Valóságos fikciók
Új sorozatba kezdek, melyhez külön nem fűzök megjegyzést, remélem magáért beszél majd. Bízom abban, hogy utóbbi időkbéli hallgatásom nem tántorított el senkit, vagy ha mégis, hát annyi baj legyen...
Embernapló 1.
Egyik lábán félcipő, a másikon papucs, kockás papucs. Hetven-nyolcvan éves bácsi, a zebrán integet egy hatalmas betonkeverős autónak, hogy menjen át előtte. A sofőr is mutogat, elengedné az öreget. Az utca görcsbe rándul: mi legyen? Végül a bácsi szitkozódva elindul, nagyon lassan átcsoszog a zebrán, a teherautó előtt, aki türelmesen vár, míg a sor gyűlik mögötte. A gyalogosok zavarba jönnek, én is, aki a bácsival együtt, de őt alaposan megelőzve, dolgom után sietve vágok át az átkelőn.
Embernapló 2.
Nagy vita közepette a férfi hirtelen visszahőköl, homlokáról ebben a pillanatban orrára esik a szemüveg. Egy pillanatra meglepődik: vajon attól, amit a másik mondott, vagy a szemüveg váratlan lecsúszásától, vagy talán leginkább attól, hogy ez a két esemény egyidejűleg történt? Hatásos apró momentum, esetleg alaposan begyakorolt mozdulat, remek kivitelezés. Tárgyalni tudni kell.
Embernapló 3.
Egy ember beszél dolgairól a többieknek. Előre megígérte, hogy az övé lesz a leghatásosabb beszámoló. A mondatok eredete a testtartásban, tekintetben, levegőhasználatban. Színpadias, mégis esendő. Önmaga hevületét álszerényen cáfolják szavai, de csak játékból. Tudja, hogy tudjuk, ... de mégsem tudjuk annyira. Maximális erővel játszik, könnyedén. Koncentrált erő, mely játékosan hullámzik. Bohóc, aki lehengerel. Színész-költő, aki menedzsert játszik. Nem adja oda magát egészen sosem. Ha az életéért érvelne, akkor is tréfálkozna. Egocentrizmusa, nárcizmusa olyan feltűnő, hogy könnyen elfeledkezünk előbb még mindenre érzékeny figyelmén, amivel korábban már a mi megjelenésünket is többszörösen nyugtázta.
Embernapló 4.
Egy 50 éves férfi 30 éves szerelmével, fejüket összehajtják. Unják? Megy az előadás, mire figyel ez a pasas? Néha csak néz önmaga elé. Hallgatózik? Ha a lány nem jött volna el, ő sem lenne itt. A kísérők szent unalma, mikor szeretőjük színházba cipeli őket? Ő sem az előadásra gondol, legfeljebb mellékesen. Búcsúztatja itt nekem az ifjúságát. Emiatt aztán még a mi előadásunkat is szereti, alkalmat adunk neki erre. Magas, szép tartású ember, sok humorral és gyenge látással. A vastag szemüveg mögött úgy törnek a fények, mintha mindig sírna. Néha felnevet. Jól érzi magát. Itt most viszonylagos csendben és tétlenségben végiggondolhatott valamit az életéből.
Embernapló 5.
Bejön, valamit eszik, szokásos üdvözlési formák, tudja, hogy az én terepemen van, sokat kérdezni nem mer, inkább nem gondol arra, hogy itt ebben a térben ma biztos nem azt, amit megbeszéltünk. Gyanútlanságba ringatja magát, alszik. Az idő múlásáról is beszélgetünk, büszke rá, hogy mostanában nem késik. Apró önismereti ingadozásokat produkál, ezt teszi, mióta csak megismertem. Bájos. Szerintem földrengés kellene neki, biztos megviselné, de akkor gyereklányból nő lehetne. Az angyalok is megtestesülni vágynak.
Embernapló 6.
Ma alig találkoztam valakivel. Legfeljebb önmagammal. Ha ugyan. Néha olyannyira jólesik nemtársaságinak lenni, hogy még magamat se veszem figyelembe. A terek és a hangok szerint másként képzeli el az ember saját magát, mint testet. Ha zene szól, én nem tudok úgy írni, ahogy az írás tiszta képzete bennem van. Mormolva szeretek írni. Megállás nélkül, hallgatva a toll hangjait a papíron. Nyekereg a toll. Szép a papír. Ilyenkor rájövök, milyen életre vágyom. A szék is nyekereg. Nyugovóra kéne térni. Gondolataimban már a holnapba kapaszkodom. Ruha nélkül is más. Aludni is más. Sétálni is más, napfényben vagy esőben, nem ugyanaz. Sötétben más ember vagyok. Egyedül más ember vagyok. Feltételezem, mással is így van ez. Nagyon régen írtam gyertyánál. De hát itt most leoltották a villanyt. Úgy érzem magam, mint egy szerzetes, lehet, hogy az is vagyok. Ritkán van, hogy az ember egyetlen dologra tud koncentrálni, tisztán egy dologra. Vissza hát a középkorba. Mi más lennék, mint egy tudatállapot. Vagy tudatállapotok találkozása. A megfigyelés is tudatállapot. Fontos itt most leszögezni, hogy az emberek hatással vannak rám, és önmagamra is hatással vagyok. Nincs külső megfigyelés. A megfigyelés mindig legalább egy kicsit belső is. Vannak vidékek legbelül... ahol az ember otthon van. Eltelt egy hét. Eltelt egy élet. Jó most lenni egy pici gyertya fényében. Nincs éles határ a napok között. Éjszaka van a Földön. Ez már nem munka, nem feladat, csak úgy történik. Szokatlan mostanában... A megfigyelő eggyé válik a megfigyelttel. Az ártatlan a bűnössel. Az akarat az elengedéssel. A szándék a tétovasággal. Az ébrenlét az álommal. A papír az élettel. A tinta a testtel, elfolyik, gördül, forma, jelentés, képzelet.
3 megjegyzés:
már rég nem gondoltam rá, de olvasva az embernaplós jegyzeteket bevillant egy kép: tavaly ősszel utaztam hazafele a piros metrón és kattogtam valamin a kuckómban, nem vettem észre a körülöttem levő embereket. már nem emlékszem, hogy mi kényszerített kifelé, de az egyik pillantban a környező arcokba bámultam, lassan kezdtek körvonalozódni és szívtam magamba a látványt, még jó, hogy ők nem vettek észre engem, mert leplezetlen kíváncsiságom biztos sértette volna intimitásuk határait:) velem szemben ültek:
2 kigyúrt, fehér polóban feszülő 19 év körüli srác, fülbevaló a fülekben, enyhén szolis árnyalatú testszín, feszülős nadrág, fehér lacoste cipő és lányokról beszélgettek, hogy ki kit “húzott meg” és nagyokat röhögtek
közvetlenül a srácok mellett egy 40-es többet szolizott magát 20-évesnek érző nő, festett szőke haj copfban a fejtetőn, copfon napszemüveg, kihúzott szemöldök, hatalmas szempillák, felduzzadt ajkak, a dekoltázsa szép lehetett valamikor, de mára a vonzereje megkopott a szolitól és a kortól is kicsit, de már megszokta, hogy mutatja. flitteresen pink felső, stretch nadrág és nike sportcipő. zenét hallgat és rágózik.
70 év körüli néni, nagyon vékony, alig foglal helyet, pergamenszerű arcát teljesen ősz csigák keretezik, sötétkék bársony kosztümot, melyen látszik hogy sokat hordott, de nagyon vigyázott rá, kis fekete bőr retiküll és ugyanolyan fekete kis bőr cipő. összeszorított ajkai, szorosan összezárt vékonyka lábai, szigorúságot és pici megvetést küldenek a jelennek és talán a jövőnek is, de senki nem veszi észre a múltunk egy lassan kihunyó darabkáját
23 éves lány, görnyedten hajolt egy hatalmas könyv fölé, a címére már nem emlékszem, barna és sárga csíkos harisnya, farmerszoknya, rövid vászonkabát és rajta nagy zöld sál. hosszú barna haja leengedve és a füle mögé rendezi időről időre a rakoncátlan tincseket
sajnos már eléggé elhalványult ez a kép:( de még mindig emlékszem a felfedezés örömére, ahogy láttam őket egymás mellett szorongva a metrón, néha összekoccantak a combok vagy a fenekek, de nem vették észre egymást, külön kis világukat járták be és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen helyzet vagy esemény lenne az, amikor észrevennék egymást és vajon milyennek látnák a másikat, milyen benyomások és asszociációk jelentkeznének az elméikben, és mi lehetne az, ami közös lenne. aztán befutottunk az örsre és mindenki futott a dolga után, nekem is beugrott, hogy még vásárolni, telefonálni..... , de néha látok arcokat és eszembe i jutnak, hogy láttam őket:)
van egy másik ehhez hasonló élményem, de majd később leírom, most már siettetnek a dolgok :D
itt a másik, ami ha jól emlékszem szintén ősszel történt, úgy látszik ősszel nyitottabb az elmém:)
mentem a zöldségeshez délután és a hangulatom olyan volt, hogy kellemesen fújdogált a szél és mintha kifújta volna fejemből a mindennapi gondokat, nem voltak terveim, nem bosszankodtam, nem örültem, csak szép lassan engedtem magam végig az utcán, máskülönben lehet el is mulasztottam volna a következő apró, de számomra nagyon kedves jeleneteket
- ahogy az utca végére értem, az utolsó háznál egy idős bácsi félmeztelenre vetkőzve festéket kevert ki az ablakban és kezdte festeni az ablakkeretet. közben énekelte a "sohase mondd, hogy vége..." dalt. olyan 70 év körüli lehetett, kicsit fals hangon énekelve kezdett el festeni, és közben látszott az arcán, hogy valami szép emlék lebeg előtte, mert olyan mosolygósan énekelt... és közben a munka mintha emlékezni segítene neki, könnyedén húzta végig az ecsetet a kereten és emlékei annyira megszépítették, megfiatalították ráncos arcát.
- egy kislány és a bátyja megelőztek, míg én a bácsit néztem, de nem mentek gyorsan, mert hamar beértem őket. a kisfiú, aki 10 körül lehetett, a húga meg 7, a fiún agyonmosott "totti" mez volt és vászon szürke rövidnadrág, fehér zokni, és szétrúgott sportcipő, fekete egyenes haja volt, és hosszúkásra volt hagyva. a lányon rózsaszín rövidnadrág, koszos fehér póló, koszos fehér zokni és rózsaszín szandál, hosszú szőke haja össze volt fogva egy hátsó copfba. hatalmas szatyor volt nálunk, ami jelezte úti céljukat. szóval a fiú látta, hogy ott vagyok a nyakukon, és kedvesen, de olyan szeretetteli érintéssel, hozzáért a húga vállához, és azt mondta neki "menj előttem". erre a kislány előre szaladt és kiabálta a bátyjának, hogy "érj utol". a bátyja pedig gondolkodásnyi idő nélkül szaladt utána...
- a játszótérhez értem, már nem láttam a testvéreket, néztem, hogy milyen nyüzsgő lett az új játszótér, és akkor szembe jött velem egy apa a csemetéjével, aki 7 év körüli kislány és nagy iskolatáska volt nála, amit apu vett le a hátáról. mindketten olyan bájosan teltek voltak, pirospozsgás arccal, mást nem is nagyon figyeltem, csak az arcukat. apu azt mesélte, hogy ha otthon lesznek készít neki forró csokit, és a kislány csillogó szemekkel hallgatta, hogy hogyan készül ez a mennyei finomság, ami teli van olyan dolgokkal, mint csokoládé, kakaó, cukor, tejszín, csokireszelék... mindketten olyan boldognak látszottak...
ekkor egy pillanatra az kép jutott eszembe, amikor a kramer kontra kramer c. filmben dustin hoffman reggelit készít a kisfiának, és kiegészítik egymás mozdulatait az apró konyhafülkében... aztán eszembe jutott, hogy nekem nincs ilyen képem, emlékem, egyik szülőmről se, és akkor folytatódott a mindennapi szorongás, visszahúzódás, bolyongás a romok és a mindig újraépülő falak között, a szél is erősebben fújt és kiszakadtam ebből a "ingerfogékony állapotból", amelyben oly könnyen értek el hozzám ezek a benyomások és oly tisztán, sémák és sztereotípiák nélkül :) ami kognitív szempontból nem teljesen igaz, de nem aktiválódtak a társadalmilag, kulturálisan generált előítéletek azonnal :) vagy pont ezekre éppen akkor nem reflektáltam :D
majd igyekszem még bővíteni a gyűjteményt:)
és szívesen olvasok új embernaplókat is :)
ellenorizni kell:)
Megjegyzés küldése