim panganak. Ahhoz, hogy érdemben dolgozhassak, fel kellett törnöm valahogy a tétlenségbe záró kemény burkot, ami körülvett. A próbákon, amiket havonta egyszer tudtunk Szegeden megtartani, fokozottan érvényes volt mindez. Az előző napokon a Szegedre érkezés öröme rögtön valamelyik kocsmába terelt többünket, így aztán a következő délelőtt igencsak másnapos fejjel kóvályogtunk a mihálytelki próbateremben. Valamit tenni kellett. Fel kellett rázni magunkat.
Ezeken a közös próbákon, és a budapesti magányos munkában fedeztem fel például, hogy bizonyos mozdulatok milyen sok energiát szabadítanak fel bennem, lökésszerűen, és szinte biztos hatást elérve. Mihálytelken például sokat rohangásztam a teremben és üvöltöztem, meg idétlenkedtem. (Néha még ma is csinálom, hatásos módszer...) Aztán arra is felfigyeltem, hogy ez az aprómunkára is igaz. A testhelyzetek és a belső vagy külső mozdulatok nagy hatással vannak a szövegmondásra is és persze az egész alakításra. A figurám lassanként egyre organikusabbá vált. És ez valahogy nekem személyesen is jól esett, jó hatással volt a hétköznapjaimra, a figura, amit magamban nevelgettem, tartást adott az életben is.
A bemutató után egy idősebb színésznő, aki nem ismert személyesen, azt hitte, hogy én egy gyakorló színész vagyok. Ez persze jól esett a hiúságomnak, de főként az az érzés volt fontos, hogy Gábor ránk hagyott örökségét teljesítettük. Azóta is sokszor gondolok arra, hogy amit csinálok, az ennek az örökségnek valamilyen értelemben a folytatása.
De ennél még többről is szól mindez. Mert ebben a tekintetben minden színházi munkában esetleg meg lehet keresni azt, hogy mit örököltem és kitől feladatként, egyúttal pedig - éppen ennek apropóján, azaz hogy fontosabb célt találok a színháznál magánál - lehetőségem adódik magamon dolgozni.
A Leonce és Léna alig egy hete jutott eszembe ismét, amikor azon rágódtunk, hogyan csináljunk színházi szilvesztert a társulatunkkal. Hosszú idő után újraolvasva a darabot, hirtelen elemi erővel csapott meg, hogy Leonce kérdései nagyon is hasonlítanak azokra, amiket én magam tettem fel magamnak december 3-dikai blogomban. Hirtelen nagyon kedvem lett ezzel a darabbal dolgozni! És több mint 10 év múltán, magamra osztottam Valerio szerepét, mintegy visszahelyezve magamat az időben, és ez most, a rendezői feladatokkal karöltve, színházi neveltetésem gyökereihez irányít.
Az ihlet és a vele járó izgalom azóta már konkrét jelenetekben érett eredményekké. Nem elhanyagolható, hogy az olyan súlyos (sőt, olykor depresszív) munkák után, mint a Mizantróp, a Don Quijote lázálmai, az új Oberon világai, vagy a Tolvajnők naplója, most nagyon pezsdítő egy igazi vígjátékot rendezni, ahol saját komolyságunkat is kinevethetjük.
Mert a Leonce és Léna, különösen a hozzácsapott Kószál a nagy kaszás-betétekkel együtt, a szilveszteri lakomaszínház közegébe helyezve, a mostani olvasatomban-tervezetemben valamiféle világvégi spleen felszámolásáról szól, arról a reményről és felszabadultságról, amit tehetséges és szeretni való emberek élő közegében lehet csak érezni. És így, ha az örökkévalóság nincs is jelen a múló időben elillanó színházban, az itt és mostban, a pillanatok egymás utáni sokaságában mégis olyan energia szabadul fel, ami tovább löki világunkat a belső szakadék széléről, felvillanyoz és életre buzdít.
Ezért és így hát mégis megéri dolgozni a színházzal, dolgozni egymással, dolgozni önmagunkon és valahogyan segítséget kapni, hogy az életet és a megfelelő, igazi életet válasszuk magunknak.
(Folyt. köv.)
Nyilvánvaló azonban, hogy elhanyagoltam egy lényeges momentumot, és most erről szeretnék írni. Arról, hogyan váltam színésszé.
Amikor sok-sok évvel ezelőtt Szegeden elkezdtük próbálni a Leonce és Lénát, rendezőmtől Valerio szerepét kaptam, ami számomra túl nagy falatnak bizonyult. Nem szerettem igazán a szövegeit, és nem találtam magamban azokat a hangsúlyokat, mozdulatokat, érzéseket, amivel eljátszhattam volna a figurát. Nem is nagyon voltak eszközeim. Honnan is lettek volna! Vissza akartam adni a szerepet. Akkor, amikor odaálltam ezzel a rendezőmhöz - jól emlékszem, meg voltam győződve döntésem végérvényességéről - ő csak mosolygott, és annyit mondott, hogy menni fog. Erre nem számítottam. Ez ellen nem lehetett érvem. Arra készültem, hogy egyet fog érteni, hiszen tényleg nem működtem a próbákon, és egy rendező (hisz ez a dolga) majd nyilván örömmel veszi, hogy nem kell tovább szenvednie velem.
Hosszú idő telt el azután, mire színpadra került a Leonce és Léna. Már Budapestről jártam vissza a próbákra, amik többek lettek színházi próbáknál. A rendezőnk ugyanis időközben meghalt, és amolyan örökségként várt ránk ez a munka, és elhatároztunk, hogy tűzön-vízen keresztül, de befejezzük a darabot! Az albérletemben egy diktafonra sokszor fel-felmondogattam a szövegeimet, és - bár először nem esett jól - mindannyiszor visszahallgattam magamat. Aztán elhatároztam, hogy minden hamis hangot megpróbálok kiirtani belőle.
A mostani fejemmel tudom, hogy akkor nem csak a szerepen, hanem magamon is dolgoztam. Rendszeren észrevettem például, hogy a kedvem ingatag, az energiáim panganak. Ahhoz, hogy érdemben dolgozhassak, fel kellett törnöm valahogy a tétlenségbe záró kemény burkot, ami körülvett. A próbákon, amiket havonta egyszer tudtunk Szegeden megtartani, fokozottan érvényes volt mindez. Az előző napokon a Szegedre érkezés öröme rögtön valamelyik kocsmába terelt többünket, így aztán a következő délelőtt igencsak másnapos fejjel kóvályogtunk a mihálytelki próbateremben. Valamit tenni kellett. Fel kellett rázni magunkat.
Ezeken a közös próbákon, és a budapesti magányos munkában fedeztem fel például, hogy bizonyos mozdulatok milyen sok energiát szabadítanak fel bennem, lökésszerűen, és szinte biztos hatást elérve. Mihálytelken például sokat rohangásztam a teremben és üvöltöztem, meg idétlenkedtem. (Néha még ma is csinálom, hatásos módszer...) Aztán arra is felfigyeltem, hogy ez az aprómunkára is igaz. A testhelyzetek és a belső vagy külső mozdulatok nagy hatással vannak a szövegmondásra is és persze az egész alakításra. A figurám lassanként egyre organikusabbá vált. És ez valahogy nekem személyesen is jól esett, jó hatással volt a hétköznapjaimra, a figura, amit magamban nevelgettem, tartást adott az életben is.
A bemutató után egy idősebb színésznő, aki nem ismert személyesen, azt hitte, hogy én egy gyakorló színész vagyok. Ez persze jól esett a hiúságomnak, de főként az az érzés volt fontos, hogy Gábor ránk hagyott örökségét teljesítettük. Azóta is sokszor gondolok arra, hogy amit csinálok, az ennek az örökségnek valamilyen értelemben a folytatása.
De ennél még többről is szól mindez. Mert ebben a tekintetben minden színházi munkában esetleg meg lehet keresni azt, hogy mit örököltem és kitől feladatként, egyúttal pedig - éppen ennek apropóján, azaz hogy fontosabb célt találok a színháznál magánál - lehetőségem adódik magamon dolgozni.
A Leonce és Léna alig egy hete jutott eszembe ismét, amikor azon rágódtunk, hogyan csináljunk színházi szilvesztert a társulatunkkal. Hosszú idő után újraolvasva a darabot, hirtelen elemi erővel csapott meg, hogy Leonce kérdései nagyon is hasonlítanak azokra, amiket én magam tettem fel magamnak december 3-dikai blogomban. Hirtelen nagyon kedvem lett ezzel a darabbal dolgozni! És több mint 10 év múltán, magamra osztottam Valerio szerepét, mintegy visszahelyezve magamat az időben, és ez most, a rendezői feladatokkal karöltve, színházi neveltetésem gyökereihez irányít.
Az ihlet és a vele járó izgalom azóta már konkrét jelenetekben érett eredményekké. Nem elhanyagolható, hogy az olyan súlyos (sőt, olykor depresszív) munkák után, mint a Mizantróp, a Don Quijote lázálmai, az új Oberon világai, vagy a Tolvajnők naplója, most nagyon pezsdítő egy igazi vígjátékot rendezni, ahol saját komolyságunkat is kinevethetjük.
Mert a Leonce és Léna, különösen a hozzácsapott Kószál a nagy kaszás-betétekkel együtt, a szilveszteri lakomaszínház közegébe helyezve, a mostani olvasatomban-tervezetemben valamiféle világvégi spleen felszámolásáról szól, arról a reményről és felszabadultságról, amit tehetséges és szeretni való emberek élő közegében lehet csak érezni. És így, ha az örökkévalóság nincs is jelen a múló időben elillanó színházban, az itt és mostban, a pillanatok egymás utáni sokaságában mégis olyan energia szabadul fel, ami tovább löki világunkat a belső szakadék széléről, felvillanyoz és életre buzdít.
Ezért és így hát mégis megéri dolgozni a színházzal, dolgozni egymással, dolgozni önmagunkon és valahogyan segítséget kapni, hogy az életet és a megfelelő, igazi életet válasszuk magunknak.
(Folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése